Esterházy Péter 1988-ban jelentkezett első esszékötetével A kitömött hattyúval (továbbiakban: hattyú), legutóbbi, A szabadság nehéz mámora (továbbiakban: mámor) 2003-ban jelent meg éppúgy, mint A szavak csodálatos életéből című, a Mindentudás Egyetemén elhangzott előadásának bővített változata. 1988 és 2003 között Az elefántcsonttoronyból (1991, továbbiakban elefánt), A halacska csodálatos élete (1991, továbbiakban: halacska), Egy kékharisnya följegyzéseiből (1994, továbbiakban: kékharisnya), Egy kék haris (1996, továbbiakban: haris) látott napvilágot. Úgy gondolom, e könyvek tematikájukban, megszólalási módjukban, valamint az író intencióját tekintve is szoros kapcsolatban állnak nemcsak egymással, hanem a szerző más szépprózai műveivel is, mintegy továbbírásai valami ugyanannak. Az esszékötet mint műfaji megjelölés, látni fogjuk, helytálló ugyan, mégsem archetipikus, hiszen e könyvekben az esszéken kívül helyet kaptak más közéleti, publicisztikai, valamint alkalmi írások (portré, köszöntő, megnyitó, búcsúztató, méltatás), ismertetések és könyvkritikák is. A műfaji meghatározás ugyanakkor nagymértékben befolyásolja az olvasó elvárási horizontját, így a könyv fogadtatását is. Esterházy írásmódjának sokdimenziós jellege, a szövegek intertextuális kapcsolódásai, valamint az esszéműfajból adódó befejezetlenség és a benne rejlő továbbírhatóság lehetősége: az ismétlődéseken keresztül megalkotott Esterházy-beszéd adja meg valamennyi, különböző műfajú írás közös textuális/kontextuális hátterét.

Ha az esszé műfaját kísérletnek, valami befejezetlennek (s így folytonosan továbbírhatónak), fragmentárisnak tekintjük, felvetődik a kérdés, mire tesz Esterházy Péter ezen köteteiben kísérletet. Úgy tűnik, a hattyútól a mámorig eltelt időszakban e szerzői kísérlet tárgya alig változott. Esterházy írásmódjában etika és esztétika kapcsolata a kezdetektől fogva transzparens – a megszólaláshoz, a beszédhez, az íráshoz a „helyes" jelző rendelődik hozzá. Esterházy esszéköteteinek számos írása keresés, kérdésfeltevés, sok esetben rákérdezés e módra. Robert Musil szavaival: „Az esszé rendet keres a teremtéshez. Nem teremt alakokat, hanem gondolati kapcsolatokat, vagyis valami logikusat, és a tényekből indul ki, miként a természettudomány, amellyel kapcsolatba lép. Csakhogy ezek a tények nem általánosan megfigyelhetőek, valamint összekapcsolódásuk sok esetben csak szinguláris. Az esszé nem ad totális megoldást, csak egy sor partikulárist. De kijelent és vizsgálódik." Egy-egy gondolat hirtelen meg- és újraelevenedéséről van tehát szó, amelynek révén az ember egy pillanat alatt másként érti önmagát és a világot: ez egyfajta intuitív felismerés és megértés. Az esszé tehát gondolkodói magatartás is, a „reménytelenül magára maradt" individuum folyamatos kimondására vagy felmutatására tett kísérlet. És az esszé lenne – Hamvas Béla fogalmazása szerint – maga az „emberi Én".

Az esszészerű lét egy önmagában vett emberi élet szabadságát is jelentheti – erre a szabadságra viszont nem nagyon találhatunk garanciát. Jóllehet a teremtés aktusának megismétlése, vagyis az alkotás totális szabadságot feltételez – de pont ez a totális szabadság legitimálja az „átesztétizált társadalomban" zajló tevékenységeket. Balassa Péter szerint az esszé „egy tudásvággyal telítődő irodalmi műfaj", amely ismeret/episztémé és doxa/vélelem, illetve etikai és esztétikai közötti állandó mozgást jelent, ami egyúttal par excellence a kritikai és a (modern) kultúra közötti feladhatatlan vita és kapcsolat formája. Az etikai és esztétikai közti állandó mozgásra reflektáló esszédiskurzus viszont maga sem más, mint a lehető legnyilvánvalóbb törekvés a közös beszélgetésre és vitára. Kísérlet, befejezetlenség, etika és esztétika viszonya, a rend keresése, megértés, esszészerű lét és szabadság, szabadság és garancia, diskurzus, vita. A fenti bekezdésből kiszemelt szavak Esterházy Péter köteteire is érvényesek. A könyvek közös jegye a beszéd, a beszédaktus (és ezen keresztül a nyelv, az írás, a kommunikáció stb.) középpontba állítása, közös kérdése pedig a világról való (helyes) beszéd módja.

Egy-egy könyv retorikai indításának hagyománya van. Bizonyos konvenciók szerint készül, ugyanakkor egyfajta önkényesség is jellemzi, hiszen a kérdés adott: hogyan kezdhetünk bele a beszédbe. Hol az a pillanat, amikor egy szöveg elkezdődik? Van-e olyan hely, ahol egy szöveg elkezdődhet, ha még nem kezdődött el? A megszólalásnak, egy szöveg elindításának „kipróbált" módszerei vannak az irodalomban. Roland Barthes írja, hogy az előszó, bevezető nyilvánvaló szerepe az enyhítés, minthogy belekezdeni a beszédbe, összetalálkozni a nyelvvel annyi, mint kockáztatni, hogy felébresztjük az ismeretlent, a botrányosat, a szörnyeteget. A beszédet a csönd előzi meg, ezt a csöndet töri meg (fel) a megszólalás, a szöveg. Ugyanakkor a cím, alcím, előszók utószók, bevezetők, lapszéli jegyzetek, mottók stb. egy szövegnek (változó) környezetet teremtenek, nevezhetjük ezt a mű pragmatikai dimenziójának, vagyis az olvasóra gyakorolt hatásmechanizmus terepének. Genette a Palimpseste-ben ezt a szövegközi kapcsolatot a szöveg paratextusaként határozza meg. Az előszó olvassa a művet, közben pedig különféle fondorlatokkal próbálja elfogadtatni ezt az olvasatot.

Vizsgáljuk meg, miféle „fondorlatokat" alkalmaz Esterházy a hattyútól a mámorig. Az író előszavai, mint hagyományosan, az olvasót szólítják meg, parodisztikusak (íme, amit írtam, és amit aztán elolvastam, és amiről most az írom, hogy olvasni fogod), önreflektívek, ugyanakkor tényszerűek, aktualizálják, a könyv saját jelenébe hozzák a kötetekbe került szövegeket, megtörik tehát a csend. Esterházy előszavai hivatkozások, utalások a megszólalás külsődleges körülményeire, előzményeire, a fölkérésre, ugyanakkor a „jószántamból", az „örömmel" belső, pozitív attitűdje szervesen hozzátartozik e megszólalásokhoz. Az írás „nyakába sózott, amúgy kedves tárgyáról" beszél a hattyúban, majd a halacskában így fogalmaz: „az utóbbi két-három évben szívesen voltam afféle alkalom szülte tolvaj (olykor önmagamé; ezeket úgy hagytam, nem restauráltam)". Bevezetéseiben – mielőtt szövegeit új játéktérbe engedi –, utal az írói intencióra is, a mámorban következőképp: „történik valami szerintem jó, és arról beszámolok".

Az írások kötetbe rendezési elve – a folytonosság és megszakítottság dinamikáját követve – az idő, az adott kötetek és az egyes írások között eltelt idő, a múlttá váló jelen, a jelenbe folyó múlt. Esterházy nem igazít, nem nagyon nyúl az írásokhoz, „érintetlenül" hagyja őket, „nem restaurálja", nem akarva megzavarni azt az időt, amely „itt, akár egy jó, régi praemodern regényben vagy valóságos naplóban: múlik" (elefánt). Inkább az érdekli, hogyan változtat a múló idő a szövegösszefüggéseken, hogyan aktualizálódnak, évülnek el avagy elevenednek újra, hogyan „jönnek-mennek" a szövegösszefüggések (mámor).

Míg a keltezés a hattyúban: „Kelt Budán, 1987. június 16dikán" (a dátum a regényeiben megjelenő komplex Esterházy-időt idézi meg, részletesebben lásd Idézetvilág avagy Esterházy Péter, a Don Quijote szerzője című kötetemben), a többi könyv keltezési ideje és helye már a magánszférára utal, Rómaifürdő és valóságos, konkrét dátum. A mámorban a következő megjegyzést olvashatjuk (egy 1956-ról szóló könyv kapcsán) 1958. június 16-ával, Nagy Imre kivégzésének napjával kapcsolatban: „Én a nyolcvanas években megjelent könyveimben mindenhová beírtam ezt a dátumot, amely egyszersmind James Joyce Ulyssesének napja is, a Bloomsday. Finomabbnál is finomabb, ezoterikus utalás volt ez akkor, sem egyikről, sem a másikról nem tudott többnyire a nyájas olvasó, részint tájékozatlanságból (műveletlenség ennek a neve), részint a Kádár-kori nemzeti amnézia program-jának megvalósítójaként. Erre ma kínos emlékezni, tehát nem emlékszünk rá. De meg kell mondanom, egyszer sem gondoltam e dátum kapcsán Gimes Miklósra, mindig csak Nagy Imrére (meg Joyce-ra), kicsit Maléterre." (367) A hattyú az 1989-es rendszerváltás előtti időszakból/-ról szól az olvasóhoz, a 16-i dátum komplex, többszörös utalás-áttételei és a vele jelzett idő a rendszerváltás után megjelent kötetekben eltűnik. Már nem áll, már valóban múlik, mintegy helyére kerül, konkrét történelmi, regény-, de magánidővé is válik.

A szerző ugyanakkor az írás időbeli folytonosságát is hangsúlyozza előszavaiban. A halacskát a hattyú folytatásaként határozza meg: „… az azóta írtakat gyűjtöttem össze, mindent, ami nem regény és nem elefántcsonttorony-cikk". A kékharisnya a következőképp jelöli önmagát: „mindaz, ami nem regény és nincs Kertész Imrének ajánlva". Majd a harisban így szövi tovább ezt a gondolatot: „A haris persze nya és kitömött és följegyzés és csodálatos élet: mindaz, amit 1994 márciusa óta és nem ( )." Míg a legutóbbi kötetről megállapítja: „Egy kékharisnya kitömött csodás élete – na ez is a tudás anyja."

Megszakítottság és folytonosság utalási hálója teremti meg az írások sokdimenziós tereit. Esterházy minden előszavában felhívja olvasója figyelmét arra, hogy az írások többszörösen is összefüggnek, azaz „össze vannak gabalyodva, át- meg átjárják egymást". A kékharisnyában erre reflektálva-utalva jegyzi meg: az önismétlések nincsenek kiszedve, nem gyomlálta ki szerzője, „mutassák csak, hogy én így dolgozom: rakosgatok". Így nemcsak a köteteken átívelő folytonosság válik hangsúlyossá, hanem az ismétlődések is, melyek egyfajta belső kényszer eredményeként, strukturálisan is összekapcsolják írásait. Esterházy lényeges szempontnak tartja egyrészt a belső egyidejűséget, a különböző írásokban állandóan ismétlődő-visszatérő témákat (művészeti, poétikai kérdések, a nyelv, a beszéd, a megszólalás problematikája, bizonyos szerzők, „szerzői pillantások" ismételt bemutatása, az idézetekhez való viszony). Másrészt e szövegek újraolvasásával, kötetbe rendezésével hangsúlyozza, hogy a közel egy időben írtak szükségszerűen jutnak el ugyanoda: ez az „ugyanoda" pedig nem más, mint a hely, ahol élünk (az itt és most, az adott korra adott művészi reflexió, válasz).

Esterházy más műveiben is különleges jelentőséget tulajdonít a bevezetőnek. A bevezetés – így az előszó is – egyfajta előjáték a szöveghez, invitáció, az olvasó bevonása a játékba. Az elő-szöveg kontextust teremt, amibe a szöveg beleolvasódik, a kontextusnak pedig hatalma van, hiszen a jelentés egyik alapösszetevője. A kontextus – főleg a könyvhöz fizikailag is hozzátartozó cím, jegyzet, előszó – így különleges fontosságra tehet szert. Gérard Genette szerint az elő-szöveg alapvetően arról győz meg, hogy érdemes egy (saját) olvasatot kialakítani, és ugyanakkor elősegíti, hogy ez az olvasat „jó" legyen. Gondoljunk csak arra a nyelvi játékra, ahogyan a bevezetés a szépirodalomba alcímből önálló műcím lesz, s az egykoron önálló életet élő regények – éppen a más kontextusba helyezéssel, a Fehér Könyv egy-egy „fejezetcímeként" – annak teljességében kapnak más-más jelentést. Ha igaznak tartjuk azt az állítást, hogy beszédbe kezdeni nehéz (az elbeszélés nehézségei), és hozzágondoljuk, hogy Esterházy a bevezetést regényműfaji meghatározásként (is) használja, újraértelmezve azt, valamint hogy a világról való helyes beszéd műveinek alapproblematikájához tartozik, akkor esszéköteteinek olyan rétegei nyílnak meg előttünk, melyet írói pályájának konstansaként már üdvözölhettünk: az írói szabadság és a megszólalás lehetőségeire való folytonos, makacs rákérdezés. Ebből a perspektívából válik érthetővé az ismétléseken, idézéseken keresztüli „sulykolás" Esterházyra oly jellemző írói módszere is. Az újabb és újabb kontextusba állítás írói játékára (és belső kényszerére) utal a mámor előszavában is: „Ami a címet illeti, kezdetben vala Ottlik legendás kifejezése, a szabadság enyhe mámora, ebből csinálta a Bevezetés a szépirodalomba a mámor enyhe szabadságát, és aztán mert, legendás ide vagy oda, úgy emlékeztem, hogy nem enyhe, hanem könnyű, lett most a szabadság nehéz mámora. És az is lett ténylegesen." A mámorhoz illesztett jelzők – enyhe (Ottlik), könnyű (Kundera után), nehéz (Esterházy) – a szabadság szó jelentését modulálják (szó – jelentés – használat), épp az intertextuális játék nyomán. Esterházy önreflektív módon vissza is utal a mámor-kötet egyik írásában (Szabó Magda könyve kapcsán) a bevezetés jelentőségére, melyhez ott (is) a szépirodalom, a megismerés, a nyelv, a világ, az emlékezés szavakat rendeli hozzá: „Önösen szólva, többféle bevezetés ez, nem a szépirodalomba, de a megismerésbe, a nyelvbe (…) a nyelv mint világ, a világ mint nyelv, mint egyetlen megismerésre érdemes. Sartre legrokonszenvesebb könyve, A szavak juthat az eszünkbe, az az egészen elképesztő emlékezésprodukció." (263) E pár mondat tulajdonképpen A szabadság nehéz mámora kötet egészének kontextuális hátterét is körülrajzolja.

A művészetben az ismétlés eleve megalkotottságra utal. Bármely műalkotást azok a szabályrendszerek, konvenciók tesznek lehetővé, amelyek abban a társadalomban érvényesek, ahol a mű létrejön. A jelentős esztétikai hatású mű azonban mindig túl is lépi az adott konvenció kereteit. Az ismétlődés a művészetben esztétikai élmény, amely a felismerésnek, a felismerés sikerességének szól. Csírájában ez az élmény tartalmazza mindazt, ami a művészi (alkotói) élményben kiteljesedik: azt, hogy a világ valamely szegmentuma, akárcsak egyetlen jelensége is, a miénk, az emberé. Másképp fogalmazva éppen a szabadság élményéről van szó. Mi az, ami Esterházy köteteiben ismétlődik, milyen az a mátrix, amire ráfeszülnek esszékötetei? A már fentebb említett tematikai, műfaji, írásmódbeli ismétlések mellett az Esterházy-beszédmód visszatérő háttérelemei: az irodalomról, a könyvről, a fociról, irodalom és politika viszonyáról, a kelet-európai lét sajátosságairól, a kelet-európai olvasásmódról, a kultúráról, az irodalom szerepéről és helyzetéről, a nyelvről, a regény és valóság viszonyáról, az én problematikájáról, a regényírásról és más írói megszólalásmódokról, más írói poétikákról és technikákról való folyamatos beszéd. Visszatérő témája még a hagyomány kérdése, valamint a szabadság, a művészi szabadság problematikája. E tematikai ismétléseket kontextualizálja a kötetekben előforduló idézetek, átvételek, rájátszások és önidézetek, valamint a leggyakrabban használatos szavak, kifejezések sora, amelyen keresztül egyfajta szellemi-nyelvi térkép rajzolódik ki, a hely, ahol a szerző otthona van. A különböző művészi eljárásokat „pillantásokat" behatóbban vizsgáló írások (többek között Thomas Bernhard, Mándy, Pilinszky, Tandori, Mészöly, Ottlik, Örkény, Kosztolányi, Nádas, Kertész) ugyanazt a kört, helyet jelölik ki, mint a kötetekben visszatérő állandó idézetek (Wittgenstein, Tandori, Ottlik, Barthes és így tovább). E helyre utalnak az önidézetek, valamint a szerző számára fontos, visszatérő mondatok, szavak, bár az ismétlés mátrixa, háttere, az alapozás, amelyre a mintát rászövi – elsősorban a konkrét idő és a tér –, a kötetekben állandóan változik.

Esterházy Péter műveiben (legyen regény, rövidpróza, esszé, értekezés, laudáció vagy könyvkritika) az intertextuális és a dekonstruktív technika kitüntetett szerephez jut: „Kaleidoszkóp: azt csinálja, amit minden művész: szétszedi, szétcincálja, azután összerakja a világot." (185) Ez az írásmód Esterházy számára nem a művészi alkotás egyedi megnyilvánulási formája, hanem a művészeti alkotások általános jegye: „Minden mozdulat levezethető egy már létezőből. … A világ intertextuális." (48) Művészi nyelve hangtani és lexikális elemeinek egymásra utalási rendszere mellett a szövegstruktúra más szintjein is fellelhetőek Esterházynál az intertextuális írásmódra oly jellegzetes vonások. Egy-egy sajátos nyelvi, fiktív vagy valóságos elem, egy-egy motívum szét- és összerakása, ismétlése és variálása a szövegkompozícióban szervező funkciót is betölthet. Úgy is fogalmazhatunk: szövegeinek véletlenszerű intertextualitása mellett létezik a szövegekben egy „kötelező intertextualitás": olyan ismétlődésekkel van dolgunk, melyek „nyomot hagynak a szövegen" (Riffaterre), irányítják a szövegfelfejtést. Egy-egy lexikai, szintaktikai, szemantikai norma deformációja dinamizálja a szöveget: „A kellemetlen az, hogy ezek a nyelvtanilag hibás mondatok írják le legpontosabban az életünket." (51) Egy-egy kontextussal való összeegyeztethetetlenség, az írás folytonosságának megszakítása, a nyelvi egységek közötti kapcsolat átrendezése a paradigmatikus és szintagmatikus viszonyok új sorait teremti meg, tudatosan a szövegfelfejtésre, a „kibogozásra" irányítva az olvasó figyelmét.

Esterházy műveiben az egyes szövegek, valamint a szövegek közti viszonyok ismétlődése, a belső és külső utalási háló szinte formális megfelelést teremt nemcsak a kötetekben megjelenő egyes írások, de e kötetek sora és Esterházy szépprózai művei között is. Az egymásra vonatkozások hálója az Esterházy-életmű egységét, folytonosságát is hivatott kiemelni.

A jelentést részben a konvenció teremti meg, a műalkotást a benne használt kódok és konvenciók teszik olvashatóvá. Az irodalmi szöveg értelmezése attól is függ, hogy az olvasó felismeri-e a szöveg irodalmi konvencióit, azaz kap-e „segítséget" egy intertextuális olvasat létrehozására. Az Esterházy-szövegekben jelentős szerephez jut nemcsak a nyomok beépítése, a szöveg orientálja is olvasóját, deiktikus funkciót vesz magára. Esterházy szövegei egy-egy ismételt, beidézett gondolatot, mondatot, szót újabb és újabb kontextusba állítanak, s a szerző számos külsődleges jelzéssel fel is hívja olvasója figyelmét erre, mintegy „segítve" a megértést. Ilyenek a zárójelek, az idézőjelek használata, a kiemelések, a dőlten szedett szavak, a szinonima-játékok, a szóónyújtáások. Szövegeinek intencionált ismétlései többnyire a megszólaláshoz, az írás- és beszédaktushoz kapcsolódnak, annak közvetett módját és leginkább többszörös áttételét jelölik. Az erre utaló szavak többek között: javítás, idézem, citát, írja, mondom, idegen tollakkal ékeskedem, írom, írom át, másolom, hát nem tudom…, matat, Zitat Ende, idézet vége, olvasom, szöszölés, sziszegés, szövegkéj, szöszmötöl, kurziválni, műgond. A szubjektumra, az írói énre utalás visszatérő kifejezései elsősorban a léhába hajló, vagy porcgyanús, idézőjelek közé szorított „én", valamint hölgyalakok, mint Bovaryné vagy egy gimnazista lány. A visszatérő ön- és külső idézetek, rájátszások, utalások rendszere változatos képet mutat. E mátrix – az idézetvariánsok, mint maga a kötetcím, vagy olyan kifejezések, mint: talált és kitalált tárgyak megtisztítása, ki szavatol a lady (író, olvasó) biztonságáért?, a szavakat elmozdítani helyükről…, a szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van, meg akarom változtatni ezt a … világot, az elbeszélés nehézségei, gat-getek, a hazaszeretet minőség kérdése, hol zsarnokság van…, a hely, ahol most vagyunk, hát hisz ez rólam szól, a lélek melege, szomorú, sokat szenvedett ember, vajszínű árnyalat, valamint az írói módszerre utaló hívószavak: öncenzúra, becenzúráz; konstruktív irónia, konstruktív káosz, konstruktív pali, „legyen"; a leletmentés, de akár a június 16-i dátum is – a művészethez, az íráshoz, a hagyományhoz, a valósághoz, a társadalomhoz, kultúrához való viszony nyelvi terét hivatott jelölni.

Esterházy írásmódja az irodalom elgondolásának egy lehetséges módja, melynek funkciója nem a puszta közlés vagy kifejezés, hanem nyelvvel való munka, a nyelv teremtésének aktusa: „Jó író művében minden nyelvi, a problémák, a megoldások, minden a nyelven belül történik, s noha ez trivialitás, mégis hangsúlyosan említem itt, hogy lám, tényleg az, magától értetődő, akkor is, ha valaki nem hangsúlyozza nyakra-főre, ahogy manapság általánosan bevett szokás. Az is igaz, hogy ez, a nyakra-főre, többnyire reakció ama nehéz hagyományokra (früher fősodor)." (264). Esterházy művei bejárják, megpróbálják mindazokat a lehetséges utakat, stációkat, melyeket Roland Barthes Az írás nulla foka című esszéjében a különböző modern írásmódok és az abban megnyilatkozó nyelvi problematikák kapcsán gondolt végig, s amelyeknek „végső célja lerombolni a nyelv belső viszonyait és visszavezetni a beszédet a szavak állomáshelyére". Teszi ezt akkor, amikor a monologikus (politika számára elkötelezett) írásmódot szétrobbantva bevezeti szövegeit a dialogicitásba, adott esetben megmutatva egy inflálódott nyelv pornografikus mivoltát (Kis Magyar Pornográfia), vagy amikor beidézi szövegeibe az író-mesterember képét – különösen Flaubert-re rájátszva – aki, mint a munkás a „műhelyben", csiszolja, finomítja, alakítja formáját, „szöszmötöl" a szöveggel. Esterházy a hagyományos irodalmi nyelvezet aláaknázására, a klisék szétrobbantására (például Ki szavatol a lady biztonságáért?) is törekszik, rábízva magát egyfajta alapnyelvre, amely egyenlő távolságra van az élő nyelvektől és a tulajdonképpeni irodalmi nyelvezettől is. A szerző számos írásában utal arra, hogy a magyar irodalom klasszikus-modern korszakának írói nem járták végig, illetve nem fejezték be azt a nyelvi processzust, amely a modernség feladata lett volna: „Regénypoétikai ügyekben kevés segítséget ad a magyar regényírás! Nagy elődeink, a nyugatosok (csak félig, háromnegyedig olvasandó értelmezőként) nem végezték el azt a munkát, mely munka mondjuk Flaubert-rel kezdődött meg az európai regényírásban. Elmulasztották vagy nem volt rá szükség, nem tudom, mindenesetre nincs. Ezt a munkát persze ismerjük a fordítások által, ami érdekes, nehéz és izgalmas helyzetet eredményez – ez a van is meg nincs is." (34–35) Esterházy műveiben ezért is jelenik meg egyszerre egy kétirányú, re- és dekonstruktív nyelvi munka, melynek egyik jól követhető iránya az elődök nyelvi törekvéseinek továbbvitele a posztmodernben.

Esterházy szövegeinek sokdimenziós terében sokféle írás „beszél", verseng, fonódik össze, a szövegek idézetek szövedékéből építkeznek, és az olvasó az a valaki, aki egybegyűjti mindazon nyomokat, amelyekből egy írás összeáll. Ez a sokszintű írásmód, mint Barthes megjegyzi, kibogozandó, de nem megfejtendő. Az irodalom ugyanakkor nem létezik a nyelvezet bizonyos morálja nélkül, s Esterházy számára e nyelvi morál a forma morálja. Mivel nincs gondolat nyelv nélkül, nála a forma az irodalmi felelősség első és utolsó instanciája, hiszen a modernség óta az írásmódok sokasodása választásra kötelezi az írót, a formából magatartás lesz, és kikényszeríti az írás etikáját. Valamely írásmód választása, majd felelőssége ugyanakkor bizonyos szabadságot jelöl ki, mely az „enyhe", „könnyű" vagy „nehéz" mámor állapotába hozza a szöveget: „Az írás pontosan az a kompromisszum, amely egy szabadság és egy emlék között köttetett, az az emlékező szabadság, amely a választás gesztusában szabadság csupán, ám tartamában már több ennél." (Barthes) A diskurzus létrejöttének különböző feltételei vannak. A megértés feltétele és alapja a nyelv, mely a konszenzus lehetőségét teremti meg a beszélők közt. A nyelv kapcsán ugyanakkor – Esterházy is látja – Bábel tornya magasodik, „posztbábeli nyelvi káosz" uralkodik, az újra meg újra megmutatkozó párbeszédre vonatkozó tehetetlenség: „Az egynyelvű ember talán túlontúl is megértené egymást, mindenesetre úgy tűnik, szükségszerűen égig érő tornyot akar építeni, és ezt valamiért opponálja az Úr." (169) (Pár)beszédbe kezdeni annyi, mint megtörni a csöndet. „A wittgensteini beszédet is megelőzi a wittgensteini hallgatás, a hallgatni sollenja." (341) A regény a hallgatás szövetéből készül, nem a beszéd fonalából, és van, amikor beszélni kell, van, amikor hallgatni, ezt Ottlik is „tanította" az Iskolában. Ez a hallgatás azonban nem ugyanaz, mint az Esterházy által oly sokszor szóba hozott „puha" diktatúra nyelve, ahol „ugyan majdnem mindenről lehet beszélni, de éppen arról nem, amely a »majdnem« oka: a diktatúráról magáról." (365). A szerző nyelvi tapasztalatai a diktatúrából valók, a bahtyini szóhasználattal élve monologikus nyelvtapasztalat: e „hozott készletet" („nyelvi aranybányának" nevezi az elefántban) dolgozza meg Esterházy. A diktatúrák történelmileg behatárolt nyelve ugyanakkor másfajta, „halálos, végtelen csönd", mint a beszédaktust, megszólalást megelőző, fentebb már említett (művészi) pillanat.

A párbeszéd másik feltétele, hogy a diskurzusban résztvevők értsék egymást; azaz létezzen egyfajta konszenzus, hagyomány, amely alapján egy-egy szó, mondat, gondolat közlésekor valamiféle közös emlékezetből kiindulva közel ugyanarra gondol(hat)nak a diskurzus résztvevői. A megértés tételezi a nyelvet, a nyelv a megértést. Esterházy számára a megértéshez vezető egyik lehetséges út a félreértés. „A 21. század a Leidkultur nyelve [egy félreértés, félrehallás, mint a megismeréshez vezető egyik út: Leitkultur helyett Leidkultur, azaz vezető kultúra helyett szenvedő kultúra, W. J.], a megmaradásé, mint ilyen univerzális, a Kanté, egy nyelv, mely ismeri korlátait, mely korlátok szükségszerűek, tehát Gödel nyelve, és gyakorlatias nyelv, tehát beszéd, mely esélyeit, reményeit »a gyakorlatias beszéd mint a gyakorlatias beszéd lehetetlensége« paradoxonból meríti, félreértések sorozatával jutni a megértéshez…" (175)

A nyelv mint a világ megismerésének eszköze a diskurzus klasszikus, platóni kérdés-felelet formáját „használja" a megismerésre. Kérdezni akkor szoktunk, ha kételyünk támad: „…a rejtély nem létezik, ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni, mert kétely csak ott merülhet fel, ahol van valamiféle kérdés, kérdés pedig csak ott van, ahol van felelet, és ez az utóbbi csak ott van, ahol valamit mondani lehet." (48). Ludwig Wittgenstein gondolatai a mámorban – csakúgy, mint Esterházy más műveiben – jelentős szerephez jutnak. Eddigi életművét figyelemmel kísérve megállapítható, hogy az Esterházy-féle beszéd egyik legfontosabb tartópillére a Wittgenstein-féle nyelvfilozófiai gondolkodás.

A mámor kötetben A Bermuda-háromszög, a 21. század nyelvéről című írás központi szerepet kap, mintegy összefoglalva Esterházy beszédről, nyelvről alkotott elképzeléseit (amely A szavak csodálatos életéből is világosan követhető). Olyan kérdéseket vet fel, és olyan válaszok után kutat a szerző a Bermudában, amelyek kultúránk egészét, az ember kultúrához való viszonyát érintik. Esterházy szerint a huszadik század nyelve a részletekről beszél, a huszonegyedik század viszont egyre kevésbé a nyelvet keresi, mint inkább a beszédet. „A huszadik század fölfedezte a beszédet. … Wittgenstein azt mondta nekünk, hogy a szónak nincsen jelentése, csak szóhasználat van. A világot az emberrel együtt kell megérteni, mert csak az emberrel együtt lehet. Ezért, hogy kevésbé a nyelvet keressük, a lingua francát, hanem inkább a beszédet." (170) A huszonegyedik század nyelve a beszéd – állapítja meg a szerző –, a beszédnek a rendje ugyanakkor egyrészt elromlott, másrészt a képernyő által közvetített világ(ok) új kihívást jelentenek a beszéd, a nyelv számára: „…csak az van, amiről kép van (világom határa a nyelvem határa), csak az tudható a világról, amiről a kép beszél". (210) Az 1989 előtti „másodlagos frissességű lazacok" nyelvi teréből a „másodlagos frissességű tévéműsor" nyelvi terébe került a 21. század kelet-európai embere is. A cogito ergo sum tétele Esterházy írásaiban a következőképp módosul: kétségbe vonok minden értéket és igazságot – tehát vagyok és élek. A jövőről való beszédet ugyanakkor – Huxley regényére ironikusan rájátszva – fikcióként, utópiaként határozza meg: „föltételezések egy szép új világról." (164)

Mi az a „többlet", amit a művészet nyelve mégis adni képes? Hogy érdek nélkül tetszik? A katartikus élmény? Talán a benne megnyilvánuló lét- és szabadságélmény? A művészet klasszikus esztétikai kategóriái Esterházynál meghatározó szerephez jutnak: „…kiemelkedő, nagy művekkel, művészekkel találkozván, a bőrünkön érezzük, hogy van itt valami, ami elől nem lehet kitérni. A művészet, a költészet maga ez a valami, az, ami megtestesül egy-egy nagy emberben, annak boldog fölismerése, hogy a művészet, noha nincsen célja, mégis való valamire – szól, úgy szól a létezésünkről, ahogy semmi más nem tud." (46)

A művészetek, ezen belül elsősorban az irodalom, a regényfikció nyelvét tartja Esterházy a releváns nyelvek egyikének és önmaga számára is a megszólalás szinte egyetlen helyes lehetőségének: „egyre inkább az az érzésem, hogy akkor járok el helyesen, ha regényben beszélek." (163). Esterházy önmaga és olvasója számára is felteszi a kérdést: milyen is az Esterházy-féle tekintet, milyen az a pontos és precíz írói pillantás, amelyet önmagától megkövetel, és más írók műveiben csodál. Milyen nyelven is beszél ő, hol van Esterházy Péter otthona? Az író számára a magyar irodalmi hagyományban a közös nyelvi tér jelöli ki közvetett otthonát, a szavakkal való közvetlen kapcsolata viszont egy másik otthont („regénybe vonulok") jelöl Esterházy számára: a könyvet. (270) „Attól tartok, közvetlen kapcsolatban tényleg csupán a szavakkal vagyok. Rám is igaz, ami egy elbeszélésem szereplőjére, mit ne mondjak hősére áll: (…) hogy én leginkább papírközelben volnék leginkább én…" (271) Esterházy írásainak egyik legfeltűnőbb vonása az én-kimondás lehetetlenségének rezignált tudomásul vétele, és a kimondás lehetetlensége ellenére megfogalmazódó kimondási vágy. Szövegei, bármely műfajhoz is tartoznak, a hattyútól a mámorig folyamatosan reflektálnak az én-vesztés problematikájára. A szerző számtalanszor utal arra, hogy az „én" és a „mi" közti viszony ziláltsága a modern írások, a modern művészet egyik alapproblémája: „Csak a személyesnek van hitele és csak a közös tudás mérhető. Ha csak én – az érthetetlen magánbeszéd. Ha csak mi – az érdektelen, üres hazugság. Többnyire tehát hazudunk, és akkor megértenek, vagy igazat mondunk, motyogva magunknak." (47) Bizonyos nosztalgiával tekint arra a ma már klasszikus korra, amikor az író még kimondhatta az Esterházynál oly sokat idézett mondatot: „Madame Bovary c’est moi!" De vajon mi maradt a 20. század írójának? „…der Ich-Erzähler c’est moi! Van különbség. Vagy még inkább: az intertextualitás c’est moi!" (162) Az „én" a posztmodernben „egy fikció, amelynek legföljebb társszerzői lehetünk" (399) – e keserű felismerés ellenére folytonosan kutatja, boldogan üdvözli írásaiban azokat a kísérleteket, amelyekben sikerül az, „ami a 20. századi művésznek csak ritkán: az én-ből mi-t csinálni". (195)

A szó és a kép kultúrában megváltozott szerepét az én-problematikához hasonlóan a modern művészet egyik nagy kihívásának tartja. Következményeit vizsgálva kételyének is hangot ad: „Azért beszélek a pillantásról, mert szívem szerint a képről beszélnék? … a szó státusába a kép került volna?" (166) Kép és szó státusváltásának folyamatát, az elmozdulást vizsgálva ugyanakkor nem mutatkozik egészen szkeptikusnak, hiszen nézete szerint „a kép nemcsak elnyomja, de inspirálja is a szót, hívja, kéri, új erőfeszítésre ösztönzi". Dinamikus, diszkurzív nyelvfelfogását „kételyekkel temperált derűlátás" jellemzi: „… ez a nyelv természete, változik, a mi természetünk meg, hogy ezt számon tartsuk". (403) Honnan e bizalom az irodalmi nyelv iránt? Esterházy az irodalomban nagy egyesítő erőt vél látni, elsősorban univerzális jellege okán: „bármelyikőnk (…) könyvében értelemszerűen ott az egész magyar irodalom…" (151) A könyvek segítik egymást – vallja a szerző, s a Fehér Könyv keletkezésére utalva jegyzi meg: „Nem túlzás azt mondani (legföljebb szerénytelenség), hogy a Danilo-szöveg az, amelyből kihajtott az én 800 oldalas regényem." (25) Bár tisztában van azzal, hogy jelen világunkban az irodalom helye, helyzete, szerepe, fontossága, az irodalom nyelve is csak egy a sok között, mégis az irodalmi nyelv, mint a művészi megszólalások egyike szavatolja az irodalom, a kultúra folytonosságát. „Az irodalom mindig hagyományőrző. Mindig. Mert egy irodalmi mondat mindig ismeri, ismernie kell az előzményeit. Minden mondat mögött ott van az egész irodalmi múlt, vagyis a közösség múltja, vagyis a történelem." (226) Julia Kristeva szavai köszönnek vissza Esterházy gondolatmenetében, aki a szöveget egyrészt produktivitásként tételezi, ami azt jelenti, hogy a nyelvvel, amelyben elhelyezkedik, destruktív-konstruktív kapcsolatban áll, következésképp inkább logikai és matematikai kategóriákkal közelíthető meg (erről Esterházy is több írásában, de főként a Bermudában és a Mindentudás Egyetemének előadásában értekezik), másrészt szövegek permutációjaként: egy-egy szöveg terében több más szövegből vett megnyilatkozás találkozik, keresztezi vagy semlegesíti egymást.

Ebből a beszédhelyzetből kiindulva Esterházy a világról szóló művészi beszédmódok és nyelvek sokaságában azokra figyel, akiknél valamiféle megfelelést tapasztal író, élet és mű között. Esetenként magát az embert is megismerendő beszédmódként, szövegként értelmezi írásaiban. Hogyan olvassuk Puskást? – teszi fel a kérdést a futballista kapcsán. Szorosan olvasva a következőképp szól az olvasat: „Puskás a Nagy Elbeszélés, a teljes személyiség és élhető sors utolsó villanása, aki még úgy tudta mondani (a játékával), én, mint Fontane." (133) Esterházy sokszor írja le, fogalmazza meg (önmaga számára is) szövegeiben más írók „pillantásának" jellegzetességeit. Az írói pillantások sora számára a kirajzolódó irodalmi hagyományról beszél. A tekintet, a hozzá tartozó arc és a világról való beszéd módja akkor kelti fel a szerző érdeklődését, ha „helyes", azaz megfelelést tételez nemcsak az író és élete, hanem író és könyve között is: „Mintha az írókkal olyan dolgok esnének meg, amilyenek a könyveik, Mándyról Mándy-novellákban lehetne beszélni, Hrabalról meg az ő kocsma-anekdotáival." (9) Esterházy vallja, hogy egy-egy írói pillantás révén változhat a befogadói tekintet is, s ezt saját példáján keresztül így fogalmazza meg: „A művészet sohasem a múltról beszél, az legföljebb olykor témája. Az egyik legnagyobb irodalmi élményemet Kertész Jegyzőkönyvének köszönhetem, annak példaszerű megélését, hogy mire jó az irodalom. Az ő pillantása révén lett nekem is tekintetem, az ő érzékenysége teremtette meg az enyémet, s láthattam rá saját kiszolgáltatottságomra, sőt talán szenvedésemre, melyet amúgy észre sem vettem volna." (408) A hattyú kötet óta felidézett írói pillantások közös jegye – akár Tandori, Mándy, Mészöly, Kosztolányi, Örkény, Nádas, Pilinszky vagy Márai írásmódját vizsgálja is Esterházy –, hogy e szerzők kivétel nélkül kemény nyelvi munkát végeznek, a nyelv igazságára kérdeznek rá, művészetükkel (nyelvi) „helyet" keresnek és találnak, a nyelvet szolgálják: megváltoztatják, pontosítják, radikalizálják vagy újraértelmezik azt. E szerzők mindegyike (és fent csupán néhányat emeltem ki Esterházy köteteiből) egy Esterházy számára ismerős hangon beszél a nyelvről.

A hagyomány pedig az író számára nem jelent mást, mint az ismerős hangok, pillantások sorát. E pillantások ismerete Esterházy „szerelmetes földrajza", „a szavak landschaftja", az a nyelvi tér, ahol maga is otthon van: „S minthogy a hagyomány főként nem valamiféle halmaz, valami meglévő, amelyből szemezgethet az ember, hanem sokkal inkább e meglévőhöz való kapcsolódási mód, ezért Mészöly műve azt állítja, hogy a hagyomány gazdag." (86) A meglévőhöz fűződő viszonyt (a tradíció hagyományozódását) Pilinszky költészete kapcsán a következőképp magyarázza: „A költő: a szavai. Az alvószegek, a plakátmagány, a maontják, egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy magyarnak lenni főként nem más, mint az »ilyen« szavak ismerete. Öröme. A mitnekemtezordon, a kiterítenekúgyis, a márvénülőkezemmel. Nagy dolog ez, nagy dolog valahol otthon lenni." (67) Az irodalom nem egységes, de egy – vallja Esterházy korábbi köteteiben is. „Ezt tudja az olvasó, ez az ő nagyszerű tudása, az irodalom egy, ott nincsenek klikkek, pártok, szélkakasok, ott csak szövegek vannak, szavak, mondatok, könyvek…" (haris 21) Bármilyen megosztott is az irodalom élete, maga az irodalom nem az, hiszen „aki tisztességes mondatokat ír, az jó hazafi". (226) Valamint a „nagyokhoz", „hangosan szólókhoz" természetszerűleg tartoznak hozzá a „halkok", csak ily módon teljes és egy az irodalom: „az irodalom lényéhez nagyon is hozzátartoznak a kicsik, halkok; egy-egy kiemelkedő alkotást körül kell vegyen sok, jelentéktelenebbnek tetsző munka; a primer szépirodalmat a nyelvészek, irodalomtörténészek, az irodalmárok olykor kevésbé látványos működése". (282–283) A hagyomány mint táj, organikus egység jelenik meg köteteiben, és a különböző beszédmódok, nyelvi utak egymásba fonódásai, találkozásai a nyelvi térben: ez maga az irodalmi hagyomány. Örkényről szóló egyik írásában a hagyományozódás lehetséges útjainak egyikét a következőképpen jelöli ki Esterházy: „Ami a nyelvhasználatát illeti, Örkény a Kosztolányi-féle purista vonalba tartozik. Hiányzik belőle minden szentimentalizmus, mondjuk, ez köti a legnagyobb józanhoz, Mészöly Miklóshoz, meg még a szövegeknek a szikársága, a mondatok dísztelen puritánsága. Reménytelen (magyar) küzdelmet folytat a fogalmak tisztázásáért, ebben Nádas Örkény-tanítvány, a romlékony köznyelv használata pedig e sorok írójának adott bátorságot – saját magához. Én még Kertész kegyetlen iróniája mögül is hallom Örkényt." (105–106) Egy másik szövegrészben Mészöly kapcsán szintén kirajzolódik egy lehetséges nyelvi út a közös nyelvi térben: „Mészöly után más lett az irodalmi nyelv. (Ottlik után, például, nem lett más, ő a Kosztolányi hozta nyelvet teljesítette ki vagy be.) Ezért neki az is tanítványa, aki nem az (önéletrajzi megjegyzés); megkerülhetetlen. De nemcsak megváltoztatta, hanem az említett társtalan poétikai küzdelemben fel is tárta a nyelvet. Persze a feltárás maga a változtatás. Csak megmutatni lehet: ez is a magyar nyelv. Ez a pontosság, dísztelen pompa. Ez a feszültség és polifónia. Ez a mozgékonyság: ahogy a nyelv (és az emlékezet!) elfeledett rétegei megelevenednek." (86) Ugyanaz, csak más oldalról megközelítve: „MM is változtatott a magyar mondaton. Nem szelídítette meg, mint a zseniálisan plump Mikszáth, nem bontotta ki, mint Krúdy, nem nyeste meg, mint Kosztolányi, ennyi tér már nincs. Húzott rajta egy kicsit. Megfeszítette, (…) amitől telítődött energiával a mondat. Mészöly minden porcikájában arra figyelmeztet, hogy minden mondat mögé oda kell állni mindenestül: ez különbözteti meg az irodalmi szöveget minden mástól. Mindig mindenestül." (79) Márai pillantása pedig további irányokat mutat Esterházy számára. Az egyik az anyanyelv hűséges szolgálatának útja, vagy ahogy Márai maga fogalmaz: „Szolgálom az anyanyelvet, de nem vagyok szolidáris a társadalommal, mely ezt a nyelvet beszéli." (40) A másik irány az olvasás és az olvasó felé mutat, azaz Esterházy szerint is csak úgy érdemes olvasni, ahogy Márai olvas: „életre-halálra, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék". (haris 70) Esterházy művei, így a hattyútól a mámorig vezető szöveg-utak is egy imaginárius közösséget rajzolnak az olvasó elé, feltérképezve Esterházy Péter vélt, vágyott és valós otthonát az irodalomban.

Szavakba foglalható, leírható, illetve olvasható-e a világ? Kimondható-e az, hogy én? Ezek a kérdések szépíróként, de, mint láttuk, esszéíróként is foglalkoztatják Esterházyt, s a kérdésekre megfogalmazódó válaszaiban remény és kétkedés vezeti tollát: „…jó volna, ha olyan nyelv volna, amelyen ki lehetne például mondani azt, hogy naponta 20 ezer gyerek hal éhen, kimondani úgy, hogy ne hallatszódjék se demagógiának, se krakélerségnek, hanem jelentsen is valamit." (174) Az ideális nyelv egyszerre komplex, univerzális, mint maga a művészet, a megismerés nyelve lenne: „egy nyelv, melyben nem válna szét gondolat és érzelem, és nem válna szét béke és szabadság (lehet, hogy egy regény nyelvéről beszélek?), ez a nyelv lehessen a felejtés nyelve is, tudván, hogy felejteni csak azt lehet, amit ismerünk, lehessen az »én« és a »mi« nyelve, tudván, hogy az ember a saját tekintetében nem találja meg embersége méltóságát, jó volna, ha a lét elviselhető nehézségéről tudna szólni, esetleg akár ama agyonbeszélt elviselhetetlen könnyűség közegében". (174) Fikció és emlékezet számtalan ponton keresztezi egymást Esterházy szövegtereiben, egyetlen cél, a megszólalás, a beszéd, az „adekvát" nyelv megtalálásának érdekében. Amit fikciónak nevez, az az emlékezet szimulákruma, olyan, akár egy Möbius-szalag két összefonódott széle. Az emlékezethez olyan fogalmakat társít, mint a fel-idézés, fel-elevenítés, fel-ismerés. Az emlékezés munkája így nemcsak a múlt és a jelen, de a jelen és a jövő, s ezáltal a múlt és a jövő közé is hidat ver, vagy ahogy Esterházy is fogalmaz: az emlékezés egy „pontos, precíz pillantás, melyet a múltra vetünk azon célból, hogy az emlékezés által a jövőről beszélhessünk". (164) Jan Assmann a kollektív emlékezet két formáját különbözteti meg. A megszilárdultat, a mítoszokban, tradíciókban vagy történeti narratívákban testet öltőt kulturális emlékezetnek hívja, míg azt a képlékenyebb formát, melyben az emlékező közösségek maguk is személyesen megélték a múltbéli eseményt, kommunikatív emlékezetnek nevezi. Esterházy műveiben nemcsak az egyéni, de a fent említett kollektív emlékezet mindkét formája is döntő szerephez jut. „A történetek egyszerű felmondása még semmi. (…) az emlékezésünket kell főleg megnyitni, nincs mese, részt kell vennünk történelmünkben." (369) A történelemről való tárgyi tudás ugyanakkor alig befolyásolja a személyes, érzelmi emlékezetet: „Ez alapján nem természetes-e, hogy nálunk szinte mindenki úgy tudja, hogy a történelmünk botrányos, aljas ügyeit valahogy mindig mások követték el?" (388) Kertész kapcsán több ízben is említést tesz a kollektív emlékezet szerepéről és az irodalom kollektív emlékezetben betöltött szerepéről: „a világ úgy döntött, hogy egy magyar nyelven íródott könyv reprezentálja az emberiség holokauszt-emlékezetét". (407) Kertész ugyanakkor maga is megfogalmazza a Valaki másban saját emlékezete működését, és ezen keresztül az irodalmi szövegnek az emlékezethez való viszonyát, melyet Esterházy viszont beidéz a mámorba: „elég, ha jegyzeteket írok egy eljövendő regény jegyzeteihez; emlékeztetőket egy kizárólagos emlékezet – a sajátom – részére, amely pillanatnyilag még nem kész megnyílni a megkövült univerzális emlékezet: a forma számára". (402) A könyv, a regény, a szöveg: megkövült univerzális emlékezet, azaz forma, és ennek következtében minden, ami nem részesült a formába öntés kegyelmében, szükségszerűen leegyszerűsítés, „egyetlenegy, megismételhetetlen ember egyedülálló, megismételhetetlen élettörténete, egy sajátos, megismételhetetlen korban; a megkülönböztető jegyeket foglalja magában tehát, márpedig az volna az eszményi és legérdekesebb életrajz, amely minden korok minden emberének életrajzát tartalmazná. Ebből fakad részemről az a bizonyos ellenállás, ha valaki a művet az életre próbálja visszavezetni". (20)

A könyv Esterházy számára szinte kultikus tárgy, az emlékezet tere, „a költői levés háza" (294), az otthonosság helye. A jó könyv az emlékezés által „működik, mozog, növekszik bennünk…". (101) A könyv nem statikus tárgy, szinte antropomorf, mögötte ott áll az író, a könyvek „segítik egymást", a jó könyv kommunikál, beszédhelyzetet teremt, olvasót kíván, bevon a saját világába, el lehet tűnni benne. Tehát Esterházy szerint egyrészt fontos, hogy az író íróként rátaláljon a könyvére, amelyet neki kell megírnia (94), másrészt fontos az is, hogy egy könyv rátaláljon olvasójára, azaz megszólítsa az olvasót. Az olvasás – Esterházy szerint – várakozás és rákészülés, naiv, öncélú belefeledkezés, ugyanakkor a hagyomány, a szabadság birtoklásának módja. Az olvasás, amely egyébként kaland, szigorú szeretetet követel az olvasótól. „Olvasáson én azt a Márai-félét értem, erővel, áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel, kérlelhetetlenül, szűkszavúan, nem felülről lefelé, elegánsan, nagylelkűen, életre, halálra." (241) Esterházy szövegeiben az olvasónak kitüntetett, idealizált szerep jut, boldog, bátor, tiszteletreméltó jelzőkkel illeti személyüket, sőt, az egész országot „kissé thomasmannosan" olvasóként gondolja el (289). Az olvasás – ugyanúgy, ahogy az író számára az írás – kizárólagos, szigorú, rigorózus hűséget követel, s csak eztán ad teljes szabadságot az olvasónak. Ami Esterházyt olvasóként hajtja, az inspirálja a mámorban kritikusként: a tudásszomj, a lelkesedés. „Ezeket az írásaimat a lelkesedésem legitimálja, ama (…) irodalombarát kékharisnya". (296) Az olvasás a tudás megszerzésének egyik lehetséges, Esterházy számára szinte ideális útja, s mint ilyen, diskurzus. A vele megszerzett tudás pedig dinamikus, folyamatosan elveszítendő és megszerzendő valami, a megismerés egyik különleges módja, hiszen a művészet létezésünk olyan tartományáról szól, melyet sem a hit, sem a tudomány nem képes felderíteni. „A racionális megismerés alapja a hit, hogy a világ teljes egészében megérthető, a misztikus megismerés alapja a hit, hogy a világ teljes egészében megtapasztalható. A művészi megismerés meg ott kóricál a kettő közt, se itt, se ott, hullám is, részecske is. Vagy másképpen ugyanezt: hullám is, részecském is." (260)

Esterházy művészi eljárásainak fentebb vázolt jellegzetességei a fancsikótól a javítottig nyomon követhetőek, a hattyútól a mámorig „kibogozhatóak": a műfajok sokszínűségéből kitűnő egyneműség mutatja meg nekünk Esterházy Péter életművét, amint (újra)írja önmagát.

(Magvető, Bp., 2003, 459 oldal, 2490 Ft)