Eudaemon Arabia

 

 

MÁR JÓ IDEJE nem beszélek. Minden átsiklik rajtam

Anélkül, hogy bármilyen reakciót kiváltana

Vagy nyomot hagyna bennem. Nyelvem enyém, mint a fehérnemű,

Amit az esti fényben kiteregetsz a balkonon.

Az ing, mely valaha átölelt,

A zokni – harapása még látható

Bokámon – most üres,

Hiányzó léptem a holt nadrágszár lobogásában.

Már jó ideje nem beszélek, és a nyelvemmel

Együtt eltávozott tőlem a szerelem is.

Kezed neve. Most siklott át homlokod

És halántékod csillogásán, megigazította lehulló hajtincsedet,

Kivette szádból a ruhacsipeszt, még egyszer odacsíptetett engem.

Úgy lógok kiterítve magam előtt, mint a révedezés.

Felhő vagy. Izzó peremei

Halkan siklanak a szöveten.

 

FEHÉREN LOBOG A FÜGGÖNY a müezzin hangjában.

Ha félrehúzod, látod a teret az esti fényben.

Szél kavarja a szemetet és a gyerekzsivajt.

Mikor a visszaszámlálások még nem ismerik az órák statikáját.

Valahol ott kell lennie az útnak,

Hogyan törd szét tulajdon súlyodat, bomolj ki magadból,

Mint érett gyümölcs a keserű héjból.

 

Amíg ezt elgondolod, az idő

Könyörtelenül mélabúvá és porrá éget.

A müezzin a ruhaujjából rázza ki,

Kikapcsolja a hangszórót a minaret tetején,

És elindul lefelé a csigalépcsőn,

Fáradtan és zavartan a gondolattól,

Hogy az idegen nő iránti szerelem

Benne is beárnyékolhatja az istene iránti szeretetet.

 

Te is visszaveszed súlyodat az ő súlyától, aki alszik.

Még mindig narancsillatot fúj,

Együtt vettétek egy vak árustól

A szálloda előtt, hogy még világtalanabbul

Keressetek gyöngyöket a magok között, mindent feledve.

 

Mikor kialszik a széndarab a vízipipa tetején,

De a szobát még mindig átitatja annak illata,

Ami bódító és eleven volt,

A ragacsos maradék ujjaid hegyén

Elveszett gyümölcsét szólítja: Eudaemon Arabia.

 

ÉJFÉL és még mindig pokoli a hőség.

Szeretkezés közben hallottad a kutyák lihegését,

Az ablak alatt hűsöltek a homokban.

Fekete rabnőd fölhevült teste

Úton az orgazmus felé feladta szilárd halmazállapotát,

És folyékony lávává változott.

Egy pillanatra megint úgy érezted,

Kimászhatsz rajta a kráterből,

Melyet a szétrobbant szavak vájtak beléd,

De mikor reggel fölébredtél, néma peremének

Árnyéka már takarta szemedet. Halotti lepel.

Pusztulás terjengett mindenütt.

És a költészet már csak mint átok érkezett,

Ha az ópium és a rum órái után elhevertél a parton,

És figyelted a bárkákat, ahogy részeg testükkel

Ringatták az óceánt, anélkül, hogy megnevezhetted volna őket.

A nyelv viharos tombolása közepette haldokoltál a szomjúságtól.

Józanul csak akkor találtad érdekesnek a játékot,

Mikor a tintát fölváltotta a vér. A minél több vér.

Ezért ahelyett, hogy részt vettél volna a szalonhívságokban

És parnasszista kortársaid nyafka presztízsharcaiban,

Férfimódra csaltál a töltények árát és a lőpor minőségét illetően,

Ruhaujjadból húztad elő a kártyát, matrózokkal verekedtél.

Tönkrement kereskedőként minden pénzed fegyverbe fektetted,

A kétségbeejtő afrikai hónapok után az egészet eladtad bagóért,

És Marseilles-be visszatérve becsempészted Abesszíniát

A jobb térdedben.

A pokoli bűztől,

Mely az utolsó hetekben áradt lábcsonkodból,

Titkon még ma is irtóznak sokan,

Akik nagy hangon dicsőítik radikális tetteidet,

A lázadó lélek szabadságáról prédikálnak

És hirdetik a neved.

Holtan sem lehet panaszod semmire.

Száz évvel az ismeretlen távozta után

Adenben mindenki tud a franciáról,

Akit Rambow-nak hívtak. Vagy Rambónak. Valahogy így.

Olyan volt, mintha a bordély ajtaja fölé

Korsót kötnél, mérgezett vízzel tele,

Míg el nem szakad a kötél, amelyen lóg,

Aztán tizennyolc év telik el,

Míg a korsó a küszöbnek vágódik és eltörik,

És parányi jégkristályok szóródnak szét az időben.

 

CSORDÁS GÁBOR és GÁLLOS ORSOLYA fordítása