Árész árnya a metrón átsuhan

 

Figyeld csak, ahogyan a metrókocsiban

egymásba fúródik két szempár.

Két férfi tekintete. Sosem találkoztak

azelőtt. Nem ismerik egymást. Nem Erósz, Árész,

a Háború Istene van jelen a pupillákban,

isteni kód a DNS-ben. Az észrevétlen

rezdülésben. Ahogy megfeszülnek a

láb-, kar-, derékizmok. A kézfej

elfehéredik, ahogyan görcsösen

megmarkolja a műanyag korlátot.

Figyeld a merev, feszes arckifejezést.

És nem történik semmi. Mert ott van

a Félelem is, Árész fia.

Csak a benső teátrumban

ordítanak a férfiak:

„Kitaposom a beled, köcsög! A

rohadt kurva anyádat. Én vagyok

a tengerből kikelt

fenevad. A fasza gyerek.

Borulj le a szobrom előtt!"

Vértől részegen, dühtől égve? Nem.

Nem történik semmi. Némaság.

Figyeld, a padon ülve.

Szurkolnál ennek vagy annak.

Legyintenél: hagyjuk.

Nem történik semmi. De ha történne:

Hádésznek, az Alvilág Urának

fekete paripák vonszolta

aranyszekere robajlana fel itt

a zúgó szerelvényen?

Műanyagpohár szétroppantása, csecsemők falhoz csapása,

népek kiirtása, galaxisok szétrobbanása –

a szúrós szembogárban?

Ha történne, ha mégis.

Ha történne, ha mégis:

megnyílna az Alvilág, Erebosz.

Ahol siváran hajladoznak a lelkek,

súlytalanul, mint a narkósok víziói?

Mi fent maradna, tátongó üresség,

a terméketlen jövő?

Nem történik. Semmi különös.

Árész – most – nem robajlik. Nem őrjöng. Suhan.

De miért csak suhan? Itt és most. És így a jobb?

Nem tudom. Nem tudhatjuk. Más sem.

Hádész szörnyű szekere, Árész őrjöngése,

izzó szembogár – megszólíthatatlanok.

Árész, ó, te nagy isten, győzni csatán... Ugyan…

Két megállóval később az egyik férfi leszáll.

A másik láthatóan felenged. Ott áll figyelemszóró tömegben.

Egyedül a petyhüdt arcával.