Jóccakát

Németh Gábor  regényrészlet, 2005, 48. évfolyam, 9. szám, 833. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Muiderpoort?

Kérdeztem sms-ben újdonsült ismerősömtől, azonnal, ahogy felszálltam a hármasra. Legalábbis újdonsültnek kellene neveznem, mindenféle szabályok szerint, holott valójában mintha ezer éve ismernénk egymást, a Padi Mariann férje, hogy csak egyet mondjak, Padi Marianné, aki ezerkilencszázhetvenkettő vagy -három nyarán durcásan árulta a csavaros fagyit a Móriczon, és aki később a híres budapesti alternatív szcéna sztárja lett, hogy csak egyet mondjak, ő rendezte meg az FMK-ban az első magyar acidpartit, hogy aztán viszahulljon mélységes amszterdami depressziójába, és egy egyebekre nyilván alkalmatlan napon kivégezze önmagát. Ezért nem volt újdonsült az ismerősöm, mert a fagyizás és az öngyilkosság közötti időt, ha jól vettem ki a szavaiból, Padi Mariann bűvöletében töltötte, részben Budapesten, részben itt, Amszterdamban, ahova egészen kicsi gyerekkorom óta vágytam, és ahol valószínűleg több vérrokonom él, mint Magyarországon.

Ám akikről összesen nem tudok ennyit, mint amennyit föntebb összehordtam.

A derűs nyugalma volt a másik ok.

Az övé meg a kövér haverjáé.

Ültek a holland kocsmában, pontosabban a ház előtt a padon, egészen laza hely, kurva hideg van, mégis kint ülsz, ha van egy kis eszed. Kikérsz ezt-azt, felmelegszel, elszívsz egy rendes trombitát.

Itthon voltak ott.

Otthon voltak itt.

Vagy hogy kell mondani.

Kijöttek ezer éve, hogy ne tegye tönkre végképp az életüket, ami a miénket gajra vágta. Nem nézett ki úgy, hogy ezt meg lehetne úszni, enyhén szólva. Mi meg ott maradtunk. Ott maradtam, ennek az ittnek az ottjában, és az anyámra kentem az egészet. Hogy nem hagyom itt. Mármint ott, érted. Magyarországon. Láttam tántorogni az anyámat, szívbetegen, valami közért felé, tejfölért, egyedül, hetvenévesen. És hogy akkor ezt ne. Ne ez a dal legyen. Ilyen egyszerű becsapni magad.

Ezek nem láttak ilyesmit, vagy láttak, de leszarták, vagy nem szarták le, de mégis, a látvány ellenére kijöttek ide, egy minden tekintetben élhető helyre, ami persze, nyilván, már nem az, ami régen volt. Nekem legyen mondva.

Éjszaka, ahogy mentem haza a kocsmából, ludakat találtam a csatorna partján, például mintha mennél Budapesten, a Károly körúton vagy a Margiton, és, mondjuk, a Mechwart térnél egyszer csak meghallanál valami gágogást, és éjjel fél kettőkor eléd totyogna vagy harminc liba. Egész valószínűtlen. Felvettem a mobilomra. Szemcsésen totyognak, aligfényben, de azért fölismerhetők, azóta se töröltem le őket.

Néha jólesik megnézni.

Szentimentális barom, aki vagy.

Körülbelül akkor kérdeztem meg sms-ben, hol lesz a kiállítás megnyitója, amikor a legszebben gágogtak a libák.

Lúdas Matyi.

Úgynevezett magyar napok.

Egy paprika, piros, és holland papucsban végződik, ez van minden szórólapon.

Mutatom az unokatestvéremnek pár hónappal korábban, ugyanebben a városban, hogy ez lehetne akkor az ő családi címere.

Meg sem érti, annyira nem érzi magát magyarnak, nem érzi övének saját anyjának a nyelvét, az anyjáét, aki persze, és szolgáljon ez a fiú mentségére, időközben holland lett, összetéveszthetetlenül, a fiú tehát holland, holland, és kész, mit jövök a papucspaprikával, ezt mondja a szeme, de közben mosolyog, mert holland, udvarias, nem tud a szeméről a szája.

planciusstraat 9 a galerie van gelderben

megnyitó 5-7 óráig

jóccakát

Válaszolta Mesterházi Zsolt sms-ben, amíg a ludakat néztem.

Jóccakát.

Ezt megtartotta, a magyarból. Nem bírunk egyenesben leírni egy mondatot. Zsebcselek. Driblizni egy zsebkendőnyi területen. Egy régi, meghitt gyerekszóval jelzi, hogy ma estétől haverok vagyunk.

Megnézem akkor holnap a Szentjóbit.

Eltelik valahogy a másnap addig, a legjobb helyen.

Ami persze már nem a régi.

A szálloda egészen finom, old school darab, a hallja egy hátsó kertre néz, dorombol az ősz, mindenféle színekben pompázik. Kicsit megdől, mutatja magát. Svédasztalos reggeli. Annak a magyar nem bír ellenállni, ha én vagyok. Mindenféle mustárok. Sonka, szivárványosan felragyog. Pici dzsúz, de tényleg, hogy mindenhol ekkorkák a poharak. Ezek szerinted otthon is stampedlivel isszák? Pirítsunk talán egy toastot.

Ezt az áfonyalekvárt még megkóstolod.

Sétálgattam a csatornák mentén.

Grachtok vagy mik.

Arany őszi fényben.

Mindenütt a vadszőlő, ahogy vörösen izzik.

A sötétszürke gyapjúzakómban voltam, a zsebemben pénz meg a vadonatúj fujitsu palmtop, ha mégis, ne adj’ isten, eszembe jutna valami. Akkor még azt hittem, használni fogom, beleírok ezt-azt, aztán átmentem a laptopra.

Sötétszürke zakó, Cottonfield, belül már foszlik a selyem, de az kívülről nem látszik.

Rakjunk a nyakamba valami meleg sálat.

Csak lazán, mintha természetes volna, hogy itt járkálsz.

Hogy járkálhatsz itt.

Mintha valamikor, egyszer azért majd még megszokhatnád, hogy oda mész, ahova akarsz, európai polgár.

Ezek használják a csatornát, nem csak fényképezik, jönnek négyen egy gyönyörű kielben, szépen húznak, egyszerre, a híd alatt suhannak át, amin állsz, pedig ez még nem is a regatta, igaz, lehet, hogy már arra gyakorolnak.

Építtetsz majd itt barna téglából egy villát.

Semmi hivalkodás, csak a jól bejáratott modernizmus, a legjobb arányok, nagyvonalú kert, kiskapuval a csatornára, hogy ne kelljen már körbemenned, ha el akarsz csavarogni valahová a yachtoddal.

Finom lakkszag.

Rezek mindenütt, kender és vitorlavászon.

Megírom a Nagy Könyvet, amibe ez nekem kerül.

Egy finom, európai regényt.

Fogják szeretni, mert majd olyanra írom, hogy szeressék, megy az, mint az ágybaszarás, isten bocsássa meg.

Nagyvonalú szerelmi történet, beleágyazva a seggreesve tisztelt ejrópai kultúrába. Kicsit játszom majd a lelkiismeretükkel, egészen enyhén, rá a furdalásra.

Mazochisták.

Ha ez kell, hát megkapod.

Dől a lé.

Ösztöndíjak meg minden.

Szépen, egymás után, a különféle fordítások.

Interjú az Algemeene Dagbladban.

Általános Napilap.

Aztán megépíttetem a házat.

Vagy nem is, egyszerűen becsöngetek ide.

Szép, áprilisi reggel, na jó, délelőtt, végül is emberek vagyunk. A repülőtérről jövök, taxival. Átvetve a burburry az alkaromon, Bécsben kifejezetten ezért vettem egy kis fadobozos Sachert. Meg virág, nyilván, innen a piacról.

Hogy elnézést az alkalmatlankodásért, de az van, hogy nagyon megtetszett itt, kéne kifele költözni.

Nyilván van az a pénz.

Kezicsókolom, mennyi az annyi.

Az egyik híd mellett levezet egy lépcső.

Ezek nyírják a füvet, itt is, itt, a senkiföldjén, itt a senkiföldje, úgy látszik, mindenkié, mindig akad, aki törődik vele. Eldobott valaki egy sörösdobozt. Felveszem, nézem rajta a vörös csillagot. Mintha direkt Heinekent dobott volna el, a túlérett kapitalizmus ezoterikusan durva kritikájaként. Heineken, az erős hazai.

Végül is már fordítottak hollandra.

Egész finom kis lap.

Nézem a vizet.

Föl kéne szállni a hármasra. Innen csak egy köpés. A zsinagóga mellett megyek el, az a szép pillanat, art deco és bauhaus határán, azt kapták el, most egy lélek se be, se ki, mintha nem volnának már zsidók, úgy van zárva, olyan végérvényesen. Drótkocka játszótér előtte, kicsi hollandoknak, pár srác az Antillákról, vagy suriname-iak. Egész jól nyomják.

Le van téve az iskolatáska. Színes táskák, mindenféle hősöket ábrázolnak.

A hármast kis, elnyújtott, háromszög alaprajzú téren kapom el, felugrok, elindulok középre, a kalauz fényűző kuckójához, amikor gyanakodni kezdek, hogy rossz irányba szálltam. A végállomásig kell menni, jó, de melyikig.

Muiderpoort?

Kérdezem sms-ben Mesterházi Zsolttól.

Épp egy hídon megyünk át.

Asszem, ez az Amstel.

Keskenyebb, mint a Duna.

Zoutkeetsgracht!

Nabaszdmeg.

Nobozdmeg, nobozdmeg, kiáltozták szép nyelvükön a hős magyar vitézek.

Leszállok az első megállónál.

Ha nem keltél volna át a folyón, akkor is éreznéd, hogy átléptél egy határt. Valamivel szegényebb házak, négyemeletesek, mintha itt is megtartották volna a szocializmust. Puha kurzus.

De nem ezt érzem, hanem.

Hanem hogy egyedül vagyok. Pedig mind a két megállóban állnak, oda-vissza, mintha meg volna beszélve, városszépészetileg. Kicsit kövér a nő, szigorú a tekintete, és egy kislányt szorít magához. Kitalálták a hollandok, utcadesign, hogy legyen mihez dőlni, pad, az nincs, csak egy meghajlított krómkorlát a szélfogóban, nekidőlsz, majdnem olyan, mintha ülnél. Másmilyen megálló. A tábla fölött villognak a sárga pöttyök, mint a repülőtéren, ezek kiírják, folyton, másodpercre, mikor jön a következő villamos. Az a gőgös rend, ami itt van, a lazaság leplével letakarva.

A másik megállóban apa és fia, ez a csávó vasárnapi apa lehet, van köztük nyolcvanhárom centiméter, onnan vigyázza a gyereket, de pont úgy, mintha rábízta volna egy idegen erő, és megszabta volna a játékszabályokat, vagy mintha pontoznák, úgy, mintha lenne majd a végén eredményhirdetés, a negyed papája, ilyesmi. A gyerek gyönyörű, rajzolni nem lehet szebbet, ám elindul az orrából a vastag takony, és kacérkodik a szájával, apró meztelen csiga, nem bírsz nem odanézni. A férfi viszont nem látja, mert a kisfiú előtte áll, háttal neki, és amúgy is mással van elfoglalva, néz át, a szemközti szélfogóba.

Nézi egymást a férfi és a nő.

Elintézni valahogy, hogy szeressenek egymásba, és elgondolni, mihez kezd akkor a két gyerek. Mibe fognak.

Nem kell sokat várni, és megjön a szerelem istennője is, csak még nem tud róla, hogy ő az, sweet little sixteen, abszolút trendi, vagy legalábbis amit erről a külvárosi prolilányok gondolnak, Victoria és David Beckham bűvöletében, csípőre csúszott farmer, egymáson mászkáló trikók, a lábán piros Vagabound, levágja a Budmilt a bokája mellé. Kitekereg abból egy citromsárga zsinór, bele a fülébe. Rá se néz a többiekre.

What’s wrong in this picture, hát persze, hogy én.

Fogadjunk, hahaha, mindet fehérnek képzelted el.

Pedig ezek feketék.

Mind egy szálig.

Különböző árnyalatok.

Ezek itt mind négerek.

Ettől éreztem egyedül magam.

Négerbaba, négercsók, négermunka, négerezés, megcsinálod négerben, ajaknéger. Olyan vagy, mint egy néger, ha nagyon lesült valaki. Négerbarna.

Nem volt ebben semmi rossz.

Így nőttem fel.

Annyira nem volt itt igazi néger, már úgy értve, az életben, annyira nem jutott a magyaroknak, vagy mi, hogy ha aztán egyszer mégis lett, ha idekeveredett egy véletlenül, te meg, mondjuk, nem voltál több négynél, hát hozzányúltál, és megnyaltad az ujjad, biztos nincs-e csokiból. És akkor kellett ehhez annak a baráti fejlődő elvtársunknak, a konkrétan kongói elektromérnöknek megfelelő pofát vágni.

A fekete biz. néger, a hetvennyolcas Magyar Értelmező Szótár szerint.

Négus. A négus.

Az etióp uralkodó volt a négus, elneveztük négusnak, még a harmincas években.

A színesre pedig, esküszöm, azt írja a könyv, nem fehér bőrű emberfajta.

Hogy ne legyen ilyen egyszerű, mintegy felmentésként, mégis megjöttek a hollandok, azaz egy nagyon szimpatikus, rövidlátó, esetlen apuka valami nátókabátban, ez végigtüntette az életét, eleve hatvannyolcasnak született, bár, ahogy elnéztem, hatvannyolc után, az ilyet a szagáról megismerem, összevisssza vízágyúzták, vagy legalábbis, a holland szív legmélyén, ezt szerette volna, politikai turista, fölbukkani mindenütt, ahol a sérelem tapasztalható, felszólalni és megverettetni mindenféle ügyekben. Két tejfölszínű kislány volt vele, tündérkék, az álom széléről lettek iderángatva, rángatva, istenem, ez a férfi, arcán a bizonytalan szőrökkel, soha nem lett volna képes rángatni őket, nem rángat, csak simogat, suttog és ölel, és ha tehetné, soha nem engedné fölnőni őket. Álmos volt az apuka is, az látszott. Ledőltek együtt, délután. Most meg muszáj lesz valahova menni. Múzeumi program, a Van Gogh-ban, mondjuk, vagy játszani, szaladgálni előtte, a fantasztikusan zöld parkban.

Az furcsa volt, hogy ezek, a hollandok, nem néztek senkire.

Annyira nem, hogy alig vette észre a férfi, hogy jön a villamos, a két kislány előre-hátra ingott, tényleg alig észrevehetően, az álmosságtól, az álmok maradékától kábultan, bele a veszélyes térsávba, amit majd, a sárga pöttyök mutatták, nagyjából nyolc másodperc múlva kitölt a villamos. Egyszerre nem lehetnek ott, mert abból baj lesz. Elrángathatok-e két idegent.

A fekete kisfiú a dzsekije nyakát kezdte rágni, mintha kifolyna abból valami édes, ragacsos lé, úgy, olyan szenvedéllyel. Az apja pedig, ha be akarta tartani az ismeretlen szabályokat, meg kellett, hogy akadályozza. Aránytalanul, meglepően durván nyúlt a gyerekhez, szinte kitépte a szájából a dzsekit, a másodperc töredékéig az sem látszott lehetetlennek, hogy vele jön egy hófehér fog, hogy kitép egy gyöngyszemet a kisfiú puha szájából.

Ez a durva mozdulat mentette meg a kislányokat.

Olyan erővel ütközött ugyanis a holland konvenciókba, hogy a holland apának oda kellett mégis néznie, hogy elhihesse a szülői agresszió számára amúgy elgondolhatatlan formájának valóságosságát, tehát lehetségességét.

Ettől aztán észrevette a villamost.

Úgy két másodpercük volt még.

Aki a villamost vezette, eleve bekalkulálta a normálisat, apa, két gyerekkel, majd csak szól nekik, hogy lépjenek hátrébb. Jött, tovább, a megszokott sebességgel. Majd fékez teljesen, ha itt lesz az ideje.

A holland akkor valami egészen valószínűtlen dolgot csinált, valamit, ami az én kultúrámból felfoghatatlan.

Megállította az időt, és ebben a lassan ikrásodó pillanatban, ugyanazzal az álmossággal előredőlt, egészen a lányok füléig, két apai tenyerét balról-jobbról az ún. buksikra tette, és halkan, egészen halkan, szinte suttogva beterjesztett egy indítványt, hogy ha ők is úgy gondolják, esetleg lépjenek hátrébb, hogy el ne üsse őket a villamos. De úgy mondta, mintha lehetséges volna mást is választani, mintha a lányok, gyermeki létük uralkodói fölényével, választhatnák a halált is, ha éppen ahhoz volna kedvük.

Ahhoz volt, hogy maradjanak életben.

Hátrébb léptek, nagyjából az utolsó tizedmásodpercben.

Aztán megállt a villamos.

Felszálltak, szépen, egymás után.

Libasorban, hogy az éjszakából idementsek valamit.

Egyedül maradtam a négerekkel.

Lassan elfogytak a számok az órán, megjött a hármas is. Az én villamosom. Az utolsó kocsira szálltam. Ezen nem volt kalauz. Régebbi változat. Velem szállt apa és fia. Egészen közel. Épp az ajtó mellett akadt egy üres hely, lezöttyentem oda, mint akinek jár. Invalidusoknak, terhes anyáknak és magyaroknak. Körülnéztem.

Etiópok, egy dél-kínai nő, két mongol, még páran Belső-Ázsiából, mindenféle fekete szigetlakók, néhány arab, holland egy sem, senki fehér ember, csak én.

Színesek közt egy ejrópai.

Szatyrok mindenütt, mindenféle lábak között.

Elmész valahonnan, ahova születtél, egyszer csak úgy döntesz, kinek mikor elég, a világ kilenctizedén pont elég okot gyártanak, naponta ezret, hogy elhúzzál onnan a vérbe, megtömsz valami szatyrot, felszállsz az első villamosra, átmész vele az óceánon, eljössz egészen idáig. A lábod közé baszod a csomagot. Nagyon elfáradtál. Ezek itt mind nagyon fáradtak. Alig élnek. Adjon valaki végre egy pohár vizet, 1 db jó szót, alvómacit, kapjuk be a hüvelykujjunk, és heverjünk le bármi meleg helyre.

Már a legelső megállónál baj volt.

Ezek a hollandok kalkulálnak, kiszámolják, mennyi ideig tart a le- és fölszállás, és meghatározzák a menetidőt.

Vigyázat, zárom az ajtókat, nyilván valami ilyet mond, de itt, ebben a kocsiban senki nem ért hollandul, egyáltalán senki, százötven kiló emberi agyban nincs egy árva holland mondatnak lehetősége, igaz, ki is lehet találni, láttál már eleget villamost.

Már aki.

Áll, a legalsó lépcsőn, kicsit néz befelé, mi várja ott.

Mondták neki, szálljon föl a hármasra.

A jegyet maga elé tartja, mint valami fegyvert.

Vele majd ne szórakozzanak.

A gép meg, automata, könyörög neki.

Nem automata, hanem egyre idegesebb. De visszafojtja, mert az meg az egyes szabály.

Állunk, kábé huszonnyolc másodperccel túl a szintidőn.

Ez hogyan lesz behozva, gondolja a vezető.

Aztán mégis följebb lép az az ember. Följebb szuszakodik. Zárják az ajtókat. Lába közé bassza a szatyrot.

Theo Van Gogh-ot kicsit kövér, rendetlen embernek képzelem, a haja őszes-szőke kóc, tegnap beborozott, most érintőlegesen sodor magának valami ébresztőt a kávéhoz, a háza lehet vagy háromszáz éves, a csatornára néz, szerintem alsónadrágban van, rövidlátó, régi, rézkeretes szemüvegben, ami picit bezöldült már itt-ott, a hajlatokban. Ül az első emeleten, kávézgat, azon gondolkodik, le kéne menni, fölhozni a lapot.

Úgy három hete van még, aztán lelövik, tényleg, mint egy kutyát, és megpróbálják levágni a fejét.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs