Visky András verseskönyvének lapjain, a sorokban és a sorok között angyalokkal találkozhat az olvasó. Hangsúlyosan testet viselnek ezek az angyalok, mintha ruhát, a Születés Angyala például „lomha asszony, most bukkan elő az oltár jobb oldalán, négykézláb" (Egy búcsú képei). Másutt neveket viselnek, mintha testet, és a megnevezésben, ha az a megfelelő helyen történik meg, behelyettesíthetővé válnak nevükkel. Ezeken a helyeken a lámpalázas: lámpalázas, a törékeny profi: törékeny profi, sorolja a szöveg, az angyali nevű Raffael pedig: Raffael, még akkor is, ha a szöveg minduntalan odateszi a név mellé: „született Géza" (La parole singulière). Az angyal teste foglalkoztatja tehát a versek szerzőjét, mondhatnánk nagyon rövidre zárva, és álljunk meg itt, legyen szó angyalokról, tárgyszerűen, de akkor talán másképpen kellene kezdeni.

Három „könyvből", voltaképpen versciklusból áll össze a Visky-kötet, A szentek életéből, Kolozsvári Anziksz, Ha hinni lehet, olvashatjuk a betétlapokon. „Töredékek gyűjteménye" – mondja róluk Visky András egy interjúban. Gyakran előfordul, hogy a versek kezdőmondatai nem a megszokott módon kezdőmondatok: mintha egy beszélgetés közepébe lépnénk be, kisbetűt találunk a mondat elején, aztán pont, nagybetű, ahogy kell. „A töredékek valamiből vannak, valahova tartoznak, leváltak, lemorzsolódtak, »lepattantak« valahonnan, nem tudom, honnan, én meg egymás mellé helyezem őket, egy egészen más textúrában" – mondja tovább a már idézett interjú.¹ Drámarészletek, amelyek versként is működnek, beszélgetések, talált szövegek, álmok mondatai.

Nélkülünk elkezdődő, idegen szövegek tehát a könyv darabjai, a már zajló beszélgetésbe való belép(tet)és mindig váratlanul történik meg, egy ideig párhuzamosan haladunk a szöveggel. Az idegenségérzetre alighanem szüksége van a könyvnek, hiszen általa jól megkomponált feszültségek jönnek létre, amikor bekövetkezik egy-egy „jelenés": olvassuk a szöveget, és hirtelen ott áll egy angyal, például. Ez az angyal teste, ahogy az idegenség megtörik egy pillanatra, radikális idegenséggé válik a közömbös idegenségből; köze lesz hozzá az olvasónak.

Ha nagyon szorosan olvasunk, akkor az is megkockáztatható, hogy ez a jelenés voltaképpen a jelentés alakulásával, fordulataival függ össze. Selyem Zsuzsa veszi észre a kötet versei kapcsán: „nem tudni előre, mikor válik hirtelen jelentésessé egy üresnek gondolt »ő«, aki az ablak előtt járkál",² vagyis: azokon a pontokon, ahol a nélkülünk elkezdődött beszélgetés résztvevőit valamilyen módon azonosítani tudjuk, mondjuk, egy személyes névmás konkrét szövegbeli referenciára tesz szert, olyasfajta fordulat következik be, ahonnan megváltozik a szöveghez való viszonyunk: belépünk egy helyzetbe, történetbe, de nem akárhogyan. Úgy, hogy előtte érzékelhetővé vált számunkra: korántsem magától értetődő, hogy mások történetei a sajátunkká válhatnak.

Mondjuk tehát, hogy belépünk egy történetbe, többé-kevésbé el tudjuk helyezni a szereplőket egy viszonyrendszerben, ahogy egy színpadon is. Ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a történet idegensége megszűnik, hogy a logikája minden elemében követhetővé válik az olvasó számára. Ezt nevezem radikális idegenségnek. Nézzük például az egyik legerőteljesebb vers, a Kőkert utca kezdősorait: „A szomszéd megint áthozta halottait / a mi kertünkbe". Itt nem töredékszerű a kezdés, mint A szentek életéből című ciklus megannyi darabjában, az első mondattól benne vagyunk a történetben. Az eszközök látszólag egyszerűek itt is, mint az elhíresült „Ma nem mentem iskolába" regénykezdet vagy egy másik felvezető mondat, „A vonaton még nem volt semmi baj" (Szerb Antal: Utas és holdvilág) esetében. Az idő jelzése és egy viszony jelzése mindegyik esetben. Viskynél egy csavart is találni azért a másik két viszonyítási ponthoz képest: a „megint áthozta halottait" egy abszurd szituáció bejelentése, miközben „a szomszéd", „a mi kertünk" vagy a verscím, a konkrét kolozsvári referenciával rendelkező Kőkert utca az otthonossá tevés mozgását végzik.

Ami az első mondatban csupán az abszurd repedése még, egyre inkább töréssé, szakadékká válik, hiszen épp a megmagyarázhatatlannak tűnő elem részletezése, „testesítése" történik meg a további sorokban, hogy aztán egy utolsó fordulattal a test általában hozzáférhetetlen belsejéig jussunk, amely ebben a versben is titokként mutatkozik meg, radikális idegenként, amilyen az angyal, vagy itt a színház: „Előbb a fiatal apát, azután a két fiút / az ágyások / Közötti ösvényen vonszolta őket a / gyümölcsös / Kőkerítéséig, az emeleti szoba ablakából / lőttünk rá / Az egész család, ne lőjetek kiáltozta / nincs élet / Bennük egy szemernyi sem, sorba / kitárta / Mindhárom férfi mellkasát, íme / üresek belül / Mint egy fényárban úszó színház / amelyben / Elfelejtették leoltani a csillárokat / a kora / Hajnalig tartó előadás után". A „gyümölcsös", a „kőkerítés", az „emeleti szoba", a „mi" potenciális harmonikus történetek darabjaivá válhatnának, a „lőttünk rá" ehhez képest ellentörténet lenne, az üres mellkasok viszont e kategóriák hiábavalóságát mutatják, s a kategóriák hiábavalósága a csoda jelenlétét jelzi a Visky-versekben.

Vannak a radikális idegenségnek különféle applikációi a könyvben, még ha nem is mindig bátorítja a töredékek ilyesfajta kiegészítését elegendő jel. Én [A Harag Napja] című szöveget töredék voltában is a hagyományról szóló példázatként olvasom – mely szerint a hagyomány megérintése csak részletek, egy-egy éles felület többé-kevésbé esetleges feltárulása révén valósulhat meg, miközben csak sejthetők a valós méretek: „van a föld alatt egy épület, senki nem tudja, mekkora valójában. Megesett már, hogy a tetőgerinc megakasztotta az ekét vagy kitúrták az állatok valamelyik kőcsipkéjét." Egy másik szöveg pedig, miközben márványoszlopokról beszél, a szerelem mozdulataiban mutatja meg az idegenség változatait: „és mosta is, mint asszonyi hátat és mellkast szokás, más asszonyáét", mondja a vers első részében, majd a végén: „tiszta vízzel hintette meg, mint asszonyi hátat és mellkast szokás, hozzánk tartozót" [Antikva, Palatino]. Az olvasó akaratlanul is mozdulatokat keres, mindegyik mozdulatban idegenségre bukkanva, épp a váratlanul felvillantott kontraszt miatt. A jelentések jelenéssé változtatása ez, a monolitikus értelem megbontása, az esetleges tapasztalati szféra beléptetése révén. Egy tanulmány a Bodor-próza talán központi kérdését (a szereplők világához, motivációihoz való hozzáférhetőséget-hozzáférhetetlenséget) firtatva arról beszél, hogy a „tárkonyfű-illat" kifejezés jelöltje tapasztalatfüggő, s ez Bodor Ádámnál is reflektált, hiszen a tárkonyfű-illatot az illető szöveg másik szereplője pézsmaszagként érzékeli.³ Az idegenség efféle applikációja tehát a Visky-vers is, az érintés rejtélyének megmutatása: mintha csupán birtokos személyjeleken múlna ez a rejtély („más asszonya"). Azon is, természetesen, látszik mondani a vers, de nem ilyen egyszerűen, egyértelműen.

Még egy végső applikációról kellene beszélni, a halál idegenségéről. Ha megh, mondja a címadó vers, a könyvtestben kis h-val, mintha végigmondhatatlan volna ez a történet egyrészt, másrészt mintha valójában szükségtelen is volna végigmondani, hiszen alighanem mindenki ugyanarra a szóra gondol a töredékes cím olvastán. A vers ironikus gesztusa, hogy a születést, konkrétan: József Attila Születésnapomra című versének formáját idézi grafikai képében („ha meghalok és kibírom / azokat az otromba / ceremó / niákat" stb.), „rímváró rímrontott" sorokban, ahogy Selyem Zsuzsa mondja: „A szavak úgy törnek szét ebben a rímváró helyzetben, hogy szinte semmi értelmük nem marad, vagyis szép halandzsaszavak keletkeznek (»ceremó«), melyek között szívósan felüti fejét az értelem (»élek«)."⁴ A Kőkert utcából ismerős otthonos-távolító gesztusok sorozatát itt is megtaláljuk, a beszélőből például kicsomagolják a formás lelket (képi nonszensz, a jelentett mint halandzsa), hogy mindez konkrét, „testes" magyarázatot, analógiát is kapjon utólag („mint az illatos szalonnát szokás"), közelítés, távolítás, radikális idegenség ismét, ezúttal a halálé.

Évről évre erősödni látszik a kolozsvári Koinónia Könyvkiadó kortárs irodalmi érdeklődése. Alig észrevehetően ugyan, de ezekben az elegáns könyvekben újra körvonalazódik az az irodalmi együttállás, amely közel egy évtizeddel korábban az Éneklő Borz című „hangosfolyóiratot" hívta életre. A Borz alapítói közül Láng Zsoltnak már két könyve jelent meg a Koinóniánál, Kovács András Ferencnek is készülődik egy újabb kötete a már megjelent Vásárhelyi vásár után, és Visky Andrásnak sem ez az első könyve annál a kiadónál, amelynek ő maga az igazgatója. Hosszú távon akár egy irodalmi „középnemzedék" műhelyévé is válhatna a kiadó. Jelenleg talán a „kezdeményezés" és „betetőzés" között áll (Harcos Bálint jól körülírt kifejezései)⁵ valahol félúton, egy olyan viszonyrendszerben, amely a mester és tanítvány viszonyát örök paradoxonként, lezárhatatlanként éli meg: „csakhamar kiderült, hogy az előtte haladó is követ valakit, elé került hát az egyik fordulónál, hogy szemügyre vehesse azt a másikat. De jött mögötte is, tovább, aki az imént még előtte járt, nem ügyelt a felborult viszonyra, megszaporázta lépteit, hogy arcába tekinthessen. Az előtte menő egy távoli sziluettet fürkészett maga is, és azon iparkodott egész erejével, hogy ne tévessze szem elől." (Tanítvány)

(Koinónia könyvkiadó, Kolozsvár, 2003, 133 oldal, á. n.)

Jegyzetek

1 Hegyi Réka: „A rendező barátja és rossz lelkiismerete. Beszélgetés Visky Andrással", www.kontextus.hu/hirvero/interju_2004_0429.html

2 Selyem Zsuzsa: „Házsongárdos gesztusok", Élet és Irodalom, 2003. 37. szám

3 Zsigmond Andrea: „Miből rakjuk össze a hántott nyírfatörzs illatát", in: Gábor Csilla–Selyem Zsuzsa (szerk.), Kegyesség, kultusz, távolítás, Kolozsvár, Scientia Kiadó, 2002. 263.

4 Selyem Zsuzsa: i. m.

5 Lásd Harcos Bálint: „Kemény és a köpönyeg", Bárka 2002/2. 107.