Portölcsér

 

Egy régi kertet képzelek magamnak,

bejárni persze innen is lehet,

a felhős ég bepárásodott ablak,

a kert olyan, akár a képzelet.

 

A képzelet egy régi kertre nyílik,

a kert kicsi, körötte deszkafal,

a fal nem új, de azért nem is régi,

portölcsér jön, mit a napfény kavar.

 

A napfény kiskanál a kert-pohárban,

a hideg a fal tövén – az ital,

az árnyék több, mint függönyös szobában,

vízvezeték a nyári zivatar.

 

Bejárni persze lehet a jövőből,

a nincs lapul a lapulevél alatt,

a jövő, igaz, sose lehet kőből,

de drótból készül egy-egy pillanat.

 

Egy régi kertet képzelek magamnak,

a régi kert elképzel engem is,

ki-be vágódik ránk az égi ablak,

a fény nem hang, de most mégis hamis.

 

A zöld kékes, a sárga rózsaszín lett,

a fény nem hang, de akkordokba áll,

végigsuhint a kerten még egy ötlet,

füvön tapos, de vadkaporba száll.

 

Virágpor száll a deszkakerítés közt,

az utca felől kutya ugrik át.

Egy kertet képzelek a múltba, fény-közt,

itt gyűjtik Isten eltűnt holmiját.

 

Találsz egy régi, égbe járó csizmát,

találsz már fényevesztett glóriát.

Egy borz a kapus, rögtön int, hogy: „Viszlát!"

Találsz a kisebben nagyobb hibát.

 

Így lépsz be egyre táguló körökbe,

sodródsz a múlt felé veszélyesen,

a ház mögött egy kannával zörögve

a jelen rám néz, azt mondja, igen.

 

Az igen haptákban azt mondja, jelen,

a kertet lassan szétesni hagyom,

mért maradtam én még ott is idegen,

a képzelet saját tulajdonom.

 

De én a saját tulajdonom vagyok?

Vagy meg kell osztoznom egy másikkal?

Esőben a zöld tormalevél ragyog,

szomjas csiga mászik rá azonnal.

 

 

Negyven felé

 

Mért hazudsz, te szinte gyerek arc,

én bizony már fáradt és öreg

vagyok, kár is vitázni erről.

Csonka létra a jövő, eldől,

semmi jó fölülről nem jöhet.

Néz le rám, és azt mondja: zavarsz.

 

Hogy lesz-e a volt, lassan eldől,

úgy tudja, ma újra eljöhet,

fölnéz rám, azt mondja, nem zavarsz.

Tőlem bizony fáradt és öreg

minden, ne közelíts semerről,

megrémít a szinte gyerek arc.

 

Ragyog! Nincs is mit várni erről.

Gyorsan, a létrától lépj el! Dől.

Lenéz rád, azt mondja: gyerek arc,

angyaljárás útjába zavarsz.

Titkos vágyad föntről eljöhet,

mért hazudsz, te fáradt és öreg?

 

 

Kismacska a szekrényben

 

A kórházba belépve

nem ismertem nagymamára,

szeme rémülten szaladt

le s fel, tegnapból a mába.

 

Az orvost hívtuk, cipőt

vett, vérnyomást mért kedvesen.

Nincs semmi baj, nyugtatott.

Ügyeletes, halállesen.

 

A kórteremben akkor

már nem ismert ránk nagymama.

Valami időn túli

létnek volt ott bejárata.

 

Infúziót is adtak.

A nővérke levest hozott.

De a száj csupa cserép,

és beomlott kút a torok.

 

Nem ment az evés, ivás.

Lassan megnyílt a nyitott szem.

Még megismert, beszélt is,

de elveszett a beszédben.

 

Amit mondani akart,

két nap múlva értettem meg,

mikor megint ott álltam,

hogy még adna, s attól szenved:

 

„Kismacska a szekrényben."

Félrebeszél, azt gondoltuk,

nem is félre, egészen.

Butaságunkkal megöltük.

 

Bár ott volt, aki kellett,

fia, lánya s az unokák,

etettük, fésülgettük.

Most új világ jön, nincs tovább.