Kalapját fejébe nyomta, és nyargalt, mint egy ló. Mint egy teve. Hátán a Hivatal púpjával. Hogyan tudná egyszer s mindenkorra leszoktatni a tetszikelésről? El tetszik kicsit hamarabb engedni? De ugye nem tetszik haragudni? Tetszik tudni, mennyire fontos?

Hogy is hívják? Etelka? Meg kellene szabadulni tőle.

A sarokra már kiköltözött a virágárus. Bádogtetős asztalkáján árulta a hóvirágot. Szívesen venne egy csokorral, de kinek? Magának?

Varga Etelka? Folyton elpirul. Miközben elkéredzkedett, háromszor is. Úgy hullámzott az arca, mint napsütötte utca a rohanó felhők alatt. Vörös lett a nyaka is. Egyszer majd megkéri, mutassa meg a melleit. Vagy tán azt hiszi, hogy az ő felügyelő-szeme a ruhán keresztül is látja őket, s attól pirul el?

Pohárba tette a cérnával átkötött csokrot, majd vizet engedett rá, és berakta a kamrába; feleségétől is így látta. Igen, a pohár koccanása eszébe juttatta, hogy telefonáljon, biztosan örülne. Remélte, nem ma érkezik. Bár akkor odaadhatná neki a hóvirágot.

Még a fűtést is levette. Túlságosan is hűvös lett, rosszul aludt. Azt álmodta, hogy miközben a Nefelejcs utcában követ valakit, botladozni kezd; lenéz, látja lecsúszott harisnyáját, bosszúsan lehajol, fölrántja, s az úgy megnyúlik, hogy szinte belezuhan, mint valami hatalmas szatyorba. Fejére gyűrt paplan alatt ébredt, alig múlt el éjfél. Felkelt, rozoga papucsában kibotorkált a konyhába, benyitott a kamrába. Ahogy felkattintotta a villanyt, hatalmas svábbogarat talált a kövön, nem messze a pohártól, agyontaposta. Megjelenéséből arra következtetett, hogy legalább hat hete nincs otthon a felesége, addig hatásos a bogárirtó.

Úgy tervezte, hogy egyenesen Etelka markába nyomja a virágot, de nem lehetett. Egy: mert a Fiúk mintha várták volna a jelenetet, már mind benn voltak, és ahogy belépett, pillantásuk máris lebillent a hasa előtt tartott csokorra. Kettő: Etelkát sem rendelhette be Irodájába, hiszen az nagyobb felbolydulást okozott volna a nyílt színi csokorátadásnál is. Évek óta dédelgeti, hogy egyszerre mindenkit áthelyeztet valahová, és ameddig csak lehet, nem vesz föl újakat.

Céltalanul téblábolt a Fiúk között. Felesleges kérdéseket tett fel, a válaszokkal nemigen törődött, lépett tovább. Közben belehallgatott a Kartotékoslányok felől érkező beszélgetésekbe. A mitugrász Hekusok folyton ott legyeskedtek. Az igazsághoz tartozik, hogy ők tudták a legizgalmasabb történeteket. Az üldözéses jeleneteket a székre felugrálva, asztal alá guggolva adták elő. Az egyik kis hekus nyáron is sapkát hordott, s készségesen megmutatta, miért: ellőtték a jobb fülcimpáját. Ó, kapták szájukhoz ujjaikat a Kartotékoslányok.

Egyetlenegyszer történt, hogy valaki rálőtt. Pontosabban a társára, mert az volt a lövöldözős. Nagyképű díszfasz. Minden nőtől begyűjtött egy hajtincset. Hajszálakkal volt tele a zsebe.

Ő nem gyűjtöget semmit. Ez onnan jutott eszébe, hogy kipillantott az ablakon, és az utcán diákok nyargaltak végig ócskavassal megpakolt kordékkal. Nagy dérrel-dúrral még a kanálistetőt is fel akarták feszíteni, de rájuk ripakodott a Hivatal előtt strázsáló rendőr. Ami azt illeti, néha túl sivárnak érzi a haldoklását. Leeresztette pilláit, kissé hátradöntötte fejét, és elképzelte, ahogy megsebesült társa fölött átugorva a lövöldöző nyomába ered. Aztán ő is beleszalad egy golyóba, mellkasához kap. Mai testét képzelte oda: egy százhúsz kilós test tántorodik meg, hullámzik előre-hátra, majd lassú körözés következik, olyan, mintha láthatatlan partnerrel keringőzne. Megrázta a fejét. Nem szeret a testére gondolni. A Fiúk bezzeg uszodában kezdik a napot, vegás ételeket esznek. Az volna jó, ha máris elpárologna, mint egy hófolt. Elárvult lelke még sokáig zokogna a nedves pacni mellett. Ha lehunyta szemét, pontosan látott mindent, azt is, hogy lelke nemhogy nem zokog, hanem szinte repes örömében, mert ráébredt, hogy az elválásban az elmenő hoz számára vágyott eljövőt. Begyűjthetne egy kései, ám annál szenvedélyesebb szerelmet. Az ő korában? Meg fog halni, ahhoz gyűjt energiát. A Felemelő! A Beavató! Az Ajándékozó! A Mindentudó! Ez nála nem a Szerelem, hanem a Halál.

Meglepte, amikor társa felhívta. Nem ismerte fel a hangját. Talán épp ezért, elöntötte a boldogság reményének hűvös és lágy ígérete. Az ígéret nyugalma. A várakozással teli bizonyosság, vagy fordítva. Mély és rekedt hang, lassan kiejtett hangok. Annyi fájdalom bennük, amennyi nincs is. Megborzongott. Mi több, már a telefoncsörgés is felvillanyozta. Felpattant, s szinte rázuhant a készülékre. A hang darabos, finoman, grízesen darabos szomorúsága. A Halálra gondolt rögtön. A Halál hívja, vagy hamarosan meghallja valaki halálhírét. Azon sem lepődne meg, ha a sajátját. Ennél nem létezne nagyobb ajándék. Felügyelő úr, meg tetszik engedni, hogy egy szomorú hírt közöljek? Meg tetszett halni a Felügyelő úrnak… Örülök, hogy megtaláltalak, mondta a hang. Megismersz?

Bokor Ádám, a régi társ. A párokat ritkán cserélgették, ők majdnem öt évet húztak le együtt.

Elhagyott a feleségem, mondta Bokor, és elcsuklott a hangja. Felhívtalak, ne haragudj. Szeretnélek megkérni valamire. Beleszeretett egy fiatalemberbe. Húsz év van közöttünk, talán az volt a baj. Egy gyerekkel ideköthettem volna, csakhogy… Összeszedem magam, nem sírok.

Aztán mégis elsírta magát.

A Felügyelő még nem hallott ilyen sírást. Talán azért volt annyira megrázó, mert nem látta a sírót, csak a csupaszságot érezte. A sűrű, forró könnyeket. A föld mélyéből feltörő, érintetlen, tiszta anyag. Ősanyag. Ezért is juttatta eszébe a Halált. A haldoklás azért tud annyira édes lenni, mert csakis a mélyben rejtőző, héjatlan én képes átélni.

Irigykedve hallgatta egykori társát. Micsoda ellenszenves, felületes pofa volt. Csakis sörrel oltotta szomját, neki mindig várakoznia kellett, ha betért egy-egy csehóba. Órákat ücsörgött az autóban, napon, benzingőzben, szálldosó hajszálakkal orrában, szájában. Igazságtalannak érezte a helyzetet.

Mesélj még, akarta mondani, aztán azt kérdezte: mikor történt?

Három hete, hüppögte Bokor. Azóta csak ülök, és várom, hogy este legyen. Miután kivilágosodik, újra várom. Amíg mellettem volt, egy isten voltam. Ha tudnád! Bárcsak meghalnék már…

Mire akarsz megkérni? A Felügyelő közbevágott, mint aki képtelennek és érdemtelennek érzi Bokort az igazi meghalásra.

Menj el hozzá, átköltözött oda. Nefelejcs utca 27. Igen, Nefelejcs. Nem sírok. Mondd meg neki, hogy vigyázzon magára. Ne mondj semmit, csak nézd meg, hogy jól van-e. Eszik-e rendesen? Mindig is vérszegény volt. Menj el hozzá, de majd csak kedd délután. Egyedül lesz otthon. Én is kedden vittem el a csomagjait.

Egész hétvégén nem ment ki fejéből a beszélgetés. Többször is visszaidézte. Micsoda napjai vannak ennek a Bokornak! Még a telefondróton keresztül is megérezte káprázatos kínjait. Átjött a kagylóba, a hangszóró szénszemcséibe, a membránba. A kagyló érintésétől a tenyerében érezte a távoli lélek vergődését, s a tenyeréből felkúszott, vagy inkább villámcsapásként fölszaladt a szívébe egy mélylila színű árnyék. Nem, infarktusra soha nem gondolt vágyakozva. Azt viszont szívesen elnézte volna, ahogy hosszú és alig észrevehető alakulással megmájfoltosodik a kézfeje. Türelemmel végigvárta volna, ahogy a halálnedv, igen, a halál sűrű enzime lassú szivárgással elárasztja testét… A kedd jó lesz, az az ő napja. Kedden született, kedden lett rendőr, kedden házasodott. Az ő legszomorúbb napja.

Sehogyan sem teltek az órák, hiába jött-ment az asztalok között. Fontolóra vette, hogy bemegy a Főfelügyelőhöz, csakhogy előreláthatatlanok voltak a látogatás következményei. Előfordult, hogy nem került onnan elő órákig. Vagy olyan zaklatottan jött ki, hogy arra a napra összegyűrhette és bedobhatta magát a szemeteskosárba. Etelka még a toalettet sem kereste fel, hogy a folyosón titkon odaszólhatott volna neki, lépjen be az Irodájába, talál az asztalán valamit, azt neki hozta. Mert ezt sütötte ki. Beküldi a csokorért. Akkor legfeljebb azt látják majd a Fiúk, hogy Etelka kilopja tőle a virágot. Szerencsétlenről majd mindenfélét fognak gondolni. Nem baj. Csak nehogy azonnal hálálkodni kezdjen. Meg tetszik engedni a Felügyelő úrnak, hogy a Felügyelő urat megpusziljam?

Legyen már vége a tetszikelésnek!, kiáltotta a maga számára is váratlanul. És most ő pirult el. De ezt csak ő érezte, mert ahogy a vér tódulni kezdett a bőr alá, már fordult is be Irodája ajtaján, és kellő lendülettel bevágta maga mögött. Csend lett a Hivatalban néhány pillanatig. Még az utcai zajok is megsemmisültek. Egy ilyen röpke és véletlenszerű megsemmisüléstől képes volt órákra felüdülni. Nem, a Halálnak természetesen semmi köze a megsemmisüléshez. A Semmiben nincs halál.

Azonnal megütötte orrát a halálszag. A csokor sötét tócsában hevert az asztallapon. Úgy elfogyott, mintha valóban hóból lett volna. A Halál nedve. Ujjait áhítatosan belemártotta. A Halál esszenciája, az enzim, a minden élőlényben, sőt minden élettelen holmiban lakozó erő. A láthatatlan erő anyaga. Az erő kicsapódása. Ez marad belőle, ez a nyoma; nyomravezető azok számára, akik a halálvágyban az univerzum alkotóelemeit keresik. Megszagolta ujjait, és ekkor, mint aki hirtelen kijózanodik, megbizonyosodott: van benne egy mélyen elrejtett szem, amivel meglátja a Halált. Amivel folyton látja. Most is, ott van előtte, annyira élesen, hogy le sem kell hunynia külső szemeit. Ahhoz is elég éles a kép, hogy lerajzolja. Bár rajztehetsége nulla. De minek is tenné? Senkinek sem akarja megmutatni. Ez az övé. Az ő halála. De nem csak. A halál egyetemes.

Mielőtt azonban belemerült volna a végkövetkeztetés számtalan gubancának oldozgatásába, amivel természetesen újabb gubancokat csomózott volna, hiszen számára már az is gonddal járt, hogy vajon melyik halál nagybetűs és melyik kisbetűs, kint üvöltözni kezdett az egyik mihaszna Hekus, hogy Dúró úr, a kellékes miért nem engedelmeskedik, neki a hosszú, a „tökös mellény" kell, mert ő nem fogja senki lustasága miatt elveszíteni a golyóit. Szentségelt folyamatosan, és mire a Felügyelő előkapta füldugóit a fiókból, és sikerült azokat megfelelőképpen behelyeznie, a halálgondolatok filozófiája elapadt végképp. Csak a bosszúság maradt, s a dugók kellemetlen feszítése.

Markába seperte az elfonnyadt virágot, s bevágta a papírkosárba. Majd előkotorta és begyűrte egy eldobott újságba, úgy dobta vissza. Bár ezek a Fiúk képesek a kukákat is feltúrni.

A Fiúk természetesen nem csupán a kukákat kutatták át. A Fiúk azt is pontosan tudták, hány félbetörött golyóstoll, felbontatlan levél, félbehagyott Jelentés hever a Felügyelő fiókjaiban. Hány első szónál, hány másodiknál félbehagyott Jelentés. Hány törött iratkapocs és lejárt zsebnaptár. Gondolkodás nélkül megmondták, hányas cipőt visel és hány pár zoknija van, hány pár szürke, hány fekete. Hány a lecsúszós szürkéből, hány a fixből. Tudták, hány piszkos zsebkendő gyűrődik felöltője zsebében. Hol rejtegeti szemüvegét, amelyet viselnie kellene már két éve. Évente hány lyukat ereszt a nadrágszíján. Melyik lába visszeres. A Fiúk egymásról is tudták, kinek van aranyere, kinek sérve, kinek más baja, kinek mennyi az adóssága, vagy éppenséggel miféle disznó viccel traktálja a pincérlányokat. Tudták, hol rejtegetik a Kartotékoslányok a csokijukat. Kivel fecsegnek naphosszat telefonon. Azzal is tisztában voltak, hogy miért pirul el mindig Varga Etelka, ha megszólítják. Tudták azt, hogy Varga Etelkának nem csupán egy, hanem öt keresztneve van, és az egyiket, az Eleonórát nem szereti, és retteg, nehogy azon szólítsák meg. Sőt azt is tudták, hogy esténként tornáztatja melleit, és az egyiket Butinak, a másikat Kukinak becézi.

Nem kis gondjába került úgy távozni, hogy senki ne fogjon gyanút. Már a szeméről leolvasták, ha valami szokatlant tervezett. Igyekezett lemásolni hétfői távozását, ezért ugyanazokkal a mozdulatokkal csapta fejébe kalapját, kanyarította vállára felöltőjét, és torpant meg a Kartotékoslányok előtt. Ezúttal azonban Etelka nem kéredzkedett el hamarabb, tehát ott ült a helyén. Ettől zavarba jött. Ráadásul azt kérdezte tőle, hogy már menni tetszik a Felügyelő úrnak. Beszélhetek is én ennek!, dohogta, és szuszogva nyargalt kifelé.

Szürke, hószagú felhők borultak a városra. A reggeli tavasz nyomtalanul eltűnt. Nem bánta, legfeljebb azt sajnálta, hogy az átmenetet elmulasztotta. A város földrajzi helyzete miatt a messzi tenger felől induló időjárási frontok a déli órákban, vagyis munkaidőben érkeztek meg, meggátolva ezzel sokakat, hogy nyugodt szemlélődés során élhessék át a változás felkavaró, emberfeletti szomorúságát. Emberfeletti fent, földrajzi lent!, szánta magának kárpótlásul az üvöltöző miatt elmaradt halálgondolatokért.

Miután megnyomta a kapucsengőt, az udvarban álló ház ablakán meglebbent a függöny, de senki sem jelentkezett. Második csengetés, majd harmadik. Végül megjelent az asszony. Rettentően fiatal volt, törékeny, magas lány, meg kellett tőle kérdeznie, jó helyen jár-e. A lány, azaz mégis asszony bizalmatlanul méregette. Amikor pillantásuk találkozott, azonnal másfelé kapta tekintetét.

Tudunk itt beszélgetni néhány percet? Ádám küldött.

A nő szemét elfutotta a könny. Némán befelé indult. A Felügyelő a himbálózó csípőt nézte. Jóllehet arra gondolt, hogy nem himbálózik, hanem rémesen merev. Görcsös. Talán sejti, miket gondolok.

Arra kért, hogy látogassam meg.

Megegyeztünk, hogy nem üzenget.

Nem üzen semmit. Csupán tudni szeretné, hogy jól van-e.

Jól vagyok.

Eszik rendesen? Mondta, hogy vérszegény.

Nagyon nehéz nekem is. Tényleg. De legalább már nincs a torkomban gombóc.

Furcsa meleg volt a szobában. Talán a cserépkályha miatt. Túlfűtötték. A nőn vastag pulóver mégis. Egy páracsepp futott le az ablakon, a nejlonfüggöny mögül is látszott. Nem is a nagy meleg volt furcsa, illetve azért volt furcsa, mert szaga volt. Melegszag. Levette kalapját, érezte, ahogy homloka lassan gyöngyözni kezd.

Maga nagyon fiatal.

Még iskolába jártam, amikor megismerkedtünk.

A nő hellyel kínálta. Kigombolta felöltőjét, s ahogy elindult a fotel felé, körülpillantott. Nem, nem volt az kör, legfeljebb pár fokos körcikk. Nem bírta levenni szemét a nőről. Érezte, ahogy lassan-lassan valami nagyon távolival keveredik viszonyba. Körülményeskedve készült megszólalni, akadozva; húzta az időt. Mint alkalmi látogató, aki reméli, megkínálják még egy pohárkával. Az arc különleges szépségével töltekezett. A szem külső sarkában, végül is két gombostűnyi zugban elfért az a rengeteg szomorúság.

Mondja neki azt, hogy egy-két hónap, aztán meglátja.

Nem akarok visszamenni.

Akkor mondja azt neki, hogy elege van belőle. Vágja a fejéhez, hogy minden férfinál alábbvaló.

Mit akar tőlem?

Megkért, hogy látogassam meg. Nekem sem könnyű.

Sajnálom.

A Felügyelő gyomrát hirtelen elárasztotta a melegség. Érezte, hogy mindjárt elpirul. Ő is érzékeny volt a szavakra. Sokszor egyetlenegy is elég, hogy tönkretegyen egy életet. Az ő életét történetesen Ridegh Guszti bácsi, egy kitelepített gróf tette tönkre, amikor azt mondta neki… Juszt se mondja ki. Lehajolt, megigazította harisnyáját. Kilazulós szürkét viselt aznap.

Nem ártana, ha gumiharisnyát viselne, mondta a nő.

Most aztán végképp elpirult.

Nincs itt túl meleg?

Szeretem, ha duruzsol a kályha.

Elég zajos.

Mintha volna valaki a szobában.

Sokat van egyedül?

Igen.

Tán csak nem rendőr az illető?

Nincs semmiféle illető.

Ádám szerint az új szerelem…

Nem akarom hallani ezt a szót. Ádám a legalávalóbb ember a világon. Az utóbbi időben már csak meghalni szerettem volna.

A Felügyelő ujjongó szívvel felugrott. Mennem kell, habogta. Aztán hosszasan bajlódott a gombolással, folyton elvétette. Véletlen? Igen, megint a véletlen. Azaz. Minden jel arra mutat, hogy létezik valamilyen terv. Valami anyag az emberekben, ami összetereli őket. Az álmaikban. A gondolataikban. A testükben. Ez a szag, persze! Nagyot sóhajtott. Ha másképp nézzük, nincs véletlen. A Halál sem jön soha véletlenül. Teleszívta tüdejét. Kis híján leverte az asztalkára felhalmozott könyveket.

Tanul?

Orvos vagyok.

Szakkönyvek?

Szakvizsgára készülök.

Belgyógyász?

Kórboncnok.

Kórboncnok?

Ádám ötlete volt.

És a halálenzim? Arról tetszett már hallani?