I.

Apika

 

– Már megint vitatkozol? Itt a levél, győződj meg magad, fiam!... – mondta az idős ügyvéd, pirosodó homlokkal, de szelíd hangon, mely minden további ellentmondást már egymaga is kizárt. Ezzel a hanggal ellenkezni nem lehetett. Apika hangja volt.

Laci idegesen tépdeste tömötten felkunkorodó vörös bajuszát.

– Azt mondod, hogy mi szükség erre? Azt én tudom! – tette hozzá Apika, és ferencjózsefjének belső mellzsebében tűnt el szikrázó aranygombos kézelője, gyűrűs jobb keze.

Megálltak.

Apikával különben is csak sokszori megállás után lehetett valahova odaérkezni. Egy-egy fontosabb kijelentésnél egyszerűen gyökeret vert a lába.

Ezt tudták elöl is, ezért csak lassan sétálgatva nyomult a mennyegzős díszben feszítő család a kora délutáni hőségben kihaltan izzó, rossz kövezeten, fel a Megye utcán s onnan jobbra be az Anna utcába, a fényképész műterme felé.

Mamika fél kézzel uszályát emelte, másik nagyanyai, könyökig kesztyűs kezével meg Dódit vezette, ötéves angyalarcú unokáját, az elsőt. Magas homlokára függönyösen aláhajló sötét hajkoronája alól az előttük sétálgató két, egymásba karoló, fiatal párra pillantgatott. Boldog volt anélkül, hogy tudott volna erről.

Aglája a fodros csipkés nyakú, fekete selyembe burkolt termetével kissé Ali délceg hadnagyi alakjához dőlt, és bágyadtan ingatta malomkerék nagyságú fehér csipkeszegélyes, virágokkal telitűzdelt sötétszínű kalapját, meg-megütögetve az aranyzsinóros, lakkos sildű, kackiásan félrecsapott csákót Ali fején.

– Babikám – mormogta Ali a nyírott, barna bajuszába.

– Hogy is hívják ezeket, akiknél ma esküvőn voltunk? – kérdezte a tejfehér bőrű, zöldes szemű asszony. – Már nem tudom...

– A Fránci nővérének fogadott lánya, Auróra.

– Ezek? – fordult hátra megütközve Fránci, a villogó, kondor fekete bajszú szolgabíró, s eleresztette Etikát, a halványlila selyemben s prémes szegélyű uszályban oldalán tipegő mosolygós kis asszonyt, Dódi anyját. – Így ne beszélj róluk!...

– De Fránci! – nyílt el Etika gyermeki szája.

– Babika nem úgy gondolta, maga csacsi – selypítette Aglája édeskedve, ámde zöld fényű szeme élesen villant. – Babika nem ismeri még ki magát a nagy rokonságban, hisz csak négy hónapos asszony, ugye, Alikám...

– No persze, mit érzékenykedsz, Fráncikám – mondta Ali, s összehúzódó szeméből derűs, finom, kibékítő kis simogatások szálltak a cilinderben hevülő, izzó, zsakettes sógor felé, aki már kezdettől oly érthetetlenül tartózkodó és hideg Aglája, a legédesebb kicsi feleség iránt.

– Az én családom is – emelte összefogott ujjakkal jobbját erélyes, érvelő mozdulattal Fránci, s megzörrent a fénylő, keményített kézelője. Aglája még szorosabban Alihoz bújt. Ali megérintette Franci karját.

– Tessék megállni! – ért akkor oda csengő kiáltással Dódi, s a riadtan szavak után kapkodó, babaarcú anyjának bő redős szoknyájába dőlt. – Nagyanya üzeni… Meg kell nagyapát és Laci bácsit is várni!

Árnyékban álltak, már az Anna utcában. Boltíves, berakásos, barna kapuk és zöld zsalugáteres, lehunyt szemű ablakok, sárkányos csatornájú magas tetők alatt, az egykori várfalak helyére épült girbegurba utcán, egy öreg papi városban, ahova csak különleges alkalmakkor utaztak be a távoli zöld dombok ölén szendergő falujukból, ünnepi vonulásban és ruhákban, mint előkelő idegenek.

Kissé idegenkedve, szórakozottan tekintgettek körül. Külön megvizsgáltak minden régi házat.

A vita elült már. Fránci és Ali félrevonulva halkan társalogtak. Aglája a babaarcú sógornőjének karján átvetett kanárisárga köpenyt simogatta és húzgálta. Etika meg az apródjelmezben mosolygó kisfiú pici tenyereit vette szemügyre.

– Hol maszatoltad be, kisfiam?

– Nagyanya vett törökmézet egy piros sapkás barna töröktől… Akkora bugyogója volt, hogy…

– Talán idevaló ember – mondta Aglája. – Most jövök rá, Etika, hogy az indóháztól feljövet mecsetet és minarétet láttam…

– Ó, az régiség, a törökök már kétszáz éve eltakarodtak, Aglica, ez bosnyák lesz, ez az árus…

Dódi csillogó szemmel figyelt a szavakra, miközben édesanyja a szájához érintett apró, csipkés muszlinzsebkendőjével tisztára dörzsölgette kis kezeit.

– Jesszus Máriám – kiáltotta fojtott hangon Mamika, ahogy odaért és látta a kis kezek takarítását. Közben körülpillantott, mert idegen volt a hely, bár egy lélek sem volt látható. – Csak nem kente össze magát a gyerek?…

– Nem, Mamika, de félek, hogy a gyomrát elrontotta máma… A nagy ebéd, a sok édesség…

Mamika máris a mit sem sejtő Dódi homlokára rakta erélyes tenyerét, elfeledve, hogy könyökig kesztyűbe van az bújtatva.

– Jaj!… Nincs lázad? Hol fáj?

– Így biztos rámondja, hogy fáj – szólt át hozzájuk Franci, aki fél szemmel az asszonyokra figyelt, közben Ali felé bólogatott. – Kényeztetik ezt a gyereket! – mondta aztán Alinak.

– Tudod is azt te! – vágott vissza idegesen összevont, szigorú arccal anyósa, Mamika.

– …Mert, kérlek, racionalizálni kell a termelést, pláne, hogy itt most már a gőzvasút, s minden fölös terményt olcsón elszállíthatunk oda, ahol jól megfizetik… Azt kell termelni, amit a piac kereslete kíván… Iskola, sok-sok gazdasági iskola kell, kérlek, és megáll majd ez a szörnyű kivándorlás, ez a szörnyű vérvesztés, mely a legmunkásabb, vállalkozóbb tömeget bocsátja útnak a bizonytalan messzeségbe…

– Az ember azt hiszi, ha körülnéz, hogy jólét van, pöffeszkedhetünk, aranykorát éli az ország! – mondta elgondolkozva a kreol bőrű, villogó tekintetű szolgabíró, s hátralökte cilinderét.

– Igazán oly sokan mennek, Alikám?

– Tordán, ahol lakunk, nem annyira… De vidéken… És Moldvába, érted! Moldvába… Nemcsak Ámerikába. Pedig ott még primitívebb a gazdálkodás… Nem tudom még, mi szívja oda a népet… Én mindent megteszek… Vetőgépet csak ötvenet osztottam ki nemrég… De talán éppen a gép az oka…

Franci elébe tartotta szivartárcáját, melyből kivillant a lila tintával teleírt örökös emlékeztetőcédula is a szép, gyűrűs Médiák mögül.

Akkor ért oda Apika és Laci is.

A férfiak sorra ujjuk közé illesztettek egy-egy szivart, és zsebkésüket keresték.

– Ne füstöljetek most! Csak nem akartok szivarozni a képen! – mondta rosszallóan, összevont szájjal Mamika. – Talán menjünk be most már!

Az asszonyok elöl mentek. A széles, hűvös kapualjban, oldalt szemük elé tűnt a színes, aranyozott, angyalos nagycímer köré írt cégfelirat, mely a cs. és kir. udvari fényképész és fényképnagyító műterem bejáratát diadalkapu módjára ívelte át.

– …Tehát ezerhétszázegynéhányban…

– Ezerhétszázharmincban, Apika! – készségeskedett most már Laci, és enyhülten simogatta bajuszát.

– Na látod, fiam, te jobban el tudtad olvasni, én cvikker nélkül már nem látok jól…

– Mi volt ezerhétszázharmincban? – állt meg Ali, s kifeszítette magát zöld atillájában. Fránci is érdeklődve fordult vissza.

– Akkor igazolta az ármálisokat felülbíráló királyi bizottmány a családunk ősi nemességét és a vasi Bőd községre szóló jogát…

Fránci, a vő arcán finom, elnéző mosoly suhant át, de még odaadóbb figyelemmel hajolt előre, hogy palástolja az egész ügyről való véleményét. Apika megsimogatta rövid, szőkés-őszes állszakállát, s megfellebbezhetetlen, szelíd határozottsággal folytatta szavait.

– Laci nem tudja ezt értékelni… Pedig a jövőtök szempontjából kutattatok a dolog után, gyerekeim, hogy most, amikor pályátok elején álltok, felderítsem a családom ősi gyökereit, s tisztességes, predikátumos nevet viselhessetek, bárhová kerültök az országban. Ezt akarom. Ez is örökség.

– Ha van, miért menjen feledésbe – bólintott Ali, s a feljáró homokkő lépcsőire nézett mérlegelő s tűnődő arccal.

– Most megírta Felső-Patyról Horváth, itt van az első komoly adalék... Aztán kutatunk tovább előre és visszafelé, s majd kiviláglik az is, kié volt az a Nagyszombatban, a jezsuitáknál nyomott Verbőczius illustratus 1763-ból, melynek titulusait még betéve tudtam, mikor a hetvenes évek végén Budán a királyi kincstárügyi igazgatóság egyik rácsos ablakú, boltíves szobájában tollnok és práxi voltam, mígnem egy napon, nyolcvanban elvettem anyátokat, Terézemet, s fiskális levék... Az, az... Abba a Verbőcziusba írta be atyám, szegény, 1843-ban, hogy reményt ígérő levelet kapott későbbi anyámtól, a jákfai Tóth Trézsike kisasszonytól... Aztán receptek is vannak abban a könyvben, gyerekek, az üres lapokon, melyek kincset értek, s ott őrizték őket a régiek, mert a Tripartitum nem veszhetett el, ami abba beleíródott, megmaradt... Tintarecept például… Az bizony, akárhogy néztek is…

A lépcsőn, a feljáró homályos és nyirkos falú hátterében Dódi jelent meg most elragadó, fehér apródruhácskájában, melyben a rokoni menyasszony előtt lépkedett ma délelőtt, és túl hangosan kiáltott bele nagyapa előadásába, mint egy hajszolt hírjelentő.

– Tessék már jönni, nagyapi kérem, a nagyanya üzeni, hogy le tetszik maradni a képről, meg apikám is, Ali bácsi és Laci bácsi…

– Megjött a szava a fiadnak – mondta Laci, és mellére borította cilinderét, gyönyörködve és kissé fájó mosolygással nézett a kisfiúra.

– Hát ezt meg elszívhattuk volna közben – mondta rövidke kacajjal az ügyvéd és családfő, és fejcsóválva forgatta ujjai közt a vágatlan szivart. Aztán mellzsebébe tette, kis meghajlással végigtekintett a térdéig érő, selymes fényű ferencjózsef-kabátján, majd megindult, föl a lépcsőn.

– Örökítsük meg magunkat – mondta –, ha már így együtt vagyunk, gyermekeim… –, s rátette gyengéden a pecsétgyűrűs, lassú mozdulatú jobb kezét az unokája csipkefodros gallértól borított, törékeny kis vállára, mintha ehhez az úthoz, a néhány lépcsőfokhoz, mely a megörökítő műterembe vitt, a fürgeléptű fiúcska lett volna a kegyes égiektől iderendelt kalauzoló kisangyal.

A ferdén kockázott üvegtető alatt, a félig kész színpadhoz hasonló műteremben a két fiatalasszony kopott aranyrámás tükör előtt állt, minduntalan egymásra mosolyogva igazgatták óriási kalapjukat és hajukat. Mamika a fényezett faállványon feketedő hatalmas harmonikával megtoldott gép mellett állt, s a művészkülsejű, lüszterkabátos, sovány és mozgékony fényképésszel beszélgetett. Az idegen előtt oly méltóságteljesen emelte telt, szigorú arcát a magasba, hogy a belépő Fránci önkéntelenül elmosolyodott az emléken, amit anyósának szertartásos kifejezése juttatott eszébe.

Éppen így állt Mamika egyszer otthon, a vidáman borozó jogásztársaság felett, az ebédlőben… Akkor udvarolt már Etikának… S a részeg, gömböc Náci, a pécsi szolgabíró mély bókkal járult a méltóságteljes anya elé, mondván: – Teréz mama, India császárnője, engedd, hogy homlokon csókoljalak!… – Azzal megingott a Náci, s majdnem feldöntötte a magasról, hidegen lemosolygó Mamikát… Etika csengő kacagása, búgó hangja azon az estén vésődött Franci szívébe egy életre.

Míg a mester a félig elfüggönyözött szalon sarkát ábrázoló hátteret igazgatta, s műértő tekintettel, kecsesen feltartott ujjakkal (mintha a tárgyakat, a díszletet akarta volna engedelmes összhangra inteni) a fényfogó és -visszaverő függönyöket húzogatta zörgő karikafüzérein, meg a színfalakhoz hasonló álló vászonlapokat tologatta rendkívül elmélyült buzgalommal, amint az egy csász. és kir. udvari fényképészhez illő, a család tagjai mind hasonló komolysággal foglalkoztak külsőjük, cipőik s hajuk rendbetételével. Kézről kézre járt a ruhakefe s a cipőjükhöz a porrongy, majd összeverődő, tapsikoló kezek halk csattanásai jelezték, hogy valaki megint kész, már kezeit tisztogatva enged a megtiszteltetéstől halkan udvariaskodó mester finom tessékelésének, s elfoglalja helyét a szalontanulmány valamelyik pontján, s kérdően odanéz a lencsébe.

A szótlanság, a halk léptek s a kefe suhogása a ruhákon bizonyos fojtott ünnepélyességgel töltött el mindenkit. Etika Dodókát húzta most el a titokzatos, fekete lakkos, harmonikás géptől, s gyorsan lesimította ék alakúan a bugyogós nadrágocska fölé hajló plasztronján a fodrokat, s odasúgta a csipkés kis ruhaujjakat húzogatva:

– Szépen nézz és ne mozogj, Dodókám, mikor kirepül a madár a gépből!… Úgy? Igen?…

– Milyen madár?…

A családfő megállott a csoport előtt.

Virágcsokros empire asztalka mögött álltak a fiatalok, félkörben. Az asztalka jobb oldalán Mamika foglalt helyet, s átvetette bő uszálya alatt a térdét, féloldalt fordulva Aliékat nézegette. Balról még üresen állt a másik, csíkos huzatú fotel, melyről avíttas bojtok sora függött, mint sorba aggatott, de örökre elnémult csengettyűk. Aglája és Alika álltak e karszék mögött. Az idősebbik fiú az apjához, a kis Etika meg a magas állú gallérjában fejét forgató Francival az anyja székéhez plántálta magát, állapította meg az ügyvéd. Lám, ők, a két kis új család a nagyban, hogy közrefogják a szegény, magányos Lackót, aki keresztbe font karokkal pontosan az asztalka mögé helyezkedett… Igen, neki középen kell állnia, köztem és Terézem között, de kissé mégis hátrább. Ő soha nem is mehet ki a házból, szüleivel kell maradnia. Beteg. Ő a gond, a megoldatlanság árnyéka a családi együttesben. Ő a fiú, aki pompásan indult, aztán lemaradt. Külön útja van… Minden családban van ilyen gyerek…

De milyen kedves a két pár, szélről a heliotrop lilában, édes komolysággal arcán a baretthez hasonlóan felhajtott peremű óriáskalap alatt Etika, az örök kislány, a prémes uszályától körülfolyva, s túlfelől, emitt meg Aglica, a jövevény asszony, akinek tejfehér, hívogató arcából, zöldesen s lopva villanó szeméből és a fénylő fekete selyemruháját meg-megpuffasztó és ismét redőkbe ernyesztő delnői alakjából valami ismeretlen, elgondolkodtató feszültség és sejtelem árad… Közbül meg a három fiatal férfi, a felpödört komoly bajuszokkal, egymásét végtelen messzeségben keresztező határozott tekintetekkel, várakozón és mindig készen, igen, derék emberek, bár roppant különbözők mind a hárman, s mint szelíd és kiegyeztető erő fogja őket együvé, egy kiinduló állásba a szélről lobogó két fiatal asszony…

De a Laci mégis mennyire más, férfiasságában is kisfiús az öntudatos és derűsen komoly, érett pillantású Ali meg a Fránci között, aki éppúgy kívülről jött, mint Ali Babikája, ámde oly készen, oly véglegesen a maga makacs, nyílt, semmi homályt nem mutató józanságával és munkabírásával, puritán észjárásával és szorgalmával, hogy nyugodtan rá lehet bízni Etikát és Dódit, mert Fránci sem tartogat már meglepetéseket, akárcsak Ali. Útjuk egyenes, bár a sors kifürkészhetetlen. De ők bírják az ütéseket is… küzdő, erős fajta mind a kettő… Alikának, nagyobbik fiamnak karriert kell csinálni, döntötte el az apa, s a szemle után rövid, helyeslő biccentéssel karszékéhez lépett… Ő viszi tovább a nevemet, gondolta, nem maradhat vidéken…

Míg magukon érezték Apika vizsgálódó s egyúttal egyesítő, szelíd s határozott, bölcs kék szemét, meg sem mozdultak a képet álló fiatalok. Mamika arany karperecét forgatva nézett le Dódira, aki nagyszülei közé ült le egy botos lábú kerti vesszőszékre.

– Tessék, megvagyunk – mondta Apika és kézbe fogta a két bevont karfát a foteljén. Mamika is fölnézett s ölébe rakta kezét. Etika nagyra nyitotta a szemét, és megfogta édesanyja székének a támláját.

Erő és nyugalom suhant át rajtuk a pillanatban, mikor meghallották a gép kattanását.

Apika köhintett, Mamika magasra fűzött keble is emelkedett egyet. Dódi felrakta könyökét a kis asztalkára. A fiatalok úgy álltak s néztek felnyújtott nyakkal s elfeledkező, merev pillantással a semmibe révedve, engedelmesen és könnyedén mégis, mint a gyermekek, akik felnőtteknek öltöztetve állnak szüleik karosszékei mögött illedelmes és kicsit ünnepies félkörben, a második helyen, a hátteret alkotva, anélkül, hogy észrevennék.

A fényképész kétrét görbülve tűnt el egy függöny mögött a kabátszárny alá dugott barna fakazettával, melyben a megörökített képet rekkentette vegykonyhája sötétjébe, de máris éppoly mesterségbeli, bevett lejtéssel suhant vissza a gépéhez, mint ahogy kisurrant s elhelyezte az új lemezt, aztán felhúzott szemöldökkel, elnyíló szájjal vette kézbe újból a piros labdacsot a lencséhez vezető csővel, melynek látása s furcsa íve Aglája bőre alatt mosolyt futtatott szét. De meg sem rándult a tejfehér, lágy arc, míg a kattanás újból el nem hangzott.

– Olyan az a cső, mint egy… – súgta oda a férjének s Ali fülébe csókolva fejezte be szavait. Ali mosolyogva nézett vissza rá, aztán jelentős szemöldökrándítással, miközben gyengéden felesége karját érintette, Lacin keresztül Fráncinak súgta meg a hallott csintalanságot. Fránci elhúzta a száját s körülnézett, hogy ő is továbbadja, de Etika már átsétált Aglájához, hogy felvegye ismét az imént, a tükör előtt váltott szavak után a témát, mely nem hagyta nyugton. Mit nem tud ez az Aglica?

– Csakugyan – mondta Fránci –, éppen úgy néz ki – s jóízűen, szélesen nevetett. Elővette szivarját.

Apika előhúzta a tárcáját s a fényképész két ujja közé csippentette a szép, ropogós százkoronás bankót, libegtetve vitte azt is a függöny mögé, féloldalt hátrálva, hogy meg ne sértse az uraságokat.

– Hogy néz ki? A fotográfust mondjátok? – kérdezte Apika Fráncitól, aki nevetve dobolt a fényeit ugráltató kürtőkalapján. – Ti, gyerekek, mindenkit megkritizáltok… És kifiguráztok…

– Nem, nem a fotográfust!… Hehehe…

– Te, hallgass! – gyulladt ki hirtelen a rózsás babaarc a karcsúra fűzött, magas derekú lila selyem asszonykaalak felett, a baretthez hasonló óriáskalap árnyékában. – Aglica! Micsoda – micsoda gondolat!…

– Ugyan – duruzsolt a leszegett állal cinkosan felfele nevető, fehér arcocska a csipke nyakfodrok körül –, anyuskámtól tudom. Ő kártyapartin hallotta, Pesten… Mindenki csinálja. Te… Gyerek!… Csak nem akarsz egy tucatot?

– Sosem tudnám megtenni! – rebegte Etika, s Dódi után pillantott, szabadulni igyekezve. Kicsiny fülei égtek a dús, barna hajában, halántéka lüktetett. – Nem, nem! …

S karjára vetve citromsárga köpenykéjét a kifelé sétáló férfiak után sietett, arra látta Dódi fehér alakját eltűnni. Még kiszökik közülük, s elgázolja valamelyik bérkocsi! Sietett, hogy kézen fogja s érezze kicsi fiát. Lehajtott fejjel ment el ura mellett, a felindultságtól zúgott a feje, szinte ájulás környékezte a páncélszerűen szoros fűzőjében. Ó, milyen kínos, mikor valakinek mindentől arcába száll mindjárt a vére! Jaj, de csúnya a világ… Ki ez a sógornő voltaképpen?… Tudja ezt Ali, az aranyszívű, jó fiú?

Mamikát a fiatalasszonyok kísérték, előttük Dódi. Laci meg szintén egyedül, Apika, Ali és Fránci lemaradó szivarfüstjében lépegetett, kissé el is késve, mert a sarki könyvnyomtató bolt kirakatüvegében óvatosan megvizsgálta arcát, csak úgy, éppen mintha a szemek elé kirakott kalendáriumok és névjegy-minták meghullámosodott, napon sárgult papírját és betűit fürkészte volna. Nem fedezett fel brómkiütést az arcán, mely hál’ Istennek most megint kissé kövérkésre telt. A bajusz is sokat számít… Megnyugodva sietett a többiek után.

A fényképésznél nem nézett volna bele a tükörbe a világért sem. Ne lássa senki, hogy mit kutat ő abban. Ha belenéz, biztos azt gondolják!

– …Ennek a Bődy Balázsnak volt a nagyobbik fia Sándor… A Balázsnak, aki…

– Kilenc gyermeke volt a levél szerint – vetette közbe Laci, aki már a zöld kupolás, de kései, rossz barokkal csúfított egykori dzsámi falai alatt érte utol Apikáékat, s e szavaival akarta igazolni vagy inkább fedezni lemaradását.

– Istenem – sóhajtott Ali, s félhangon hozzátette –, ezért erősödtünk fel úgy, ezért feszítjük már szét szinte ezt az országot!... De…

– A kilencből azonban négy kiskorában elhalt – vette fel újra a szót Apika, s megállott a tágas, lejtős tér kövezetén, melyen dörögve dördültek a bérhintók és hámos, nehéz lovaktól vont társzekerek az izzó délutáni napsütésben. – De milyen sok, milyen szép az a megmaradt öt is! Sándor volt a középső, attól következtek a dédapám és az atyám, Bődy József… A másik négy leány volt… Igen, az ezerhétszázas évek eleje óta valahogy feltűnő a sok lány a családban, akik mind idegenbe viszik csak a vért, a nevet!... Vilma húgom is!... Az már egy némethez ment hozzá, a Mittwéghez... Csökkent vajon az erőnk, hanyatlik, széthull a család, a Bődyek?... – nézett kérdőn Apika a családfői, rendíthetetlenül nyílt és szilárd kék szemével egyik fiáról a másikra, aztán vején, Fráncin állapodott meg tekintete, s szivarját ütögetve a mutatóujjával, hozzá intézte a szavait. – Jelt ád ezzel a gyengülő vér és erő, hogy itt a vég?... Vajon? De hiszen nekem is két fiam lett s egy leányom, ugye... A Kristófnak, a kívülem egyetlen élő Bődynek azonban ott, Zalában, csak egyetlen lánya... Idős ember, mint én... Etikának meg fia van, Dódi... Különös, különös... Dódi viszont a te nevedet viszi, s ahogy mondjátok, az én arcomat, mert tisztára rám ütött a kis lurkó, Bődy-arca van...

– Igen, ez valóban különös – nézett el Fránci az Irgalmasok karcsú oszlopos, timpanonos homlokzatból felnyúló tornyocskája felé, mely messze a tér alján szürkéllett. – Én meg – folytatta elgondolkozva a vő – fele német, azaz bajor s fele magyar vérrel állok itt, de igazában, bensőleg s legtovább édesanyám volt velem, míg élt, a hatvanéves korában is hibátlan hollófekete hajú, törzsökös Asztalos Mária, aki egy győri hajóscsalád sarja volt... Asztalos nagymama Napóleon elől az ölében, a kötényében mentette gyerekeit nagy futásban idáig, ahol még neunzingernek hívták akkor a városi atyákat, mert éppen kilencvenen voltak, s németül beszéltek... – Fráncit is magával sodorta, észre sem vette ezt, a szívére tóduló vágy, látni s érteni, kik, hogyan s miképpen következtek, éltek, hozták el az emberség csíráit az elmerült évek mélyéről idáig, ahol most ő áll, a Bődyek tűnődő, méltóságteljes kis csoportjában. Ó, ő sem akárki, ha Apika éppen tudni kívánja, miközben az ősök még kivehető, ködös árnyalakjait idézgeti, talán hogy saját magában s gyermekeiben értsen meg végre valami eddig csak sejtett, meg sem nevezhető titkot, vonást, amiről gyanítja, hogy ez, éppen ez mutat vissza az időbe s a halott apák útjaira, szándékára... Franci is megérzett valamit apósa szemébe nézve. Azok az elfátyolosodó, majd meg újra felcsillanó bölcs szemek, melyek hatvan év óta annyiszor vizsgálták végig az életet, bizonyára felfedtek valami titkot, mely a család gyökerei felé, vissza az időbe csalogat, s burkában egyre újabb burok alá rejtett távoli igazság vagy elv rejtőzik.

– No, ez a Sándor – indult meg Apika lassú léptekkel megint –, ez már jogász is volt egy ideig, aztán Balázs az apa halála után visszatért a domínium szilvafái alá öregedni, megőrizni valamit, csendesen nézni az útra kelő gyerekek után, várni az unokákat, és olvasni Horatiust és Rousseau-t, ahogy könyveiből láttam... Így éltek ők... Aztán oda temetkeztek, a templomba.

– És neki hány gyereke volt? – kérdezte Ali, s viszonozta egy arra kopogó pantallós honvéd tisztelgését.

– Itt elvesznek egy időre a nyomok, csak az bizonyos, hogy atyám nagyapja volt a Sándor... A Balázs fia... – felelte Apika s messze kóválygó, töprenkedő szemmel, szórakozottan tekingetett a közelgő alkonyat jeladására hirtelen megelevenülő, népes gyalogjárókra, akiknek tarka sokadalmában már régen szem elől vesztek az asszonyok s az unoka.

– Valaki, egy ivadékunk ugyanígy számolgat s citálgat egykor minket is – mondta Ali –, amikor már nem leszünk, egy névvé vagy egy véletlenül fennmaradt leírt sorrá halványodva, s rólunk is elmondja majd valaki, hogy Bődy Ede fia volt Aladár és Laci, de utánuk homály jön, nem tudni már, kik voltak az ő gyermekeik... Milyen különös... A név, Balázs vagy Sándor, mennyi életet, küzdelmet, reményt, egyéniséget takar, amiből semmi, de semmi sincs már meg, az arcát sem ismerjük ez ősöknek, akiktől jöttünk...

– Te viseled az arcukat, fiam... S az indulataikat, vágyukat, a szemléletet, ahogy a világot magadba fogadod... Ez a legtöbb, amit tudhatunk Balázsról és Sándor dédapámról...

– Ez csak sejtelem, vigasztaló magyarázat, Apika – mondta Fránci. – Mégiscsak az enyészeté a sok ős, mint ahogy Balázs sem igen tudhatott már az előtte élt ükapákról és anyákról... S mi magunk is az elmúlás felé vándorolunk, a feledésbe, annál is inkább, mert unokáink, s az ő fiaik, unokáik, azt hiszem, már egy egészen más világban élnek majd, mely leköti minden figyelmüket, s úgy elfoglalja őket, hogy eszükbe sem jut vissza is nézni...

– Nono, fiam, azok kevesebb fáradsággal élnek majd, mint mi, akik tegnap még fiákeren jártunk be ide tárgyalni, doktorhoz, vásárolni, ma azonban már, lám, gőzvasúttal mehetünk haza, s otthon vacsorázhatunk, kényelmes út után... Ők már talán aeroplánokon járnak-kelnek, ahogy Jókai megírta... De látjátok, máris fel-felszállnak vakmerő aviatikusok a Rákos mezején, bár az is igaz, hogy a nyakukat szegik sokszor... Mégis igaz lett!

– Csodálatos dolgok ezek! – sóhajtotta önfeledten Laci. – Repülni! Automobilon robogni!

– No és ha így haladunk, mindig több és több szabadideje marad majd a kényelemben, modern komfortban élő tömegeknek, hogy gondolkozzanak, műveljék magukat, felszabaduljon a lelkük, s nemesebb hajlamaikra is ráérnek áldozni majd, hiszen ott lesz már velük a gép, az egyre tökéletesebb szerkezetek ezernyi segítő karja, mely megkíméli őket a mi időt rabló foglalatoskodásainktól, pepecselésektől, amik annyi erőt s figyelmet vonnak el a fontos és lényeges munkáinktól... S ezek az emberek majd igenis többet, sokat gondolnak ránk, akik a nagyszerű huszadik század hajnalán éltünk, dolgoztunk, és becsületes nevet hagytunk rájuk... – mondta Apika s megállt, a három fiatal férfi arcát sorra végigvizsgálva. – Írtál már, Fránci az írógépen, ami ott áll az irodám külső szobájában, ugye? No, látod, micsoda ügyes, okos szerkezet... Tíz perc alatt leír vele az ember egy levelet vagy beadványt, ami ezelőtt legalább egy fél órát vett el... Az már húsz perc nyereség vagy fél óra alatt három ügydarab... Ugye?... Hát ez az... Itt érjük utol, fiam, az időt, mely mindig előttünk szaladt, a kort, amikor végre igazán megnyílik előttünk a fejlődés útja...

A barokk gimnáziumi épület előtt várták be az asszonyokat, akik egy ismerős divatüzlet hátsó irodaszobájából elhozták a megőrzésre beadott csomagocskákat és dobozokat. Vásárlás nélkül nem lehet kihúzni egy álló napot a városban, mikor oly ritkán jut be az ember, s pláne Apikával, aki zokszó nélkül segíti ki mindig az asszonyaik kérlelésétől meggyőzött fiatal férjeket, mielőtt a célba vett boltba bevonulnának.

Két bérkocsiba szálltak aztán, s a dübörgő, vörös homokkővel borított keskeny, kanyargós és visszhangos utcákon át a város beépítetlen déli része felé hajtottak, ahol a füves, gyomos mezőséget már gázlángos vasoszlopok sora szelte át a gyéren látható villák, de annál számosabb meszesgödrök és homokhalmok között az emeletmagas létrák meg ácsolatok foglalatában sárgálló hatalmas, sokablakos új indóházig, mely mögül fekete és bodor füstfellegek szálltak, gőz gomolygott, füttyök sikoltottak és átható kőszénszag nyomult a közeledő utasok orrába.

Pallókon, szálkás léckorlátok közt vonultak át a kőfaragó vésők és kalapácsok fülsiketítő csattogásától visszhangzó csarnokokon a vonatig, és gyorsan felszálltak a csupa ajtó és kilincs első osztályú kocsiba a hosszan végigfutó túl magas deszkalépcsőkön, melyekre alig győzték felsegíteni a hosszú szoknyáikkal és merevre fűzött derekukkal babaszerű tipegésre kényszerült asszonyaikat a kivillanó karcsú bokák s gyengéd ívű lábszárak láttára óvatos féltéssel körülpillantó fiatal férjek. Laci Dódit kézen fogva a tölcséres kéményű, rézkupolás lokomotív felé vezette, s nézték az olajosan fénylő, vaskerekes szörnyeteget, mely sisteregve s szinte remegve állt a beléfojtott s munkára fogott roppant erőkkel a messze, a sokkéményes, kemencés majolikagyár felé kanyargó fényes acélsíneken.

Mikor a kalauz rájuk zárta az üveges ajtót, valaki bekopogtatott hozzájuk.

– Anna! – kiáltotta a bent ülők felé örömteli hangon Etika, amint a hangosat köszönő Dódi feje felett kitekintett.

– Búcsúzni jöttem, mert mégis utazunk holnap – mondta odalent a homokon a hatalmas szál fekete asszony, Auróra nevelőanyja, akitől délben meghívással váltak el.

– Anna? – súgta Aglica Ali fülébe, s óvatosan az ablakhoz nyomakodó Fránci után sandított. – Ki is az?

– Fránci mostohanénje, a k. u. k. őrnagy felesége, akinek olyan véreres, piros orra volt, emlékszel?... S oly sok levest evett. Nagyon szereti Gyuri a levest.

– Hova utaznak, Etika? – kérdezte Mamika.

– Hova?... Hát Szarajevóba, mert táviratoztak Gyuriért, hogy valami sürgős munka van...

– Sokat épít odalent is a kincstár – jegyezte meg Apika, s elővette újságját, a Kossuth-párti lapot a másik ablaknál. – Inkább itthon tehetné.

– Ott voltunk nászúton, Szarajevóban – mondta nevetve Etika Aliéknak, mikor a vonat nagy rándulással megindult alattuk. – Annáéknál... Tuzlán is jártunk... S egy este földrengés volt, rémes, a zongora a szobánk közepére gurult...

 

 

II.

Laci

 

Óvatosan, kétszer forgatta meg a kulcsot a holdfényben csillogó, hatalmas rézkilincs alatt a kapuban. Mamika és Apika már a néhai Trézsi asszony széles, zömök tölgyfaágyaiban pihentek, a hátukon fekve, egymás mellett, mint annyi év óta, ebben a késői órában. De Mamika meghallaná tüstént a zajt, ha nem vigyázott volna, s a kapu a szokott nappali döndüléssel vágódott volna be, amikor a felek jönnek az irodába. Mamika fölülne az ágyon, hallgatózna, nézne egy ideig az éjjeli mécs mozdulatlan kicsi lángjába az aranyszínű olajon, aztán megérintené Apika vállát, s azt mondaná: Ede!… Valaki jár a házban!… Nézz ki, fiam, hogy ki az.

Így szokták. Mamika régi világból való asszony. Úgy alszik csak, mint a nyúl, s örökké reszket övéiért, a házért, pedig béke és közbátorság van. De a szegény Vilma rémhistóriáját egy életre itták magukba idegei. Vilma néni képe ott függ a sublód felett, a konyha után következő levendulaillatú, fehér cserépkályhás kis hátsó szobában, ahol a ruhásszekrények állnak, s a rézlábakon terpeszkedő régi márványmosdó.

Isten óvja álmukat! De Laci ma nem tudott aludni.

Sétáló léptekkel haladt el a ház előtt, mely a zsaluk csukott szárnyai s a bezárt nagykapu mögött aludt, a susogó lombú, illatait álmodó kertbe nyújtózva. Tisztl szomszéd kőfala mögött sem mozdult élet, de éppúgy néma volt a Mundbroth- ház is emeletmagas, palotás homlokzatával, mely mögött Sziklai Odó aludt, a hóbortos, asztaltáncoltató, agglegény járásbíró, aki csatokkal s hajtűkkel tűzeti s bodoríttatja tükörsima feje búbjára mindennap a tarkóján megnövesztett maradék haját, s átmegy az ismerősök elől a másik oldalra, hogy ne kelljen sokat emelgetnie kalapját a vészesen romlandó hajdísze felett.

Megállt a sarkon, az országútra kikönyöklő, emeletes Arany Ló beszállóvendéglő előtt, s megfordult, feltekintett az ívelten hegynek futó Vár utca derengő fasorán át, a balra fent terpeszkedő egykori papi várra, melynek félbevágott hagymához hasonló sisakú, zsindelyes öregtornyából a népek szerint „Vak Béla király nézett ki", szomorú rabságban várva, hogy a völgyön délnek kígyózó kéméndi útról mikor bontakozik elő már a poruszályát húzó felmentő sereg. S ott nyújtózott fönn a testes, fehér falú, kálomista módra festetlen katolikus templom is az utca magasán, a homokkőből kirakott, bádog-szentképes öreg kálváriadombon, néma harangjait tartva az alvó falu felett.

Elhaladt az öreg Tanti sarki boltja előtt, nekiindult csendesen a pécsi országutat a hegyláb alatt kanyargósan keletnek terelő főutcának, melyből a falu a hegy felé terjedt s kapaszkodott, messze túl a vár s a templom dombja mögé, a Cigányhegyig és a Bikarét lábáig, melyek az erdő borította Zengő zsámolyai. Elvétve kopogott csak siető láb a lepényszerű, fehér nyerskövekkel kirakott, fehérlő gyalogjárókon. Augusztus végén már korán ágyba dönti a népet az izzasztó, dolgos nyár fáradalma, lankasztó heve. Senki sem ült a kapuk előtt, az udvarokból hallatszott csak néha a jószág lánccsörgetése, dobbantása.

Lábai alatt halkan csikorgott a kövesút zúzaléka.

Megint végigsiklott szeme a Bődy-házon. Ez a mienk, ide jönnek haza Aliék minden nyáron, szabadságra, ide fut haza a falu túlsó végéről Etika és néha Fránci, ide jönnek a környékről a perlekedő, testáló, adó-vevő polgárok, magyarok és piros orrú, húsos svábok, feketében s gondosan széttörült, felsodorintott bajuszokkal, az öreg Bődyhez, a jobboldali traktusban levő irodába. Ott a tábla a kapu mellett, a vakon csillogó karos utcai lámpa alatt, melynek olaját holdvilág idején megtakarítja a község.

Hátratett kezekkel sétált tovább.

Az ő neve is ott van már egy ideje a táblán, tűnődött Laci. Vajon viszi-e annyira, mint Apika, ha az öregúr visszavonul egyszer?… Hogy elmúltak az évek, amikor a várakozás és a készülődés ideje telt, s feszítette, robbantotta folyton a jövőt a vágy és a képzelet villanásaival. Most itt áll Laci, s a tág, sok lehetőséget ígérő, sugaras jövendő hétköznapokká szűkülve fogadta be s vezeti előre az időben, pereken, tárgyalásokon, kaszinóban töltött alkonyi órákon, éjszakai sétákon át, melyek mindig hosszabbak lesznek, szinte a hajnalokba nyúlnak már bele, s mindig oly fáradtan ébred, oly csüggetegen ül vissza a tegnap rendbe rakott asztalhoz, Apikával szemközt. Apika néha észrevétlen átnéz felé a sorba állított korpuszok fölött, érzi, észreveszi, ahogy figyelmesen és némán megnézi őt, aztán újból elmerül irataiba… Vajon mit vár tőle Apika… Mi az, amit nem mond ki soha, amit talán épp úgy természetesnek vesz, mint azt, hogy Laci fia is felnőtt, s társává lett a munkában s a névben?… Vajon csalódott bennem máris?… Attól eltekintve, hogy nem vagyok egész ember, mint például Ali, akit ki lehetett bocsátani a világba… Énnekem itthon kellett maradnom, nem éppen az iroda miatt… De hiszen így a sors keze van abban, hogy atyám mellett indulok az életbe, s eszembe sem juthatott más út, távoli pálya… Ami ígéret és vágy marad, az lenne a fény az életben?

Megállt a téren, a homokkőből faragott Szentháromság előtt, melynek csúcsán arany sugárkévékben csillant a holdsugár a fehérre meszelt kő-felhőgomolyok és angyalkák felett. A vadgesztenyék sűrű lombtömege félig eltakarta a várkastélyhoz hasonló emeletes, csipkésszárnyú községházat a háttérben, és gót ívű ablaksora, mellvédes sarokbástyái regényes, régi metszetre emlékeztetőn derengtek a sötét és magas tető alatt.

Itt egy kezdő új ügyvéd is lakik, balra a sarki rőfös, a Stark Miksa mellett. Laci odapillantott az új divatú redőnyök mögött alvó házra.

Ez az ember kimegy az utcára, beül a kocsmákba is, sőt az új vasútállomáson is ott látni köpcös, kopasz figuráját, valahányszor vonat pöfög be, itt, a kertek alatt sárgálló, frissen felhányt töltésen. Megszólítgatja a parasztokat, a kabátjuknál fogva cipeli őket magával az irodájába. Hallatlan módszer! Hogy nem sül le a bőr a pofájáról… Ez is ügyvéd?

– De én nem megyek, se atyám, soha az utcára a felekért – mormogta bosszúsan, s újra megindult. – Ha tönkremegyünk, akkor se!

Megnyugodva lépdelt tovább.

A patika sarkánál félreállt, robogó hintó közeledett az úton pislogó lámpákkal, s a kocsis tollas kalapjának árnyképével a bak felett. Ez a főbíró kocsija, itt fordul be éppen a Német utcába, a két jegenye strázsálta boltíves vármegyei ház felé, ahol a lakása van.

Laci megemelte lapos amerikai szalmakalapját, s hangos jóéjszakát kívánt az elrobogó batár felé, melynek hátrahajtott bőrernyője felett már felismerte a vállas, nagykobakú főbíró porköpenyes, feszes alakját.

A hintó a lovak nagy, csattogó torpanása közepette hirtelen megállott, s a kocsis egészen hátrafeszült a szárak húzása közben, de könyökét oldalához szorítva.

– Te vagy az, Bődy Laci? – reccsent a főbíró hangja.

– Én vagyok! Parancsoljál velem, Valér bácsi – sietett a kocsihoz Laci. Fél lábbal fellépett a hágcsóra, úgy beszélgettek. A főbíró kikérdezte Lacit, hogy mi volt estefelé a kaszinóban, ki nyert, ki vesztett, Gyula, a szótlan erdőgondnok adott-e revánsot a járási számvevőnek a tegnapi ferbligyőzelem után, s mik voltak a tétek, milyen érdekesebb ütések fordultak elő, s Fránci sógor tud-e már tarokkozni, mert hallatlan, sosemvolt eset ez, hogy van egy szolgabírám, komoly, nős, családos ember, s nem játszik, talán a színeket sem ösmeri… Mit csinál ez, ha kiszáll valahova?

Nevettek. Laci felvillanyozva mesélt.

– No, Isten veled, fiam! Lányokat keresel?…

– Ne – neeem – szabadkozott zavartan Laci, s egyszerre, mintha elvágták volna, néma lett. A főbíró elgondolkozva nézett maga elé.

– Ja, azt akartam még mondani, te, Lackó, vasárnap kimegyünk rákászni a Halász-patakhoz, aztán a Rékában leszünk estig, a huszár felviszi a hozzávalókat, nyársonsültet eszünk s iszunk rá egyet… Szólj jóatyádnak, Teréz mamának, gyertek fel… Kár, hogy Etika nem jöhet Fráncival… Hogy vannak?

– Jól, köszönöm, a napokban már felkelhet…

– Na, szervusz! Mehetünk, Pista!…

Laci továbbsétált az úton az új állomás felé.

Tóni jött velük szembe, eddig kocsisuk, mostantól azonban csak vincellérjük, mert Apika a vasút megnyitásakor túladott a lovain, a hintón, de a szerszámon is, ámbár vidéki útjain még jól szolgáltak volna. Ámde a vonatfütty hallatára Mamika is egyszerre tűrhetetlennek kezdte találni húsz év után az alsó udvar felől érkező istállószagot, a Tóni enyveskezű zab- és szénagazdálkodását, s veszélyesnek minősítette a hintón való utazást is, mert a lovak szörnyűségesen megvadultak mindig, ha automobil porzott el nagy néha mellettük, hatalmas tülkölést és zakatolást csapva a csendesen álmodó dombok közt.

– Jó estét, ifiúr! – köszönt a csontos képű, sovány Tóni, s megrángatta a vállán átvetett iszákot, melyben a szénkénegező pumpa meg a szerszámai zörögtek.

– Mi újság, Tóni bácsi? – kérdezte Laci, aki kamaszkorában bácsizta még a nem sokkal idősebb cselédet, s azóta se hívta másképp.

– Hm, hát ölég szép újság – nevetett Tóni, és szőrtelen, ráncos képe széthúzódott a hold világán. – A Toncsi mónár a Zsizsik-malomból összeverekedett alsó szomszédjával, tetszik ugye tudni, ott, a szőlőnk alatt, a Hármas-malomban van az a cigán képű, mérges Szabó János, nahát avval éppen, mert hogy a szömire hánta, hogy kivezesse mindig a malom vizit a fődjire, öntözni, aztán ő meg csak áll és nem tud őrletni, mikor úgyis már gyengén van ilyenkor víz, nyár végin… Aztán összementek, mert a vízimónár az mind rossz szomszéd, az alsó a fölsővel, amelik a vizet ellopi elüle, hát veszött nagy birkózás volt, no de a végin! … Kéröm, az rettenetös, micsinyát a Toncsi gyerök… Már érte szalajtottak a doktornak, meg a csöndéröket is hiívassák…

– Mi, mi történt? – rebbent meg Laci, mert a Toncsi molnár jó embere volt a háznak, s bérlőjük is volt azon a darab palli földön, amit tavaly vett Apika, a lovak s a kocsi árán, hogy befektesse a pénzt, mondván, fiam, Terézem, eztán földet igyekszem majd venni.

– Kéröm, a Toncsi leteperte a Szabó Jánost, aztán eekiátotta csak, hogy sajnálja, hogy bicska nincs nála, mer leszúrná tüstént, mint a disznót, de ha már nincs bicska, van ám még jó erős fog, s aztán leharapta az orrát nekije, ahogy mondom, kéröm, egy fél hüvelykujjra valót leharapott az orrából és kipökte, még most is ott van a darab hús a füvön, mert hogy az a bűn jele, ifiúr, amibül megláthassák… Az! Hát ilyet.

Laci hangosan, gyerekesen hahotázva kacagott az üres, holdfényes utcán, hogy visszhangoztak kétfelől a házfalak, s a komoly, bezárt nagykapuk is.

– Leharapta az orrát! – ismételgette tűnődve, s halkan el-elkacagta magát Laci, ahogy továbbsétált. – Mesében tesznek ilyet, gyermekmesékben, melyek állítólag az életről szólnak, csak gyermeknyelven… Az emberekből is ki-kitör a gyerek, az éretlen, indulatos, körömmel-foggal verekedő gyerek… Igazak a mesék, valahogy csodálatosan visszaüt naiv eseményeikre és fordulataikra maga a valóságos élet, hisz a meséket is az élet nyers matériájából párolják le… Ez nyilvánvaló… Nem dolgozhat a fantáziánk se más anyaggal, csak azzal s abból, amit a valóság hord össze nekünk, amit megéltünk…

Már el is felejtette a leharapott fül tragikomikus, mégis inkább nevetésre ingerlő esetét, mert elragadták frissen támadt gondolatai. Szűk mederbe szorított férfiélete, embersége csendes filozófussá érlelte Lacit az évek alatt, amikor betegágyakból nézett minduntalan a gond nélkül, vágyaikat követő jogászkollégák után, akiket kalandok, nők, cimboraságok, egyre tágabbra nyíló vállalkozókedv ismertettek meg közvetlen élményeken át az ezerszövevényű élettel, emberekkel s a feledhetetlen ízeket, emlékeket, gyakorlatot kölcsönző valósággal, míg ő csak hallott a dolgokról, csak látta a felszínt, s csak elgondolta, ami a felszín mélyén nyüzsög, ütközik, örül és szenved.

– Nekem kevesebből kell megteremteni a világot, mint más fiatalembernek, aki észrevétlenül, életén, szenvedélyein s küzdelmein át lesz birtokosa a képeknek, emlékeknek, a tudásnak és a hozzáértésnek is, ami a világ egy emberben… Vajon szegényebb is vagyok, mint ők? Különösebb készségem, tehetségem nincs, az már kiderült máig. Etika muzikális csak közülünk… De neki nincs nagy szüksége éppen a zenébe elmerülni, átváltani a hangok hullámain át egy másik körbe az élet sivársága elől, őt elfoglalja asszonyi sorsa, ő derült kis lélek, elég neki, ami körülveszi… Ali is egészen elmerül, jóllakik a munkájában, nem kell neki több, legfeljebb a haladás, a karrier vágya és gondjai, melyek kipillantást adnak neki a mindennapból a jövő felé… De nekem, nekem a jövő sem ígér többet, mint ami most vagyok s amit érek, legfeljebb még azt a gondot csak, hogy Apika idős már, egyszer meghal majd, s önállóan kell folytatnom az irodát, őriznem a házat s a vagyont, melyből oly sokat vittek már el orvosaim.

– Szegényebb leszek, mint ők?… Vajon… – nem tudott felelni önmagának, a gondolatok sorát hangulat, érzés áradása szakította meg belsejében mint alaktalan, sötét és langyos áradat, mely hirtelen befolyta, kitöltötte agyában is az utolsó világosan maradt rést, belefullasztva valami ismerős, régtől érzett tétlen és indulattalan, törődött borongásba az elme vigasztaló vagy legalábbis szabad kipillantást adó fényvillanásait. Tehetetlenül, fáradt léptekkel rótta tovább az utat, akarva sem tudott az enyhítő eszmélkedés, tűnődések s fantáziák magaslatára visszavergődni. Már nem érdekelte semmi. Csak egyet érzett. Hogy van, és hurcolja terheit, ezt a senkiével ki nem cserélhető, késsel ki nem vagdalható, el nem dobható, sajátosan belénőtt, nagyon árva végzetet, mely befejezetten, készen kifejlődve gubbaszt a bőre alatt, de nem engedi mégsem, hogy megtagadja miatta az életet, s elvesse azt magától. Mit szólna Apika s Mami akkor, ha megtenné?… Annyit áldoztak fiuk életéért, folyton, örökösen megújuló, erős és alig bevallott reménykedéssel, mely ma is él bennük, kiolthatatlanul. Ezt a reményt nem veheti el szüleitől… Saját magától talán igen, de tőlük, az áldott öregektől s a többiektől is, akik azért mehettek ki a világba, mert Laci lesz az otthon őre, a fészek madara az öregek után, s nekik, Alinak, Etikáéknak kell, kell, hogy legyen hova vissza-visszaszállniuk… Az nem lehet, hogy egyszer másé legyen a ház, levegyék róla a táblát, megszűnjön, kialudjék az a meleg, az a fény, ami a szülői házból árad, ami nélkül élni sem volna érdemes tovább…

De anélkül, hogy tudott volna róla, belenyugvásának, megbékélésének erejét és szilárdságát Laciban a remény mélyre bújt parazsa táplálta, hogy mégis, minden tudós konzíliumok és a szörnyű visszaesések ellenére is meggyógyul, s egész ember lesz egyszer… Hiszen fiatal még, harminc alig múlt el…

Megállt a hosszú, sokablakos, egykori ulánustiszti ház előtt, melynek teteje felett fenyők csúcsai inogtak. A ház jobb szárnyát lakták a szolgabíróék, Etika és Fránci, a többit idegenek.

A holdfény elborult, s a hosszú ház meg a fenyők felett egyszerre vakítóan felszikráztak a csillagok, mintegy szóhoz jutva végre az égbolt sugárversenyében. S a szél is megindult, melyet a fenyők odafent már jeleztek.

Máskor bekopogott hozzájuk, s az ablakon keresztül diskuráltak egy félórát, vagy be is ment megnézni Dódi álomba merült kis angyalarcát a fehér- és aranymintás, kunkori lábú kis vaságy felhúzott hálóján keresztül. Átjött olykor Rizuska is a szemben fekvő postáról, a postamesternő, asztalhoz ültek, s Fránci leadta adomáit, vagy elmagyarázta a mostanában oly nagy buzgalommal sok faluban megszervezett tűzoltóság terveit, melyeket a kaszinóban is sokat megtárgyaltak, s ő volt a fő mozgatója.

Az avatatlanok Rizuskát neki szánták. Amióta ezt Laci fél füllel meghallotta, előbb mindig óvatosan belesett az ablakon, s csak aztán ment be, nehogy Etikáéknál érje a kedves mosolyú, nyúlánk, barna lányt. Nem tudott volna többé egy társaságban ülni vele, mert fogva tartotta a gyanúper, hogy ha beszélnek, suttognak, Rizuska is már biztos tudja. Elviselhetetlen gondolat, hogy ezzel a leánnyal együtt legyen, hogy ránézzen, s kiolvassa arcából, amit az emberek róluk beszélnek.

Rizuska… Majd elveszi őt is valaki más, mint sorra mind a nőket, akikre életében vágyódva gondolt, s akiket néha heteken, hónapokon át sem tudott elűzni emlékezetéből, mert szívósak voltak e karcsún hajladozó, egymást váltó árnyak, hívogatóak s ígéretesek, de elérhetetlenek, mint az egészség, a gyógyulás, ami a többiek életének természetes állapota. S éppen az elérhetetlenség tette néha talán, hogy hosszabban és bátran elidőzött mégis egy-egy asszonyi árny szemlélésénél a lehunyt szempillák mögött, hisz aki s ami elérhetetlen, az veszélyt s kockázatot sem ígér, eljátszadozhat vele Laci is az álom bűvös színpadán, udvarolhat neki, elképzelt titkos beszélgetéseket folytathat vele, szeretheti és becézheti, elhalmozhatja csókjaival, s az összegyűrt, kínnal rágott fejpárna, az álmatlan éjszaka semmit sem vesz el a nekilódult álmodozás gyönyörűséges, részeg lebegéséből. De ahogy fokonkint Rizuskához kezdett hasonlítani a vissza-visszahívott álombeli kedves, akit már, mint egy kecses bábut, rakosgatott csodás lakásokba, sikerek forgatagába, nászágyba s bölcső mellé, ugyanaz a titokzatos szemérem nyomult lassan képzeletének szabad folyása elé hirtelen emelt árvízi védőtöltés módjára, amely a szóbeszéd s kombinációk hírére ébredt fel benne, s visszariasztotta a Rizuskával való találkozás lehetőségétől. S elhomályosult ez az édesen vigasztaló, tetszése szerint kormányozott látomás is, nem élt többé a karcsú, barna lánnyal, s mikor magyarázatot keresett egy napon a hiányérzetre, amit az ábránd elmaradása keltett, megdöbbentő gyorsasággal villant agyába a felelet is mindjárt, az, hogy ő egy talán mit sem sejtő nőt dobált a maga vágya és felvillanyozott képzelgése közepette valószínűtlen életekbe s élvezetekbe, amelyeket sohasem ismerhetett meg, s talán nincsenek is, vagy egészen mások, igen, igen, mindenesetre mások, mint ahogy ő álmodja azokat.

S ha ő is így gondol talán rám, ha így szövöget álmokat elképzelt életünkről s helyzetekről, amelyeknek csak mi ketten vagyunk a szereplői, vajon akkor is távol kellene tartanom magamtól az elmerítő, bódító rágondolást, a vágy szülte képeket, a magamból kicsiholt érzéseket? – töprengett Laci.

A szerelmesek hogyan gondolnak egymásra? Elképzelnek mindent, mielőtt élnének együtt? Vagy számukra együttléteik emléke tölti ki a perceket, órákat s napokat, mikor távol vannak egymástól, s nem szorulnak rá a képzelet adta pótélményekre, mert kezük szorításának, simogatásainak, szavaiknak, egymás látásának kicserélődő emlékei mindent megadnak, hiánytalanná teszik az összetartozásukat a távollét idején is?

Igen, ez az, amit sosem tudtam eddig, s ezután sem fogok tudni soha – tűnődött Laci, s nem vette észre, hogy jó ideje ismét a gondolat világossága s a töprengés kereső fénykévéi lángolnak benne, elűzve hirtelen rátört, élettelen, rossz hangulatát, az ájuláshoz hasonló teljes lelki bénulást, ami akkor lett úrrá rajta, mikor e házhoz ért, mely húga asszonyiságán, családi boldogságán át mindig a maga száműzöttségét juttatta eszébe, épp oly gépies módon, mint ahogy egy csukott ajtó elé érkezve a kéz külön parancs és szellemi erőfeszítés nélkül magától a kilincsre röppen, hogy kinyissa a zárat.

Nem tudhatom meg, döntötte el aztán, mert nincs bátorságom, se erőm egy kísérleti udvarláshoz és hódításhoz, mellyel mégis a maga természetes módján ismerhetném meg a nők válaszát a férfi kezdeményezésére és a saját válaszaimat az övékre, de a lelket is talán, mely kivirágzik, megnyílik és közlésben olvad fel, s mintegy előjátékát adja a szerelem teljességének, az egyesülésnek s a közös életnek, mely lassan, évek alatt testvérré tesz két véletlenül összeakadt idegen embert a szerelem után, mert az is előjáték csak, ahogy látni lehet. Hisz elmúlik a szerelem is, miután kedvet adott két embernek egymáshoz, látnivaló dolog, Apika és Mami, de már Etika és Fránci sem tekinthetők szerelmes embereknek. Inkább testvérek ők, egy állapottá szilárdult kapcsolat hordozói, talán testvérek, akik napjaik szakadásáig élnek már az átlényegült egykori lángolás és bensőséges párharc összekapcsolódó élményéből, amit a törvény is szabályozó hatalma alá fog, mert gyermekek fakadnak s indulnak a szenvedély titkos, elzárt óráiból az időbe és a társadalomba, s nevet, helyet, rangot, nevelést kérnek, otthont és tartást, hisz tehetetlen és végtelenül zsenge, alig pihegő kicsi állatkák módjára érkeznek ki a nap alá, a világba, a titokzatos útról, mely két furcsamód egymásra bukkanó emberből indul, valahol egy szóbeszéd, egy esti asztal, egy találkozás vagy álmatlan, átfantáziált, magányos éjszakák tájékán…

Szívszorongva figyelte megállíthatatlanul továbbgöngyölődő gondolatait. Egy mély árnyékú vadgesztenye törzsének dőlve nézett Franciék elspalettázott ablakaira, a kiszüremkedő fénycsíkokra vadászgatva szórakozott tekintetével, mintha ez óvatlanul kisurrant sugarak gondolatainak táplálásához kellenének.

Kezdeményezhetek-e én? Megismerni ezt a világot, mely itt, az ablakok mögött is megalkotta külön kis birodalmát, mint minden házban közel és távol, ahol egészséges emberek élnek, és nem kell félniük indulataiktól, vágyaiktól, bátran s természetes egyszerűséggel tekinthetnek a megtalált nőre… Megismerni?… Ó, nemcsak a megismerésért, hanem az élet beteljesítéséért, megszilárdításáért, mert így, egyedül, betegen, idővel talán egészen magamra maradva valamiképp szétfolyik az egész, nincs medre számomra, túl sok benne az álom, mely kiegészíteni kívánná a hiányosan maradt valóságot, valahogy a tapinthatóság körén kívül zajlik így az élet is, távol marad, nincs íze, nincs igazi melege… Vagy csak az ifjúság szava ez bennem, melyet felvált a józanságé, a betelt s elfogadott sors következetes nyomása alatt, miként minden láz és vágy, a szerelem is elmúlik, átváltozik egy állapottá?… Ki kell várnom nekem ezt, saját magamban hordozva tovább e nyugtalanító rőt tüzeket, míg ki nem hunynak.

Nem tudta, mennyi ideig beszélt így a társtalan emberek elmerültségével önmagához vagy az esti csendhez az ismerős, néptelen utcán, amikor könnyű, sietős lépteket hallott a fasorból, s mielőtt megismerte volna járásáról a láthatatlanul közeledő járókelőt, a halk cipőkopogástól hirtelen enyhe forróság tódult arcába, s érezte, hogy meggyorsul a szíve dobogása. Kilépett a gyalogjáróra, s néhány tétova lépéssel elébe ment a jövevénynek.

– Jó estét! Maga az, Lackó?

Rizuska volt.

– Csókolom a kezeit… – s megvillant a lapos szalmakalap, aztán lent koppant, Laci csontos térdén. Hallgattak. Laci kínosan tépelődött, hogy mitévő legyen.

– Etikáékhoz megy?

– Nem, Rizuska nagysám, csak sétálok… Nem zavarom őket, még új a baba, Etika is fekszik, majd – máskor. Most talán jobb, ugye, kérem szépen, jobb a női látogató náluk, én csak zavarnék… Megy, ugye, be?

Rizuska már indult tovább, be a főutca felé, s mielőtt Laci dönthetett volna, már kísérte, ment vele.

– Nem mehetek be én sem, egy sürgős távirat jött, s a kihordónak meghalt az anyja, nincs ember, hát elindultam én… Pedig a hegyre kell menni…

– S nem fél, nagysám, így egyedül, ilyen későn?…

– Mit csináljak, mondja, Lackó?… Haláleset, az illető elutazhat a reggeli vonattal… Nem volna szívem a délelőtti kihordásig magamnál tartani a táviratot… Na nem?… És hát most maga el fog kísérni, ugye, Lackó…

Lacit már bántotta ez a sok „Lackó". Eddig sosem tűnt fel neki, Etikáék szólították így. De most, hogy gyors léptekkel a magányos postáskisasszony mellett loholt, s azon igyekezett, hogy elszórakoztassa valahogy, s ezzel saját magán is könnyítsen kissé, kínosan fennakadt ezen a megalázó gyermekességgel csendülő s némileg anyáskodó megszólításon. Folyton a fülében csengett, agyában ágaskodott a tény, hogy ő Rizuskának csak Lackó! Szándékosan mondja vajon, vagy szokásból? Tud valamit róla?…

Egyszerre menekülni akart. Alig tudta már, miért lépegetett Rizuska repülő köpenykéje mellett, mikor bárhol faképnél hagyhatná a félhomályos utcán. Oly idegen s távoli volt most a társnője élő valóságában, annyira semmi köze nem volt ennek a szótlanul siető leánynak a másikhoz, az álombelihez, hogy egyszerre heves vágyat érzett ököllel az arcába sújtani s elűzni őt magától, aztán hazarohanni s felidézni a magányban a másik, az ismerős, könnyű és kezelhető Rizuskát, aki csupa édes sejtelem és alkalmazkodás, akivel oly mesésen, egyszerűen, zavar és erőfeszítés nélkül el lehet órákon át beszélgetni.

– Édes a kislány – mondta végre Rizuska, mikor a régi szerb temető mellett, a Gászliban, a hegynek kapaszkodva lelassultak már lépteik. – A kis Margit. Szép, édes, barna kölyök… Remélem, látta már?

– Én?… Igen, hogyne, nagysám – dadogta Laci.

– Miért mondja nekem oly hivatalosan, hogy nagysám? Van énnekem is becsületes nevem, Lackó!

– Nekem se mondja, kérem, hogy Lackó!… A kisfiúkat hívják így, nagysám, izé – Rizuska, kérem…

– Megbántottam?… – állt meg pihegve, szemben a holdfénnyel Rizuska. Laci az arcába bámult. E percben ráismert a puha árnyékkal s kékesen derengő fénnyel beszórt arcban a másik Rizuska halovány, alig kivehető hasonmására a feléje tekintő, negédeskedőn ellágyult arcocskában.

Hallgatott. A tagjaiban s agyában valami futó megrendülésfélét érzett, aztán petyhüdtség, majd ólmos, fáradt tehetetlenség béklyózta le. Sem szólni, sem mozdulni nem volt képes, nagyon gyengének érezte magát, mintha megszázszorozódott volna mellén a levegő súlya, vagy a Rizuska jelenléte zárta volna hirtelen bele Lacit egy láthatatlan, szűk koporsóba.

– Menjünk, Laci… – mondta Rizuska, miután szótlanul állta kísérője merev pillantását. Most kissé távolabb húzódva ment Lacitól, s összehúzta magán a pelerinjét.

– Etika is örült, a drága kis barátnőm, hogy másodiknak kislányt kapott… Dódi egész magánkívül volt az izgalomtól délelőtt, mikor átszaladtam egy percre… Ott ágaskodott az ágy mellett, s könyörgött, hogy a karjába vehesse a kisbabát… Okos kis arca égett, szájacskája már-már sírásra görbült… Sosem láttam édesebb képet… Ilyenkor látja az ember, mennyire fontos és jó, ha a kisgyerek testvért kap… A magányos gyerekek nem ismerik meg a valódi szeretetet, csak a kényeztetést, csak azt, hogy kizárólag ők a fontosak… Kis öregek lesznek… De testvér mellett más, átélik korán a lemondást, az apró osztozkodásokat, igazságtevések korai, miniatűr izgalmait, összecsapásokat és kibéküléseket a maguk gyermektársadalmában, ahol nem a felnőtt, hanem a velük egyenrangú másik kisgyerek harcol ellenük vagy velük… Nem gondolja, Lacika?… De mindezt játszva, szinte öntudatlanul.

– Szereti a gyerekeket, ugye, Rizuska?

Laci örült e távoli és semlegesnek tűnő beszédtárgynak, nem érzett ütközési lehetőséget benne, s így mindjárt szóra is kapott. Szinte fellélegzett, hogy szólhatott.

– Mi hárman voltunk gyerekek, Ali, Etika és én… Csakugyan így volt valahogy. Korábban lettünk társas lények, mint a magános gyerekek, akik csak a messze idegenben felettük járó nagyokat látják, s megismerni őket nem is képesek, ellenben… Később, később mégis eljött a magány.

– Igen, valóban… Én egyedüli gyerek voltam. Magamról tudom – mondta lassan, elgondolkodva Rizuska.

Fölbaktattak a kálvárián, el a kékesfehéren, ibolyaszín lángokban lobogni látszó templom mellett.

– De hova viszi ezt a táviratot, Rizuska?

– Katosnénak, tudja, az ura bányász volt, itt laknak a temető felett…