Most akkor Pécs

Tandori Dezső  esszé, 2005, 48. évfolyam, 9. szám, 802. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Most akkor Pécs… Hát legyen Pécs. Mészöly Miklós ily irányú tehetségére volna szükségem, hogy kifejthessem: “Möszjő, néha tényleg lelkifurdalással írjuk, amire pedig magunk vállalkoztunk. Kicsit kértek is rá; de nincs az, hogy kérés, nem, mindig magunk is szívesen hallunk valamit.” De ez már Beckett volna.

Hogy lehetőségem adódott erre a közbevetett kis dolgozatra itt, furán – de híven – rímel A Honlap Utáni című új könyvemben (bocsánat a rám ily formában nem jellemző önidézésért!) megpendített közhellyel, melyet Korniss Dezsőtől tanultam anno, hogy: a kultúra közvetít a civilizáció és a művészet között. A cilinder: civilizáció; a kultusz: már kultúra; a mű: lehet művészet is már. Így Korniss. (Voltak irodalmi hajlandóságai, Nat Roidot is olvasott, azt mondta.) A civilizáció is vívmány már. Akadémikus vita, volt-e civilizációja “az ősembernek”. Volt, nyilvánvaló. Kultúrája? Hm. De művészete: a barlangrajzok, ha igaz… volt. Ez megint nehézzé teszi a helyzetet.

Ám kivétel a szabályt. (Illyési legyen most meg a mondat.) Szép Ernő mondata is lehetne rögtön valami, Füst Miláné. (Mándyé nehezen pászolna elmélkedő cikkbe!) És a többi. Ez nyelvi kultúránk része. Musil azonban nem kulturális jelenség, Doderer se, Rilke se (de mennyire nem, ő aztán). Csak hogy akikkel utoljára foglalkoztam érdemleg így mostanság, őket említsem. Hát a Parzival? A keresztény civilizáció kultúrájának nagy művészi terméke. Ott együtt van minden. Akkor megint?

Közben egyre a kultúra fővárosainak kérdésére gondolok, persze.

Musil, Doderer, Szép Ernő, Rilke: egyikük sem civilizációs közvetlenség. Már megtörtént (megebb történt, hogy így mondjam) az elszakadás. Közép-Európa, a Monarchia kultúrájában éltek benne ezek a csudás illetők (a művükkel), egyik felől. S a mű a léleknek (ugrottunk egy nagyot, kivétel…) amaz elemi igényéből jön, másrészt, hogy önmegvalósuljon. Mintegy, ahogy rajzviccesen megengedtem magamnak, “szakcikkben”: a kőr (hosszú ő-vel) négyszögesüljön (s lesz az a káró!):

 

A művészet a legszerencsésebben a kultúrában valósulhat meg. A legszínvonalasabb (legszívvonalasabb, legszabályoskockább) tévéműsorokban, pódiumbeszélgetésekben sem. Nem, a művészet nem valósulhat meg közvetlenül a civilizációban (technikai haladás, üzlet etc.), bár az építészet itt különleges helyet foglal el. De a film nem. (Magára árny.) A színház – hála az égnek – nem. A múzeumnak ne a vitathatóságát nézzük most. (Ébli etc.) Nézzük Hegyi Lóránd felől, aki igenis csinálja, jól csinálja stb. Ne nézzük a múzeumot, művészházat se, egyáltalán. Keserü Ilonának, akit a múlt évtizedek máig egyik legnagyobb világfestőjének tartok, van művészháza Pécsett. Van pécsi színházi fesztivál. Vannak íróbarátaim, költőbarátaim (távbarátok) Pécsett. Szinte azonnal visszafogadta (elcsellengett?) fiát a Jelenkor, a valóban... ne dicsérjünk szembe... folyóirat. Olyan, és pécsi. S jártam egyszer, kutyakölyökkoromban, húszévesen, idegenvezetőként Pécsett (ama világ! egy ilyen alak volt ott idegenvezető! aki előtte nem is járt a városban! voltak ama világnak is hátrányai). Feleségem pécsi születésű. Miattam nem jutott le 40 éve Pécsre? Részben. Aztán madaraink, kutyáink miatt. Örök szemrehányás témája volt (nekem), elcsöndesült. Sajnos én már Szentendrére se járok 14 éve, sehol meg nem jelenek, ezt annyira teljesnek remélem már, hogy a végén, tessék, nekem fájjon. Keserü Ilona legendákat tudna beszélni így rólam. Tessék, őt s Vidovszkyt a legnagyobbak közé sorolom, olyan mindegy, lejutok-e valaha is Pécsre vagy sem. Fő az, hogy most Pécs, ha én reá szavazok e gyarló dolgozattal, hogy akkor most Pécs. Arról van szó, hogy kulturális főváros. Nem sorolhatok mindent. Pécsi Balett. Hogy Györe Balázs mondatjellegét idézzem: “Most akkor milyen lehet most akkor Pécs?” Kicsit magamévá hasonítottam a mondatot.

Sajnálatosnak hihető (nem az), hogy a nagy (és kisebb) európai kulturális fővárosokban (ha forma szerint voltak azok, ha csak mindenkinek – így nekem is) ugyanígy nem járok soha, már. Ebben nálam demokrácia van. Kár, hogy nem rendeződtek külön kötetekké (én hibám! mit írok olyan sokat!) bécsi kulturális írásaim, mellettük a párizsiak, londoniak, kölniek, koppenhágaiak, akkor még talán Dublint is megírtam volna, kedvemben. De nem történt ilyen. Így mint utazó kicsit amaz Ismeretlen Katona vagyok, akinek szobra van ugyan (nem úgy értem!!), de miért? Hát mert mint katonát senki sem ismerte.

Igen, a vicc is kulturális jelenség, de főleg a civilizációs törésfelülete él. (Magam örökké korholom ezt a vicc-jelenséget, aztán gyakorlom is. Pedig azt szoktam mondani, amit nem mernek vagy nem tudnak kereken kifejezni, elviccelik, s úgy meglenne az alakja. De mi az, hogy “kerek”, az is?)

Kereken: Weimar hozta elő nekem ezt a kultúrafővárosaságot. Attól később azért még leégett az a pár emeletnyi csoda, de ez nem tartozik ide. Weimarban (idegenvezető) többször is jártam. (Vicc: lenne ez jó kabala Pécsnek! Ezzel neki én/nekem ez.) S ha már e. p. stílusimitációjánál tartunk (gyarlón, ah!), hadd mondjuk el: Goethe, ad notam. Egyik zseniális, alapvető könyvében (Termelési regény etc.) e. p. egyetlen dologban tévedett mégis. Hogy Goethe. Na jó, kifigurázta. Azt a félcivilizációsfélkulturális jelenséget, hogy a Mester stb. Hanem a minap, ahogy Rilke korai prágai históriáit lefordítottam, volt egy utószó. S benne Goethe, idézve. Ízléstelen szófordulattal: “Komolyan mondom…”, a nagy weimari kultúrafővárosi világklasszikus olyan komolyakat mondott – fogalmam sincs már, miket –, hogy mellette Rilke humorista volt, de mint a SICC! Rilke. Humorista. Kafka, naná. Bár nem úgy igaz ez, ahogy (felháborít, és kesernyésre húzom a szám) humoristának nézték őt. (Kortársai háborítanak fel ekképp.) Musil. Doderer. Humoristák a Goethéhez képest. Nem akarok senkikkel sem vetekedni, de még én is humorista vagyok a Goethe mellett. Csak nekem a szívemben (nekem is?) ott van ez a csak-így-lehet-nem-másképp antimodern felfogás. Wittgenstein se nagyon humorista. De Goethe! Végképp nem “termelési regény”! Ennyit “tévedett” csak e. p. Magam néha az émelyig goethézek. Nagyképűnek is érzem magam. S mennyire nem valósulok meg, ön (gyenge vicc), mikor “nem eszem rendesen, anorexia; nem iszom, ezt megtámogatandó, mert akkor minek költök ilyen segédszerekre” stb., és akkora bukásaim követik egymást, amilyen a 7000 nap is volt, s ez manapság is így megy. De utazni, fellépni, dedikálni, pódiumon előadni, élő riportot készíteni, s ha az Amerikai Kongresszus hívna meg maga – nem fog! –, előadni, hát nem. Ebben halálos komolyan Réz Jeromos a nevem, lásd Karinthy, ahol a becézett csecsemő hirtelen megszólal így. Vagy verébként, Éliást hívtuk egyebek között így is: Zordon Kárpátka (egy pécsi születésű hölgy leleménye). Tényleg kivont telefonnal élek, inkább én költöm rá a pénzt, aztán; tényleg nem tudok már 9 órakor (reggel) se “jól” menni valahova, sakk-kifejezés, mert az a dolog jól zajlik, rendben, de utána széthullásban maradok. Más kérdés, hogy mennyire goetheietlen, hogy aztán egy tökéletesnek megmaradó napomat is hogyan buktatom meg délután. Kivétel, ha kedvemre való prózát fordítok, az se megy beomlások nélkül, akkor nem kell fordítani sem, oly napokon.

Tehát a-civilizáció-a-kultúra-a-művészet hármasa mellett van valami negyedik. Párizs lelke. London lelke. Nem lelkizve mondom ezt. Dublin és Koppenhága és Köln lelke. És Bécs! Tényleg minden ambiciózus egyetemista megszerezheti magának visszakézből “azokat” az intézményes élményeket (a kultúra: intézményesség), melyeket én… nem is sorolok. Vicc, hogy mikor Schiele divatba jött, kevés híján mindhárom kiállítását láttam, rendezési különbségeket észlelhettem (Bécs – München – Wuppertal). Emez utóbbi város sok mindenre lehet büszke, múzeumilag. Vagy ismerősek-e a düsseldorfi nagy múzeumok, vagy kiállítóházak (3 is van, ha jól mondom)? Csak ez mégis mind olyan kultúra-városnézés, hogy nem verseny és nem érdekességközlés tárgya. Mert harmincszorosa ennek az (Japán és Buenos Aires és Kanada és az arab világ és Kína és a Mediterráneum), amit NEM láttam. Ahol a kultúra közege által a művészet “az én nagy és komoly lelkemet” szintén vagy még jobban megkörnyűlhette volna. De nem könyörűltem magamon (nyomda, kérem! vigyázat e két szóra), s maradnak ezek a gondjaim, kiugorjak-e ezért Bécsbe? (Nem ugrom.) Röstelljem-e magam e teljes (és nehezen bírható) budapestiségért? (Lassan…)

Hogy mások elől a teret el ne vegyem, és ne panaszoljak fel (hiszen ez az én hibám! a magyarországi kulturális helyzet és anyagi szegénység ebben nem!) olyanokat, hogy London, hiába jártam ott több tucatszor (de sosem volt ösztöndíjam ott, egy hónapnyi se etc.), már nem az a London, amelyet én ismertem. Három-négy neves létesítmény (kulturális-fővárosi-mérce) okán sem. Az új Tate Gallery, az üvegmicsodák stb. Hanem Londonban éreztem meg, mi a művészettel egybefonódó, kialakuló lélek: volt egy jótékonysági tárlat, azt hiszem, King Street (sic), Christie’s, s mindegy most, ki szereti, ki nem annyira, David Hockney festménye is Nicholsonok etc. mellett; “Gauguin széke”. S Gauguin stíljében kicsit. Hát az én kedvenc Cork Streetemen, galériák során mindennap végigjárva a lóirodák mellett (nem tudom, miből volt Londonban több), egy nap a new york-i illetőségű VV. galériában nem hiszek a szememnek. Hiszen a SZÉKET tegnap én még stb. King Street (nem Road). Na ja, így a pultos kisasszony, Hockney a mi festőnk. Ki más vette volna meg? És tényleg, ők Hockney galeristái. Most nem az, hogy irigylem Rothkót a korábbi nyomoraiért, meg a többi 50-60 legnagyobb festőt, hogy aztán a végén elérték, ami tényleg kulturális jelenség, s művészetükkel a lelkükért is tehettek, nem az, de ahogy a magam nagy hovatartoztatottságát elnézem… hát az olyan is-is. Ám hagyjuk ezt, Goe-thétől távoli. Miért, tán szerettem volna weimari miniszter lenni? Abban a korban élni, mikor… jó, vannak ma is ily alkatok. Én nem vagyok az.

Hát nem is tudom, ilyen látszólag mufurcosság és pengeszerű élesség végletei között élvén lehetek-e jó kabala bármi kulturális bármiben bárkiknek? Bár lennék. S akkor…

Hogy akkor most Pécs… Ama dolgoknak az ő lelkük által!

 

bp 2005 júniusában


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs