Tóth Krisztina költészete felkavaróan érzelemgazdag líra. Rafináltan az, de a rafinéria nem a versek váltakozó érzelmi hőfokának adagolásában rejlik, hanem abban a magabiztos mesterségbeli tudásban, amelynek látványos alakulását az immár ötkötetes költő eddigi életművéből összeválogatott Porhó (2001) című könyve mutatta meg számunkra a legplasztikusabban. Közismert tény, hogy Tóth Krisztina azon ritka kortárs versírók egyike, akiknek lírája nemcsak szűk irodalmi közegben szerzett elismerést (nívós és gazdag recepció, szakmai díjak), de ismertté és kedveltté vált szélesebb olvasói körben is. A költészetéről írott kritikák – köztük a legkörültekintőbb Jász Attila kislexikon-szerű pályaképe („Fonalvezetés", Jelenkor, 2003/12.) – egybehangzóan értékelik és elemzik a Tóth Krisztina-versekben rendre meghatározó képszerű versnyelvet, a gyakorta alkalmazott dalforma egyszerűségét szétfeszítő drámai intenzitást és ellenpontozó iróniát, a nyugatos, illetve újholdas költészeti hagyományhoz való laza kapcsolódást. Keresztury Tibor Az árnyékemberről írott recenziójában (Kételyek kora, Magvető, 2002., 251.) azonban kiemeli, hogy a költőnek az előbb említett líratradícióhoz való viszonyát éppenséggel bizonyos viaskodás jellemzi: „a lírai pontosság feladhatatlan igényének, s a klasszikus szépségű, kerekded megfogalmazhatóság felismert kudarcának feszültsége" válik a legmeghatározóbb érzelmi tónussá az 1997-ben megjelent kötetben. Hasonlóan dinamikus és termékeny belső ellenműködésről beszél Margócsy István a Porhóról írt kritikájában a dal-műfaj megújítása kapcsán: „[Tóth Krisztina] versei egyszerre őrzik és mutatják fel a XIX. századi késő romantikus dalformának szép kereteit, éles, a személyiségre és a nyelvhasználatra irányuló kritikus pillantásának ihletettségét" (Hajóvonták találkozása, Palatinus, 2003., 176.).

A két idézetből is jól látszik, s előbb Az árnyékember című kötet, de a Porhó válogatása már radikálisan tanúsította, hogy az Őszi kabátlobogás (1989) és A beszélgetés fonala (1995) óvatosabb és simulékonyabban szkeptikus versbeszéde részint kérdéssé vált a költő számára, részint jól megdolgozható alapanyaggá. Korántsem gondolom, hogy valamiféle „érés" folyamatát kellene kiolvasnunk a kötetek eddigi sorából, sokkal inkább a „felhasználás", a költői eszköztár kiaknázásának izgalmas lehetőségeit. Nem utolsósorban azokat az utakat, amelyek a korábban intenzív képi látásmódtól az extenzív képes-beszéd felé vezették ezt a poétikát. A legelső kötet eufónikus, metaforikus címétől eljutni az önironikusan metaforikus Síró ponyváig.

Tóth Krisztina sok szálon kötődik a vadonatúj és régebbi lírikusokhoz, s épp e sok szál gubancaiból látszik, hogy milyen karakteresen különbözik is tőlük. Szó esett már az újholdas, s közvetve a nyugatos költészeti hagyományról mint Tóth Krisztina költészetében inspiratív szemléletmódról, s arról, hogy a kilencvenes években miként alakul számára is, sok kortársához hasonlóan, megkerülhetetlen, de emésztendő, feldolgozandó líraanyaggá ez az irodalomtörténeti monumentum. A költő nyilatkozataiban gyakran említi, ha nem is épp mesterként, de számára fontos alkotóként Vas Istvánt, Kormos Istvánt, Nemes Nagy Ágnest, Weöres Sándort, Lator Lászlót, Várady Szabolcsot, de a Síró ponyva verseiből félreérthetetlenül kiderül, hogy döntő hatást gyakorolhatott a szerzőre Orbán Ottó és Petri György lírája is. Az 1994-ben megjelent Csipesszel a lángot című kötetet forgatva, amely a legfiatalabb író- és költőnemzedékről kívánt számot adni a legfiatalabb kritikusnemzedék pályaképeiből, láthatjuk, Tóth Krisztina a legfiatalabb szerző, olyan költőtársak között, mint Parti Nagy Lajos, Kemény István vagy Visky András. S ha folytatjuk a névsorolvasást, akkor a költővel készített interjúkból az derül ki, hogy az előbb említettek mellett Mesterházi Mónika, Szabó T. Anna, Schein Gábor, Imreh András, Lackfi János, Szlukovényi Katalin és G. István László (akik egyike sem szerepelt még a Csipesz-kötetben) sokat emlegetett pályatársak. Mégis nehéz volna az itt említettek között összekötő nyilakat húzni, legfeljebb párhuzamosokat. A fiatalok közé sorolható szerzők irodalmi közelsége, vagyis konkrét poétikai hatása kevésbé jellemzi Tóth Krisztina verseit, leginkább talán Szabó T. Anna „rögzítés-technikájá"-ban fedezhetők fel rokon vonások, míg az Orbán, Petri, Várady költészetéhez való vonzódás a Síró ponyva olykor mélységesen drámai nyelvi és egzisztenciális nonchalance-ában ismerhető fel. Ha pedig a kötetben megidézett költőket és verseket vesszük sorra, Arany Jánostól Poe-n és a francia szürrealistákon át Kosztolányiig, láthatjuk, Tóth Krisztina mintha közelebb került volna a kortárs magyar költészet egyik domináns vonulatához, nevezetesen ahhoz a poétikához, amely a költészeti hagyományt játékosan, variatív módon olvassa rá saját műveire. A két legszembetűnőbb példa erre a kötetből a borzongatóan jó, Őszi sanszok című Verlaine-palimpszeszt, illetve a Kosztolányi Dezső Boldog, szomorú dalára írt, Várady Szabolcsot köszöntő Készenléti dal.

Az új kötet borítójára emelt versrészletből azonnal az első értelmezését kapjuk a címnek: egy teherautó rakterét borító ponyváról esik szó, amelynek készítője vagy a cégtulajdonos feltehetően a Síró névre hallgat. A három ciklusban 8+16+16 verset olvasva kiderül, hogy a talált tárgy persze inkább a ponyvaregényre hajaz, s ha nem is a Pulp Fiction című kultikus film fog eszünkbe jutni, de különösen az első ciklusról Antonioni filmjeinek világa, a nagyvárosi terekben és társaságokban forgó, magányos nőalakok, Monica Vitti és Jeanne Moreau szomorúan szép figurái. Az a szemlélődő lírai alany, aki mindig is jelen volt Tóth Krisztina verseiben, ezúttal jobban figyel belülre, a hétköznapi dolgokra és történésekre, Valéryvel szólva: „Az ember azzal tölti idejét, hogy végtelen számú végtelenül jelentéktelen csip-csup bajaival törődik." Az újabb versek beszélőjének figyelme határozottabb reflexióval társul a Síró ponyvában, mint valaha, bár ez a kötet nemcsak időben, de tematikusan és hangoltságában is közel áll a Porhó új verseihez. A látványból eredő felidézéstechnika ezúttal is gyakori verselem, de a kötetből epizodikusan kirajzolódó történet(ek), illetve a megélt történet(ek)re való emlékezés aktusa vagy, mint az utolsó ciklusban, a holt költőket szólító, megidéző dikció többször lesz indító mozzanata az egyes költeményeknek. Olykor provokatív: „Mégis mit hittél, meddig tarthat ez még?" (Remíz I.); máskor súlyosan szenvtelen: „Hideg, hideg. Átmelegedni nem bír…" (Angyali üdvözlet III.); vagy reménytelenül esendő: „Különben: amikor elköltöztél, egy évig / nem tisztítottam ablakot" (Fény, viszony)…

A kötet három ciklusát valójában három szerep három története hálózza át. Amint a metaforikus kötetcím utalásából is kiderül, legkontúrosabban egy szerelem narratívája épül fel, amelyben nemcsak a (feltehetően) női beszélő (lírai én) figurája teremtődik meg, hanem a partneré is; vagy máskor éppenséggel megfordul a versbeli én pozíciója, s jól azonosíthatóan férfihangot hallunk („Minek a fagyi, úgyis nagy a segged. / Ott az a nő: lehetnél olyan is, ha." – Hányszor könyörögtem). Megjelenik olykor az anya-figura (kettő is), illetve az anya-gyermek viszony; a Film Színház Muzsika című versben a beszélő gyermekkori enteriőrt idéz fel („Hogy hosszú lábú, karcsú nővé / váljak majd, azt szerette volna. / Miközben én a leckét írtam, ő a tévét / bámulta…"); a Készenléti dal alkalmi leltárában pedig eltűnődve az elmúláson „felsoroltam (ugye érted?), / hogy van egy gyerekem, élni így ok / legalább egy…". Végül a könyv utolsó ciklusában a versbeli beszélő költőszerepben szólítja meg az elődöket, s a későbbiekben még visszatérünk arra, hogy ez a maszk nem csupán a versíró én „tiszteletköre", hanem valóban az alkalom kiaknázása, hogy arról beszéljen: „fogja magát az Én, / és a sötétlő félút erdején / ha már túljutott, visszanézi, honnan // hová is ért (…)" (Diaporáma). Fontosnak tartom kiemelni, hogy az említett szerepek rajzolta narratívák, noha a szerelmi kapcsolat a vezérfonal a kötetben, nem külön-külön, lineáris történetet megrajzolva jelennek meg a verseskötet ciklusaiban, hanem a hullámmozgások rezonanciájához hasonlatosan bukkannak elő és merülnek el. Mindegyik narratívában alapvetően benne rejlik a dialógus lehetősége, amely nemcsak a megszólítás retorikai formájában nyilvánul meg (ami már ismert beszédhelyzet Tóth Krisztina költészetéből), hanem a Másik szereplő megjelenítésének gesztusában is. A beszélő(k) és megszólított(ak) korántsem olyan pontos körvonalakkal ellátott figurák, az egyes verseket olvasva folyton elbizonytalanodunk, ki is épp a lírai alany, s ki a megszólított. Az olvasó sem kerülhet ki a fenti szereplői körből, s nem csupán annak a nyilvánvaló hatásnak a következtében, amit a költemények impulzív, nagyon is ismerős érzelmi-indulati ereje vált ki belőle, de éppen a beszélő és megszólított figurák meghatározatlansága következtében sem. Ebben az értelemben is sokkal provokatívabb a Síró ponyva, mint a Porhó hasonló tematikájú versei.

A provokáció a kötet több szintjén jellegadó aktus. Ha a könyvön leghangsúlyosabban végighúzódó szerelmi történet elbeszélését követjük, láthatjuk, hogy az első ciklusban (Macabre) szürreális képekben idéződnek meg egy kapcsolat eseményei, utólagos jelentéssel/jelentőséggel felruházott pillanatai, mégpedig – egy kivételtől eltekintve – tizenhat soros triptichonokban. A nyolc, háromtételes vers messzebbről, mintegy fátyolosan láttatja a viszonyt, hosszú versekben, központozás nélküli, áthajló mondatokból, de mindenekelőtt képekből építkezve: „a lomblyukaktól áttört / függöny mögött a neonfényű hold állt, / de már fent volt a nap is, égitestek / találkoztak félálomban az égen". (Lesz macska is III.) A látvány azonban nem eksztatikus élmény ebben a lírában, hanem pontosság-élmény, mindvégig Mája fátylával takart jelenség, amelyben a fátyol mögött egy megragadott pillanatra megnyílik valami jelentés-jelenés. Ennek a ciklusnak jellemző motívumai az álom, alvás, éjszaka, csillag, gyertyafény. A legutolsó vers, a Cizellált meteor című, az első rész emblematikus záródarabja, amelynek mottója egy szürrealista közmondás, s az egyes szakaszokban olyan költőkkel kezd párbeszédbe a versek beszélője, mint Möszjő Breton, Desnos és Soupault, akik egyszersmind a Tóth Krisztina számára poétikai jelentőséggel bíró francia szürrealizmus mértékadó alakjai. (S hogy a szürrealisták nyelvszemlélete, játékossága a kötet egész poétikai, nyelvi világában megjelenik, erre még vissza kell térnünk).

Az Ikrek helycseréjében, azaz a kötet második ciklusában olvasható darabok jó része már a kihunyt szerelmi láz utáni. Szerkezetükben egyszerűbb formákra épülnek, a költőtől immár megszokott rímes, dallamos sorokra, amelyek nyelve ugyanakkor finoman provokatív. Ezúttal a szarkasztikus irónia válik inkább versszervező elemmé, mintsem a kép; a megélt események feletti reflexivitás uralja a versbeszédet. Ennek a beszédmódnak legjellemzőbb megnyilvánulása a Most viszik, most viszik:

 

„Ne vidd el, kérlek,

a függönyt, amit együtt,

és vidd el, kérlek,

az ágyat, amin együtt,

de hagyd meg, kérlek,

a képet, ahol együtt,

– meg a létrát, mert nem érem fel

ésszel, hogy most viszik

az ágyat."

 

Az Őszi kabátlobogás „szerelmi búcsú"-verseitől radikálisan különböznek a Síró ponyva fanyar dallamai. Ez a változás vagy változatosság eredhet akár valamely élettörténeti fordulatból, a Porhóban és az új kötetben is tematizált életkori változásokból (lásd Hajdu-blues; Készenléti dal), sokkal inkább tartom azonban poétikai fejleménynek. Hiszen a már említett szerep-narratívákat, tehát a teljes kötet nyelvezetét alapvetően jellemzi a versbeli megnyilatkozás iránti ambivalens viszony. Valós epizódokat elbeszélni, felidézni a nyelv által, hogy az „emlékszem" (Sanzon – kiem. tőlem – N. B.; az „emlékszem", úgy tűnik, fontos belső rím ebben a lírában, gondoljunk csak a Porhó-kötet Néz című versére ) ne csak a látványt hívja pontosan elő, de rögzítsen valamit a megélt érzelmekből. „Amit érzékeinktől nyerünk, nem maga a »külvilág« – hanem az, amiből megteremtjük magunknak a »külvilágot«" – Valéry kijelentése pontosan jellemzi a világteremtésnek Tóth Krisztina költészetére oly jellemző módszerét.

A Síró ponyvában csekély nyoma van a korábbi esztétikai fegyelmezettségnek és elfojtottságnak, helyette a történések súlyát ellenpontozandó könnyed szólamváltások, vállvonogató játékosság uralja a versbeszédet, a fokozás és a visszavétel váltakozó ritmusában. E fesztelen, játékos metafizika mögött komoly egzisztenciális kérdések hangzanak fel („várunk arra, hogy mi lesz akkor / mint a gyümölcsök arany lében, / ha a kamrába nyit az aggkor, / és mint penész vagy dér [lehet / választani] fejünkre piszkol" – Készenléti dal). Ily módon nem csupán az érzelmek, szenvedélyek elmúlása feletti keserű belátásra vonatkoznak itt a „szerelmi költészet nehézségei", de a hétköznapi „halálkozások", a mindennapi veszteségek válnak egzisztenciális súlyú problémákká. Lehetetlen nem észrevennünk, hogy ebben a kötetben az idő faggatása zajlik, a lírai alany(ok) személyes történetének olyan vetületeiben, mint a szerelmi és családi kapcsolatok változékonysága, a test biológiai változásai, s persze a lélek állapotai, s végül a költészethez/nyelvhez mint a dolgok kimondásához való viszony. Nem állíthatjuk, hogy ezek a témák ne lettek volna éppenséggel az előző, a Porhó-kötet tárgyai is, de érzékelhetjük az elmozdulást valamiféle nyersebb, tudatosabb reflexió irányába. Ahogy Tóth Krisztina egy interjúban mondta: „az embert mindig ugyanaz foglalkoztatja, csak másképp: újabb és újabb képeket, más helyzeteket tesz meg hordozónak, ám az érzelmi-indulati háttér nem változik" („Címzett ismeretlen", Lackfi János beszélgetése, Új Forrás, 2003/4.). A korábbi kötetekre jellemző tárgyias szemléletmód perspektívája változott, részben személyközelibb lett, részben az olyan hangsúlyosan megjelenő motívumokkal, mint csillagpázsit, űrangyalok, neonfényű hold, holdárnyék, égitestek, metafizikai távlatokat is nyitott, nem függetlenül a kötetnek azon tematikus vonatkozásától, amely az idő múlását teszi tárgyává. Mindenekelőtt az Őszi kék című harmadik ciklusban, amelyben első pillantásra mintha ajánlott, alkalmi versek volnának, közelebbről szemlélve azonban valamennyi vers súlypontjában – legyen az emlékezés a fiatalon elhunyt költőtársra, hommage vagy születésnapi köszöntő – a Kábelkutya metaforája áll:

 

„lóg a falból a halál

elvarratlan vezeték

nem lesz úgy mint soha már

ha elalszol soha még"

 

A Tóth Krisztina verseit korábban is jellemző enigmatikusság a Síró ponyvában nemcsak a képszerű metaforákban rejlik, hanem az egyre gyakoribb elliptikus mondatokban. Utaltunk már korábban arra a hatásra, amelyet a francia szürrealista költészet gyakorolt a műfordítóként is igényesen dolgozó költőre. De sem térben, sem időben nem kell ilyen messzire mennünk a szemantikai „szabálysértések" kapcsán, gondoljunk csak Tandori Dezső vagy Bertók László poétikai eszközeire. Álljon itt néhány példa ezen nyelvkritikai szemlélet gyakorlati alkalmazására. Az elhagyott morfémák, a központozás hiánya:

 

„Nem akartam hogy ősz legyen megint itt

egy hosszú szál inkább ki kéne húzni

harminchárom éves vagyok pedig mit

kéne tennünk mondod ki kéne húzni

de meddig még szeretsz és úgy öregszem

ahogy a kert apránként észrevétlen

csak most nem hogy a fejem az öledben

fekszik a nád ledőlt sohase értem

tetten még az időt amikor színt vált

épp a levél (…)"

(Balaton, II.);

 

– a szemantikai csonkolás, a jelentést variálhatóvá tevő enjambement-ok:

 

„Megint túlmentünk, jobbra kellett

volna letérni, sose tudtam

a jó irányt, hisz álmodtam, tudod,

hogy mint a porszívóba tévedt hangya, jártam

egyedül

csak a fény

mutatta messze, jobbra kellett

volna használni, elmúlt, de tudod,

most már bármerre, jobbra fordul,

hazavezet,

az összes út."

(Térkép);

 

– a frázisok új jelentésekkel való felruházása („Messziről jött mondat azt mond, amit akar" – Őszi kék); egyszerű hangcserék, félrehallás vagy „félreolvasás": „Valahol már halálkoztunk, azt hiszem" (A Síró ponyva dala); „talált papíron így olvastam én is / megvakulásnak a megalkuvást – // (…) Én élveztem, felelted, / de így hangzott: én elvesztem (…)" (Ikrek helycseréje).

A jelentés elbizonytalanítása, a látvány anyaggá sűrűsödése, a súlytalan nehézkedés, a múlt pillanat megragadása, hétköznapi halálkozások – számos paradoxon, melyekre a Síró ponyva olvasója felszabadultan és/vagy keserűen rezonál. Ebben az egyszerre mélyen érzelmes, minuciózusan figyelmes, de vagány és merész verseskötetben kivételes költői világ nyílik meg előttünk, melynek titokzatossága olykor sejthető, olykor ismeretlen mélységek feltárására ösztönöz:

 

„és tényleg, ott a papíralagút

mélyén valami folyton imbolyog:

elteszünk ezt-azt a lapok közé,

lepréselni a véletleneket"

(Az egérről)

 

(Magvető, Bp., 2004, 76 oldal, 1290 Ft)