Achimének

 

egyszer azt írta

egy képes levelezőlapon

a legszebb képeslapon amit Rómában fellelt

hogy a legszebb könyve

az Atlas der neue Poesie –

a könyv küllemére értette

bizonyára a könyv kivételes belső tagoltságára

úgymond a szellemére

az önkéntelenül adódó szépészeti elvre

szándékosan nem mondok esztétikát

költő kezén

a helyesen elrendezett anyag adja ki

habár nem lenne egyszerű definiálni

mi helyes

mi helytelen

az orrára bízza önmagát

a szemére és az ujjak érzékeny begyére

így jó mondja

olykor a véletlen rendezi el helyette

s ő elfogadja

olykor az intuíció

sokat nem tudni róla

máskor több évtizedes tapasztalat

jártassága az írásos hagyományban

– e legszebb szép könyvében alámerülve

a költészetéről ugyan semmit meg nem tudhatunk

talán az emberhez kerülünk közel

akit mások Achimnak

Joachimnak

a lépcsőházban Sartorius úrnak

neveznek

egészen precízen doktor Sartorius

veszélyes testközel

mit tud

kit ismer

mit figyel

ha az embert és a költőt el lehetne egymástól

választani

nem lehet elválasztani

azonosságuk szabad szemmel nem látható

a költőt

testi valójában sose látod

ebben a szép könyvében pedig láthatóan

különválnak

egymástól messzire távolodott jéghegyek

az énről levált én némán úszó hideg tömege

képes

a Titanicot

elsüllyeszteni

hiába keressük

nem a saját költészetének viszonylatába helyezi

mások költeményeit

arra figyel

milyen viszonyba helyezik el

önmagukat a költőtársak

ő maga váratlanul fog elibénk kerülni

nem világirodalmat lát

ez nem holmi globalizáció

követi a műfaj korokat és kultúrákat összefűző

szálait

vannak lények

akik különböző pozícióban

majd mindenütt mindig verset írnak

az ember csak megy

kezében az új költészet atlasza

erdők hegyek sivatagok tengerek

a megfelelő leltári adatokkal is felcédulázza

Les Murray életét a dédapjánál kezdi el

a New South Wales-i erdős dombok között

fűrésztelepek zajában istállók trágyamelegében

mielőtt Duo Duót

Londonon és Leydenen át elkísérné

az emigrációba

nem csak a kínai hagyomány

hanem Sylvia Plath és Dylan Thomas szempontjából is

meg kell szemlélnie

Berlinbe ér vele

Manfred Peter Heint a csontig elszenesedett

Kelet-Poroszországból kíséri át

Helsinkibe

vele együtt fordít hátat a nyugati modernitásnak

hogy egy ideig Edith Södergrant és Oszip Mandelstamot

kövessék

Jorge Semprunt megkérdezi

Guillén és Alberti után valóban

José Angel Valente lenne-e a legjelentősebb

spanyol lírikus

vele aztán Genfbe és Párizsba

majd Almeríára megy

együtt tanulmányozzák Juan de la Cruzt

meg másokat

látni

a fragmentumok és részecskék miként

oldódnak el az energiamezőkön

legalábbis a modern fizikában

a legnagyobb örömmel tölti el Budapesten

ahol Esterházy Péter

és jómagam csak megerősíthetem

hogy nem tévedett

ha már

akkor

Weöresön kívül Pilinszky János

majd megfigyeli

Christopher Middleton miként követi

óvatosan önmagában

az emberivé szelídített vadállatot

ilyen egy igazi angol gentleman

a texasi Austinba követi

még szerencse

hogy tisztes távolságban marad tőle és

a saját roppant ismeretanyagától

így mindenki saját felfedezéseként csodálhatja

válogatott vonzalmainak hegycsúcsait

fagyott víztükreit

érzékelésének térképszelvényei között

lapozgatunk

akárha minden kiválasztott költővel szólva

azt mondaná

még mindig nem én

én vagyok

nem én vagyok

holott megszólalásig hasonlítok

ez annyira ő

ahogy összecsippentett szemráncokkal

moccanatlan a szembogár

némán élvezi az egészen másokat

saját verseibe nem engedi be őket

azt nem

csak meg nem érinteni

maradjanak magukban teljesek

kerülő utakon

a kertek alatt settenkedve

késleltetve

érzékenységének rebbenékeny anyagát

csöndes és kitartó szenvedélyének tárgyát követve

szigorúan leválasztani

a költő költeményét a költészetéről

de látni költői szándékait

külön venni a versét

a költészetét és a költészetet

kicsit úgy

ahogy Szókratész

amikor Alkibiadész a szerelmével ostromolta

ő pedig

bármennyire hajlott volna rá

nem engedhetett

a szépséget akarta

s ehhez bizony kevés az egyetlen szép

Alkibiadész

s ha már a szépségről beszélünk

hála Dumont-nak

az Ich habe die Nacht

sem éppen csúnya könyv

nagy olvasókönyve Alexandriáról

a pompeji vörös és a sivatagi sárga kötésében

legalább ilyen szép

válogatott verseinek kéklő és fehérlő

görög kiadása

sosemlátott könyvészeti szépség

igaz

verseinek magyar kiadása

nem sikerült valami fényesen

ami a küllemét illeti

társfordítója vagyok e kötetnek

egyszer ijesztően kora reggel

Berlinből vonaton Lipcsébe mentem

még tök sötét volt

húszfokos hideg

az endékából ránk maradt olvasólámpa fényében

a Sinn und Form margóján jegyzeteltem

sorról sorra haladva

visszaszólt az anyanyelvemen

odakinn hóvihar

minden verseskötetét így firkáltam össze

ez később sem változott

benne egyszer sem csalódtam

huzatos vasúti várótermekben

ismeretlen nők és férfiak kipárolgásától odvas

szállodai szobákban

repülőtereken

hajón

amikor már előre láttam borzalmas óráimat

mondom

a verseivel fogom magam megmenteni

ilyen önző

egy szenvedélyes társfordító

érzelmi életem legjava

alkalmazott anyagként benneragadt

a verssorokban

a szavak felületén minden tolakvás nélkül

megtapadtak az árulkodó jelek

miért olvasok én idegen verseket

mi másért

minden ünnepélyességtől mentes meghívás

amit nem tud nem elfogadni az ember

nekem ilyenek e versek

aztán olvadozhatok velük az anyanyelvemen

pedig sok minden szól ellenük

majdnem minden

idegen vers idegen nyelven

nagyon mélyre kell az embernek egy idegen élet

nyirkos tárnáiba lemásznia

hogy a derengő sötétben a sorok felületén

akár csak egy pillanatra megragadjon

a nyelv nem szótári szavakból áll

vak és elvakult

állandóan látni fogja

hogy a saját anyanyelvén nem fog sikerülni

amit ugyan megértett

miként sikerülne

ha egyszer a szavaknak a saját nyelvén

más a hangalakja

meg maga a költészet is olyan érthetetlen

valakinek

aki legfeljebb akkor versel

amikor a történet futását ritmussal kell megsegíteni

alig felérhető

a verset

szóból veszik

van lélegzete

a szövegfelület véglegessége mégis miből vétetik

milyen anyagból

miként vándorol benne a belső látás

s miként mozdul a gondolkodás

miként kapaszkodik

mit kockáztat

ez a költészet írja róla Angelika Overath

a nyelvi ellenkezésével ragad meg

ha nem a két anyanyelv közös szakadéka fölött

kéne Achim nyelvi ellenkezését megértenem

akkor pusztán annyi lenne a különbség közöttünk

hogy ő gondolja nekem előre

amit én vele gondolok

ez a költészet első pillantásra

csodálatraméltó részvétlenségével hat

csaknem személytelen

– ezt a mondatot Kavafiszról írja

Marguerite Yourcenar

nem én írom Sartoriusról

az igen hasonló arányok miatt idézem

Kavafisz miatt idézem

amúgy is alig van mestere

holott fordítóként

igazán nem hiányzik belőle a képesség

hogy másokba beszélje át magát

Sartorius költészete személyhez kötött

ám abban már nem lennék biztos

hogy ez az ő személye lenne

nem önös

nem énes

vannak ugyan erősen egoista kedvencei

édesek és gonoszak

gyermetegek és nyersek és fájdalmasak

ő nem ilyen

habár a lehető legintimebb dolgok körén belül

mozog

a szó erotikus és ritmikus értelmében egyaránt

el nem oldja magát tőlük

lélegzete olykor a históriától mégis

oly súlyosan akad el –

a cunnilingustól nemkülönben

– lénye eltelt

ez a költészet első pillantásra

az emberi együttérzésével ragad meg

ami személyes benne

az másokra vagy másra vonatkozik

minden versének mindig van egy másik tárgya

nem én

minden belső tiltakozásom ellenére kimondanám

hogy

alázata nem keresztényi alázat

jegyezzük meg mellékesen

hogy tárgyiassága a lehető legnémetebb

a költői én mindig másokat szolgál

feloldódik a tárgyakban

kérlelhetetlenül

nyomtalanul

tünteti el a dologban a saját hangoskodó tulajdonságait

visszafogott személyességétől hosszú időkre moccanatlanná

dermed a lét a versben

megint a sötét szembogár

tárgyiasság és személyesség

e két nagy költészeti tradíció

egymás tekintetébe vész

amit verseinek holland fordítója

Cees Nooteboom utánozhatatlan élességgel

jellemez

mindez egyfajta figyelemmel áll kapcsolatban

mondja

így gondolom

mondja

inkább megfigyelésnek kéne neveznünk

e megfigyelés akkor áll elő

amikor a figyelem látássá változik

másként kifejezve

mondja Cees

szemlélődés lesz a megfigyelésből

vizionárius erővé változik

amitől a megfigyelés tárgya

titokzatos tartalmakkal és történetekkel

telik fel

s ettől maga a költő is átváltozik

mondom én

„sage ich wem"

idézem őt

aki a versben a kontempláció eleven tárgya lett

német nyelven messzibbre jutni az érzéki absztrakcióban

nemigen lehet

az én önfeláldozása a végére ért

nagy emocionális munkájának komolyságából

majd mindig az utolsó szó

billenti ki

tegyük hozzá

igen jótékonyan

nála az utolsó szó csaknem poén

az érzelmeknek ugyan nincsenek

az érzékeknek bizony vannak vaskos

poénjai

jól rejtegetett tulajdonságaival váratlanul

áll elő az ember

olykor még önmagát is sikerül

meglepnie

utolsó soraival kitart

monotóniája megtart a levegőben

s akkor a kedély úgy billenti meg

mintha költőstül rögtön szakadékba taszítaná

Sartoriusnál a poétika

csakugyan távol áll attól –

írja róla Márton László a ronda magyar kiadás

okos utószavában

– hogy készen kapott dolog legyen

költeményeinek formája nem valamiféle

hagyományos metrikán alapul

így folytatja

hanem a láttatások nyelvileg és képileg

szigorúan megkomponált belső ritmusán

aki nem tudná

László a német költészeti hagyomány

egyik legjelentősebb

magyar ismerője

Luther Gryphius Kleist és Novalis fordítója

ezek a versek

olyan emberrel üzennek

s itt most ismét a mindenkinél világosabban

látó

holland költőtárs

Cees beszél

aki nagyon messzi járt

csillagéveket hagyott maga mögött a belső

utazással és olyan helyen járt

ahová az ember

normális körülmények között nem jut el

Cees szemében Achim

egy űrkapszula

mintegy Camus szellemében foglalva össze a dolgot

„la physique finit dans la poésie"

egyfajta kíméletlen bár nem tolakvó

tárgyiasság

egyfajta szemérmes és hallgatag személyesség

„il faut choisir

entre la contemplation et l’action"

mondja más helyen Camus

s nem kétséges hogy mire hajlanak

Camus-t azért kell itt előcibálnom

hogy jobban lássék a szellemi környezet

amelyben a fizikai a filozófiai és a költészeti

nem áll olyan távol egymástól

mint a német gondolkodásban

Achim német nyelve

egyfajta mediterranizmusra hajlik

a szónak nem csak a földrajzi értelmében

magába fogadja az antikvitást

a görögökkel és a latinokkal

a meleg tenger lustálkodásait

az élet testiségben felizzó örömét

„jusqu’à l’os sagte ich ihr

bis zum Knochen"

a kontemplációra való hajlamot

az akciótól való verstani idegenkedést

Egyiptomot

az afrikai és az ázsiai partokat

ez a világ

az ízeivel és a fűszereivel és

a nyelvi ellenkezésével együtt

az otthona

nem csak azért mert Tuniszban nőtt fel

miként lehetne pusztán életrajzi adat

Bordeaux-ban gimnáziumba járni és Párizsban

egyetemre

képzelete más európai régióban él

mint ahonnan a nyelve származik és

a családja

„wohin hefte ich meine Augen"

az értelem nem önálló princípium a költészetében

ami németül elég meglepő

annál inkább a szenvtelen figyelme –

amolyan angyali obszerváció

a botrányos dolgokkal szemben is

– Cees okos költőként írja le

s akkor még hozzá kell tenni

hogy a magyaroknak bizonyára más

az okossági koefficiensük

mint a hollandoké

akiknek megint más

mint a németeknek

magyarul mindenesetre fel lehet feszülni

a mediterrán értelemre

ha képeit elég élesen követi az ember

olyasmit ért meg

azonosulása és ellenkezése

olvadási pontjain

„hol a kristály már füstölög"

amit magyarul különben nem

egyszer megkérdeztem tőle

valami olyasmit kerestem

amit a két nyelv közé sodródva

valószínűleg nem lehet megérteni

vannak dolgok

amelyek se innen se onnan nem érthetők

az ember

hol az egyik lábára hol a másikra áll

nagy zavarában

valójában kit szeret

ennyi mindenkit egyszerre nem lehet

nem lehet

hogy senkit ne szeressen

éppen ment volna el az utcán

Pierre Jean Jouve

mondta

de nem németül

tette hozzá gyorsan és élesen

s már ott se volt

olyan világos

meghökkentő

mikor az ember utána megy

mire gondol

s így aztán az asztalán véletlenül

egymás mellé kerül

Kavafisz és Pierre Jean Jouve arcképe

meghökkentően hasonlítanak

ugyanolyan szemüveg ül a megszólalásig hasonló

orrukon

ilyen hülye kis bajuszt

Budapesten

legfeljebb kishivatalnokok és nagykörúti

cipészmesterek

viseltek

talán mindketten észrevétlenek akartak maradni

a tömegben

Sartorius német költészetéből

„qui brûle de l’esprit muet"

tényleg kihallani

azt a valamit ami

Pierre Jean Jouve verseinek német

vagy akár magyar

fordításából nyomtalanul eltűnik

hát körülbelül így

és idáig

aminek őrzöd szellemét

annak nem veszítheted el a hangalakját

vagy a hangvételét

ennyit lehet mondani

ha az ember a magyar nyelvből

kihajolva nézi

legalábbis a technéről ennyit lehet mondani

egy olyan korszakban

amelyben szemérem tiltja

hogy az ember tychéről beszéljen –

„a lakott világ e legnagyszerűbb empóriumában

mely most kőhalom és tenger

és a végkimerültség puszta érzete"