Pécsi komoly

- vázlat -

Esterházy Péter  próza, 2005, 48. évfolyam, 9. szám, 793. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Dés Lászlónak

 

„Hallgatunk, mint a sír.”

Orániai Vilmos

 

Két halott feküdt a brazil januárban, már rég szerettem volna írást így kezdeni, és ez kétségkívül ütősebb auftakt, mint az, hogy egy Esti Kornél ült a járdaszélen a pécsi júliusban. Ha ez utóbbi viszont nem “kezdés” volna, hanem Esti csak ülne ott az árnyékban, mintegy a szöveg előtt, de mindenképp a formatudatos hotel előtt, név nem fontos, Főnix, ahonnan fuldokolva épp kimenekült e félhajnali órán, mert már nem bírta azt a híres mediterrán ájert, amely egészen beleragadt a rémséges épületbe, bennrekedt, se ki, se be, fojtogató, nyirkos, tompa meleg; nyilván nem lehet egyszerű úgy tervezni egy épületet, hogy minden szeglete padlástér legyen, vagyis szűk, levegőtlen, részmegoldás, minden részlete ezt a tér nélküliséget árasztja, a földszint is padlástér, a félemelet is, sőt, még a padlástér is padlástér, és mindenünnét ez a kibírhatatlan forróság – ez esetben a következő, élesebb kezdés lehetősége állna fönn:

A faszom is tele van, nem, Esti Kornél soha, de soha nem kezdene így kis színest, akkor sem, ha ebből a reggeli tratoár-üldögélésből épp ez riasztaná, rémülten hallgatta a két asszony beszélgetését, a fiatalabb figyelt csupán, bólogatott, a nagy darab, kövér másik szelíd hanghordozással, már-már unottan fröcskölte ezeket a szavakat, harmadnapja nem tolja ide a valagát, nem szívességet tesz, ez a munkahelye, bazmeg, én nem vagyok egy máltai lovagrend, a faszom is tele van.

Esti nem mert mozdulni, hogy elővegye rövidke ceruzáját és a kétrét (vagy négyrét? mennyi lehet egy ilyen rét?, mindenesetre negyedére) hajtogatott papírlapot, igyekezett megjegyezni a mondatokat. Komoly mondatok. D. említett valamit Goethe komolyságáról. Hogy az kenterbe ver bárkit. A faszom is tele van, ez komoly, főleg egy nőtől, de Goethe komolyabb, ez igaz. Goethekomoly. A komoly ritka, mint a fehér holló. Jól mondja D., hogy amit nem mernek vagy nem tudnak kereken kifejezni, elviccelik, s úgy meglenne az alakja. Bonyi.

Hiába támasztják alá a tények e lehetséges kezdést, Esti nem jött kísértésbe; a valóság sosem elegendő érv. Tudja ezt jól ez a Wittgenstein emlőin edzett bestia (emlőn nem edzünk, mondotta később hidegen a főszerkesztő, akire kisvártatva rátérek), azt, hogy nincs mindenre szó, csak az van, amikre szó van, de mégis, néha van szó, azután még sincs semmi.

A drabális nőt halksága még közönségesebbé és ordenárébbá tette. Estit kiverte a hideg és a forróság, úgy undorodott. Az asszonyon minden ezt az undort erősítette, különösen a nagy, tőgyszerű mellek alá fölhúzott tréningnadrág, amely az ölnél “bevágott”, mutatva a bűvös háromszöget; az érzékiség teljes hiánya, gondolta Esti, ez az undorító. Picsaszájú tökfőzelék, most meg mintha ezt hallotta volna. Képtelenség. Keze a ceruza után kapargált a zsebében. Még a kétséges szórendet is az iszonyatos nő számlájára írta.

 

Pakolj össze, és lépj ki az életemből, mondta Esti Kornélnak egy nő itt, Pécsett még a múlt században. (Pécsett, jó ez a csett?, mert állítólag Kolozsvárra nem jó, azt csak beszépítjük, Kolozsvárt, hogy kapjon egy kis patinát, Erdélyből kizárólag a patina kell, patina meg nincs, csak erről, ezekről gyávaságból és a hazugság iránti leküzdhetetlen vágytól hajtva hallgatunk; a valóságos Erdély alig valakit érdekel, beleszámítva az erdélyieket is; álmainkat kergetjük, melyek hol színes szélesvásznúak, hol üresek, hol némák, de még ez utóbbi esetben is magyarra vannak szinkronizálva.) A lépj-ki-az-életembőlre Esti finnyásan összerázkódott, be jól jönne most egy kis befejezett múlt!, összerázkódott volt, sőt vala, micsoda rémes mondat! És vágott egy grimaszt.

És ne vágj pofákat, leszarom a mondataidat! – Esti vigyorogni kezdett, éppenséggel a nő mondatairól lenne szó, mindegy. Stiláris elemzés a szerelem vége, foglalta össze bölcsen ifjú élete sovánka tapasztalatait. A nő olvasott a gondolataiban.

Kúrjál a mondataiddal!, süvöltötte, és Estihez vágta, ami a keze ügyébe akadt: egy Új Dunántúli Naplót. Az Új Dunántúli Napló nem alkalmas, legalábbis nem így, dühkitörés levezetésére: lágyan hullt Esti elé. Pilinkélt. A fiatal férfi vigyorogni kezdett, és keze megmoccant a zsebében.

Ne mozdulj! Meg ne próbáld leírni! – A nő zokogásban tört ki. Esti nem érzett részvétet.

 

A főszerkesztő arra kérte, valahogy helyezze el a szövegben a pécs szót. (Hát ez megtörtént, nézett vissza Esti a mondatra.) Nekem ez személy szerint, egy ilyen elhelyezés, sokat jelentene, mondta még, és újonnan növesztett, orbitális szakállába túrt. A túráshoz növeszthette?, csóválta Esti a fejét, miközben a főszerkesztő kétszer megismételte: kedves barátom, kedves barátom. Esti kedvelte ezt a most leginkább Theodor Herzlre hajazó férfit. Theodor, csak nyugodtabb. Vagy Táncsics. Annál is nyugodtabb. Bin Laden. Egy haszid pék, egy orthodox pap. Ellenállhatatlan vágy fogta el megérinteni a szakállt, megérintette tehát. Drótos. Mint a lószőr a matracban. A matracsírban. (Ezt mindig cs-nek olvasom, Heine a matra-csírban.) Valahogy féltette a főszerkesztőt ettől a szakálltól. Mintha rejtegetne valamit a szakáll. Mi történhetett evvel az emberrel, ingatta Esti a fejét, miként azok, kik a lélek titkaival foglalatoskodnak.

Esti Kornél lehetett az utolsó férfi Magyarországon, aki férfit még önözött. (Kolozsvárt még tudnak jól – magázni.) A felolvasóest után néhányan beültek egy vendéglőbe, fent, a város fölött. Alant, mint megannyi szentjánosbogár, az urbán fények. Esti könnyen zengte Pécs dicsét, egyszerűen Pécsre állt a szája, ha a legszebb magyar várost kellett megnevezni. Melyik a legszebb magyar város? Pécs. Még ha a szépség, nemde, relatív is. Meg hát avval kezdeni kell valamit. Öntudatos, lakóhely-felelősségű polgárok plusz intelligens város-vezetés. Na ja. Szép az, ami érdekkel tetszik. Pécs valahogy nagyon messzi fekszik Budapesttől, úttalan utak vezetnek ide, Esti ezért repülővel szokott jönni. Még az időeltolódás sem zavarta.

Esti rendes körülmények között nem látta volna ezt a szentjánosbogaras alantat, vak volt az ilyenre, az asztalnál ülő nőket látta volna, becsületből a férfiakat is, meg a szarvaspörköltet. Krokett helyett nokedlivel. De a főszerkesztőnek ez a bízvást perverznek mondható pécskívánsága kicsit megzavarta. Bár a főszerkesztők többnyire ilyenek, tematikusan telik az életük hónapról hónapra – már ha folyóiratról van szó.

Egyenesen azt állítom, kurjantott váratlanul Esti, és a városra mutatott, erre a bénult szépségre, hogy a panoráma buja élvezete felejtés és félreértés! Vadul nézett körbe az udvarias, erős csöndben. Aztán belemarkolt ama szakállba, mondja meg, tisztelt uram, mondja meg hát végre, mi végre?!, végtére is mi végre nő ez a szakáll itt, a Tettye árnyékában?!

A főszerkesztő szelíd zavarban mosolygott.

Nem, kiáltott Esti, és mutatóujját a főszerkesztő forró ajkára tette. Hogy lüktet át rajtam, futott át a gondolat Esti ujján. De nem hagyta magát eltéríteni. Nehogy nekem azzal álljon elő, hogy csak úgy nőtt magától, hogy netán rájött, milyen kényelmes nem borotválkozni… Ugyan… Egy ekkora és ilyen szakáll nincsen csak úgy. Vallja be, ha meg akarja változtatni az életét, az éltét… Gyónja csak meg, ha új szeretője van, vagy megölt valakit! – Nem, kis színesben és főleg magyarban nem ölnek embert. Egy perui kis színesben már inkább. Vagy egy szerbben. Egy szerbiaiban. Egy suboticai tárcában, az már elképzelhető. Az onnét való magyar írók viszonya is más lett a halálhoz. Evvel is gazdagodott a magyar kultúra.

Esti zihált.

Baj van?, fordult felé a sudár szerkesztőnő.

Remélem, hajtotta a vállára Esti a fejét, és igyekezett rímkényszerbe hozni a sudárt.

Nem mozdult semerre az este, Esti Kornél is inkább fáradt volt, mint részeg, inkább unalmas, mint botrányos.

Akkor tehát a lehető legunalmasabb módon ki-ki szállására hajtat, bólintott. Senki nem válaszolt.

 

Amikor a hotel elé értek, Esti hirtelen a főszerkesztő felé fordult, most nem markolt, kapaszkodott a szakállba.

Aludjon velem, uram, kérem. Kérem.

A város, a kő ontotta a meleget, más itt az időjárás, mint a hegyen. A főszerkesztő arcán, a maradékon, lányos pír futott végig. Milyen szép, ha egy, gondolta Esti, meglett férfi képes elpirulni. Szinte belepirult ebbe a gondolatba. De azonnal ráförmedt a pécsi emberre.

Megőrült? Hova gondol?! Vegyen ki itt egy szobát, és aludjon velem egy házban. Egy fedél alatt. Ne akarja, hogy könyörögjek. – A főszerkesztő, hogyan is másképp, lopva az órájára pillantott, sóhajtva belekarolt Estibe. Nagyon kellett neki a cikk.

A hőség minden elképzelést fölülmúlt. Esti úgy érezte, mintha személyére vonatkozó rosszindulat munkálna a melegben. Álnokság. Nagy ventillátor kavarta a poshadt levegőt; minek. A dizájnolt ablakrészek mintegy 28 százaléka volt nyitható. Micsoda merény! Nyirkos lucsokban félóránként fölriadni, ennél van jobb, állapította meg bölcsen Esti. Hát ezt nem is ábrázolom tovább, olyan rémes volt.

Hajnali hatkor végérvényesen befejezettnek tekintette az éjszakát. A nap viszont még nem kezdődött el. Megint zuhanyozgatásba fogott. Fel-, majd lekapcsolta a tévét. Múlt az idő lassan. Bekopogott a főszerkesztő szobájába. Az ajtó magától kinyílt, mint egy krimiben. Leffegett, akár egy ólajtó. A szoba üres, mintha kirabolták volna. Nyilván már reggelizik.

Reggelizik? A főszerkesztő úr nem reggelizik, válaszolta zavartan a recepciós. Nem nézett Esti szemébe. A főszerkesztő úr a legkevésbé sem reggelizik, a főszerkesztő úr hajnali négykor szállodát váltott. – Szállodát és alsót váltott. Esti elismerően csettintett. Engedni hisztériánknak bizonyos szabadságot föltételez. – Mondott időben engem új szálloda keresésére utasított, hogy azonnal keressek néki egy hegyi szállodát, ahol nincs ez az aljas, álmediterrán, forró őrjöngés, ahol az európai standardnek megfelelően lehűl éjszakára a levegő, vagy ha nem hűl le, akkor ki lehet nyitni tisztességesen az ablakokat, vagy ha nem lehet, akkor van légkondicionálás. Hogy ennyit talán elvárhatna egy magyar szállodában. Avval az általam hívott taxiba vágta magát, és elrobogott. – A recepciós félénk sértettséggel beszélt. Végtére is, gondolta Esti álságosan, a meleget nem ő csinálta. Se a szállodát.

Mikor a reggeli közben a főszerkesztő fölhívta, hogy nemsokára jön, Esti köszönés helyett így szólt: Csak arra az egyre kérem önt, hazudja azt, legyen szíves, hogy éjjel négykor bekopogott hozzám, de én édes álmomban meg sem moccantam, ezért ön kénytelen volt egyedül távozni. Ugye, így történt? Hisz egyébként a leggaládabb árulással van dolgunk, nemde?! A főszerkesztő váratlan határozottsággal, a slágfertigséget súroló határozottsággal odanyilatkozott, hogy úriember hajnali négykor nem kopogtat egy másik úriember ajtaján, hacsak az nem nő, de akkor meg úriasszony a neve.

Ritkán esett reggeli ilyen jól, szalonnás tojást rendelt (vidéki szállodák nagy előnye, itt még adnak effélét), gyermekkora kedvenc ételét. Mindig az apjával ette. Csak az apjának kunkorodott olyan szép koronásra a szalonna. Most élvezte, ahogy a kenyérrel tocsoghat a zsírban. A tunkolás is ki fog halni a világból. Állítólag van valami zsírfogyókúra is már. Gyümölcs, tejtermék tilos, hajrá mangalica.

 

Mikor az utolsó falatkánál (tojásfehérje csillogó zsírtócsákkal, kenyér, szalonna) újra leizzadt – fölnyúlt a tarkójához, és mint a kisgyerekeknek, lucsokban állt a haja –, akkor hisztérikusan kimenekült a, hagyjuk a jelzőket, épületből. Leült a bejárattól kissé távolabb a járda szélére, az árnyékba, és előbányászott valami olvasnivalót. Várta a főszerkesztőt. Megnyugodott, lassabban vette a levegőt, már nem érezte úgy, hogy az életéért küzd. Az árnyék tette, vagy a kézirat? Inkább ez a furcsa, váratlan, szabad ülés. Mintha dolgozna, és abból révedezne föl-föl. A város meg mintha mutatni akarná magát, fölkerekedett (mintegy), hogy elvonuljon Esti Kornél előtt. Az emberek olykor ráköszöntek, ő vissza. Vagy szótlanul odamosolyogtak. Az emberek jobbára nők, állapította meg.

Amikor valószerűtlen lassú vonulással jött egy hatalmas asszony, kalapot viselt és combközépig sliccelt hosszú, fehér vászonszoknyát – mintha egy Fellini-filmben lettek volna. Látta is magát, ahogy fölpattan (megkettőződött a teste, ezt filmen könnyű megcsinálni, lelke meg eleve, mennyi “e”, tízezer volt), próbálgatva átveszi a nő lépéseinek rendjét, és eltűnik vele. Új életet kezd. De nem is az új a fontos, csak az élet. Lenne egy pécsi élete. Egy már volt. Amikor a mondataival együtt kidobták. Hol is? Nádorváros vagy mi. Kúrjál a mondataiddal, nem rossz. Van is benne valami. Meg se ismerném már. Pedig, mormogta Esti, mindenkit, nőt, mondatot, férfit, kecskét, mi van még?, akivel az ember kúrt, helyénvaló, világítástól függetlenül, azonnal megismerni. És megismeré az ő asszonyát, mondja az Írás.

Ez a nagy, ez biztos illír. Itt, Pécsett még vannak illír nők. Akkor persze vannak illír férfiak is. Ezek még a keltáknál is régebbiek talán. A főszerkesztő is illír lehet. Illír a javából. Gondolom, az illírek, főként a férfiak, szakállasak voltak. Persze, mi az, hogy férfi?

 

Mi az, hogy Esti Kornél, tette föl Esti Kornél a kérdést, majd elvetette.

 

Egy idősebb hölgy előzékenyen, előrágott mondatokban vázolta Pécs történetét. Magát ez biztos érdekli. Esti bólogatott. És akkor Klimó György püspök nyomdát alapít, fuvolázta lágyan a nő, mintha rejtélyes módon ez Esti érdeme volna, az alapítás. Esti szerényen lehajtotta a fejét. És Vasason megnyílik az első mecseki kőszénbánya. Esti szerényen fölemelte a fejét. Reggeli misére harangoznak, vár a plébi, szólt a hölgy, és elrepült. Mintha minden repülne, csak ő ülne. 1780-ban Pécs szabad királyi városi rangra emelkedik. Hála Istennek, sóhajtott. Az illírek mellett meg kell említenem a betelepített németeket, szintúgy a rácokat. Fiatal, izmos férfi, félmeztelenül, vállán drabális (vagy ez is orbitális?) csákány; nem valószínű, hogy misére menne. Nem mintha csákánnyal nem lehetne misére menni. Így továbbra is arra kényszerülünk, hogy metaforákban gondoljuk el a város sejteni vélt lényegét, az univerzum módjára gondoljuk el, ahol a városnak megvan a maga reprezentatív világa, ámításokra épülő félvilága és félelmetes alvilága; sajátos eleven testként gondoljuk el, melynek ismerjük éber és alvó állapotait, anatómiáját, működő rendjét, de borzadva gondolunk zsigereinek kiszámíthatatlan, rémhírektől és legendáktól övezett, sötét mélységeire; vagy olvasni próbáljuk mint valami jelentést hordozó, ránk hagyományozott szöveget, amelyből csak töredékek íródtak a mi anyanyelvünkön, minden más lefordítandó, idegen nyelveken kódolt, ha ugyan nem érthetetlen halandzsa. Próbálkozhatunk persze egyéni olvasatokkal, ám a kószáló mámoros útjai, a sétáló “beszédaktusai”, a gyalogos lépteinek retorikája olyan textust szőnek, amelyet maga sem tud olvasni.

 

Csak nem megfeledkezett róla, és bement egyenest a szerkesztőségbe?! Vége van a bőrfoteles palivilágnak! Filmes vágással, akárha Mándynál, Esti ott állt a főszerkesztő lakásában. Még érezte a fenekén a járda betonjának hűsét. A főszerkesztő a díványon feküdt, zakóban, nyakkendőben és csurom vérben. Alul semmi, meztelen. De még a semminél is kevesebb, mellette egy asszony, Estinek rémlett tegnap estéről, a felesége?, egyik kezében véres kés, másik kezében a főszerkesztő férfiassága. Akár egy japán filmben. És akkor ott vannak azok a cizellált, metafizikus kertek! Mennyi vadság, fenség és finomság együtt. Igaz, talán mindenhol. Mondjuk egy Kurtág-hangzat versus a Kossuth téri mészárlás ‘56-ban. Esti döbbenten nézte az iszonyúan megcsonkított, kedves embert. A nőre nem pazarolt figyelmet.

Mihez kezd így most, angyalom?, kérdezte selymesen. Tudtam, tudtam. Valaminek kellett történnie. De hát mért nem a szakállt vágta le, fordult mégis az asszonyhoz. Az vállat vont.

Főzök kávét, mondta, és kifelé mentében a farmerszoknyába törölte a kést. Jó nagy a kés, az áldóját!

És mit csinál…?, szólt utána Esti; nem akarta kimondani a fasz szót, mégiscsak egy pannon lanka, Sopianae.

Azt csak bízza rám.

Jó, hogy már nem lóbálja… Nem játék az.

A főszerkesztő bugyborékolva felnyögött.

Bocsánat, egészen megfeledkeztem önről… Nem is tudom, mit mondjak. Olyan furcsák a szavak, ha ömlik a vér. Hacsak azt nem, hogy a legmelegebben – a főszerkesztő ismét elpirult –, megbocsát, ez igazán túlzás, hogy ennyire egy srófra járjon az esze kereke, nem érdekel, szóval a legmelegebben támogatom ezt a kultúrfőváros-pályázatot. Ez így rendben? Fáj? Olyan az ágyéka, mint egy vérrel telt bányató. Csak a szemüveg rontja a képet. Vagy meg van könnyebbülve? De hát önt nem is a farka kommandírozta. Vagy mégis? Félreismertem volna? Hogy ragad a vér… Lehet, hogy gyakorlatiasabban kéne viselkednem. Ön nem haldoklik, de azért nincs jól. El akar vérezni? Most, lapzárta előtt? Ez nem vallana nagy jellemre. Persze el tudom képzelni, mit gondol e pillanatban a klasszikus, tradicionális értékekről. Mint a bátorság, önfeláldozás, tisztesség, hűség, haza. Bár a vér passzol a hazához. Azért egy-két dolgon most önnek is el kell gondolkodnia, ugye? Lehet, hogy túl sokat beszélek? Olyan jól indult, tudja, a napom. Reggel a hotel előtt, a járdán. Ön is olyan szépen hiányzott. Mintha barátok volnánk. Ön se harmincéves már… Könnyű reggel, afféle impresszionista lebegés, hogy végképp a levegőbe beszéljek, ebbe a fűszeres, izgató, nyári mediterránba. Tiltani kéne a Pécsről szóló írásokban a mediterrán meg a pannon szó használatát. Az önkormányzat kulturális osztálya. Vagy ön személy szerint. A mecseki ékszer.

A főszerkesztő ajkán vérhab jelent meg.

Rossz, látom. Aztán majd jönnek a fantomfájdalmak. Bár... olyan is van, hogy a csirke levágott fejjel még szalad az udvaron. Tán kapirgat is. Ahogy a nagy filozóf mondja, ha holnap van is a világvége, ma még elültetem a diófát. Igaz, ez önnek most közvetlenül talán mégsem segít.

 

Esti Kornél gondolkodásának homlokterében régebben végül is az irodalom állt. Hogy mi is az meg hogyan fontos. Hogyan fontos a nem-fontosságában. Meg a valósághoz való viszony. Arc és maszk. Joliot-Curie téri, Dunára néző fikciómat elcserélném Joliot-Curie téri, Dunára néző fikcióra. Mostanában inkább a komoly és komolytalanság viszonyán merengett. Nem szívesen mondott volna le egyikről sem. A bagatellek grandiózusságáról. Pécsi picsa, ezt még el kéne helyezni a szövegben, komolyan.

Erről valahogy eszébe jutott az anyja. Micsoda zsémbes hárpia lett öreg korára. Egy markotányosnő. Ahogy az apját folyton kínozta. Csak mondta, csak mondta, mindig tudta, mi a sok, és addig el is ment. Akár egy gép. Hárpiagép, aki még szenved is.

Gyere csak ide, kicsi fiam. – Esti szerette, ha így szólította, minél magasabb lett ő, minél görbültebb az anyja, annál inkább. Mint egy óriás, úgy nézett le az anyjára. – Gyere. Itt van a te apád. Nahát. Akkor kérdezd meg most tőle, kicsi fiam, hogy szeret-e. Így direkt, hogy szeret-e engemet még.

De anyuka…

Kérdezd meg szó szerint. – És rángatni kezdte Esti inge ujját. Apja lehajtotta a fejét.

De anyuka.

Semmi deanyuka. – Erre Esti is lehajtotta a fejét. – Jellemző, apa és fia, fuldokolt Esti anyja megvetően.

Micsoda szemérmetlenség, nem kérdezek semmit, hagyjanak békén az érzelmi életükkel. Jó, hogy már nem szex! Öt évig nem beszéltem az apámmal, egy hónapja beszélünk, és akkor rögtön ezt?! Öt év, az már idő! Esti büszkén kihúzta magát. Anyja ott lent még kisebbnek tűnt föl.

Ne rángasson, mama, kérem.

Rendben, kisfiam. Nem rángatlak. Igazad van. Nem rángatlak. Csak kérdezd meg szépen apádat, hogy szeret-e.

Persze, hogy szeret.

Ne segíts. Kérdezd meg!

Nem kérdezem.

Az apja maga elé lehelte, kérdezzél meg.

Esti tudta, hogy fölhasználják csak, de jobban érdekelte a jelenet, mint a saját méltósága. Apa. – Apja lassan, nagy színpadi rutinnal mozdult meg. Elegáns magyar úr a huszadik századból, kopott, pecsétes. Tekintete a Jászai Marié, és mintha azt mondaná, döfd csak belém az álnok tőrt, mit ez asszony forral ellenem. (Sic!) – Apa, te szereted a mamát?

Hosszan nézte az apa a fiát, mintha most látná először vagy utoljára. Kihasználnak, gondolta Esti, és ezért aztán meggyűlölnek. Amikor aztán apja hangsúlytalanul, mint valami nagyon lényegtelent vagy inkább nagyon magától értődőt kimondta, hogy nem, anyja az ég felé csapta két karját, mintha gólt rúgott volna a Fradi.

Ugye!, ujjongott. Megmondtam előre. Te is láthatod. Nem szeret. Te vagy az élő bizonyíték, hogy nem szeret. Hetvenhárom éves és nem szeret! Tessék, hetvenhárom!

Esti halkan és gyorsan nevetett.

Mondja meg még egyszer, hogy szeret-e.

Nem szeretem. Már megmondtam. Többet nem mondom.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs