A Clyde-parti hattyú

(avagy Chancu a Zöld Völgyben)

Forgách András  esszé, 2005, 48. évfolyam, 9. szám, 845. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Míg mentem a Queen Street Stationtől – ahová Helensburgh-ból, a hozzánk legközelebb eső tengerparti kisvárosból, a televízió feltalálójának városából érkezett a vonat, negyvenöt perces út után (a főtéren álló templomban, a West Kirkben ott van ólomüvegben megörökítve a férfi, Helensburgh leghíresebb lakója, Mr. Baird, akiről a taxisofőrök már-már Puskás Öcsinek kijáró tisztelettel beszélnek, miközben a világ 3-as számú whiskyjének számító Ballantine’s lepárlására szolgáló borzalmas szürke barakkokra mutogatnak az út mentén: jobbról egy-egy komor fekete skót szikla, egyiken-másikon komor és célszerűen férfias várrom, balról pedig a whiskypárló üzemek) – a Citizen’s Theatre felé, és lelkemben égtek kis rőzsedalok, az utam Glasgow forgalmas és erősen lejtős belvárosán át vezetett. Tulipiros felsőt viselő, joviális, kettes-négyes-ötös csoportokban virító rendőrök tartják itt a rendet, a minden irányból rendületlenül áramló járókelőkön áttörve sétáltam, fejemet kapkodva a hatalmas testű vijjogó, síró, ugató sirályok elől, amelyek többek között a város szívében található George square minden egyes szobrának fején ott állnak, mintha a szobrok tartozékai volnának, de csak addig, amíg le nem csapnak a téren heverő hulladékra, mint halakra a víz színe alatt. A Lánchíd kicsinyített másán keltem át (ne feledjük, Clark Ádám jó skót hazafi és hídépítő mérnök volt, a Clyde-ot is ellátta hidakkal, végül aztán, fene tudja, miért, beleszeretett a magyarokba), majd a keskeny és sötét folyású Clyde folyón is túl óriási modern mecset mellett haladtam el. Odalent, a mellvéden túl, a folyó súlyos iszapjába ragadva öt-hat felborult kerekes bevásárlókocsi és egy bicikli hevert a glasgow-i főügyészség üvegpalotája alatti partszakaszon. Odébb egy hattyú hajtotta délutáni álomra a fejét hatalmas utcakövek között a süppedt, Clyde-itatta sárban. Két hajléktalan heves egyetértésben ült a súlyos és dús fűben, lebegve, mint valami repülő szőnyegen, mert a fű Skóciában olyan dús, mondta Chanchu, hogy aki nem járt még ezen a tájon, az nem is tudja, mi a fű, és aki nem tudja, mi a fű, az hallgasson, mert a fű, most már tudom, valójában nem fűszálakból áll, hanem fű- és virágszobrokból, rugalmas, hajlékony, erős, dárdaszerűen az égnek törő televény, s a térdig érő virágok busa feje olyan, mintha gyümölcsöket teremnének. A két hajléktalan keze ügyében és lábánál két-három sörösdoboz, látszik, be fogják osztani, az egyikük arcán mély, véres karmolás. Így mentem-mendegéltem a Gorbals-negyed felé, találkozóra. Időnként, hogy el ne tévedjek, megkérdeztem egy-egy helyi lakost, hogy jó felé megyek-e. A legszebb skót kiejtése annak a szénfekete, indiai ügyvédnek volt, aki épp kiszállt Lexus márkájú, hófehér autójából, és mosolyogva pontosan elmagyarázta, miközben erősen hegyeztem a fülemet, mert ha két skót egymással beszélt, azt egyáltalán nem értettem, ha bármelyik velem, akkor félig, hogy merre van a Gorbal street, a negyed, ahol a polgárok színháza áll, a híres Citizen’s, és ahol hajdan, a középkortól fogva, egészen az egyik csinos kis helyi pogromig, a zsidó lakosság élt, ma inkább ázsiaiak és arabok lakják, tehát továbbra is „külföldiek”. Három csúf, jellegzetes, messzire ellátszó huszonöt emeletes toronyház aljában, szemben a modern és jellegtelen színházi portállal, mely mögött viszont egy ékszerdobozhoz hasonló revü-színházterem található, a világ legszebb rózsakertje van, ahol olyan buján teremnek a rózsák a zöldre festett kovácsoltvas kerítés mögött, hogy a tüskék beleakadnak az inged ujjába is, a homlokodba is, ha óvatlanul végigmész a kaviccsal felszórt ösvényeken. S ha belépsz oda, az a fogatlan asszony, akit két férfi is dédelget egy vaspadon, kedves, rekedtes, nikotináztatta hangján reád kiált: „Gyere közelebb, és adj pénzt, ne bámulj, vagy nem láttál még nőt!” Három kedves emberi roncs, a rózsakert közepén, a tömény rózsaillatban. A tenyérnyi kertet mintha nem gondozná senki, a rózsák az égnek feszülnek, egymásba gabalyodnak, csupa rózsafej minden, záporoznak a feltámadt szélben a rózsaszirmok – itt nagyon komoly probléma, és nyilvános, véresen az ember arcába lihegő probléma a heroin és az alkoholizmus. Koldusok mindenütt, ugyanakkor rengeteg diák, jóarcú fiatalok, akik között olykor hatalmas csapatban vonulnak el a Marilyn Manson módjára kifestett, földet seprő, fekete bőrkabátban tizenéves kamaszok és negyvenéves matrónák, testük, arcuk csupa piercing, hófehérek és feketék, kezükben vodkásüveg. A skótoknál a vodka járja és a Pimm’s meg a sör. Ki hinné, hogy ez a nyers külsejű, forgalmas, eleven, meredek, szűk és sötét mellék- és zsákutcákkal teli hajdanvolt ipari város – az volt sokáig, nagyhatalom, nagyon sokáig, míg Mrs.Thatcher meg nem törte a szakszervezetek gerincét, acélművek, bányák, gépgyárak mentek sorba tönkre, dőltek fel, mint a dominók –, ki hinné el ma, hogy Glasgow, száz éve a skót art nouveau épületek paradicsoma, olyan zöld volt, hogy kétféle eredetet is mondanak a nevére: „Zöld völgy” és „Drága Zöld Hely” (ugyanis mindkettő úgy van keltául, hogy „Glaschu”). Az utóbbi szó Daniel Defoe-tól származik, és ő még azt is leírhatta akkoriban, hogy Glasgow „a legtisztább, legszebb, legjobban épített város egész Nagy-Britanniában, Londont kivéve”. Ez ma már így nem igaz, de az igaz, hogy olyan egészséges fákat, mint Skóciában, Chanchu nem látott soha még, ezért az egész országot „A boldog fák országának” keresztelte el, ahol a fák annyi nedvességet szívnak magukba a földből, hogy ágaik belecsavarodnak a gyönyörbe, és fényesen olajos leveleik az alkonyi fényben úgy ragyognak, mint az ezüst, s a légiónyi birka hiába viaskodik ennyi fűvel évszázadok óta, nem tudja lelegelni. De Glasgow (Európa Kulturális Fővárosa 1990-ben, majd, brávó, Az építészet és design városa 1999-ben, dolgoznak ezek a fránya skótok, utóbb pedig, 2003-ban, láss csodát, a Sport Európai Fővárosa, fölébredtek az ájulásból, amibe a miniszterelnök asszony bunkócsapása után zuhantak, és meglepően baloldaliak, ez Mr. Blair egyik fontos bázisa, sőt, kapaszkodjunk meg, egy valamirevaló házikönyvtárban ott sorakoznak Marx Károly főművei) jelenleg egy percről percre formálódó, eleven, sokarcú város, amelynek utcáin a legfőbb látnivalók maguk az emberek. Nem is a boltok, hanem az emberek, a vöröshajúak, a kínaiak, az indiaiak, az arabok, a sápadtarcúak és a zömök, kövér, stramm skót háziasszonyok, akik erősek, mint a bika, és a fiatal művészek, akik Európa legszebb művészeti akadémiáján tanulnak festeni, gondolkodni, ahová egy igencsak meredek utcán lehet felkapaszkodni, mert a város egyszer csak nagyon meredek lesz észak felé. Ezt az erőt (az itteniekből áradó vad energia, a sokféleségükből áradó energiaáram valósággal lökdösi az embert az utcán, mint az ötven méterenként teljes hangerővel szóló utcai zene a Sauchiehall Streeten) Glasgow-n kívül valóban csak Londonban éreztem, Edingburgh-ban nem. Edinburgh és Glasgow: ellentétes ikervárosok. Aki Edinburgh-t szereti, az Glasgow-t túl durvának tartja, túl robusztusnak, közönségesnek, aki Glasgow-t kedveli, az viszont Edinburgh-t érzi túl gazdagnak, túl kifinomultnak, sznobnak, túl hidegnek. Nos, bevallom férfiasan, ha választanom kellene, én Glasgow-t választanám. Itt a város szívében laknak a szegények, és a városon kívül a gazdagok, szemben Edinburgh-val, ahol a város közepén laknak az igazán gazdagok – és igazán gazdagok a gazdagok (sok nagyon gazdag skót van, a whisky, a pamut, a hajózás, a kereskedelem elképesztő újgörög stílusú bazaltkőből épült villanegyedeket varázsolt az elhagyatott partvidékekre, félszigetekre, a Loch-ok mellé) –, a káprázatos várkerületben, és kintebbre, a külterületekre szorultak ki a szegények. A tenger sem veszi olyan festőien körül, mint Edinburgh-t. Edinburgh bámulatos látvány, de Glasgow-ba, úgy érzed, nem csak kulturálódni és bevásárolni járnak az emberek, Glasgow-ba élni mennek, az arcuk él az utcán, szenve-délyesek és szegények, nem múzeumba járnak, hanem kocsmába, s az egyetemi város maga egy külön város Glasgow-n belül, igen, Glasgow a diákok városa, nem a turistáké. Glasgow az a glasgow-iaké, Edinburgh a világé. Edinburgh csupa turista, Glasgow-ba viszont mintha csak azért mennének az emberek, mert dolguk van ott. Szenvedélyes emberek a skótok, és büszkék. A Celtic és a Rangers drukkerei hetente összeverekednek, az egyik drukkercsapat állítólag katolikus, a másik protestáns, de valószínűleg, mondja minden álmoskönyv, ez már rég nem igaz, hanem fordítva van: arra mondják, hogy katolikus, aki a Celticnek drukkol, és arra mondják, hogy protestáns, aki a Rangersnek. Templomból Skóciában különben észvesztően sok van. Vigyázni kell, hogy melyik csapat boltjába tér be az ember, és hogy felteszi-e, mondjuk, azt a baseball-sapkát a városban: könnyen megverhetik, ha rossz utcába téved. Gyönyörű ám Glasgow címere: van benne egy madár, egy harang, egy fa és egy hal, a városalapító Szent Mungo csodáinak tárgya valamennyi. De ami még ennél is szebb, az a dalocska, amellyel a nebulók fejébe verik, mi található meg városuk címerében:

 

Ez itt a madár, mely nem repült soha

Ez itt a fa, mely nem nőtt meg soha

Ez itt a harang, mely nem szólalt meg soha

Ez itt a hal, amely nem úszott még soha.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs