Anyánk teleszkópos élete

Szvoren Edina  novella, 2014, 57. évfolyam, 12. szám, 1278. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Az öcsém neve Sárga, én pedig Zöld vagyok. Sem Usak, a tanár, sem anyánk nem érti, miért. Usak fönt alszik az emeleten, mi anyánkkal lent, a csupa ablak, csupa fény nappaliban. Anyánk minden este levágja és egy ráspollyal simára reszeli a körmömet. Összegömbölyödik, mi pedig szorosan hozzásimulunk, mint a rétes lapjai. Az öcsém születése előtt anyánk meg Usak még együtt aludtak, a franciaágy pedig fönt állt Usak dolgozószobájában, az íróasztal helyén. Amikor megváltoztak a dolgok, Usak a franciaágy lábára kenderkötelet csomózott, és a bútort élére állítva engedte le a lépcső fokain. Anyánk közben fölállt egy ebédlőszékre, és esernyőnyéllel húzta félre a csillárt, hogy a függőknek ne essen bajuk.

Anyánk veszi föl a telefonokat. Ő vezet nyilvántartást a telefonálókról, ő fogadja az elfogult, csalódott vagy dühös szülőket. Usak azt mondja, hogy ez nem három különböző szülőtípus, hanem a szülőség három különböző fázisa. Anyánk süteménnyel és ásványvízzel kínálja őket, amíg Usak az emeleten hallgatózik, és a lába alatt meg-megreccsen a parkett. Usak nem fél a szülőktől, de a lelkiismerete háborog. Lerajzolja anyánknak a fázisokat, és nyilakat húz az egyikből a másik felé. A szülők először elfogultak, később csalódottak, legvégül pedig dühösek.

Usak, a tanár alig lép ki a dolgozószobából. Van odafönt fotele, légycsapója, matraca. Az íróasztal sarkában vízforraló, a párkányon és a polcokon homokszínű csomagolópapírba bugyolált szöveggyűjtemények. A légycsapó tenyér alakú és lila. Amikor Usak dolgozatot javít, anyánk nem használhatja a vécét, mert túl erős sugárban, túl hangosan vizel. Anyánk azt tanácsolja, hogy a biztonság kedvéért mi is a körtefánál végezzük a dolgunkat, ahol ő. Usakot a legjobban az viseli meg, hogy a dolgozatokra érdemjegyet kell adnia. Amikor elfárad a dolgozatjavítástól, nem jutnak eszébe a szavak, ezért egy másik, lágyabb nyelven beszél anyához. Usak néha megfogja anyánk hűvös, kicsi kezét, és rászorítja a szemére. Anyánk szereti vigasztalni Usakot, mert olyankor azt hiszi, a franciaágy még visszakerülhet a dolgozószobába.

Van egy labradorunk. Amit az elfogult, csalódott és dühös szülők meghagynak a süteményestálon, belekotorjuk a kutyatálba. Usak nem meri bevallani, hogy fél a kutyáktól, ezért amikor megkéri anyánkat, hogy verje láncra a labradort, a szülők testi épségére hivatkozik. Anyánk alig nagyobb a kutyánál, mégis neki kell megvédenie Usakot, a tanárt. A labradorunk fogai kilukadtak a sok édességtől, és anyánk állatorvoshoz jár vele.

Anyánknak két-három évente születésnapja van. Most biciklit kapott Usaktól, meg két, nejlonba csomagolt, színes gyerekülést. Kivonulunk a kertbe mind a hárman, és nézzük Usakot, ahogy szerel. Minket Usak nemzett, ezért apának kellene szólítanunk. Hatalmas, ügyetlen kezei vannak, és nem ismeri a szerszámok magyar nevét. A csavarok kipattannak az ujjai közül, és örökre eltűnnek a fűben. Anyánk nem szereti a szétszerelt dolgokat meg a gazdátlanul heverő alkatrészeket, de a keze ügyes, az ujjai finomak, és a szerszámok nevét két nyelven is ismeri. Usak az egyik ülést a vázra erősíti fel, a másikat a csomagtartóra. Amikor végez a szereléssel, odainti anyát. A hóna alá nyúl, és fölemeli. Anyánk alig nagyobb nálunk, és elfér a gyerekülésben. A csontjai könnyűek. Usak azt mondja, hogy anyánk keze kisebb, mint a lila légycsapó. Usak átemeli a lábát a vázon, és könnyen, megerőltetés nélkül taposni kezdi a pedált. Anyánk átöleli a derekát, közben szorosan a hátához simul. Látjuk, hogy megint reménykedni kezd, és a franciaágyra gondol. Nem szeretjük, mikor anyánk reménykedik, mert utána mindig szomorúbb, mint reménykedés előtt. Usak fölteker a vízművek dombján, ahonnan látni az iskolát, az óvodát és a könyvtárat, ahol anyánk dolgozik. Amikor a domb tetején Usak megfordul, anyánkból néhány pillanatig semmi sem látszik, csak az Usak széles háta mögül előlobogó hosszú ujjai.

Az emeleti folyosó falán fekete-fehér fotók lógnak: kirándulóképek a Nyugati- és a Keleti-Beszkidekből. Usak és anyánk átölelik egymást, közben nevetve néznek a kamerába. Ha unatkozom, zsinórt kötök az emeleti folyosón lévő tárgyakra, aztán leeresztem őket a lépcsőn: előbb a képeket, aztán a kis telefonos asztal mellett álló széket, végül óvatosan magát a telefonos asztalt. Az öcsém székre állva, kezében esernyővel sem éri el a csillárt, hiába pipiskedik. Előbb-utóbb minden bútor és tárgy lekerül az emeletről a nappaliba. Kiürül a folyosó, az emeleti vécé és a vendégszoba. Egyedül Usak dolgozószobájában nem nyúlunk semmihez.

Enyém a zöld gyerekülés, az öcsémé pedig az elülső, a sárga. Miután anyánk beszíjazott minket az ülésbe, elindulunk az óvodába. A könyvtárban anyánk nem viselhet hangos, magas sarkú topánkákat, úgyhogy a váltócipőjét egy hatalmas, zöld hátizsákban hordja magával. Amikor anyánk körülnéz a nagy kereszteződésben, ahol kamionok járnak, és nagyon figyelmesen jobbra meg balra fordítgatja a fejét, a hátizsák végigsúrolja az arcomat. Hiába húzom hátra a fejem, a fémcsatok meg a bőrszíjak biztosítópeckei minden alkalommal fölsértik a bőrömet és fölszakítják az előző napi hegeket. Ez a hátizsák, mondja néha elgondolkozva Usak, megjárta a Nyugati- és a Keleti-Beszkideket. Olyan hatalmas, hogy anyátok is elférne benne. Mivel nem hiszünk neki, Usak arra kér minket, hogy nyissuk csak szélesre a hátizsákot. Tartsuk erősen a száját. Fölnyalábolja anyánkat, beleállítja a zsákba, aztán meghúzza és összecsomózza a pertlit. Anyánk a zsákban összegörnyed a nevetéstől, és látjuk, hogy reménykedve néz kifelé.

Usak egyetlen barátja a bölcsődeigazgató, aki nem ismer dühös, csalódott és elfogult szülőket, csak aggodalmaskodókat meg elváltakat. A bölcsődeigazgató azt mesélte Usaknak, hogy az aggódó szülők beperelték, amiért elvált apák ólálkodnak a bölcsődekerítésnél, és cukorral akarják magukhoz édesgetni a gyereküket. Az igazgató ezért eltávolította a kovácsoltvas kerítést, és a helyére téglafalat emeltetett, amin nem nyúlhatnak keresztül a cukrot tartó kezek. Amikor Usak egyetlen barátja meglátogatja Usakot, elvált apákról meg aggódó szülőkről vitáznak a körtefa alatt. Be kell mennünk a házba, ha pisilni akarunk. Ilyenkor öblös, tejfehér porcelánedénybe csorgatjuk a lármás vizeletet, ami be van kötve a falba, és nem tudjuk, hova vezet.

A bölcsődeigazgatón meg a szülőkön kívül senki nem jár hozzánk, csak Usak negyvenegy éves unokanővére, Mima. Mima azt mondta anyánknak, hogy neki nem két-három évente van születésnapja, hanem tizenkét havonta, fix napokon. Mima magas meg erős, mint Usak, de csontosabb nála, és vékonyabb. Ő is a körtefánál pisil, velünk. Amikor leguggol, és hónaljába gyűri a szoknyát, mi becsületesen elfordulunk, anyánk pedig a manzárdablakra szegezi a szemét. Mima nem fél Usak gondterheltségétől, mert Usakot gyerekkora óta ismeri, de azért szívesen teljesíti anyánk kéréseit. Anyánk és Mima beszélgetéseiből szinte csak annyit értünk, hogy Usak, Usak. Mima férficipőket hord, mert negyvenkettes lábra nem lehet női cipőt kapni sem ebben az országban, sem abban a lágyabb nyelvűben, ahol Mima él. Mima alig néhány szót beszél magyarul, és szeret mezítláb járkálni a füvön. Csavarok meg szelepsapkák ragadnak a talpába. Fél lábra állva, fejcsóválva szedegeti őket. Ha anyánk meglöki, eldől a füvön. Anyánk szájzugából erre úgy pattannak ki a mosolyráncok, mint a vak lottóárus tenyeréből a fehér bot gumival összefűzött elemei.

Mi van ennek a gyereknek az arcán, kérdezi néha reggeli közben Usak, a tanár. Kezébe veszi az államat, és hatalmas, formátlan ujjaival gyengéden végigsimítja a hegeket. Nyugtalanul alszik, mondja anyánk, és ő is megérinti az arcomat. Minden este levágom és lereszelem a körmét, reggelre mégis összekarmolja magát valahogy. A könyvtárban anyánk szakirodalmat keres, és esténként aláhúzogatja az összekaristolt arcúakra vonatkozó fontosabb sorokat. A kamionos kereszteződésről meg a hátizsákról hallgatok.

 Usak megbuktatott valakit. Mivel egy dühös szülő nemrégiben anyánkon állt bosszút – a dzsipjével szorította le az útról, amikor ő a könyvtár felé biciklizett –, Usak egy ideig nem enged minket sehova. Kulcsra zárta a kertkaput. Anyánk szabadságot vett ki, nekünk pedig nem kell óvodába járnunk. Halljuk, ahogy éjjelente kinyílik a dolgozószoba ajtaja, aztán Usak a lépcső negyedik fokáig merészkedik, hogy ellenőrizze, épségben megvagyunk-e mind a hárman. Aggódik értünk, suttogja anyánk, és megint reménykedni kezd. Amíg be vagyunk zárva, anyánk biciklije kint áll a kertben, a házfalnak döntve, a gyerekülések színét pedig kiszívja a nap. Attól félek, hogy az öcsém sárga ülése végül semmiben sem fog különbözni az enyémtől, ami zöld.

Mima hangosan horkol. Ha meglátogat minket, anyánk nem az emeleti vendégszobában ágyaz meg neki, hanem a nappaliban, a szétnyitható fotelágyon. Esténként Mima vágja a körmöm, és ő is reszeli le. Itt a körm, mutatja anyánknak, mind a tíz. Mima magyarul tanul, anyánk segít neki. Mima reggelente kölcsönveszi Usak biciklijét, és velünk tart az óvodába. A szoknyáját anyánk könyvtári iratkapcsaival fogja össze, különben bekapnák a fogaskerekek. A nagy, kamionos kereszteződésben mellénk sorol, és amíg anyánk a fejét forgatja, ő az arcom és a hátizsák közé tartja a kezét. Ha Mima sokáig marad nálunk, reggelente vardarabkákat találok a párnám huzatán, és begyógyulnak a sebeim. Mima anyánkat is elkíséri a munkahelyére, hogy a kocsiútról ne szoríthassák le a dzsipek. Míg anyánk a katalógusokkal foglalatoskodik, Mima a szabadpolcon talált könyvekből jegyzeteli ki az ismeretlen magyar szavakat. Az iratkapcsokat néha egész napra a szoknyája ráncai közt felejti – megpendül az asztalláb, az öntött vaskád, a kutyaház bádogfedele.

Ha Mimának haza kell utaznia, kikísérjük az állomásra. Mint fenyővásárkor, velünk jön Usak is. Pénzt tuszkol Mima zsebébe, és lelkére köti, hogy ossza szét az otthoniak között. Miután Mima már tőlem, az öcsémtől és Usaktól is elbúcsúzott, föllép a vonat legalsó lépcsőfokára. Még egyszer, utoljára összeölelkezik anyánkkal, és anyánk lába néhány pillanatra a levegőbe emelkedik. Anyánk fogadkozik, hogy majd ír és telefonál Mimának. Majd magyaroznak. Mim, mondja neki. De az elfogult, csalódott és felbőszült szülők mellett ilyesmire nem juthat idő.

A bölcsődeigazgató bajba került. A bölcsődéjében leomlott a téglafal, és maga alá temetett néhány gyereket. Az egyik bölcsődés meghalt, de Usak a barátja iránti tapintatból inkább azt mondja: szerencsétlenül járt. Usak elkísérte az igazgatót a kórházba, a szerencsétlenül járt kisgyerek szüleihez, meg még a bíróságra is. Kitépi anyánk kezéből a balesetről cikkező újságokat, és kidobja a szemétbe, hogy ne kerülhessenek a bölcsődeigazgató szeme elé. Usak gyászbeszédet írt az óvodai dolgozók nevében, mert a bölcsődeigazgatót cselekvésképtelenné tette a lelkifurdalás. Mióta a kőfal leomlott, a bölcsőde telkét semmi sem választja el az elvált apáktól.

Usak gyönyörű temetési beszédet írt, lelkendezik anyánk, és a beszéd kéziratát egy fekete mappában őrzi. Most már nemcsak elfogult, csalódott és dühös szülők keresik Usakot telefonon, hanem emberek, akiknek meghalt valakijük, és nem szeretik a papos temetést. Usak szívesebben ad ki a kezéből gyászbeszédeket, mint osztályzatokat. Írt már a pékről, a telekszomszéd fiáról, de az állatorvosról is, aki a labradorunk fogát tömte be. Egy-egy jól sikerült gyászbeszéd után Usak lejön a nappaliba, ölbe kapja anyánkat, és belehajtogatja a szennyeskosárba. Anyánk a fonott kosár résein, örömkönnyekkel a szemében pislog kifelé. Látjátok, milyen pici?, kérdezi Usak. Látjuk. A kosár fonatain keresztül megérintjük az ujjbegyét.

Anyánk a házban sem hordhat hangos cipőket vagy rikító színű, zajos fülbevalókat. A tűsarkúját meg a nagy, lila klipszet, amit a múltkor Mimától kapott, kizárólag biciklizés közben veheti föl, ezért aztán utazás közben a legcsinosabb. Mima szerint mások a munkahelyükön csinos ruhákat hordanak, a járműveken viszont kényelmeseket. Amikor anyánk a biciklit nekitámasztja az óvodakerítésnek, a cipője néha ott marad beleszúródva a pedálba. Ha az óvodások meglátják anya pedálján az üres tűsarkút, összegörnyednek a nevetéstől, és mint a fonalgombolyagok gurulnak ide-oda a füvön. Aki sír, megduzzad a nedvességtől, aki nevet, összezsugorodik, mint anyátok, mondja Usak.

Fölszórjuk csavarral a kertet, ha itt van velünk Mima. Usak kölcsönadja a vízálló lábszárvédőjét és a térképeit, hogy menjünk el kirándulni, és ne zavarjuk. Anyánk szendvicseket és ásványvizet rak a hátizsákba, meg az Usak gyászbeszédeit tartalmazó fekete mappát. Mima belebújik a vízálló lábszárvédőbe, és a szoknyáját combig emelve jár benne kánkánt a füvön. Anyánk beszíjaz minket a két fakó gyerekülésbe, aztán elindulunk. A kereszteződésben, ahol kamionok járnak, lehunyom a szemem, és várom Mima kezét. Mima már tudja, hogy miért vagyok Zöld, az öcsém pedig Sárga. Az ő keze homokszínű, de nem szereti, ha Usak szöveggyűjteményeihez hasonlítják a testrészeit.

Egy tisztáson leterítjük a plédet, anyánk pedig fölolvassa Mimának Usak legjobban sikerült gyászbeszédeiből a legújabbakat, aztán a legújabbakból a legjobban sikerülteket. Mima kikapja anyánk kezéből a fekete mappát, és ráül. Szétteregeti a szoknyáját, hogy a mappának még a csücske se látsszon. Mima nem szereti a gyászbeszédeket – ő a kánkánt, a szelepsapkákat meg anyánkat szereti. Anyánk Mima orrára csípteti a szoknyájában felejtett iratkapcsok egyikét, és birkózni kezdenek. Amikor én és az öcsém meglátjuk az iratkapocs körül elfehéredő bőrt, majd meghalljuk Mima elváltozott hangját, a nevetéstől összezsugorodva gurulunk ide-oda a füvön. Anyánk kipirult arccal, zihálva heveredik a plédre. Miközben Mima kézfején a friss karcolásokat simogatja, gyanakodva szemléli sértetlen arcbőrömet.

Usak, a tanár fölmondott az iskolában, és egy ideje már csak gyászbeszédeket ír. Annál a temetkezési vállalatnál áll alkalmazásban, amelyiknek fekete ladik a jele, és amelyik a legtöbbet fizeti a beszédekért. Anyánk nyitja a kertkaput, ő fogadja a gyászolókat, ő foglalja listába az évszámokat meg a hozzá tartozó életeseményeket. A gyászolók sosem nyúlnak anyánk süteményeihez, hiszen akinek meghal valakije, mondja Usak, étvágytalan. A gyászbeszédeket a temetkezési vállalat alkalmazottai olvassák föl bordó sálban és fekete selyemingben. A fekete selyemingre bordó cérnával, a bordó sálra fekete cérnával van rávarrva a ladik. Usak néha biciklire ül, kihajt a temetőbe, és egy síremlék mögé bújva ellenőrzi, hogy az alkalmazottak jól hangsúlyozzák-e a szöveget. Mióta Usak gyászbeszédeket ír, gyakran találunk ajándékokat a kertkapu előtt, a dzsipek pedig óvatos ívben kerülik ki anyánk biciklijét. A linzer, a pisztáciás szelet meg az ezererdő-torta színei kegyeletsértők, ezért anyánk a könyvtárban receptfüzeteket lapozgat, és alkalomhoz illő, méltóságteljesebb süteményeket keres. Usak ügyfeleit a leggyakrabban hétrétegű, szilvalekváros zserbóval kínálja, de ők az alkalomhoz illő süteményekhez éppúgy nem nyúlnak, mint a kegyeletsértőkhöz.

Anyánk fölveszi a tűsarkúját meg az élénk lila, túlságosan zajos fülbevalót. Kimegyünk Mima elé, az állomásra. Mimának sajnos újra bele kell jönnie a magyarba, mert anyánk egyetlenegyszer sem hívta föl telefonon, és egyetlen levelet sem írt neki. Mimának nincsen gyereke meg férje, ezért elképzelni sem tudja, hogy egy háztartásban mi minden teendő akad. Meglazultak a zöld gyerekülés csavarjai, mentegetőzik anyánk. Azt mondja, hogy az öcsém kiesett az útra, és eltörte a kezét. Mima tudja, hogy anyánk nem mond igazat, mert összekeverte az üléseink színét, Mima mégsem dühös, csak szomorú. Amikor anyánk fölültet minket a biciklire, és észreveszi, hogy az én ülésem színe zöld, az öcsémé pedig sárga, elpirul. Neheztel Mimára, amiért lelkifurdalása van, és hazudnia kell.

Anyánk azt mondja, hogy az emberek szeretnek meghalni, mióta tudják, hogy Usak fogja írni a gyászbeszédüket. Aki az évszámait meg az életeseményeit már életében biztos kézben szeretné tudni, annak a nevét anyánk fölvezeti egy előfizetési ívre. A bölcsődeigazgató és Mima jókora árengedményt kapott. Usak kidobta a homokszínű iskolai szöveggyűjteményeket, hogy a gyászolók dossziéi elférjenek a polcain. Anyánk nem győzi sütni és kidobni a zserbót, sütni és kidobni. Mi nem ehetünk belőle. És a kutya sem.

Usak egyszer összekevert két ügyféldossziét. Anyánk vette észre, hogy a vak lottóárus temetésére a vasútállomás főnökének a gyászbeszédét írta meg. Sajnos nemcsak az évszámokat kellett a két gyászbeszédben kicserélni, hanem magukat az életeseményeket is, mert a lottóárus vízi baleset áldozata lett, az állomásfőnököt viszont türelemmel viselt, hosszú betegség vitte el. Usak még késő este is a temetési beszédeket javítgatta. Éjfélkor fölhívta anyánkat a dolgozószobába, és fölolvasta neki a beszédeket. Anyánk világraszóló botránytól mentette meg Usakot, ezért Usak szívében hála gyúlt. Mima közben már lenyesegette a körmömet, lekapcsolta a villanyt, és bebújt a paplana alá. Hallottam, hogy álmatlanul hánykolódik a fekhelyén. Amikor Usak nekiállt összecsomagolni, kicsire hajtogatni és önmagába visszatömködni anyánkat, mint azokat a praktikus esőkabátokat, amiknek a kapucnijában elfér maga a kabát, és amiket Usak annyira szeret, Mima a fejére húzta a paplant, hogy ne hallja a zajokat. Ilyen esőkabátot viselt Usak, amikor még a Keleti- és Nyugati-Beszkidekbe járt kirándulni anyánkkal.

Szomorúak vagyunk, mert Mima átváltotta a vonatjegyét, és hazautazott. A bölcsődeigazgató kocsiját téglával zúzták be az aggódó szülők, ezért néhány napra hozzánk költözött. Most a szétnyitható fotelágyban alszik, és kijár vizelni a körtefához, mint mindenki más. Anyánk bokájára Usak nem hurkolt kötelet, de újra velünk tölti az éjjeleket. Lefekvéskor gézsapkát húz az ujjaimra, hogy ne karmoljam össze az arcomat. Szakállas és bajszos, kopasz és torzonborz arcokat rajzolt rá színes filccel, én pedig az ágytámla mögé bújva bábjátékot rendezek az öcsémnek. Fölismerem Usakot, Mimát meg a bölcsődeigazgatót, de a többi hét ujjam fölösleges.

Még soha senki nem tett a nekrológokra panaszt, de Usak, a tanár attól fél, hogy eljön az idő, amikor vissza kell szolgáltatnunk a zserbós tálca mellé helyezett pénzes borítékokat. Mivel a fordulatos életrajzokat a hozzátartozók éppúgy nem szeretik, mint az unalmas gyászbeszédeket, Usak néha meg nem történt dolgokkal színezi ki azokat az életrajzokat, amikben születés és halál közt túl kevés az életesemény. Ha Usak már napok óta nem tette ki a lábát az emeletről, mert a gyászbeszédek csiszolgatásán kívül nem ér rá semmi másra, akkor anyánk megpróbál bemászni a kutyaházba, az ágyneműs fiókba vagy a mosógépbe – pedig csak aki sokat nevet, szikkadhat ki annyira, hogy elférjen ezeken a helyeken. Amikor rátalálunk az öcsémmel, amint kétségbeesetten kapálózik a kutyaházba, a fiókba vagy a mosógépdobba szorulva, segítünk neki kiszabadulni. A vállunkra támaszkodva lábra áll, és megigazítja a ruháját. Nagy ritkán még azt is megengedi, hogy a bőrén megsimogassuk a kutyalánc, a paplangomb vagy a mosógépdob lenyomatát.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs