Théba mélyére

 

 

Nem hívlak többé a Nyárba.

Reményen,

illúzión túl

Théba mélyére már;

a Halottak Városába.

A megtöretlen, gránit

némaságba.

Ahol már nem csal,

el nem árul

az idő.

Nem a csillagok tánca.

Az örök kövek sivatagába.

Fölzengnek Egyiptom

szobrai.

S  a piramis sarkig

kitárul.

 

 

Exhumáció

 

Tudom, meddő. Hogy hazug

a remény csaló díszlete,

a lázadó vágy dobszava.

Pereg a homokhegy idő.

Rugójatört a perc, az óra.

Beírom veled az ég falát.

A rend szentségtörése.

Szerelem exhumációja.

 

 

 

Lassú fuldoklás

 

 

Emléked oxigénje fogy.

Lassú fuldoklás

Megritkult levegőben

Az Idő kínpadán.

És egyre

És nem elég

A szadista

Isteneknek.

A tűzre éhes

Szerelemnek.

Az oxigén

áldozati tömjén,

kegyetlen-lassú

lánggal

ég.

 

 

 

 

Morajuk elhalt zene

 

 

Majd csönd lesz.

Tengermélyek csöndje.

A házat huzat járja

át.

Az űr fagyos

szele.

Elhagyod már a tükröket.

Nem látlak.

A szemem jéghártyás:

vakok

könyörgő,

égüres szeme.

Patakok

futnak

vizük nélkül.

Morajuk

elhalt.

Elfulladt zene.

 

 

 

Elérem az ösvényt

 

 

Elérem én is az ösvényt,

eldobok minden súlyt, tehert.

(Aki a végállomásra ért,

ahol nem vár már senki se.)

Elindulok a vaksötétben

az útra – nincs elágazása.

Odavezet, a mélybe le.