Amerika

a lengyel o’haristáknak

 

Nem adtál sokat, és még azt is visszaadom.

 

A fontos versek Frankie O’Hara küszöbe alá voltak

dugva, tealevelekbe, ötperces instant leveszacskóba főzve.

Külvárosokon keresztül jöttem, és a belvárosból a város szélére kószáltam,

 

a koldusok koldultak, a hajléktalanok mindenütt otthon voltak, és nem

vettem el sokat, nem is adtam sokat, a városokból magamtól is menekültem volna.

Valóban megijedtem volna a kicsiségtől, ezért fogadtam örökbe Lengyelországot?

 

És adtál szabadságot, megragadtuk a szabadságot, és mit érek vele,

adtál demokráciát, megragadtuk a demokráciát, és mit érek vele,

adtál sokféleséget, megragadtuk a sokféleséget, és mit érek vele.

 

Adtad Whitmant, a beatnikeket, na és mit érek vele, városokat adtál,

sugárutakat, felhőkarcolókat, csillogó bűvöletet, mit érek vele, szedd össze,

vidd el az egészet, adtad a rohanást, a keresést, a Waldent, Disobediance-t, fogd, és

vissza se gyere.

 

Adtad a jazzt, New Yorkot, a Factoryt, esélyegyenlőséget mindenkinek,

és csak most adtál, adtál és elvettél, egy ujjért egész kezet akarsz,

adtad a $-t és az álmokat, giccset, vigyél el mindent, vidd magaddal, visszaadom a

gyalázkodást.

 

Adtál rendet, edd meg, adtál hippiket, vidd csak őket, adtál szegénységet,

nesze, itt van, adtál sikoltást és nyikorgást, adtad Tom Waitset,

s ez minden, amit adtál? Legyen a tiéd, vedd el, nem érted ezt a rekedt hangot.

 

Adtad a feketéket, fajgyűlöletet, eszményeket – közösséget, szolidaritást, egyházakat –,

mindig maradjak közömbös? Hát vidd a közösségeket, mértéket, egyházakat, adtál

sokféleséget és különbségeket, utcát, mérget, panoptikumot, 10.000 voltot.

 

Fogom az undergroundot és visszaadom, adtad az ostoba Warholt,

a pop-artot, V. U.-t, növeltél és növelsz tovább, nem kell, hogy

magasra emelj, adtad Millert, a megvetést és a szexet, legyen tiéd ez a szex.

 

Elveszem és el sem veszem, low-budget friendship, adtad a zsidókat,

befogadtad a zsidókat és kiokádod a zsidókat, adtad a melegeket és kiokádod a melegeket,

adtál nyitottságot, álmokat, és kiokádod az álmokat, szedd össze a hányadékodat.

 

Adtál bombát, vadászgépeket, vetkőztesd le pilótáidat & gyalogságodat &

tengerészgyalogságod,

adtál Vietnamot és kaptál Vietnamot, adtad Martin Luthert és elvetted

Martin Luthert, adsz és elveszel, vedd vissza jószívűséged.

 

Adtad Lengyelországot, és elvettem Lengyelországot, adtál fast foodot és volt

fast food, adtad a NATO-t és elfogadták a NATO-t, na és mit érek vele,

felkínálod a nyelvet és elfogadom a nyelvet, adod a verssort és elveszem a verssort,

 

mit érek vele, vidd a törvénykezésed, és átkozd el az utópiát,

ideadod a versed, és vedd csak el, mert nem adtad a pápát,

mert neked nincs pápád, mert nem adtad Krakkót, mert neked nincs Krakkód,

 

mert nem adtál borostyánt, mert nincs borostyánod, mert nem adtál történelmet,

mert nincs történelmed, mert nem adtál Mediterráneumot,

mert nincs Mediterráneumod, mert nem adtad Buddhát, mert nincs Buddhád,

 

mert nem adtál teát, olajbogyót, selymet, levendulát, citromfát,

Athént és Jeruzsálemet, Alexandriát és Mekkát,

Rómát és Emonát, Bizáncot és a Balti-tengert, Afrikát és Ázsiát,

 

mert nem adtad Jézust, de ez már nem vallás, nem szenvedés,

már nem ugyanaz a remény, adtad a dühöt, és most megvan a dühöd,

adtál büntetést, legyen tiéd a büntetés, adtál rezervátumokat, gyerünk, rombold le őket!

 

Oké, még mindig reményt keltesz? Még egyszer visszaadom a reményedet.

Az ígéret vagy, hogy kapitányokat fogsz szülni, mikor a legboldogabb

többségnek prédikálsz. A legtöbb jót adod embereidnek?

 

 

Nosza, süllyeszd el hadiflottád, küldd a gyerekeket moziba,

és adj a tőkének más kurzust, hogy omoljon össze a tőzsde, őrüljön meg a dollár,

menjenek csődbe a bankok, és a csillagokig robbanjon a Factory,

Amerika,

 

feleannyit sem adtál nekem, mint amennyit adsz a lengyel költőknek.

 

 

 Szívek

 

... you can’t plan on the heart, but...

Frank O’Hara

 

Előveszem és megfordítom a kulcsot a zárban a Gosposka utcában, ahol már

előbb a falhoz támasztom a biciklim, és belépek, leveszem a kulcsot,

hogy megnézzem a postát, és a levelekkel teli postaládában

felragyog a szíved, még elcsípem a telefoncsöngést,

de amit küldtek, úgysem lehet közölni, és valamit fel kell

adni a postán, le kell tenni a könyvesboltban,

délben már a galériában leszek, ahol megcsap a kávé illata,

benne a cukorszem keserű napokra, miközben mellettem rohannak el

gondosan fésült és borotvált, érdemekért versengő férfiak, a tolongásnak

persze sosincs vége, sem a munkában, sem a politikában.

A mutatóra nézek, talán még elérem Podlogart az

ebédjegyekkel, ma csak fél adagot eszem,

mert jóllakott már az összes szív, mely a postaládákban,

a járdán és a gránitkockák közti résekben ragyog,

s bár nem találtam meg a kebled (és a benne rejtőzködő

szíved) kulcsát, azért mégis próbálkoznék valami

őrültséggel: megragadni egy pillanatot a sokaságban, elkapni

egy kislány pillantását, egy nő ízét, fej vagy írást dobni,

ami elég lesz holnapig, amikor ismét elfordítom

a kulcsot a zárban, és talán megtalálom határtalan

vonzódásunk titkos egyenletét, és egy új szív lesz

a modern világ sebességének célja – itt,

a látszólagos jólétben a szerencsések közt, akik megpecsételik

hajdani, ó, egykori csatáikat,

szívverésetek olyan, mint alig érezhető ölelés, mely azt ígéri,

hogy az ajtón túl sem ér véget!

REIMAN JUDIT fordítása