Egy nehéz mondat

Szederkényi Ervinről

Bertók László  esszé, 2004, 47. évfolyam, 4. szám, 345. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Végig a saját ketrecemből láttam. Akkor is, amikor a magáéban szorongott. Nem tudtam róla sokat. Ma sem tudok. Azt sem tudom, hogy voltak-e bizalmas barátai. Talán igen. A szegedi egyetemi évekből? Valamelyik ujjából hiányzott egy darab. Egy ujjperc. (Ujjíz.) Gyerekkorában vágta le valamivel? A háború alatt (végén?) szakította le egy játékszernek gondolt (használt) fegyver (gránát, akna, aknagyutacs)? 1956-ban, Szegeden vesztette el? Mit csinált ott akkor? Csinált valamit? Sohasem kérdeztem meg. Szerepet játszhatott-e esetleges ottani tevékenysége (vagy annak hiánya) a személyisége alakulásában? Zárkózottsága (én zárkózottnak ismertem) alkati adottság volt-e? Vagy a kényelmetlen (kényelmetlennek látszó) szerepből fakadt, amit jó szándékkal (kényszerből?, kíváncsiságból?, becsvágyból?) elvállalt? Vajon akart-e harmincévesen főszerkesztő lenni? Mit tudott a letakart darázsfészekről, amibe beleült? Óvatosságra (félelemre?) intő tapasztalatai fékezték-e? Valami titka volt. Látszott. Igaz, mindenkinek volt.

Láttam (a hetvenes években) hivatalos társaságban (ünnepségen) magában, zavartan álldogálni, tartózkodóan (félszegen) odalépni valakihez (valakikhez). Láttam mereven (kelletlenül) lépegetni Budapestről jött kulturális főember (ellenőr?, vendég?) mellett, miközben sorban bemutatott neki bennünket, a szerkesztőségbe összecsődített helyi írókat, íróféléket. Hallottam, ahogy keresgélte a szavakat, amikor az illető vallató vagy rendreutasító (dicsérő?) szavaira válaszolt. S amikor valami hivatalos (politikai, ideológiai) szöveget, előírást (követelményt, direktívát, elméletet) ismertetett (kellett ismertetnie) a társasággal. Tanúja voltam, amikor a fő-fő kulturális istállómester, miközben a kabátjukat akasztották a fogasra, azt sziszegte feléje, hogy „Maga egy csirkefogó". Semmit sem felelt rá, pedig mások is hallották. Dicséretnek tekintette? Később tűnődtem el, hogy ez az illető úrnak-elvtársnak nem afféle jóindulatú feddése volt-e csak? A pont valaminek a végén. Olyasmi, ami miatt, amiért telefonon vagy a fullajtárjai útján kérdőre vonta, letolta, elmarasztalta már, s talán az igazoló jelentést is megíratta. Mészöly miatt? Más miatt? Mert nem tetszett az író valamelyik mondata a Jelenkorban? Csiklandozta a bajszát? A medve orrát? Lehet, hogy napirendre tért már a dolog felett, de a feddést nem hagyhatta ki? Ne akarj (máskor se) túljárni az eszünkön! Most megúsztad még, de vigyázz, mert a markunkban vagy! (Csirkefogó!) Vajon ez afféle elvtársi ejnye-bejnye volt csak? Nekem furcsa csupán, aki nem ismertem a bennfentes szókincset? – Aztán láttam (a hetvenes évek végétől, a nyolcvanas évek elejétől) – mikor már nagy szerkesztő volt – természetesen, oldottan, fesztelenül viselkedni, örülni, tűnődni, megrendülni is szűkebb (ismerős, baráti) írói társaságban. Pécsett, Szigligeten.

Mit látott bennem? Az igavonó barmot? A kukacot a fenekemben? A felnőttként is naiv gyereket? A tehetséget, amit segíthet? Az alkalmat, ahol bizonyíthatja, hogy igenis az írókért, az igazi irodalomért van ott, ahol van? Egyszer éreztem úgy, hogy egy, talán jelentéktelen dologban nem az én normáim szerint cselekedett, de valószínű, hogy csak a pedagógus működött benne, s megleckéztetett. Sohase mondtam meg neki, hogy eme szándékos vagy szándéktalan tettével (nem tettével) adta meg az utolsó lökést egy őt is érintő döntésemhez, amely nehéz volt, de aztán helyesnek bizonyult. Megbízott bennem. A halála előtti hetekben a korábbinál is jobban. Tudtam, megtudhattam, hogy nem abba az irányba akart elröpülni, amerre a sorsa, a nálánál sokkal nagyobb erő végül elröpítette. S hogy még bátrabb, tisztább, jelentősebb lett, mint addig volt.

Sokkal okosabb volt, mint én. A mindennapi ügyekben, az összefüggések meglátásában, ismeretében, az információk jelentőségének megbecsülésében hozzá képest dadogtam csak. Nem értettem hozzájuk, nem érdekeltek. De ha mégis, akkor mindent meg lehetett kérdezni tőle. „Engem erre a célra tenyésztettek ki" – mondta. Ezt is, ezt a mondatát is csak később értettem meg. Először csak jól hangzott. Mosolyogtam rajta. Aztán rájöttem, hogy milyen nehéz mondat ez. Egy élet minden keserve (tapasztalata?, tragédiája?) benne van. Benne lehet.