Il Buranello

 

Vaghezza, chiarezza, buona modulazione.

 

– Süketnek tetszett lenni, Mr. Browning,

összhangzattani jártassága bár figyelemre méltó,

ám csak tercel az igazsághoz, jó Robert –

 

dohogtam magamban, ahogy egy óra tájt

befordult az utolsó járat Buranóra, Mazzorbo felől.

Imrével csavarogtunk úgy tizenegyig

 

a városban. Szabadnapos lévén ebéd után

indultunk aznap a Tre Rose elől a San Pietro iránt,

a San Giovanni dei Greci s az Arsenale mellett

 

a via Garibaldi hídján. A harangtoronyhoz,

ahogyan szoktuk évek óta: a Hercegnő verseivel.

Visszafelé hűvös volt a Fondamenta Nuovén.

 

A sziget kék-sárga-rozsdabarna házaiban

néhol még tévét néztek, a Raspo de Ua pincérei

ingujjra vetkőzve egy asztalnál helybeliekkel

 

beszélgettek a Baldassare Galuppi utcán.

Mindjárt jövök, intettem, fordulok egyet a szoborhoz,

ahogyan szoktam, a városból visszaérve.

 

– Önt olvasom újra, Robert Browning,

Velencében is viktoriánus londoni. Úgy tünik,

az opera buffa és a gáláns szonáta

 

nem épp az Ön ínyére való. Kihűltnek

mondja, talán annak tartaná ezt a márvány-

talapzatot is, hol oly jól esik a feliratnak

 

támaszkodva üldögélni. Százötven évnek

kellett telnie, talán, brutális százötven évnek,

a klavikord cirpelését most Ön is szívesen

 

hallaná, és eljönne ismét Londonából

megízlelni egy kecses, bár valóban nem túl

mélyen szántó futamot, egy világos,

 

érzékeny dallamot, csinos, bár rejtett

ellenszólammal párosítva. S egy jó modulációra

csettintene, mint egy igazi szakértő,

 

ahogy a Piave-menti bor egy pillanatra

tüzesből bársonyosra fordul. S a maszkabál,

a felszines csevely?! Mr. Browning,

 

hogy egy foszlányát elkaphassam,

amit egy bolond ünnepen – Ön mondta ezt –

a fülbe súgtak, eljövök újra meg újra

 

e szép öreg dámához, bár csipkéi foszlanak,

bokája megbicsaklik, s parókája lecsúszott, hogy rátaláljak

legléhább és legszabadabb magamra.