Kis apokrif

 

Júdás:

Családunkban nem volt szokás a nagyság,

Mért adtam el, fel mégse foghatom.

Fügefán lógok, mérgezett gyümölcs:

Valamiért került az oltalom.

Énbennem tört-e össze jó s gonosz,

S maradt az ég sebzett tükörcserép?

Ne vágj le: varjak tépnek, két arasz

Sarkamtól sírom, félúton feléd.

 

Tamás:

Nyelvekkel szólni: úgy lehet ez is, akár a lebegés

Tudománya. Simon mágus a dísztribün fölött.

Járni vizen, boldog-holdkórosan!

Töri érte magát ez, álmosan

Bólint amaz: jó, menjünk, fene bánja.

Saul nincs itt, de jön már, s általa

Rendünk felfordul, békénk tré zsidó

Belügy; lesajnál ó- és újkeresztény.

Észrevettétek-e, testvéreim,

Hogy minden vándor most már ő lehet?

 

Mind:

Más lett a lét, és más lett a halál.

Ha nem próbálunk meg ugyanazok

Maradni, akik látták, sikerül.

Jövel közénk, te sebbé vált titok!

 

Lukács:

Tudod jól, mit vétettem. Folyt a vér.

Nem tartottam soha a szombatot.

A kínjuk mégse fogy, sőt utolér,

A késembe ezért kapaszkodok.

Egy ponton túl hiába sikerül

A műtét: csontom rágja a parázs,

Szúr, mint a tű, ha szívet ér, belül

Pedig szaggat, akár az ebmarás.

Búcsút veszek húsomtól, napra nap.

A test hagy el, kit nyelve elhagyott.

Ez hát a fog, mely holtan is harap!

A szemem fénye, nézd, hogy megkopott.

Mi űz? A vetkezés tünet. Mié?

Hogy azzal sem azonosulhatok

Akinek látszom, Emmaus felé,

És azzal sem, aki – ha van – vagyok.

 

Mind:

Az egyidejűségbe áhítunk,

Hol halkan cseng-bong minden gondolat,

Ha összeüt: a fénybe, általad,

Mert kínoz térnél tágabb távolunk.

Te belső távol, kettős entitás

Frigyén a köz, jöjj, légy bennünk közel,

Hogy áthasson lényed, a gyógyulás,

Mint akit beszélő lángod kezel,

Száznyelvű tűz csitítja Bábelét.

 

Jövevény:

Elvirágzott a pitypang, a csillagfürt kinyílt.

Lila s fehér közén e szürkeprémű

Millió bóbiták...

Van és lehet eltérő módjai

A mindnek: ünnepünk, hétköznapunk.

Vegyétek át.

A Jordán habjai

Mossák le bűnötök minden sarát.