"Mert annyit érek én, amennyit ér a szó"

Kultusz, figuráció és kulturális emlékezet összefüggései Radnóti Miklós költészetében*

Vári György  tanulmány, 2002, 45. évfolyam, 3. szám, 314. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Kuttor Eszternek

„mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. –"

(Radnóti Miklós: A la recherche)

„Ugyanannak az arcnak mindenképpen számtalan olvasata lehetséges."

(Roland Barthes: Világoskamra)

 

A Mohácsy Károly-féle középiskolai tankönyv felépítésére valószínűleg mindenki emlékszik, akinek koránál fogva megadatott, hogy okulhasson belőle. A tárgyalásra kerülő nagy nemzeti költő vagy író életrajzával kezdődött egy-egy fejezet, amit az életrajz által erősen megtámogatott műértelmezések követtek. A szövegek elsődleges kiválasztási szempontja az volt, hogy minél több információt szolgáltassanak nemzeti nagyjaink (axiomatikusan fényes, különben hogyan lehetnének épp ők nemzeti nagyjaink) jelleméről és viselt dolgairól. Az Ember tragédiájának fő értelmezési csapásiránya Madách közismert nőgyűlölete volt, amelynek mégis fölébe tudott emelkedni, mikor Évát tette meg Lucifer egyetlen méltó ellenfelévé. (Hát mégis szerette volna a nőket a huncut?) Az Elbocsátó, szép üzenet elemzését persze mindenki el tudja képzelni, muszáj volt rögtön utána venni a Valaki útravált belőlünköt, hogy valahogy kiküszöböljük az Ady axiomatikusan fényes jellemén (főleg a lányok szemében) esett csorbát. A Semmiért Egészent, úgy emlékszem, nem tanultuk. Ez a metódus (nem kis részt azért, mert valamifajta fátum folytán nagyjaink többségének élete meglehetősen kevéssé szórakoztató) persze nem csinált túl nagy kedvet az irodalomolvasáshoz a tanulóifjúság körében, úgyhogy egyesek nem is kísérleteztek tovább a dologgal, mások viszont Szerb Antal köteteihez fordultak. A két irodalomtörténetben az önéletrajzi részek köztudomásúan lábjegyzetben, apró betűsen szoronganak, és mellőzöttségük által hirdetik a szellemtörténeti „módszer" megérdemelt diadalát a pozitivista tudományosság felett. Azoknak viszont, akik sokat olvasgatták ezeket a remekül megírt kisesszéket és megindító vallomásokat, egy idő után feltűnt, hogy az életrajzi személy érdektelenségét deklaráló szöveg értelmezései – portrék. Vagyis mindig egy személyiséget, egy arcot rajzolnak ki olvasóik elé. Szerb Antal ugyanúgy jár el irodalomtörténeteiben, mint regényeiben. Figurákat teremt. És ezek a figurák, noha azonos a nevük a Mohácsy-könyvben szereplő irodalmi szentekével, rendkívül érdekesek. Vajon miért? Később megértettem, hogy a szellemtörténet pszichologizáló hajlamairól van szó, arról, hogy a történelem és benne az egyéni lélek mindig csak objektivációinak értelmezésén keresztül érthető meg. Szerb mindig embereket akart megérteni, és ehhez a művelethez hívta segítségül a szövegeket. „A mű a lelki-szellemi élet kifejeződése, élményeink és emlékeink benne foglalódnak értelmes egységbe" – írja Rudolf Bultmann Diltheyt bemutató előadásában, majd hozzáfűzi: „a jelentésteli egységek mindenkor egyéni jelenségek."1 Ezért volt a szellemtörténetnek is, akárcsak módszertani ellenlábasának, nagy műfaja a szerzői monográfia, és ezért írt Szerb is portréfüzért irodalomtörténeteiben. Pont fordítva járt el, mint a tankönyvem: nem az önéletrajzból kísérelte megérteni a műveket, hanem a szövegekből olvasott ki egy arcot. Egy figurát. A szó mindkét értelmében. Ezt az olvasás retorikai teljesítményeként létrejövő alakzatot ugyanis prosopopeiának hívják. Az én, a hang, az arc a szöveg, illetve az olvasás figurációs eljárásaként jön létre. Ez a történet középiskolai Szerb Antal-élményemről, egy arcról való beszédet előlegez meg. Egy életműből kirajzolódó arcról, amely mintegy az emlékezés helyeként funkcionál. Egy arcról, ami néha összemontírozódik a fiatal Bálint András arcával. Amely egy arctalanító iszonyat mementójaként őrződött meg. Egy hangról, ami az én hangom, ha hangot adok verseinek. Ez is felcserélődés, ami az alakzatok, a retorika eljárása. Hangcsere, megszólaltatás, értelmezés. És mi más az értelmezés művészete, ha nem jelenvalóvá tétel. A halottak meghívása. A la recherche. Radnóti Miklós arca, ahogy az olvasás, azaz a figuráció létrehozza. Egy olyan arc, amelyet túlzottan jól ismerek ahhoz, hogysem szívesen beszélnék róla. Félek, hogy szavaim megkarcolják. Tudom, hogy ezek a retorémák egy a tőlem itt elvárt diszkurzivitástól teljesen idegen kultikus beszédmód típuspéldái. Az érinthetetlen és egyszeri csodáról szólnak, amely előtt meg kell oldanunk saruinkat, amivel méltatlanok vagyunk dialógusba lépni, és amit az értelmezés csak összemocskolhat. De hát nem épp azért vagyunk itt, hogy a kultuszról beszéljünk? Úgy érzem, meg kell védenem néhány túlzottan gyorskezű, elhamarkodott támadástól a kultuszt általában és konkrétan Radnóti Miklós alább elemzendő kultuszát. Hiszen a kultusz és a kultúra szavak etimológiailag nézve egy tőből származnak, ami arra utal, hogy a kultusz végső soron a kultúra része, nélküle sérülne az a vonatkoztatási rendszer, az az értelmezési keret, amely orientálja mindennapi cselekvéseinket, biztosítja kulturális identitásunkat. Vajon a különböző kultuszok, az alkotók arcai, amiket a róluk keringő mitikus narratívák rajzolnak elénk, nem éppen a kulturális emlékezet formálói, részei? Igaza van-e Dávidházi Péternek, aki szerint a kultusz a kultúra elidegeníthetetlen része?2

A magyar kritikai, irodalomtudományos diskurzus, mióta felszabadult a vulgármarxista irodalomtudomány referencializáló kényszere alól, erőteljesen hangsúlyozza az esztétikai szféra autonómiáját és az irodalmi szöveg önreferencialitását. Ha az esztétikai szféra önelvű, akkor semmi köze sem lehet az előbbi értelemben vett kultúrához. Kulcsár-Szabó Ernő éles szavakkal ítéli el József Attilának a nem professzionális értelmezői közösségek általi kisajátítását, akik úgy teszik önmegértésük részévé a József Attila-korpuszt, hogy mindennapi praxisaikat szeretnék jelentésessé tenni a korpuszból kiolvasható jelentések által, ezért a jelentésképződés lezárhatatlan játékát egy ponton erőszakosan megszakítják.3 Ezek az olvasók egy poszthegeliánus esztétika útmutatása szerint az érzéki látszat mögötti eszmeiséget keresik, a verseket szimbólumként olvassák, amelyekben a képi és a fogalmi sík problémátlanul átfordítható egymásba. A lényegi megfelelés látszatát, illúzióját fenntartva válhat a metafora az esztétikai ideológia hordozójává. A radikális olvashatatlanság, a jelentés felfüggesztése a figurális és a szó szerinti olvasat közt vagy a jelölők rögzíthetetlen játékában, tehát a dekonstruktív líraolvasás éppen azoknak a jelentéseknek a termelődése ellen dolgozik, amelyek kulturálisan felhasználhatóvá teszik az irodalmat. Ezért hivatkozik Kulcsár-Szabó a kultúra és a művészet fogalmát szembeállító Gottfried Bennre.4 Ezzel az esztétikai szféra autonómiáját hirdető Kantra (így értelmezi Habermas az érdek nélküli tetszés fogalmát),5 illetve a morált és a művészetet A tragédia születésében szembeállító Nietzschére6 visszamenő esztétista (nem esztétikai) ideologémával szembeállítható az az érv, amit Kálmán C. György fogalmaz meg éppen a profi értelmezői közösség legitimálásának szándékával: tudniillik, hogy az irodalomtörténész, az értelmező kultúrát formál, teremt: „De nem ez a szabad játék teremti-e a kultúrát? Lehetne-e története a kultúrának az értelmezések láncolata nélkül?"7

Jan Assmann szerint „a társadalmi hovatartozás tudata, amit kollektív identitásnak nevezünk, a közös tudásban és emlékekben való osztozáson alapszik".8 Ezeket pedig az írásos kultúrákban leginkább szövegek (részben szépirodalmi szövegek) hordozzák. Ezeknek a folyamatos oszcillálását, mozgásban, működésben létét nevezi Assmann keringésnek.9 Ennek a keringésnek a biztosítása, a hagyomány és a kultúra teremtése lenne az irodalomtörténész egyik feladata. A művészet nem csak a kultúra egyik funkciója, de nem is állítható vele szembe. Kétarcú, amennyiben egyrészt autonóm, másrészt pedig mint a kulturális identitásképzés eszköze igenis része a fenti értelemben vett kultúrának. Ha a kulturális kritikákkal szemben méltán merült fel az a vád – például Harold Bloom részéről –, hogy a szövegek esztétikai természetét alárendelik politikai szempontoknak, úgy a hazai irodalomértelmezők egy része joggal vádolható azzal, hogy a másik oldalról véti el a szépirodalmi szövegek kétarcúságát, amikor – mint Kulcsár-Szabó Ernő tette Benn nyomán – szembeállítja a művészetet a kultúrával.

A kultuszról úgy szoktuk gondolni, hogy idegen az irodalomtól, hiszen nem teszi lehetővé az értelmezést, a hagyományt statikussá változtatja. Ezenkívül mindig egy életrajzi szubjektumra koncentrál, és nem a műre, hiszen az elemzést és a kritikát nem teszi lehetővé, csak a szövegek csodálatát. Egy személyiséget, egy arcot épít fel, teremt meg, amely egyre inkább függetlenedik a szövegektől, rögzíti vagy éppen megtiltja értelmezésüket. Érdekes lehet persze megvizsgálni, hogy maga a kultusz tárgya, a szerző hogyan járul hozzá kultuszának kiépüléséhez, hogyan építi fel életét, hogyan illeszti bele tevékenységeit egy előzetesen adott narratívába, hogyan idomul hozzá. Jó példa Petőfi, akinek Vahot Imre előírta, hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy a természet vadvirágának látsszék. Tudjuk, ez a trükk olyan jól sikerült, hogy mindmáig az él a köztudatban, hogy Petőfi kimódolt viselkedése olyan reflektálatlan volt, amilyen a természet romlatlan vadvirágához illik. Nyilvánvaló, hogy ezek a narratívák, amiket a szerző és a recepció közösen hoz létre, dialógusba lépnek a szöveg világával, és rendkívül naiv az, aki úgy gondolja, hogy ezeknek a bevonása az értelmezésbe csak egy avultan szerzőközpontú irodalomfelfogás eljárása lehet. Egy életrajz éppúgy szöveg, mint egy vers, narratíva, történet, és a szövegek intertextuális létmódjának tagadása azt feltételezni, hogy Radnóti utolsó hónapjainak narratívája ne olvasná a Bori notesz verseit, és viszont. Ugyanakkor az én-eket nemcsak az életrajzi én termeli, hanem az irodalmi szövegek is. Hiszen már hangsúlyoztuk Paul de Man felismerését, hogy a hang létrehozása, az arc megalkotása (és persze egyúttal destruálása is) az olvasás figuratív műveleteinek eredménye.10 Szegedy-Maszák Mihály így ír Radnóti-tanulmányában, mely alighanem a szegényes magyar nyelvű Radnóti-szakirodalom legfontosabb szövege: „Radnóti költeményeit éppúgy nem igazán tanácsos kizárólag életrajzi dokumentumként olvasni, mint Petőfi verseit. Az 1943. május 26-án kelt Tétova óda mintha egyenesen arra figyelmeztetné az olvasóját, hogy ne szenteljen túlzottan sok figyelmet a költő személyes sorsának, »mert annyit érek én, amennyit ér a szó / versemben.«"11 Megítélésem szerint Szegedy-Maszák Mihály téved, amikor azt mondja, hogy ez a sor Radnóti személyének, egy énnek az érdektelenségét állítaná a szöveggel szemben. Sokkal inkább olvasható az én nyelvi-retorikai létesülésének metafiguratív jellegű kijelentéseként és egyben megvalósításaként. A vers egésze is inkább ezt az értelmezést támasztja alá, hiszen éppen egy én-kimondás, egy belső lényeg, a másikhoz fűződő szerelem (és a vers beszéde szerint ez a szerelem, a másik az, ami lehetővé teszi, konstituálja a beszélő ént: „de benned alszom én is, nem vagy más világ") kimondásának lehetősége vagy lehetetlensége volna a vers tétje: „Mióta készülök, hogy elmondjam neked / szerelmem rejtett csillagrendszerét; / egy képben csak talán, s csupán a lényeget" – kezdődik a költemény. Amit ki akar mondani a beszélő, „szerelmem rejtett csillagrendszere", a másikra vonatkozó érzelem azonos az énnel, egyfajta logosz, belső mag, „lényeg": „De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét, / és néha meg olyan, oly biztos és örök, / mint kőben a megkövesült csigaház." Először a Te-t és az Én-t egymásban létesülőként elgondoló chiazmus érdemel szót e sorokban, mely reflektálja a vers aposztrofikus alaphelyzetét, azt, hogy a megszólító mindig a másiktól kapja a hangját („áradó vagy bennem"). Ezen kívül az én-kimondás retorikai dilemmáinak, a prosopopeia kétarcúságának tematizálása tűnhet szemünkbe: nyüzsgő s áradó, vagyis rögzíthetetlen, néha meg biztos és örök, vagyis rögzült a Másik – és így a vers viszonyrendszerében az Én – arca. Vagyis ezek a sorok egy metafiguratív olvasatban arról beszélnek, hogy a hang megpróbálja uralni és rögzíteni a trópusok rögzíthetetlen transzformációit, ezért „a trópusok és antropomorfizmusok kölcsönösen kizárják egymást" Paul de Man szerint, hiszen az egyik mozgásban tart (nyüzsgő s áradó vagy bennem), a másik rögzíteni vágyik (néha meg biztos és örök). Ugyanakkor azonban maga a hang, az arc is alakzat. „Világos, hogy a trópusoktól az antropomorfizáláshoz hasonló interpretációk felé való elmozdulás tendenciája magába a trópus fogalmába épült bele" – teszi hozzá de Man.12 A prosopopeia alakzatának erről a kioltó-létesítő kétarcúságáról vallanak Radnóti verssorai is, s ennek a belátásnak a folyományaként szolgáltatja ki a kimondó ént, a „lényeget" a retorika nyelvi létesítőerejének: „mert annyit érek én, amennyit ér a szó / versemben."

Az igazán izgalmas kérdés ezért az, hogy a Radnóti-recepció által készített arc mennyiben vezethető vissza a Radnóti-líra önépítő, arcformáló alakzataira. Németh G. Béla szerint a Radnóti-szakirodalom nagy része „az irodalompublicisztika, a sorstársi emlékezés vagy kisebb hányadban a személyes hangvételű és vonatkozású esszék közé tartozik".13 Tudjuk, hogy egy jó értelmező képes arra, hogy a recepció kérdésességében saját kérdéseire ismerjen rá. Kérdés, hogy ha a Radnóti-szakirodalom a költő életrajzi narratívájára koncentráló, esetleg kultikus szöveg, ez – legalább részben – nem az életműben formálódó önépítési stratégiák miatt van-e így, avagy azért, mert a Radnóti-korpusz kanonizációja „hang-képző" jellegű kanonizáció volt,14 vagyis hogy magának a kanonizálásnak az érdekeltsége volt arckészítő jellegű. A szakirodalom az utolsó, nagy versek megtalált hangja felől kereste e hang nyomait az életmű megelőző részeiben, a mértékadó versek alakítottak ki egy kánont, és ennek a kánonnak többségében nem tudtak megfelelni a fiatalkori versek. Maga Radnóti sem ugyanaz volt már az értelmező-arcképkészítők szerint. Valamilyen hatalmas nyomás, teher, az erőszakos halál közelsége formálta olyanná, amilyenné vált, szakadék tátong fiatalkori és kései énje között, ahogy életművének két szakasza is élesen elválik egymástól. A recepció megpróbál valamilyen hidat építeni vagy legalább egy pallót lefektetni a fiatal és a halál szorításában éretté váló Radnótit elválasztó szakadék fölé, a fiatal Radnóti életének és műveinek olvasása jelek keresésévé válik, amelyek a visszatekintő nézőpont számára már kirajzolódnak, számunkra már jelzik a másik Radnóti Miklóst. A baráti, költőtársi visszaemlékezésekből és az emlékversekből mindez határozottan kitűnik, de a diszkurzívabb megközelítések is használják ezt a konstrukciót. Pilinszky János szituációs zsenialitásnak nevezi el azt, ami Radnótiból hirtelen költőóriást csinált: „Tehetségét egy kiszámíthatatlan helyzet, s méghozzá egy olyan tragikum növesztette fel, amelyre indulásakor aligha számított."15 „Látszatra erre született: az idillre" – írja Pilinszky. Radnóti eredeti képességei és az őt elpusztító történelmi kataklizma, amely nagy verseinek tárgya, iszonyatos feszültségbe kerültek egymással, és ez a feszültség adja e versek esztétikai értékét. A költő eredeti képességeit a helyzet tette kiaknázhatóvá remekművek írására. Ezekről az eredeti képességekről nem voltak nagy véleménnyel a költő kortársai sem: „Ki gondolta volna, hogy erről a fokról el lehet jutni a nagy költészetig?" – teszi fel a retorikai kérdést Komlós Aladár.16 Úgy tűnik, ő úgy gondolja, olyan mély a szakadék, hogy nincsenek momentumok sem, amelyek a visszanéző számára jellé válhatnának. Aztán ő is kimutatja Ortutay Gyulára hivatkozva, hogy az idill, a pásztori költészet már az eklogákat sejteti, előlegzi meg, hogy az alacsony színvonalú zsengék már a nagy költészet csíráit rejtegetik. Ez a változás, ez az alakulás a Radnóti-recepció szerint egyfajta formáló szorítás eredménye, ez kényszeríti Radnótit a zárt, feszes formák használatára, a versszerkesztési, verstani fegyelemre. Maga a személyiség, az arc is ebben a formáló szorításban alakul ki, válik olyanná, amilyenként ismerjük. Orbán Ottó írja emlékversében: „Attól annyira meglett férfi, az időhiánytól: a műgond vaskesztyűjét a halál csikorgatja."17 Zelk Zoltán visszaemlékezése már e szorítás nyomait is felfedezi a még csak alakuló költőben: „Nem volt kávéházi költő" – írja. Az életet, a szórakozást, a társaságot (ilyesmik lennének a kávéháziság konnotációi Zelk szövegében és a Nyugat-mitológiában) elvetette – szemben a tipikusan kávéházi, link írókkal –, és csak a munkának élt, önmagát fegyelmezte, s ezért tudta megformálni később a közelgő halál szorításában verseit: „Csak így születhetett meg a csoda. Csak ő, a szavakat napokig forgató nagy míves tudta megtenni, hogy a sötétségtől vakon, véres ujjakkal, rongy papírokra egy csonk ceruzával sebtiben remekműveket írjon."18 Különben a nagy nyomás nem formálta volna, hanem összeroppantja. „A halálfélelem másokat zilálttá és hanyaggá ernyeszt. Radnótiban az állandó erkölcsi emelkedés és a költői becsvágy legyőzte a veszedelmeket" – véli Komlós Aladár. Egy arc rajzolódik ki egyre tisztábban az egyre tökéletesedő életműből, az életmű az én formálódásának tanúsága is: „A tajtékos égben érezhetően már emberileg is megnemesedett" – folytatja gondolatmenetét Komlós.19 A recepció uralkodó olvasási stratégiái nyilván erősen antropomorfizáló érdekeltségűek, egy arcot, egy mintát akarnak kiolvasni az életműből, mely a nemzeti emlékezetbe beleíródva a magyar zsidóság pusztulásának mementójává lehet. „E mögött a költői tökély mögött az az emberi méltóság, az értékeknek az a gyémántszilárd rendje, erkölcsi, s mondjuk ki bátran: politikai evidenciája van, amelyre egy nép építheti törvényeit" – írja Ortutay Gyula.20 Ez a törekvés sikeres volt: Radnóti Miklós, aki számos önmegszólító költeményében a Költőnek az emberi és művészi helytállást egyként tette feladatává, az írást erkölcsi paranccsá tette („az égre írj, ha minden összetört!"), a magyarországi holocaust arcává lett. Radnóti García Lorca élettörténetéből alkotta meg magának a méltó költői élet narratíváját, és ehhez az előzetes narratívához alkalmazkodva élt és írt. Téved Szegedy-Maszák Mihály, amikor azt írja, hogy azért nőtt benne a szenvedésekkel egyenes arányban az alázat, azért nem szökött meg, mikor megszökhetett volna, mert hitte, hogy az ember által nem belátható rend és cél van a borzalmak mögött.21 A holocaustot, milliók halálát ő, a vallásos keresztény nem gondolhatta el egy isteni világterv részeként. A holocaustot a hegeli teodícea mintájára az ész cseleként felfogni Radnóti keresztény hitétől végtelenül távoli blaszfémia volna. Ilyen egy jó Isten világtervének nem lehet a része, legfeljebb egy gnosztikusok által elgondolt demiurgoszénak. A teológiai magyarázat – szerintem – összetettebb. Radnóti talán úgy gondolkodhatott, ahogy a rómaiak ellen küzdő zelóták, akiknek hite azon alapult, hogy ha ők hűségesek a Szövetséghez, Isten is hű marad ígéretéhez. Mi történhetett a zelóták hitével, mikor látták, hogy harcuk reménytelenné vált, hogy bevégeztetett a sorsuk? – kérdi Tatár György egy tanulmányában.22 Mi történt Radnóti hitével a munkaszolgálatban? A kérdés az, „hogy az ígérőhöz vagytok-e hűségesek vagy ígéretéhez? […] Mi fontosabb: hogy meglássátok az ígéret teljesítését, vagy hogy tegyétek, amit a teljesítő parancsol. A zelóták válaszát ismerjük" – zárja tanulmányát Tatár. Radnótiét is. Ahogy a zelóták, úgy Radnóti hite is azért maradt töretlen, mert nem az Ígérethez volt hű, hanem magához az Ígérőhöz. Ezért nem kért számon semmit Istentől. A magyarázat nem teológiai, ám a teológiaival összefüggő másik aspektusa az lehetett, hogy Lorca történetét erkölcsi mintává téve azt vallotta: a Költőnek nem szabad megszöknie végzete elől („Nem menekült el a drága Attila se, csak nemet intett / folyton e rendre", vagy „ mikor jöttek, mit is tehettek, költő voltál, megöltek ők"). Kétségtelen, hogy Radnótit élete és művészete egyaránt alkalmassá tette arra, hogy a magyar holocaust arcává legyen. Versnyelvének pátosza, emelkedettsége, a versben beszélő hang meghatározó jelentősége verseiben egyaránt szolgálta ezt a célt. Azonban a Tétova óda tanúsága szerint az én-kimondást nem tekintette problémátlannak, legjobb verseiben a szöveg termékeként tételezi, a szöveg tropológiai rendszerébe beleírt és nem a jelentések eredőjeként elgondolt trópusként teremt hangot. Ami pedig a patetikus hangoltságú versépítkezést illeti, amit (Celanhoz képest) korszerűtlenként utasít el Szegedy-Maszák Mihály: Pilinszky idézett, megfontolandó véleménye szerint épp a nyelv felmagasztosítása és a beszéd tárgya közötti távolság adja a versei esztétikai kvalitásait. Vajon nem éppen azt a felismerést előlegezik ezek a versek, hogy a holocaust tapasztalata klasszikus művekben nem fejezhető ki? „Anyag" és „forma" harmóniája, illeszkedése, ami Kierkegaardnál – Hegel nyomán – a klasszikus műalkotás feltétele, Radnóti számára már nem lehetséges. Másrészt Pilinszky méltán megbecsült költeményeit szintén emelt, patetikus hangoltság jellemzi a nyelvi puritanizmus ellenére is. Radnóti költészete sokáig nem bizonyult dialógusképesnek, megszólíthatónak (talán csak Pilinszky művészete felől), s ennek valószínűleg éppen patetikus dikciója volt az elsőrendű oka. A hozzá, róla szóló versek inkább a Radnóti-kultusz által teremtett figurával, mint a versekkel léptek párbeszédbe. Azonban a posztmodern alkotásmódnak az intertextualitás versszervezés-lehetőségeit maximálisan kihasználó regiszterkeverő eljárásai Radnóti emelkedett versbeszédét is be tudják építeni egy szólamként versnyelvükbe, így írva vissza a költő életművét a magyar irodalmi hagyománytörténésbe. Kovács András Ferenc Radnóti változatok című stílusgyakorlata igen magas színvonalon mutatja be ezt a lehetőséget.23 A vers „ha verset írok, élek" című sora egyszerre érthető a Költő erkölcsi felelősségét az írásban meghatározó Radnótitól átvett krédóként és annak a Tétova ódában elemzett belátásnak a tudomásulvételeként is, hogy – Babitscsal szólva – „nem az énekes szüli a dalt, de a dal szüli énekesét". Esetleg úgy is értelmezhető, hogy a versírás mindig a hang kölcsönvétele elődeinktől, és egyúttal hangadás elődeinknek, mivel verset írni mindig a hagyomány átrendezése, megszólítása, s mivel az irodalom létmódja az intertextualitás. A versíró én csak úgy jöhet létre, válhat élővé, ha Radnóti hangját, hangnemét kölcsönveszi, és Radnóti is csak a megszólítás által válhat élő részesévé a hagyományfolyamatnak. KAF harmadik „változata" múlt idejű, és Radnóti életére utal: „S míg tajtékzó, süket kor újra kint tarolt bent verset írtam én, s bevallom, néha féltem." Ez teszi lehetővé, hogy az olvasás figurációs műveletei Radnóti alakzatát olvassák a szöveg beszélőjévé. Radnóti tehát hangot kap, hogy hangot adjon, épp úgy, ahogy megjövendölte: „Ülnek az asztalnál, megbujnak a nők mosolyában / és beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen, / távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak."24

 

Jegyzetek:

* Vári György és Csehy Zoltán itt közölt írásai szerkesztett változatai azoknak az előadásoknak, amelyek a IX. JAK Tanulmányi Napok „Szerzői önépítés" témájában hangzottak el Pécsett 2001. október 5-én. (A szerk.)

1 Rudolf Bultmann: „Történelem és emberi létezés", in: uő.: Történelem és eszkatológia, Atlantisz, Budapest, 1994. 136. o.

2 Dávidházi Péter: „Isten másodszülöttje", Gondolat, Budapest, 1989.

3 Kulcsár-Szabó Ernő: „Az újraértés küszöbén. Szabolcsi Miklós: »Kemény a menny«", in: uő.: A megértés alakzatai, Csokonai, Debrecen, 1998. 151. o.

4 Kulcsár-Szabó Ernő: „Az Én utópiája és létesülése. Ady Endre avagy egy hatástörténeti metalepszis nyomában", in: uo., 46. o.

5 Jürgen Habermas: „Egy befejezetlen projektum – a modern kor", in: Jürgen Habermas, Jean-François Lyotard, Richard Rorty: A posztmodern állapot, Századvég, Budapest, 1993. 166. o.

6 Friedrich Nietzsche: A tragédia születése, Európa, Budapest, 1986. 13. o.

7 Kálmán C. György: „Interpretáczió-mitológiák", in: uő.: Te rongyos (elm)élet!, Balassi, Budapest, 1998. 209. o.

8 Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a magaskultúrákban, Atlantisz, Budapest, 1999. 138. o.

9 Uo., 139. o.

10 Paul de Man: „Az önéletrajz mint arcrongálás", in: Pompeji, 1997/2–3.

11 Szegedy-Maszák Mihály: „Radnóti Miklós és a Holocaust irodalma", in: uő.: Irodalmi kánonok, Csokonai, Debrecen, 1998. 170–171. o. (Későbbiekben: Szegedy-Maszák)

12 Idézi: Menyhért Anna: „A hang megtalálása", in: Tanulmányok Szabó Lőrincről, Kabdebó Lóránt, Menyhért Anna (szerk.), Anonymus, Budapest, 1997. 251. o.

13 Id.: Szegedy-Maszák, 171. o.

14 Vö. Menyhért Anna fentebb hivatkozott szövegéből a 246. oldalon írtakkal.

15 Pilinszky János: „Radnóti Miklós", in: Erőltetett menet. In memoriam Radnóti Miklós, Réz Pál (szerk.), Nap, Budapest, 1999. 403. o. (későbbiekben: Erőltetett menet)

16 Komlós Aladár: „Radnóti olvasása közben", in: Erőltetett menet, 392. o.

17 Orbán Ottó: „Radnóti-emlékérem", in: uő.: A költészet hatalma, Kortárs, Budapest, 1998. 69. o.

18 Zelk Zoltán: „Varázslat", in: uő.: Tegnap, Magvető, Budapest, 1966. 112–113. o.

19 Erőltetett menet, 400. o.

20 Ortutay Gyula: „A bori notesz", in: Erőltetett menet, 372. o.

21 Szegedy-Maszák, 179. o.

22 Tatár György: „Az el nem mondott történet", in: uő.: Pompeji és a Titanic, Atlantisz, Budapest, 1993. 236. o.

23 Kovács András Ferenc: „Radnóti változatok", in: Erőltetett menet, 412–413. o.

24 Tisztában vagyok azzal, hogy szövegem utolsó mondata (bizonyos fokig hangvétele általában) visszaírja a szöveget egy kultikus paradigmába. Jellegzetesen kultikus retorémák, „a költő megjósolta" típusú kijelentések (Radnóti esetében különösen jól alkalmazhatóak, verseiben sokszor vizionált erőszakos haláláról). Azonban a dolgozat éppen a kultikus beszédmód legalább részleges legitimitása mellett próbált meg érvelni, és ezzel a kultikus gesztussal gyakorolni is kívánta azt, amit mond.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs