Teknősbéka-sétáltatás

A város és a flâneur metaforája a hipertext-diskurzusban*

Müllner András  tanulmány, 2004, 47. évfolyam, 9. szám, 924. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Miért vált a mai hipertext- és multimédia-diskurzusban allegorikus alakká Walter Benjaminnak a 19. századi Párizsról szóló írásaiban megjelenő emblematikus figurája, a flâneur, aki a nagyvárosban sétál, kószál, csatangol és tévelyeg? Hogyan válhatott ez a kósza alak allegorikus figurává, és hogyan kapott kritikai potenciált, amivel a hipertext médiumát és annak virtuális és demokratikus terét erősíti a könyv (úgymond) hierarchikus terével szemben? És bír-e a flâneur ezzel a kritikai potenciállal? Vagy csak, hogy úgy mondjam, mi sétáltatjuk őt ezzel az intencióval, mint egykor ő sétáltatta pórázon a dísz-teknősbékát a párizsi kirakatok előtt, mert akkor az volt a divat? Ha ez utóbbi eset állna fönn, akkor előbb-utóbb felmerül a kérdés: lassú-e az, aki lassan megy, pusztán azért, mert az, akit pórázon vezet, lassú? Másként fogalmazva: ki a kritikus a maga lassúságával, a teknősbéka vagy a flâneur? Persze ehhez előbb azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen kritika rejlik a lassúságban.

Van Edgar Allan Poe-nak egy novellája, a Marie Roget titokzatos eltűnése, amelyben egy lány, Marie Roget titokzatos módon eltűnik. Eltűnésében a modern város (Párizs) nagy szerepet játszik, hiszen, ahogy az elbeszélő fogalmaz, „Marie […] feltehetőleg, általában amolyan csatangoló sétákat tett".1 Csatangoló sétákat pedig az ember, legalábbis Walter Benjamin szerint, a modern nagyvárosban tesz, ahol aztán értelemszerűen elveszése is nagyobb eséllyel következik be. Baudelaire-t, mondja Benjamin, nem utolsósorban éppen ez (és persze az ezzel járó bűn témája és a detektívtörténet) fogta meg Poe-ban, és ezért fordította őt franciára. Benjamin Baudelaire (és közvetve Poe) után alkotta meg a flâneur, vagyis a csatangoló fogalmát, és e tévelygéses, nem-célirányos közlekedő lett filozófiájának, ha lehet ilyet mondani, vezérlő csillaga. Nem csak a városokról szóló írásaiban (Berlin, Párizs, Marseille stb.) jelenik meg, de áttételesen alakította az olvasással és a filozófiával kapcsolatos elképzeléseit is. Szélesebb értelemben a csatangoló az, akit nem navigálnak; ő az, aki tévelygésekkel teli utat jár be a város vagy egy szöveg terében. Baudelaire idejében, írja Benjamin, „[m]ég közkedveltségnek örvendtek a passzázsok, ahol a kószáló nem volt kitéve annak, hogy látnia kelljen a járműveket, melyek nem tűrték meg a gyalogosok konkurenciáját. Létezett már a járókelő, aki beékelődött a tömegbe; de létezett még a kószáló is, akinek mozgástérre van szüksége […]" Az ezt követő mondatok elárulják a szürrealizmushoz vonzódó Benjamin kritikai szemléletét, amely a kapitalista társadalom cél- és haszonelvűségét érintette. A flâneur ugyanis, mondja Benjamin, „[d]ologtalanul vonul, mint valami személyiség; így tiltakozik a munkamegosztás ellen, mely specialistát csinál az emberekből. És a serénység ellen tiltakozik. 1840 körül egy ideig azt kívánta a jó modor, hogy az ember teknősbékát vigyen sétálni a passzázsokba. A kószáló szívesen szabta tempóját a teknőcéhez. Ha rajta múlik, a haladásnak is meg kellett volna tanulnia ezt a lépést."2 A kószáló nemsokára eltűnik, mert legbensőbb sajátja szerint nem illik a kapitalizmus logikájába, és így beszippantja a siető tömeg. De a kószáló a maga átmenetiségében, vagy Benjamin szavával élve, a maga passzázs-szerűségében, ahogy átmenőben van a pénz világa felé, de az még nem sajátította ki őt mint árut, szóval ebbéli mivoltában a flâneur őriz magában valami illúziót: a kívülállás illúzióját. Ez a kívülállás persze korántsem valami kritikus és forradalmi öntudatosság, inkább tényleg csak illúzió, viszont megvan neki a maga gesztusértéke, amely gesztusérték nem mérhető a használati és a csereérték marxi fogalmaival. „Dickensről írott könyvében Chesterton – írja Benjamin –, mesterien örökítette meg a gondolataiban elmerült alakot, amint keresztül-kasul kóborol a városban. Dickens már gyermekkorában rászokott a folytonos bolyongásra." Ezután Benjamin idézi is Chestertont: „»Amikor [Dickens] elkészült munkájával, nem tudott jobbat, mint elindulni egy kis csavargásra, és fél Londont bekóborolta. Álmodozó természetű gyerek volt; saját szomorú sorsa foglalkoztatta a leginkább… Állt a sötétben a Holborne lámpái alatt s a Charing Crosson mártíriumot szenvedett.« »Nem, nem azért figyelte a Charing Crosst, hogy tanuljon belőle; nem azért számolta a holborne-i lámpákat, hogy jobban menjen az aritmetika… Nem a dolgok lenyomata hatolt be Dickens szellemébe, inkább szelleme hatolt be a dolgokba.«"3 [kiem. M. A.]

Tekintsünk el most attól, hogy cinikus megjegyzéseket tegyünk az általunk egyébként szeretve tisztelt Dickensről, arról, hogy sikerült-e neki mintegy bolyongva távol maradni a kapitalizmus szellemétől, vagy igazi énje mégiscsak az volt, amikor kiült az ablakba, és a házához látogató első irodalmi turisták, vagyis könyveinek felvevőpiaca kedvéért írópózba merevedett. Inkább arra koncentráljunk, hogy a Dickens penetráns, vagyis átható szelleméről szóló gondolatban sűrítve benne van mindaz, amire a hipertext-diskurzusnak szüksége van Benjaminból. Itt, a dolgokat átszellemítő Dickensnél érkeztem vissza az előadásomat nyitó kérdéshez, hogy miért vált a mai hipertext- és multimédia-diskurzusban allegorikus alakká a flâneur, aki a nagyvárosban sétál, kószál, csatangol és tévelyeg. A flâneurnek tévelygéses útján minden „teleologikus" sietővel szemben nagyobb esélye van arra, hogy egy interaktív folyamat során a megfigyelni szándékozott tárgyat (legyen az egy kirakat, egy épület vagy egy szöveg) átszellemítse, átlelkesítse, mintegy beleköltözzön. A ma hipertextnek nevezett technikai (Benjamin szavával élve: sokszorosító) apparátus a maga linkekre, cédulákra, Web-oldalakra – interaktivitásra – alapozott filozófiáját Benjamin városban tévelygő flâneurjétől örökölte, és ezt sokszor explicit módon is tudatosítja. Csak egy példa:

 

„A városlakók, akiknek [nem lelki szemeik, hanem] »szem-lelkük« van, egy töredezett térben mozognak. A képzeletből fakadó konstruktív aktivitás [másként: átszellemítés] jellemzi azt, ahogy a városi teret érzékelik. A kibertér helyei software-konstrukciók, melyek az interakció számára a legkülönbözőbb környezeteket alkotják meg. Egyik helyről a másikra mehetünk, nem valóságos, hanem logikai útvonalakat követve. Ahogy Mitchell rámutatott: „Klikkelni, klikkelni a kibertérben, ez az új architektuális séta." [Vagy az intertextualitást osztályozó Genette szavával: „architextuális" séta. Az etimológia legalábbis megerősít a (archi)textus és a (archi)tektonikusság rokonságát illetően.] A séta témája emlékeztethet minket Baudelaire híres esszéjében, „A modern élet festőjé"-ben (1863) megjelenő irodalmi alakra, a flâneur-re. Baudelaire a flâneur-t mint a város emberét írja le. A flâneur a bulvárokon kószál, hogy megfigyelje a város életét, és magát mintegy a kirakatba tegye/mutogassa [display – a játék a mutogatással és a kirakatba tétellel jogos: Benjamin maga mondja, hogy a flâneur, bár nem tud róla, de elsősorban is azért megy flangálni, hogy eladja magát]. A flâneur mint a linearizáció eszköze működik. A komplex háromdimenziós tér egy lineáris, és éppen ezért egydimenziós temporális struktúrába vetül. A flâneur a teret egy útvonal formájában tapasztalja meg."4 (Szögletes zárójeles kiegészítések tőlem – M. A.)

 

Azon túl, hogy a hipertextnek az ún. szörfölés (Hawaii-ból származó) metaforájára építő szabadság-ideológiája láthatóan joggal talál társra egy másik metaforában, a benjamini flâneur párizsi metaforájában (tegyük hozzá, Baudelaire, ha nem is szörföl, de mint sétáló „megmártakozik a sokaság fürdejében: a tömeget élvezni [ugyanis] művészet"),5 ezen túl tehát a hipertext-elméletnek az is kapóra jön, hogy a benjamini életműben a flâneur alakjával szervesen összekapcsolódnak az akadémikus könyvről szőtt gondolatok; a könyv azon ideológiáját érintő benjamini kritika, amely ideológia a pozitivitást sugalló linearitásban és a teleológiában alapozódik meg. A könyv ideologikus, mert hierarchia jellemzi, mert tudás és hatalom nyújt benne egymásnak kezet, és a nagy elbeszélések adekvát médiuma, amennyiben eredet-mítosz és teleologikusság vezérli. Minden bizonnyal a flâneurségben mint gesztusban rejlő implicit kritika késztette arra Benjamint, hogy amikor könyvet „írt" a német emberekről, akkor ez az idézőjeles „írás" (amely egy levélgyűjtemény) egy rövid előszón és kommentárokon kívül csak a válogatásban és a szerkesztésben nyilvánult meg. Vagyis szándék szerint nem befolyásolja az olvasót, hanem interaktív helyzetbe kényszeríti, amelyben a kapcsolatot az egyes szövegek között neki magának kell kialakítania, ahogy arra Adorno is kitér a kötethez írt utószavában. Benjamin ideális olvasója tulajdonképpen egy flâneur, egy Dickens, aki erősen olvas, mintegy átszellemíti a szeme elé kerülő szöveg-tárgyakat, összeköti a különböző idézeteket, és ezzel jó értelemben vett bolyongást hajt végre a szövegegységek között. Benjamin emellett többször kifejtette véleményét az akadémikusnak, vagy az ő szavával élve, „igényes, egyetemes gesztusnak" tartott könyvről. Az Egyirányú utca című kötetében néhányszor a médium értelmében vett könyv explicit kritikáját is megfogalmazza. Ezek közül idézek egyet (-kettőt).

 

„(S a könyv, tanítja az aktuális tudományos termelési mód, már ma is csak elavult közvetítést jelent két különböző kartotékrendszer között. Mert minden, ami lényeges, ott található a könyv szerzőjének, a kutatónak a cédulás-ládájában, és a tudós, aki a könyvet tanulmányozza, az anyagot saját kartotékjába asszimilálja.)"6 (Hites könyvvizsgáló)

„[A] szerzőnek és az olvasóközönségnek a polgári sajtóban hagyományosan megőrzött különbözősége a szovjet sajtóban lassan megszűnik. Az olvasó mindig kész arra, hogy íróvá legyen, nevezetesen, hogy leírjon vagy éppen előírjon valamit. Mint hozzáértőnek – s nem feltétlenül egy egész szakhoz, hanem csak betöltött posztjához értőnek – lehetősége nyílik rá, hogy ő is szerző legyen. Maga a munka jut szóhoz."7

 

Benjamin kritikája több, mint a könyv kritikája, tudniillik javaslatot is tartalmaz a könyvtől való eltávolodásra. Azok a médiumok, amelyek Benjamin szerint az anakronisztikus könyvet fel fogják váltani, adekvát módon viszonyulnak a korhoz és annak igényeihez, valamint a helyhez, ahol e médiumok által az élet gyorsabban változik – vagyis a városhoz. Ezek tehát nem utolsósorban a modern nagyváros médiumai: az újság, a plakát, a röpcédula, a reklám:

 

„[A]z igazi irodalmi tevékenység nem igényelheti, hogy irodalmi keretben maradhasson – sőt, ez épp terméketlenségének szokásos kifejezése. Jelentős irodalmi hatékonyság csak cselekvés és írás szigorú váltakozásában formálódhat; feladata, hogy művelje azokat a jelentéktelenebb formákat, amelyek a tevékeny közösségekre gyakorolandó befolyásának mégis alkalmasabb eszközei, mint a könyv igényes, egyetemes gesztusa: legyen röpcédula, nyomtatvány, újságcikk, plakát. Csak ezek az azonnaliságok szólhatnak valóban hatásosan a pillanathoz."8 (Olajozó)

 

Ezen műfajok és médiumok megfelelő olvasójukat a flâneurben lelik meg – akár konkrét értelemben is, hiszen a városban való lét ma és Benjamin korában, sőt Baudelaire korában is az utcán sokasodó betűk és szimbólumok közt való életet jelenti és jelentette.9 És a modern nagyváros mintájára az, amit ma Internetnek nevezünk, olyan megapolisz, ahol az olvasó flâneurként bolyonghat, vagy egy másik metaforával: szörfölhet a különböző surface-ek, reklámok, röplapok, újságcikkek között. Egy szó mint száz, a hipertext elmélete tehát megpróbálja a benjamini flâneur allegorikus alakját kisajátítani magának, hogy a könyv halálát általa vigye végbe – Benjaminra hivatkozva.

Elkerülhetetlen, hogy a most már kissé kísértetiessé váló, általam eddig csak „hipertext-elméletírókként" jelzett flâneuröket nevesítsem is valamennyire. Az egyik közülük Gregory Ulmer, aki egy idézetgyűjteményt állított össze, amelynek egyes cédulái magáról a hipermédiáról és a hipertextről szólnak. Ulmer cédulázó gesztusa benjamini ihletésű, ugyanis „[a] hipermédiában a tudós/tanár nem alkotja meg kinyilatkoztatás formájában az érvelés egy meghatározott vonalát, hanem a lehetőségek egész paradigmáját bontakoztatja ki, az állítások készletét, meghagyva a kifejtés elvégzését, a specifikus szelekciót és kombinációt az olvasónak/felhasználónak"10 Észre kell vennünk azt az intencionális rokonságot, ami Ulmer kísérletét Benjamin Német emberekjéhez teszi hasonlóvá, illetve ahhoz a nagyszabású benjamini álomhoz, amely, mint azt Ulmer is megjegyzi, egy olyan könyvről szól, amely „csak idézetekből épül fel". Architektonika és architextualitás itt, ebben a meg nem valósult álomban egymás szinonimái:

 

„A befejezetlen Árkádok-program [ti. Benjaminé – M. A.] a 19. századi ipari kultúráról készített jegyzetek hatalmas gyűjteményében ölt alakot, ahogy ez a kultúra Párizsban realizálódott – és ahogy átalakította ezt a várost. Ezeket a jegyzeteket a történeti források hatalmas készletéből válogatott idézetek alkotják. Benjamin a lehető legkevesebb kommentárral egészítette ki őket, valamint az arra vonatkozó legáltalánosabb megjegyzésekkel, hogy miként rendeződtek el ezek a részletek."11

 

„A hipermédia – mondja Ulmer –, Benjamin ezen álmának technológiai megvalósítása lehet." Ulmer saját cédulagyűjteménye Benjamin Árkádok-tervezetének ötletét valósítja meg a maga keretei között, ahol „a szimuláció [vagyis a gyűjtemény] egy kollázs, amely előzetesen már létező töredékeknek egy új kontextusban való újraélesztése, e kontextus saját jelentésének létrehozása céljából". Ulmer „markáns pedagógiának" nevezi ezt a kísérletet, és a következőképpen írja le: „Bármely, az adatbázisban tényszerűen megjelenő adat úgy tud funkcionálni, mint egy jel, amely jelöl vagy létrehoz egy másik jelentést. E jelentés sajátosságait az olvasás során kell kikövetkeztetni, így a kritikai érvelés felépítése az olvasóra marad. Ezek az eljárások egy markáns pedagógiát körvonalaznak, amelyben a kutatás invencióként működik – egy beszédes szöveg feltalálásaként […]"

Az ilyen multimédiás-hipertextuális-interaktív rendszerben haladó olvasó csatangolása hasonló tehát ahhoz a flâneuri magatartáshoz, amit fentebb Dickens kapcsán a Benjamin által idézett Chesterton „átszellemítésként" nevezett meg. Egy idézetgyűjteményben bolyongó felhasználó ugyanaz, mint egy nagyvárosban csatangoló flâneur: mindkettő a szó szoros értelmében tárgyakra bukkan, és ezen talált tárgyakat mintegy átszellemíti, ezek között kapcsolatokat vagy adekvát szóval korrespondanciákat teremt, és ezek a talált tárgyak és korrespondanciáik adják ki az ő saját útvonalát, sorsát, történetét. Mystory, mondja Ulmer, amely szóban egyszerre van jelen a my story mint ’az én saját történetem’, a history mint ’történelem’ és a mystery mint ’rejtély, rejtelem, titokzatos dolog, misztérium’.

Röviden összefoglalva az eddigieket, felsorolhatjuk, hogy mi kapcsolódik a flâneur allegorikus alakján keresztül a hipertext felhasználójához. Szabadság, vagyis függetlenség mindenfajta, mások általi navigációtól, kritikai gyakorlat; a talált tárgyak és szövegek átszellemítésének képessége, vagy ahogy Baudelaire mondaná, az üres dolgok megtöltése; valamint pozitív önkifejezés a saját történet létrehozásán keresztül. Ezt Baudelaire „igazi romantikának" hívná, és többé-kevésbé ezt írja le, amikor a tömegben „megmerítkező" költőt így jellemzi:

 

„A költőnek megvan az a páratlan előnye, hogy tetszése szerint lehet saját maga vagy más ember. Amikor csak akarja, tetszése szerint behatol más bármely személyiségbe, ahogy a bolygó lelkek, melyek testet keresnek. Egyes-egyedül őneki: üres minden; és ha bizonyos helyek látszólag csukva maradnak előtte, az csak azért van, mert nem tartja érdemesnek, hogy odalátogasson."12

 

Az Interneten szörföző vagy lubickoló felhasználó (ez utóbbi esetben, ha tehát a szörfös lubickol, az anyag ellenáll, és sikertelen a szörfözés) hasonló Baudelaire flâneur költőjéhez, és itt most nem a chatelésben és más hasonló módokon végrehajtható, szűken értett identitás-cserében rendelkezésre álló lehetőségeket értem, hanem tágabban, a szövegeket átszellemítő olvasó-felhasználó alaköltéseit. Ez a kisajátító képesség, legalábbis a hipertext-diskurzus és posztmodern elméletek egyes szövegei szerint, magának a technológiának, tehát a hipertextnek köszönheti működőképességét; a hipertext interaktivitásra serkentő struktúrájának, amelyben az ulmeri osztályozás szerint a „séma" (pattern)13 dominál (és nem a „történet" [narrative] vagy a „kifejtés" [exposition]); a séma lényegi formája pedig a kollázs. Magyarul ez az átszellemítő képesség az Internetnek vagy bármiféle hálózatnak abbéli kollázs-szerű sajátosságából ered, hogy összekapcsolt, egymáshoz linkelt sémák – idézetek rendszere, tengere, városa. Bizonyos elméletírók szerint tehát a hipertext struktúrájával, immanens módon, ha szabad így mondanom, kissé képzavarosan, beépítve „vele járna", „együtt járna" a felhasználó átszellemítő képessége. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy a hipertext magán hordja? magában hordja? – magával hordja, mintegy „sétáltatja" a felhasználó átszellemítő-kisajátító képességét. Sétáltatja, mint flâneur a teknősbékát a passzázsok során, és ezzel a lassúsággal, célnélküliséggel már önmagában ellentmond a könyv médiumának, amely ebben a felfogásban célelvű, mint a kapitalizmus.

De nem lehet, hogy mindez fordítva van? Hogy tulajdonképpen az önnön technológiájának utópikus funkciót tulajdonító diskurzus, vagyis a hipertext-elmélet sétáltatja a hipertextet, a gépet, a masinát, az apparátust, átszellemítve azt azáltal, hogy helyből kritikai funkciót tulajdonít neki, még mielőtt valaki útra kelne benne? Nem elsietett ez egy kicsit, ez a „helyből kritikai funkció"? Olyan, mintha az affirmatív elmélet mihamarabb célba akarna jutni. Több okból nehéz kiigazodni ezen a diskurzuson, és az egyik a gyorsaság-lassúság felemás, ambivalens ellentéte. Ha arra van szükség, hogy a könyvön gyakorolt ideológia-kritikai funkciót tulajdonítsanak a hipertextnek, akkor a benjamini flâneur lassú tempóját ütik, ha meg arra, hogy kényelmi szempontból glorifikálják a lassú könyvvel szemben, akkor az információ gyors ritmusát verik. De most nem is ez a fontos, hanem a hipertext-elmélet „átszellemítő" olvasása, amely kissé gyorsra sikerült. Ugyanis míg Benjamin elméletében a flâneur őrzi mindazt az ambivalenciát, amit passzázsban-léte, átmenetisége ráruház (hogy tudniillik romantikus módon képzelődik, de már nem az történik vele, amit ő akar, sőt ő maga sem azt akarja, amit romantikus képzelete akar, tekintsünk csak rá Baudelaire önmagáról rajzolt karikatúrájára, melyen rajta kívül a másik szereplő egy pénzeszsák szárnyakon), tehát míg Benjamin őrzi a fogalom ambivalenciáját, addig a hipertext-elmélet és a posztmodern kritika egyértelműsíteni látszik a fogalmat.14

Baudelaire híres, mert ars poétikusnak tartott szövege, A modern élet festője magyar (rövidített) változatában Constantin Guys-ről írva két helyen említi a flâneurt. Az első hely:

 

„A tömeg az ő [értsd: Constantin Guys] igazi eleme, mint a madárnak a lég, mint a halnak a víz. Szenvedélye és hivatása: összeforrni a tömeggel. Az igaz csatangoló [a franciában: parfait flâneur], a szenvedélyes megfigyelő számára végtelen öröm, ha a sokaság, a változékonyság, a mozgás, a tünékenység és a határtalanság körében üthet tanyát."15

 

A másik hely:

 

„Ekképpen jár, kel, lohol, kutat [értsd: Constantin Guys]. Vajon mit keres? Nem lehet kétséges, hogy e tevékeny képzelettel megáldott, magányos ember, ahogy az imént lefestettem, a végeláthatatlan emberi pusztaságok fáradhatatlan utazója, valami nemesebbre törekszik, mint a céltalan csavargók [a franciában: pur flâneur], valami más, valami általánosabb célt tűzött maga elé, mint az alkalom szülte, futó örömök."16

 

Ha ehhez hozzávesszük az angol fordítást, akkor abban mindkét helyen az idler szót találjuk („perfect idler" és „pure idler").17 Az idler első jelentésében (’semmirekellő, naplopó’) alátámasztani látszik a flâneur haszonelvvel való szembeszegülését, de ebben a fordításban is látható, hogy válik szét a terminus két jelentésre, vagyis hogyan nem lesz belőle terminus (mivel a szöveghelyek nem hozhatók, még nagyon gyors olvasással sem, közös nevezőre). Az az olvasás pedig, amely egyértelműsíti tárgyát, esetünkben a flâneurt, épp azon médium (értsd: a hipertext) alapelvének mond ellent, amely médium ideológiáját az egyértelműsítés révén megalkotni szándékozik. Vagyis a hipertext-diskurzus saját tárgyának, az ideológia szerint nem egyértelmű hipertextnek, a hipertext szabadságon alapuló elvének szegül ellen – és paradox módon épp az átszellemítés révén. Magyarul, legyártja a technológia kritikai töltetű szabadságkoncepcióját, de ezt valójában egy totalizáló aktus révén teszi. Átszellemíti a hipertextet a flâneur egyértelművé tett, átszellemített (félreolvasott) terminusán keresztül, és akár akarja, akár nem, ezzel az elméletek piacán a tágan értett árugazdaság követelményeinek tökéletesen megfelelő, céltudatos reklámmá válik.

Persze van kitől tanulnia: bár Baudelaire is sokszor biztat a sokszínűségre, de ezt nem mindig támasztja alá performatív módon, sőt performatív módon annak épp az ellenkezőjét teszi. Mint ebben a mondatában is: „Annyiféle szépség van, ahányféle megszokott módon a boldogságot keressük." A mondat első hallásra a sokféleséget propagálja, mondhatni a hipertextualitás ihleti. A hozzá fűzött jegyzet azonban mást mond. Az hagyján, hogy e baudelaire-i gondolat ulmeri értelemben véve sematikus, vagyis architextuális, magyarul idézet. Hagyján, hiszen Baudelaire saját jegyzete mutat Stendhal felé, így: „Stendhal." Ennyi. Nem sokat törődött az utalás pontosságával, talán sietett valahová, talán épp teknőst sétáltatni. Az mindenesetre megjegyzendő, hogy nem csak a jegyzet bővebb kifejtésekor sietett, hanem már magánál az idézetnél is, ugyanis, a kiadó jegyzetíró szerint, Stendhal ilyet soha nem mondott. Mondott valamit, de azt két mondatban, és azoknak is más volt az értelmük. Mivel Baudelaire emlékezetből idézett, a jegyzetíró szerint „összeollózta egyazon kötet két szöveghelyét". Hogy nem volt még hipertext, ami a kollázsolást lehetővé teszi, úgy tűnik, nem zavarta. Baudelaire kissé összevont, rövidített; célirányosan átrohant két Stendhal-mondaton, pedig mint flâneurnek éppen hogy lassítania illett volna, hogy aláássa a rendszert – legalábbis a posztmodern irodalomelmélet átszellemítő olvasata szerint. Lassítania kellett volna, de nem volt nála teknősbéka. Ezért aztán mást sétáltatott, történetesen Stendhalt, őt azonban megfuttatta, vagy egy másik szóval élve összevágta, ahogy összevágunk valamit, ha sietünk.

Ennek megfelelően el kell gondolkoznunk azon, hogy vajon szabadok vagyunk-e az átszellemítésben, vagy pedig önnön célirányosságunk, haszonelvűségünk teszi lehetetlenné a szabadság flâneuri ideáját. Azon is el kell gondolkoznunk, hogy ez a siető átszellemítés harmonizál-e a flâneur lassú szellemével, illetve van-e a flâneurnek egyáltalán szelleme, amivel harmonizálni kellene, és ha nincs, akkor az nem abból ered-e, hogy a flâneur mint funkció velejéig haszonelvű, szellemtelen és üres. És végül, ez a szellemtelenség vagy üresség, amelyben az elmélet és az általa propagált technológia ironikus önkritikája rejlik, köthető-e kisajátító módon egy bizonyos technológiához. Van egy olyan gyanúm, hogy az igazi kritika, ellentétben azzal, amit a mindenkori aktuális médiumhoz túlzott reményt fűzők állítanak, nem emberi találmány, és nem is kötődik feltétlenül virtuális szövegvárosok idézet-tereihez, vagy ha igen, ezen idézet-terek mindig is léteztek. Bizonyos tárgyak, mint a szimbolikus városként működő nyelv, úgy működnek, mint a teknős: lelassítják a bennük (vagy velük) közlekedőt, még akkor is, ha látszat szerint az illető épp nem sétáltat teknőst, hanem rohan valahová. És olyan is van, hogy az ember azt hiszi, ő sétáltatja a teknőst, pedig valójában a teknős sétáltatja őt.

 

 

Jegyzetek

 

* N. Kovács Tímea és Müllner András itt következő írásai előadásként hangzottak el a Terek, képek és térképek – a modern város című konferencián Pécsett, az MTA PAB Székházában 2004. május 7–8.-án. A műmellékleten látható reprodukciókat a Város/Víziók. Pécsi ideáltervek c. kiállításon tekinthették meg az érdeklődők a Művészetek Házában e konferencia rendezvényeként. (A szerk.)

1 Poe, Edgar Allan: „Marie Roget titokzatos eltűnése", ford. Balabán Péter, in: 22 detektívtörténet, vál. Kuczka Péter, Bp., Európa Könyvkiadó, 1966, 47.

2 Walter Benjamin: „A második császárság Párizsa Baudelaire-nél", ford. Bence György, in: uő.: Angelus Novus, vál., jegyzetek: Radnóti Sándor, utószó: Papp Zsolt, Bp., Magyar Helikon, 1980, 873.

3 Uo., 892.

http://www.uni-kassel.de/fb8/privat/wenz/space/flâneur.html

5 Charles Baudelaire: „A tömeg", ford. Szabó Lőrinc, in: Baudelaire versei, Európa Könyvkiadó, Bp., 1992, 234.

6 I. m. 499.

7 Walter Benjamin: „Az alkotó mint termelő", ford. Pór Péter, in: Angelus Novus, 775.

8 Walter Benjamin: „Egyirányú utca", ford. Tandori Dezső, in: Angelus Novus, 485.

9 „Évről évre sűrűbbek lesznek a betű-sáskarajok, melyek a nagyvároslakók elől a vélt szellem napját elsötétítik." stb. Uo. 499.

10 Greg Ulmer: „Hipermédia-grammatológia", Postmodern Culture. v. 1. n. 2. (1991. január)

11 Uo.

12 Ch. Baudelaire, i. m., 235.

13 Gregory Ulmer: „Grammatology (in the Stacks) of Hypermedia, a Simulation: Or, when does a pile become a heap?", Literacy Online. The Promise (and Peril) of Reading and Writing with Computers, ed. Myron C. Tuman, University of Pittsburgh Press, Pittsburgh and London, 1992, 160–161.

14 „A flâneur, bár a mindennapi életből származik, analitikus forma, narratív eszköz. A modernitás társadalmi terében történő mozgás képe, a tudással és társadalmi kontextusával kapcsolatban kialakított magatartás. A flâneur többrétegű palimpszeszt, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a modernitás valós termékeitől, így az árugazdaságtól és a kényelem egyeduralmától, a tér praktikus megszervezésén és annak a városlakók általi tagadásán keresztül a modernitás állapotának és ezen állapot posztba és tovább történő eróziójának kritikai értékeléséig haladjunk […]"; „A flâneur egy alternatív vízió, bár optimistább, mint amit a „hatalom-tudás"-ra alapoztak. A flâneurben reflexív módon beépült keserű és cinikus potenciál lehetővé teszi az áruformának való ellenállást és a legitimálási módjába való behatolást, pontosan annak alapos vizsgálatán keresztül. A modernitás menetelését a flâneur nietzschei tánca lassítja. Ráadásul a flâneur modorosságai: a »visszafelé való haladás/nyomozás«, a »guminyakság« és »teknőc-sétáltatás« mind a gyorsaság késő modern politikájának kritikai elutasításai. A flâneur állhatatosan félszeg."; „A flâneur nem egy abszolút módszertani hozzáállás, hanem inkább a város vizsgálatának kreatív attitűdje és a változatos kényszerek relatív hiánya. A posztmodern flâneur a város fenyegetéseinek, megfélemlítéseinek, veszélyeinek vagy akár csak egyszerűen a szabad belépés kihívásainak vélt vagy valós karakterét egyként jól felismeri." Jenks, Chris: „Watching your Step: The History and Practice of the Flâneur", Visual Culture, Ed. Chris Jenks. NY: Routledge, 1995.

15 Charles Baudelaire, „A modernség", in: uő., Művészeti kuriózumok, ford. Csorba Géza, vál., bevez., jegyzetek Julien Cain, Corvina Kiadó, 1988, 83. A francia szöveget lásd http://baudelaire.litteratura.com.

16 Uo., 84.

17 Charles Baudelaire: „The Painter of Modern Life" (1863), in: uő., Selected Writings on Art and Literature, trans. P. E. Charvet, (Viking 1972) pp. 395-422. Az angol szöveget lásd http://www.idst.vt.edu/modernworld/d/Baudelaire.html.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs