Napernyőt nem nyithatok

Így kellene mindig a fejemet tartanom, az ég felé,

hogy a fentről folyamatosan érkező porcukor

minél nagyobb mennyiségben jusson a szervezetembe,

ne legyen túlságosan nagy a veszteség, a felróható kár,

édes legyek, kívánatos és enyhén ragadós, mint az Isten.

A madarakat is jobban látnám, a madarak vonulását,

egy távcső segítségével még a szemükbe is belenézhetnék,

ahogy elrepülnek a házak felett, és az onnan visszaverődő

napsütésből pár gramm nekem is jutna, de tényleg csak ennyi,

mert napernyőt nem nyithatok, mi lesz akkor az édességgel.

A járókelők persze, gyakran fellöknének, hozzám érne egy-egy

idegen kabát, de hát mi ez ahhoz a harmóniához képest,

ahogy a madarak horizontális mozgását az áldás vertikális

útja keresztezi, és ha elég ügyes vagyok, egy szatyorban

még haza is vihetek a porcukorból. Vagy egy műanyag vödörben.

Alkalmi hangszer

Egy húron pendülsz, rángatod

az üres szárítókötelet, új fejezetet nyitsz

a régi naplóban. Tenyered csupa vér,

nem fáj, de összekoszolja az alkalmi hangszert.

Bárhová ütsz, nincs tiszta hang. Csak a por

száll fel: betemet bútort, arcot,

megsavanyítja a tejet. Ezt a szomjúságot

már ismered, mondhatni, testközelből.

Gyakran birkóztál vele. Kiszárad a torkod

a gondolattól, hogy neved egy tengeri szörny

neve is lehetne, ha nem a parton fuldokolnál.

Szárazra tett rém (jelentsen is bármit ez), aki

jobb híján saját magát ijesztgeti. Menekül

előled a víz. Csak az üres szárítókötélnek

van rád gondja. Azt hiszed, te pengeted őt,

pedig ő játszik rajtad hamis, húsbavágó dallamokat.