ki tudja hol kezdődik igazán mikor az ember egy nyúzott arcra ráfeledkezik

tapogatva végig a törésvonalakon valahol a csontos homlok lejtőitől indulva

s mint kezdő síelő siklik a kiüresedett tekintetek opálosan laza mezejére

még nem sejtve az egész portréra odaér-e vagy csak egy titkos kollázs üzen

egy részlet bevarrva a hétköznapi vizualitásba mint egy árva szövetdarab

de ha nem siet - marad s csúszik az arccsontokra szkennelt sors vonalán

kulcsokat keresve miként görbül a száj s van-e puha tónusa az ajaknak

igen a lassuló nézések már maradnak és rutinos piktorok szeretnének lenni

a fölösleget csöndben félretenni az áll hegyéig érve keresni a kódokat

mit akar ott szemközt az az egy mikor reménykedve néz hümmög bólogat

körvonala hogyan földolgozható vagy menjünk tovább mint az elvakított ló

átbukdácsolva a rejtélyes génkohókban veretesre kalapált gyűrött ráncokon

hiszen jön szembe naponta megannyi jó rokon a formában őrizve lényeged

előre üzenve ki az ki megszeret s hol nem nyílik soha ajtó ölelést szakajtó

s hol a tisztes búcsú mikor már övéitől is a megereszkedett lélek elkívánkozik

vajon a ráncmező honnan érdekes honnan küldöd vissza magadban a gyermeket

ki még nem tudja meddig érünk ám ösztönösen leolvassa minden reményünk

a mohásodó bőrről a viaszos orcáról melyen keresztül a végesség üzen

ez a kegyetlen nagyüzem mely előbb-utóbb a nyak kecses ívének is alátart

és a lezüllő összképbe bedarál mivel a sok roggyant vonal egy létedet lassan

túlélő morbid karikatúrára vár klaunra halotti maszkra egy szakrális szakra

melyből időnként dolgos kezek kigörgetik az odvas fogatlan koponyákat

mondták már jobbak is - nincs bocsánat s a megtört arcoknál nincs tovább

becsukom hát szelíd nézésed összes fotóalbumát honnan a melegség energiáit

hidegebb időkre rezzenetlen tekintetem mögé végső ajándékként átviszem