Valóban „a huszadik század rövid története", mint az alcím is ígéri, vagy valami jóval szabálytalanabb vállalkozás, a valóság fikciójának és a fikció valóságának, azaz a történelem modern és posztmodern szemléletének sajátos írói elegye ez az esszé – amiről Vlastimil Hárl is beszél a kis kötethez írt utószavában –, amely Párizsban, egy 1985 óta ott élő cseh író tollából született, és Prágában jelent meg az ezredfordulót követő első esztendőben? Az író számára – aki a közelmúltban töltötte be negyvenhatodik életévét, s akit az új cseh irodalom egyik legizgalmasabb és legsokoldalúbb egyéniségének tartanak, ám aki, ha igaz, nem lát különösebb összefüggést az 1968-as nyugati diákforradalmak és a Prágai Tavasz között – a nyelv maga a kollektív emlékezet, s amikor (ál)naiv játékossággal kijelenti, hogy „némelyik filozófus azt mondta, hogy a világ rendje megfelel a diskurzus mechanizmusának", tudniillik „a diskurzus változékony, de egyúttal adott jelekkel bír, e jegyek osztályzásának azonban nincs sok értelme", sőt hozzáfűzi, hogy „mindazonáltal a jegy magában véve bizonyos jelentés hordozója, noha nem tudjuk pontosan, milyené", akkor egy kacsintással azt is elárulja, hogy önmagát is ott látja e filozófusok között.

Vagy tévednék? Épp az az ő igazi varázsa, hogy nem rejti el magát a szövegben, pontosabban annyi alakban rejti el, ahány igazságnak csak hangot ad. És hány igazság található ezen az alig százhatvan oldalon! A melltartó feltalálásától a hamarosan bekövetkező világvégéig, az elektromosság forradalmától a fütyis Barbie-babák megjelenéséig, a pszichológia térhódításától a csökkenő talajvízszintig, a proletárdiktatúrától az eszperantista összeesküvésig stb. stb. Nem is beszélve a relativitáselméletről, a fekete lyukakról, a rádióról, a televízióról, a modemről, a dadaizmusról, a szociogenetikáról, a posztmodernizmusról, a genocídiumról, a bioetikáról, az eugenikáról, a kubizmusról, a transzgenetizmusról, az exobiológiáról, az atom dezintegrációjáról, legfőképpen pedig a két nagy totalitarizmus, a kommunizmus és a nácizmus diadalútjáról, mellesleg megjegyezve, hogy ez utóbbit tévesen szokás azonosítani a fasizmussal, amely „lényegét tekintve univerzális, és képes arra, hogy bárhol gyökeret eresszen és gyorsan alkalmazkodjon az adott kulturális és történelmi feltételekhez", s így „egyaránt lehet jobb- és baloldali, és javallhatják az idősebb polgároknak és a forradalmi hangulatú fiataloknak, mert az előbbieknek a rend helyreállítását ígéri, az utóbbiaknak pedig egy új világ megteremtését, ahol minden örökké fiatal lesz".

Akkor hát? Nem túl kiábrándító ez a kép a huszadik századról? Tény és való, hogy az emberiség ismert történetének legvéresebb évszázada kezdetben - a modernizmus égisze alatt – még „hívő" volt, azt sugallva, hogy Isten halott, az embernek mégis van lelke, míg a posztmodernizmus, Hárl szellemes hasonlatával, azt állítja, hogy „Isten halott, következésképp az embernek nincs szüksége lélekre". Ouøedník jellegzetesen posztmodern író, akinek szépprózáját is a hagyományos narráció elemeinek a század második felében tért hódító dekonstrukciója (a diszkontinuitás, a kihagyás stb.) jellemzi, előszeretettel él korunk sztereotípiáival és elcsépelt reklámszlogenjeivel, a mindenütt jelen lévő nyelvi közhelyekkel, de az Europeanában egyenesen ez a téma: a hagyományos erkölcsi és társadalmi értékek, valamint a jelenlegi technológiai-fogyasztói diskurzus között egyre mélyülő szakadék. Azaz nem annyira a szerzőnek, inkább magának a kornak a kiábrándulásáról van itt szó.

Az író úgy tesz, mintha egy hatalmas társadalmi- és természettudományi enciklopédiához gyűjtene címszavakat – ami nem túlzás, hisz tudjuk róla, hogy nemcsak költőként, regény- és meseíróként, esszéistaként, egy ál-Rabelais-mű auktoraként, a „nem konvenciális cseh nyelv" szótárának összeállítójaként működött eddig, amellyel ugyancsak hangos sikert aratott, hanem szerkesztőként, cseh írók francia fordítójaként, sőt különféle lexikonok szócikkeinek szerzőjeként is –, de enged a kor csábításának, s a klasszikus enciklopédikus mű kidolgozása helyett inkább csokorba köti munka közben támadt impresszióit és asszociációit. Miközben nem is a saját benyomásairól és képzettársításairól van szó, mindvégig „a nép hangja" szól ugyanis ebben a könyvben – ő egyszerűen csak tolmácsolja, amit az emberek mondtak, aminek örültek, amit feltételeztek stb., s ami ugyanúgy persziflázsként hangzik, mint amit a filozófusok, antropológusok, matematikusok stb. állítottak, hangoztattak stb. –, azaz annyi válasz van, ahány kérdés, annyi tükör, ahány nárcisztikus tekintet. A mű a ciklikusság logikájára jár, ami önmagában is korkép és talán kórkép is, hisz a témák, az igazságok, a motívumok vissza-visszatérnek, új meg új arcukat mutatják, de minél több aspektusból látjuk őket, annál inkább koholmánynak, paródiának, fikciónak tűnik mindaz, ami a megidézett században történt velünk. Így jutunk a számítógépes rendszerek elképzelt végzetes millenniumi üzemzavaráig, aminek következtében „mintha a huszadik század és az osztrák trónörökös elleni merénylet sosem lett volna", vagyis mintha az egész huszadik század csak fikció lenne. Persze csak ha bekövetkezik a nagy „Millennium Bug", ami, tudjuk, nem következett be, bár ez korántsem jelenti, hogy egyszer – bármikor – ne szakadhatna ránk hasonló vagy akár ennél vészterhesebb katasztrófa is.

Van-e a sok igazság és kérdőjel mögött valami, ami a kor igazságának nevezhető? Ha létezik olyan kérdés, amit Ouøedník nem kíván megválaszolni, hát ez biztosan ilyen, ám miközben a kor nyelvével zsonglőrködik, s virtuóz mutatványaival nemcsak elkápráztatja az olvasót, hanem mintegy hivatásos kétkedővé is teszi, sejteni engedi, hogy a kor úgynevezett igazsága egyedül a nyelvben keresendő. A nyelvben, amely minden állításával megkérdőjelezi önmagát. Mi ez? „A történelem vége", amivel „1989-ben egy amerikai politológus (…) állt elő", s ami akár afféle hatásos happy end is lehetne, hisz „a modern tudománynak és az új tájékoztatási eszközöknek köszönhetően az emberek jólétben élhetnek, és az általános jólét a demokrácia záloga, s nem fordítva, miként azt valaha a felvilágosodás emberei és a humanisták hitték", csakhogy ehhez az embereknek legalábbis tudomást kellett volna szerezniük a végről. De nem így történt, s az az igazság, hogy nagy részük továbbra sem „ismerte ezt az elméletet, és tovább csinálta a történelmet, mintha mi sem történt volna".

Magyarán ahogy a modernitás és a posztmodernizmus egymás görbe tükrei lesznek Ouøedník tolla alatt, úgy vet ironikus fényt az önnön dezaktualizálódását túlélő történelem a kor igaz valóságát képviselő nyelvre, amit hajlamosak lennénk akár az író nyelvkritikájának nevezni, ha nem lennénk tisztában azzal, hogy az ő esetében a nyelvkritikai attitűd is mást jelent, mint a tudós nyelvkritikusoknál: talán épp a történelem iróniájának ironikus idézőjelbe tételét.

(Fordította és a jegyzeteket írta G. Kovács László. Kalligram, Pozsony, 2001, 172 oldal, 1900 Ft)