Nem vagyok kíváncsi a hegyeshalmi állomásra, magamra se vagyok kíváncsi, nem érdekel, hogy itt szállítottak le harmincöt éve, itt cipeltem a bőröndömet, amiben a határőrtiszt hosszan turkált.

Ez a világ, amiben nem vagyok kíváncsi magamra sem, egy másik világ már, nincs vízumvizsgálat, nem látok határőrtisztet, csinos Adidas-táskám van, könnyen le tudnám emelni a csomagtartóból, ha kutatni kívánnának benne, Gábor naplója a kutyát sem érdekli, engem se, Liv hívott, indulnom illett, lemondtam a mai és a holnapi óráimat, a holnaputánit nem mondtam le.

Láttam az elmúlt években néhány Yvonne…-előadást, divat Európában, ezekről beszélgetek a hallgatóimmal. Változatok a szabadságfogalom meghatározhatatlanságáról, elenyészéséről, arról, hogy ami egykor átlátható és kifejezhető volt, az megragadhatatlan, az sem tisztázható, hogy mi a divat oka, a nosztalgia talán, a tiltakozás talán, mindenhol csak a talán, a céltalanság talányokba burkolódzik, a gomolygásból kibukkanó arcokon bűntudat, félelem és szégyen, de ez is csak azok számára kivételes esély, akik képesek elválasztani magukat a mindent felemésztő közönytől, az előadásokat szétforgácsolja a bizonytalanság, egyik-másik érdekes, de nem hagynak nyomot, próbálok magyarázkodni, én is, ők is – a reflexióikból érzem, hogy ebben megegyezünk – a talánok birodalmában bolyongunk. A Westbahnhofon beteszem a táskámat a csomagmegőrzőbe, sötétkék-fehér rajta a márkajelzés. Két órám van a csatlakozásig. Apámat a kutatás láza egy háborús város éjszakai utcáira vezette, SS-járőrök között osont, hogy adalékokat gyűjtsön a botrányt keltő szabadság-eszmény születési körülményeiről, anyám a koncertjével is alig törődve az orosz invázió után kihalt sikátorokban lopakodott, ahová sok évvel később engem is elhurcolt, hogy megtaláljon valamit egy régi nyomozóút szenvedélyéből, én csak a hiábavalóságot érzem.

Gyalog megyek végig a Kärtnerstrassén. A Ring előtt, a sarkon, a metróaluljáróból kilép egy nő. Szőke. Keret nélküli szemüvege van. Piros blúz, sötétkék-zöld kockás kiskosztüm, magas sarkú cipő. Nem értem, miért biccent. Üzletasszonymosoly. A hóna alatt fekete bőrmappa. Korán van, az utca üres, a lejárónál csak ketten állunk, tegnap hajat mostam, elég divatos a frizurám, középen választottam el, két oldalra fésülve szárítottam, néhány szál a homlokomban, sötétkék Kleider-Bauer dzsekim van, citromsárga póló, világoskék farmer, a szakállamat rövidre nyírtam, teljesen ősz.

A sarkon építkezés. Meszesládák, cementeszsákok, téglahalom, betonkeverő. A törmelék alól patkány bújik elő, eltűnik egy lyukban a lejárónál. A hölgy nevetni próbál. Mintha egy sajtófogadáson vagy egy partin állna pezsgőspohárral a kezében, és fel akarná hívni magára a figyelmet a kacajjal. De van a nevetésében egy sötét árnyalat. Mintha nem is ő nevetne, hanem valaki a mélyből, talán a metróállomáson a sínek közül, lehet, hogy a patkány röhög rajtunk. A nő köszön. Jó reggelt. Jó reggelt, mondom. Ez lehet a szokásos útvonala. Lefagyott már a mosoly az arcáról. Esendő a tekintete. Elvesztette a biztonságát.

A Ringen elég erős a reggeli forgalom. A szemeteskocsik ürítik a kukákat. Az üzletek portálja elé kirakják az oldaltáskákat, bőrszatyrokat, hátizsákokat, retikülöket. Indulás előtt beszéltem Ferivel telefonon, üzen-e valamit Livnek. Most ő is utazik, a sógoroknál lesz egy fantasztikus koncert, így mondta, egy amerikai pali, meghallgatja, visszajön, hát addigra mi is itthon leszünk, mondtam, majd találkozhatunk.

Nem pókhálóztam le a lakásban a szobasarkokat. Azzal a kihúzható-betolható nyelű bolyhos vacakkal csinálom, ha nem jön a bejárónő. Egyszer jön, egyszer nem jön. Közeledem a Heldenplatzhoz. Esik néhány csepp eső. Miért jövök erre? Kirakatok sincsenek itt, bankok vannak. Liv azt mondta, hogy legalább együtt utazhatunk majd Pestre, úgyis régen utaztunk együtt. Liv nem mondja azt, hogy otthon vagy itthon, azt mondja, jövök Pestre, megyek Párizsba.

Miért éppen a Heldenplatz felé megyek?

Gádor járt Bécsben tíz éve, a Burgtheater bemutatóján. Nyugodtan vezetnek az autósok. Szépen sorolnak be egymás mögé. Ritkán váltanak sávot. Átjött a Heldenplatz bemutatójára. Egy csoda volt öregem, hogy tudtam még jegyet szerezni. Szaladgáltam összevissza a lépcsőkön, hát ezek a bécsi nők, mind szőke, a vörös is, a fekete is, és mindegyiken Sophia Loren-szemüveg, úgy járnak, mintha bőr iratmappát szorítanának a hónuk alá, s a mappában állati fontos iratok volnának, közben a kígyóbőr retikül a vállukon fityeg, és mintha nem a feleségeik lennének a csokornyakkendős férjeiknek, hanem a titkárnőik, nem is, mintha a férjeik lennének az ő titkáraik, jöttek, jöttek mindenfelől, mint az oroszok, hát öregem, arra gondoltam, mondta Gádor, hogy ezeket a falanszternőket mindet sorban meg kellene kefélni, bevinni őket a mosdóba, vagy ott mindjárt a lépcsőn, a vörös bársonyszőnyegen, úgy, hogy a visongásukat mindenhol hallják, ez lehetne a kísérőmuzsika az előadáshoz, mondd öregem, voltál te már egyszerre két nővel?

Turistabuszok érkeznek a térre.

Még van egy órám a vonatindulásig.

Sátrak. Bódék. A szokásos képeslapok. A szokásos idegenforgalmi mütyürök, a szokásos italok.

Gádor harmincéves volt. Az egyik pesti éjszakai bárban két táncoslányka, be akartak jutni az Operett balettkarába, fogalmuk sem volt róla, hogy nem tudok segíteni nekik, olyan lelkesek voltak, pezsgővel itattak, elcipeltek magukhoz, valahol a tető alatt laktak, részeg voltam, mint egy csacsi, olyan drágák voltak, vizes ruhát raktak a fejemre, reggel puszikat adtak, szégyenlősen, mint akik maguk se hiszik, hogy mi történt éjszaka. Háromnegyed órát fütyült és tapsolt a közönség a Burgtheaterban, mondta Gádor, Bernhard odavágta a pofájukba, hogy ezek voltatok, ezek vagytok, ezek lesztek, cinkosan nevetve mesélt, mint egy diák, ilyen lehetett a két szőke táncoslánnyal, nem kérdezem meg, hogy a lányokhoz az eredeti Bogart-kalapjában ment-e, biztosan abban, a Simi temetése huszonöt évvel később volt, addig abban járt, a régi, felhajtott gallérú ballonban, a nyaka körül lebegő sállal, nem csoda, ha a lányok, két pajkos kis cica, elragadták, mint egy pamutgombolyagot, amivel játszani lehet.

Itt sorakoztatták fel a deportálás előtt a bécsieket. Most a turistabuszok foglalják el a teret. Kérdéses, hogy az idegenvezetők beszélnek-e arról, hányan álltak itt és hová vezetett az egykori út. Az erkélyen, ahol Gádor ült, ütemesen tapsoltak. A másik oldalon fütyültek. A földszinten a tüntetők, mesélte, előre-rohantak a rivaldáig, mintha a Scalában lettek volna egy hajdani botrányos Verdi-bemutatón, tomboltak, a szőke Sophia Loren-szemüvegesek közül egy sem tapsolt. Hányan állhattak itt, ahol most a turistabuszok, amikor Hitler megérkezett a térre? Van egy egészen kicsire összecsukható ernyőm, kinyitom, szemerkél az eső, a turistákat nem zavarja, japánok, a másik autóbuszban talán svédek, magasak, szépek, kecskefejűek. Gádor kijött előadás után a Heldenplatzra, felvette a bécsi útra a régi ballonját, a Bogart-kalapját, az már nem az eredeti volt, a nyaka köré tekerte a régi fekete sálját. A ruhatár előtt fél órát kellett várni, akkora volt a tumultus, még mindig tomboltak, fütyültek, néhányan visszarohantak tapsolni, mint az elszánt rohamcsapatok, fél órát várt a ruhatárnál az egymást taposó emberek között, de megérte, kivágtam magam a tömegből, mondta, feltettem a kalapot, felhajtottam a ballonkabát gallérját, körültekertem a sálat, és elindultam a szőke picsák meg a csokornyakkendős faszok között.

Halad Gádor a vörös bársonyszőnyegen. Visszaérek a Ringre. Gádor eléri az első lépcsőfordulót. A rövidebb utat választom a pályaudvarig. Kiváltom a ruhatárból az Adidas-szatyromat. Tudták, mesélte diadallal Gádor, hogy Humphrey Bogart már meghalt. Lehetetlen, hogy ne tudták volna. Biztos, hogy látták a Casablancát. Az arcukra volt írva, ahogy bámultak, az volt az arcukra írva, hogy nem tudják, ki megy ott, az nem lehet, hogy ő, hiszen meghalt, de mégis, mi ez, valami látomás? Akár elénekelhettem volna nekik a Marseillaise-t, tudták volna, hogy miért éneklem, a picsák, a faszok, ez is rajta volt az arcukon, a homlokomba húztam a kalapot, öregem, úgy lépkedtem, hogy lengjen a sál, öregem, alig tudtam visszatartani a röhögést.

Az expressz kigördül a pályaudvarról. Ha nem jön a bejárónő, nekem kell lepókhálóznom, mire Liv megérkezik. Ha együtt érkezünk, gyorsan megcsinálom, amíg pisil, először mindig a WC-re siet, sikongatnak a picsák, Gádor keféli őket a színházi mosdóban, Liv a régi éjszakánkon, a salzburgi penzióban, az első orgazmusa után a szájába vette, tizennyolc éves volt, én voltam a harmadik, akivel lefeküdt, hogy merte?, tanulta?, hallotta?, kitől?, persze, a fogorvos úr. Évekig nem mertem megkérdezni.

Keletről süt a nap, jó, hogy a kupéban a másik oldalon ülök.

Liv ritkán mosolyog, mégis olyan a tekintete, mintha örökösen mosolyogna, tágra nyitja a szemét, töpreng, keresgél, nem ért valamit, mindig fel tudtam idézni az első éjszakánkat, azt mondta, ő is, még ketten vannak rajtam kívül a fülkében, nem érdekelnek, én se őket, senki senkit, Liv tavasszal volt ötvenéves, a melle már nem gömb alakú, mélyen van a két rózsa, Linznél sokáig áll a vonat, sokan szállnak le, százan, kétszázan, nem osztrákok, az öltözékük, a viselkedésük ünnepélyes, némán csoportokba verődnek, nem turisták.

A Traunsee tükre olyan fényes, mint egy mitológiai acélpallos. Nem tudom, hogy jut az eszembe az, hogy acélpallos, az, hogy mitológiai. A hegyek árnyékban vannak, de a tó villog. Fényes, mint egy Wagner-opera díszlete, baljós és fenséges.

Gádor körbesétálta előadás után a Heldenplatzot. Azt mondta, hogy összesűrűsödött számára minden ott a téren, öregem, minden, ezt úgy tudta kimondani, hogy benne volt az, amit a barátságunk évtizedei alatt együtt ismertünk meg, a kétértelműségek, a képzelgéssel megvert emberek, a kiokádhatatlan múlt, az isten verje meg, ettől látom a tó tükrét olyannak, mint egy Wagner-operában a pallos villogását, auf wiedersehen, a mellettem ülő idős hölgy leszálláshoz készülődik, segítek leemelni a csomagtartóból a bőröndjét, nem köszöni meg, tizenkettő után öt perccel érkezem a Café Mozarthoz, behúzódom a leghűvösebb sarokba.

El kellene zarándokolni a hajdani panziónkba, ott van-e még a szőke tulajdonosnő a recepciónál? Megvan-e még a panzió? Az állomás mosdójában új a csempézés. Új a kéztörlő. Új a gombnyomásra működő csészetisztító kefe. A kirakatokban, mintha hozzájuk se nyúltak volna harmincöt éve, ugyanolyanok az emeletes torták. A város alatt ugyanúgy, mintha egy másik, ugyanilyen város volna, a kétértelműség, a képzelgés világa. Semmit sem ismerek ebből a városból, azon a két napon és két éjszakán kívül, amit itt töltöttem. Hazulról hoztam ezt az érzést a látható alatti másik városról? Ja, Pressokaffee. Ohne Milch.

Liv az asztal mellett áll. Előbb érkezett a vonat? Taxival jöttem az állomásról? Nem érkezett előbb, nem jöttem taxival, mondom. Jegeskávét inna, mégsem, inkább fagylaltot kér. Mintha már egy órája ülnénk együtt, és éppen befejezné, amiről egy órája beszélgetünk, nem telefonáltam volna, mondja, nem hívtalak volna, igazán, de anya az utolsó pillanatban lemondta a közös utat, azt beszéltük meg, hogy elmegyünk hárman, anyával, apámmal, végre együtt hárman, a szalmaretiküljében szacharint keresgél, kérj egy presszókávét nekem is, megbeszéltük, hogy végre hármasban, délután kezdődik a Wiener Grabennél, a mauthauseni kőfejtőnél az emlékezés, anya, tudod, ott volt, nem tudom, mondom, persze, mondja, neked nem beszélt róla, nekem is csak egyetlenegyszer, hozzák a hatalmas fagylaltot, kókusz, őszibarack, narancs, emlékkoncert, egy bécsi születésű amerikai dzsesszkirály csinálja, hallottál róla?, nem, mondom, várj, Feri mintha mondta volna Pesten, hogy egy amerikai pali miatt utazik, Feri engem is hívott, mondja Liv, ő ott lesz.

Kanalazza a fagylaltot. Megissza a kávét.

Az apám ráállt, jó, hát eljön, ha anya rászánta magát és szeretné, ha ő is jönne. A linzi megállónál a hallgatag, ünnepélyes tekintetű utasok leszállás után csoportba verődtek, talán olaszok voltak vagy lengyelek. Tegnapelőtt Liv anyja azt mondta a reggelinél: nem. Először azt se tudtam, miről beszél, mondja Liv. Nem, mégsem jön, kész, ne kérdezzük. Én megyek, mondtam, mondja Liv, eldöntöttem, csendben mondtam, mondja, ugyanolyan csendben, ahogy anya mondta, hogy mégse megy, apám rám nézett, akkor ő se jön, ne menjek én se, tűnjön el ez az egész, kezdett ordítani apám, nem kell odamenni, legyen vége már, még hogy a dzsesszfenomén, tűnjön el már az egész, nem tudta abbahagyni, anya rátette a kezét a kezére, erre elhallgatott. Biztosan a lelkiismeret-furdalása miatt csinálta a jelenetet, mondja Liv, tudod, milyen, nem tudom, mondom, nem ismerem az apádat, azt tudom róla, amit tőled hallottam, és amit Gábor írt róla, Gábornak jó lehetett vele a kapcsolata, ezt nem mondom Livnek, most azt kívánom, hogy sohase gondoljak többé Gáborra, hazamegyek, kihajítom a kukába a naplóját, a leveleit, abba a kukába, amelyik a sétálóutcánk első padjánál van, a hajléktalanok őrhelye mellett, tűnjön el végre már az is, amit leírt, a szomszéd asztalnál ülők figyelnek minket, bizonyára azt hiszik, hogy a szokásos jelenet, két középkorú turista a napi programon vagy a szálláspénzen vitatkozik érthetetlen nyelven.

Apám sohasem ordítozott, mondja Liv, tudod, olyan, mint egy angol arisztokrata, mint a nyugdíjas tábornok a gyarmatokról egy Maugham-regényben, ezt az egyik barátja mondta róla, tűnjön már el végre az anyám emlékeiből a láger, a nagyszüleim látványa, amint belökik őket a gázkamrához vezető sorba, Liv nagyon csendesen beszél, mosolyog, hogy megnyugtasson, a kezemre teszi a kezét, ahogy az anyja tehette az apja kezére a kezét, tudod, mondja, biztosan a lelkiismeret-furdalása miatt borult ki, mert amikor az apját kiengedték a börtönből, ő átszökött a határon, az apja is mondta neki, hogy ne maradjon, és amikor az anyja egy év múlva utánatelefonált Párizsba, hogy haldoklik az apja, akkor nem ment haza a temetésre, hogy is mehetett volna, azonnal letartóztatják tiltott határátlépésért, az anyja is tudta, mégis lelkiismeret-furdalása van azóta is, mondd, normális ez ötven év után, amikor anyára ordított, biztosan azt kívánta, hogy végre belőle is tűnjön el már minden emlék.

Ha az anyja szüleit említi, azt mondja, a nagyszüleim, ha az apja szüleit, azt mondja: az anyja, az apja.

Egyedül megyek, mondtam nekik, szeretnék csak öt percig állni ott a csendben, ezt nem veheti el tőlem senki, ti sem.

Úgy néz rám, hogy megértem, az egyedül most már azt jelenti, hogy velem.

Persze, mondom, világos.

Nagyon elfáradt, amíg elmondta.

Háromkor van egy vonatunk Linzig, este tízkor már továbbmehetünk Bécsbe, ott vagy megalszunk, vagy lehet, hogy lesz egy jó csatlakozás Pestig. Ne haragudj, telefonálnom kell. A párizsi irodáját hívja a mobilján. Instrukciót kér a pesti tárgyalásaihoz. Még visszahívnak, mondja, ezeknél semmi sem végleges, valamelyik igazgatósági tagnak mindig van egy ötlete, bele lehet őrülni.

Két példányban ül mellettem, az egyik velem beszél, a másik mobiltelefonon tárgyal. Anyját hívja. Minden rendben, a Café Mozartból beszélek. Zoltánka eljött értem, együtt megyünk, minden rendben, csók.

Ugyanolyan az Adidas-táskája, mint az enyém, de fekete színű. Hív egy taxit. Andrzej telefonált Varsóból, kezdem, nagyszerű, vág közbe, gyere, a taxi nem tud behajtani, a sarkon vár.

Pestig váltsuk meg a jegyeket, mondja az állomáson, egyszer megszakítható az utazás.

 

Időben érkeztünk? Késtünk? Volt már emlékbeszéd? Este lesz?

Mögöttünk újabb csoportok. Szemből is özönlenek vissza a fenyőerdőn átvezető ösvényen.

A völgyben a kőfejtő.

Láthatók a lépcsők, megállunk, nézzük, fényképről már láttuk.

Magasabb. A legfelső lépcsők elérhetetlenek.

Kétoldalt mellékösvények.

Csikorog a kavics a talpak alatt, kődarabok gurulnak a mélybe.

Kiáltások. Távolról. Mintha mégis közelről.

Átpréseljük magunkat a csoportokon. Akik a kőfejtő felől jönnek, a dombon megállnak, visszanéznek. Valaki azt mondja németül, hogy minden nemzetnek van emlékszobra, a magyaroknak is, mondja Liv, most szólalt meg először, mióta leszálltunk az autóbuszról, sápadt, szorítja a kezem.

Százhatvannyolc lépcső a Wiener Graben. A völgyben dobogó, széksorok. Mintha egy fémháló terülne föléjük. Nem dekoráció. Talán a hangosítók kábelei. Emberpatakok. Az egyik a színpad felé, a másik a színpad felől. Transzparensek. Feliratok. Zászlók. Minden csoportnál. Mellettünk genovaiak és lyoniak. Zúg, csattog a zene, pedig a dobogón, lent nem játszik senki. Hollandok jönnek, mögöttük nagyobb csoport cirill betűs feliratokkal, nem oroszok, talán szerbek. Nincs már napfény. Nincs még holdfény. Liv fél lábon kavicsot ráz ki a szandáljából, trapp, trapp, trapp, ez a zenéből hallatszik, trapp, Liv szorítja a kezem, a zenében a trappolás, egy katonai osztag lépései, fémcsengés, szerelvénycsörömpölés, kerékpármotor hörgése, ordítások a zenében, Gema! Gema! Achtung! Achtung! Gema!, körülöttünk az arcokon a közös tudás szolidaritása, mintha közös döntés eredménye volna az elnémulás, mintha elégtétel is volna a tekintetekben, mintha megaláztatás is, lihegve érkeznek vissza a kapaszkodón, akik már megjárták a kőlépcsőhöz vezető utat, Liv kirázta a kavicsot a szandáljából, sántikál, Achtung! Achtung!, a zene erősödik, Gema! Gema!, bakancstrappolás, ott lesz a magyarok szobra, mondja Liv, miért pont ott?, hallottam, mondja, az előbb mondta valaki magyarul, ott az a széttárt karú szoboralak, ezek mögöttem nem zsidók, a transzparensükön görög felirat, sötét, nyírt körszakáll, garbók, színes pólók, talán az apjukat hurcolták ide, talán a nagyapjukat, Liv franciául beszél egy asszonnyal, szép öregasszony, mitől szép itt mindenki?, ápolt a bőre, nyolcvanéves, mondja Liv, miért olyan fontos neki, hogy most csacsogjon ezzel az öregasszonnyal?, itt volt, ki volt itt?, ez a francia asszony, már egy másik nővel beszél, fiatalabb Livnél, szőke, szemüveges, fényképezik, felemeli a karját, integet, mosolyog, ide, ide, kiáltja, magyarok ide, tényleg a széttárt karú alak a magyar emlékszobor, hoch welle leben, a zenében egészen közelről, honnan?, ha a dobogón nem játszanak?, Einleitung zu einer wahren Geschichte, tenorhang, mi az, hogy igaz történet?, mi az, hogy bevezetés?, Der weg… mi kezdődik?, hoch welle leben, a szüntelen trappolás, hogy tud Liv ebben a hangzavarban beszélgetni?, a tenorhang a Kaddist énekli, közben három egyes lövés, éles sípszó, ordítás, gépfegyverkattogás a zenében, a szobor mellett kempingasztal, Sanyo magnetofon, két hangfal, Feri integet, áttör a tömegben, gitár van nála, ugye, állati jó zene, mondja, ugye, fantasztikus, három finn srác felvette a délutáni programot, azt játsszuk le, mit szóltok hozzá, fantasztikus, ugye, este lesz még egy program, visszamegy a kempingasztalhoz a három finn zenészhez, egy hatalmas, vékony néger szaxofonos is játszik velük, Das Gebet, mondja a tenorhang a magnóról, Samstagnacht im Lager, a néger szaxofonos nagyon szép variációkat futtat a zenéhez, méltósággal játszik, Das Gebet, no more, no more, éneklik egyre többen körülöttünk a tenorral, Der Fluchtversuch, újra az éles sípszó, egy futó katonai szakasz trappolása, ezeket a hangokat stúdióban keverik ki, ráénekelnek, rábeszélnek, összejátsszák, ha valaki felvenné itt a kiáltásokat, azt is hozzá lehetne játszani, az én hangomat is, amikor megkérdezem Livtől, hogy most mi legyen?, menjünk tovább?, maradjunk itt a szobornál?, Gema! Gema!, a néger szaxofonos tremolózik a géppuskaropogáshoz, fantasztikus muzsika, hajtogatja Feri, lehet, hogy este még felveszünk egy pár részletet újra, a Fluchtversuch-akkordokat, a lövések most nem hallatszanak elég tisztán, figyeljétek, először három egyes lövés, aztán a menekülők ordítása, fantasztikusan csinálták meg, az őrség sípszavára rögtön a fegyverkattogás, ugye, nem elég tiszta, ezt akarják újra felvenni, figyeljétek a szaxofonost, nagyzenekarban játszik, mint egy recycling, ugye?, ne csinálj úgy, mondja nekem, mintha lehetne jobban, vigyázz Livre, elsodorja a tömeg, persze, mondom, vigyázok, Feri azt mondja, lehet, hogy átmegy Salzburgba a Mozart-programra, lehet, hogy összeáll a finnekkel, ő meg a szaxofonos hozzátesznek még az anyaghoz, igen, a Fluchtversuchot egészen biztosan, a Folter-akkordokat is, talán a Vollstreckerből két-három percet, utazgatnak, játszanak egy-két hétig együtt. Oda akarok menni a lépcsőhöz, mondja Liv, akarok, segíts, utánakap valaminek, most miért kapkod?, kár továbbmenni, mondja Feri, otthon majd lejátszom nektek, addigra meglesz az anyag maximálisan, Liv úgy néz rám, mintha én mondtam volna azt, hogy anyag és azt, hogy maximálisan, falfehér az arca, a kurva anyját, miért gondolok ilyeneket, hogy falfehér, fehér és kész, egyszerűen fehér, kék erek a nyakán, soha nem láttam még a kék ereket a nyakán, a görögök még körtáncot járnak, az egyikük olyan, mint Anthony Quinn a Zorbában, fiatalabb, jobban táncol, ordítás, egyre közelebbről, Gema, Gema, de nem a magnózenében, itt jobbra húszan-huszonöten vannak, röhögnek, ahogy az ösvényről, mint egy rohamosztag, előtörnek, zuhog a lejtőn a bakancsuk alatt a kavics, bomberdzsekik, borotvált koponyák, fekete nadrág, fekete ing, túlordítják a zenét, ők ordítják a Gemát, az Achtungot, a görögök abbahagyják a táncot, az egyik bőrfejű azt mondja egy öregembernek, olyan gusztustalanok vagytok, a szeme magasságába emeli a bal kezét, ráhelyezi a csuklójára a jobb kezét, ráfogja az öregemberre, tratatata, kiáltja, körbelövöldöz a mutatóujjával, csend, újra körbelövöldöz a mutatóujjával, a fiúk leállították a magnót, nem félni jöttek ide az emberek, a néger szaxofonos megindul a bomberdzsekis csoport felé, aki elöl áll, aki körbelövöldöz, most őt veszi célba, Liv egy fának dől, előrehajol, hány, lehányja a szandálját, a szoknyáját is, a derekánál átölelve tartom, öklendezik, a zsebkendőmmel letörlöm a szandálját, törölgetem a szoknyáját, tartom átkarolva a jobb kezemmel, a bal tenyeremet a homlokára szorítom, anya szorította a tenyerét a homlokomra a fürdőszobában a mosdó felett, apa benyit, néz bennünket, ez volt a hiteles, a ránk szegezett ujj, a tratatata, az elégtétel és a megaláztatás összemosódása.

Ránk közelít egy teleobjektív.

Livet fényképezi, ahogy a fatörzsnek támaszkodva előrehajolva hány. Ahogy tartom őt. Baseballsapka, piros trikó, farmer. A görögöket is fényképezi, a transzparenst is a torinóiak feliratával, újra Livet. Ordítok. Odaugrok hozzá. Ki akarom tépni a kezéből a fényképezőgépet. Ordítok. Összevissza ordítok. Gib mir! Hinaus! Rángatom a gépet. Fiatalabb nálam, erősebb. Ordítok. Vegye ki a filmet! Rángatom a gépet. Szorítja. Elesünk. Ütök. Két oldalról leszorítanak. Hátracsavarják a karomat. A biztonságiak, látom a karszalagjukat. Liv hangját hallom. Elengedik a karomat. A baseballsapkás álla véres. Igazolványt mutat. Presse. Presse? Ja, presse, natürlich… Az egyik biztonsági magas, kopasz. Ordítok, vegyék ki a filmet. Warum? Presse! A biztonságiak nem értik, miért ordítok, mit akarok, Presse, nyugi, vér, csend, Liv hangja olyan szelíd, mintha az előbb nem ő hányt volna, mintha ő szorította volna a tenyerét az én homlokomra, hagyd, ne beszélj, majd én, nincs joga hozzá, üvöltöm, mondd meg nekik, nincs joga, élvezem, hogy üvöltök, mindig visszafojtottam, mindig, mindent, végre itt az alkalom, üvöltök, Liv restelli, németül magyaráz a biztonságiaknak, villanófény a jobb szemem jobb sarkában az agyam felől, elvezetnek, Liv szótlanul jön mellettem.

Az ösvényen fabódé. Üdítőt, szendvicset árulnak. Idős asszonyok ülnek a fűben. Megbámulnak. Amikor elvezettek, a bomberdzsekisek úgy röhögtek rajtam, mint a láncon kísért medvén a falusi cirkuszban. Az egyik még egyszer a felemelt bal csuklójára helyezte a jobb öklét, és némán rám irányította a mutatóujját. Mondd meg nekik, hogy a fotó a személyiségi jogainkat sérti. Liv megmondja. Azt mondják, mondja, hogy felvették a fotós adatait, jogunkban áll bejelentést tenni, de nincs jogunkban senkit inzultálni. A kurva anyjukat, mondom. Persze, Zoltánka, mosolyog Liv, a kurva anyjukat, de azt mondják, hogy fel kell venniük a te adataidat is, úgyhogy hagyd abba az ordítozást, mert különben be fognak kísérni a csendőrségre, add ide az útleveled. Átadom. Diktálja a nevemet, az útlevelem számát. Á, Budapest, mondja az egyik biztonsági. Liv szorítja a karom, hogy hallgassak. A szandálján ott maradt a hányás. Sárga. Nyúlós. Zöld pettyek vannak benne. Hol van itt telefon? Sehol. A telefoncsengés nem jöhet az erősítőből. Liv előveszi az oldaltáskájából a mobilját. Hogy tud ilyen hangon beszélni, mintha a cége párizsi irodájában ülne? Azt hiszem, tetszik az egyik biztonsági embernek. A magasabbiknak. Legalább tíz évvel fiatalabb Livnél. Na, menjünk a francba, Zoltánka, azt mondják Párizsból, hogy reggelre Komáromban várnak egy tárgyalásra, el kell érnünk a hajnali bécsi csatlakozást. Úgy néz körül, mint aki nem tudja, hová került, de ahol van, ott menteni kell az embereket, jelen esetben engem. Felfoghatatlan, hogy miért, mintha éppen ez nyugtatná meg, végre ő is találkozik a felfoghatatlannal, és ha komédiába illő körülmények között is, de ha ez jutott neki, hát akkor ez, a mélyére kerülhetett, minek?, ugyan minek?, valaminek, amit értelemmel nem lehet megközelíteni, azt hiszem, egy ideje már azért nem néz a szemembe, mert a tekintetemből sem tudná kiolvasni, merre lehet a szabadulás.

Az olaszok összecsavarták a zászlókat, a vászonra írt feliratokat. A görögök is. Liv arcon csókolja Ferit. Ez meg honnan került elő? A következő autóbuszra éppen felférünk. Livet előre sodorják, én hátul kapaszkodom a peronon. A linzi pályaudvar csomagmegőrzőjéből kivesszük a táskáinkat. Viszem mind a kettőt. Bécsig nem beszélünk. A taxiban nem beszélünk. Elérjük a Westbahnhofon az expresszt. Otthon le kell pókhálóznom. Nincs közös fotónk Livvel. Soha nem kértem tőle fényképet. A tanyán mutatta Gábor apja, ahogy a Pont-Neufön állnak ketten, az jó kép Livről. Megvan az első közös fotónk, Liv a fának dőlve hány, én átkarolom. Lehet, hogy megjelenik. Német újságban? Osztrák újságban? Francia újságban? Öt percig akart csendben állni. Közeledünk a határhoz. Ugye, elmondtam már, hogy itt szállítottak le, itt nyittatták ki a bőröndömet, igen, Zoltánka, elmondtad már kétszer. Ez most már így megy? Elkezdjük egymásnak mondani, amit már elmondtunk?

Átrakodik az Adidas-táskából néhány holmit a vállra akasztható retikülbe. Papírzsebkendő, golyóstollak, kézi számológép, manikűrkészlet. Nem lesz nehéz a két táska? Csak elboldogulok velük. Lehet, hogy ezek megebédeltetnek, mondja, munkaebéd, kell a francnak, de lehet, hogy muszáj lesz, sietek, csengetek a mobilon, hogy mikor érkezem.

A komáromi állomásnál metálkék Audi várakozik. Felírtam a fotós nevét és a címét, mondja. Nem szállok le. Az Auditól integet.

 

Szerette a kedves, nagyon szerette, alig tudtam kivenni a kezéből, mindig rá kellett parancsolni, nem a művésznő ujjainak való, hagyja.

Terike, a bejárónő mindig ezt mondta, ha leemelte a kamrában a kampóról a tollporolót.

Az előszoba jobb felső sarka pókhálós. A fürdőszoba sarka is. Sokáig állok langyos tus alatt. Évek óta sietek. Akkor is, ha a karosszékben ülök.

A néger szaxofonost mintha láttam volna már.

Legalább tíz ilyen hatalmas, vékony néger szaxofonost láttam. Egymásra kopírozódnak. Tíz arc redukálódik erre az egyre. És mit csináltál Gábor naplójával, kérdezte Liv, mikor átértünk a határon, odaadtad másoknak is olvasni?, francot adtam oda, levittem a kamrába és eldugtam a régi hajóbőröndbe, mi az, hogy hajóbőröndbe, mikor hajókáztál te, Zoltánka?, hát a szüleimé volt, de azt hiszem, ők se hajókáztak soha, oda dugtam, eltelt egy pár év, aztán felhoztam, szégyen, gondoltam, hogy nem hozom fel, felhoztam, betettem a komódba, ezt már tudod, persze, hogy tudom, mondja Liv, azt is elmondtad már, hogy eldugtad, aztán felvitted, akkor meg minek kérdezed?, azért kérdezem, mondta Liv, mert ez a kis vacakocska kérdés jutott csak eszembe, képzeld, semmi más, csak ez, és akartam már kérdezni valamit tőled.

Nem dobom ki Gábor leveleit. Mikor Liv a Café Mozartban elmondta, hogy mit ordított az apja az anyjának, akkor én is arra gondoltam, hogy legyen már vége, mindent kihajítok a komódfiókból, leviszem a pompázatos sétálóutcám legközelebbi kutyaszaros kukájába, de ülök a karosszékben, eszembe sincs kihúzni a komódfiókot, szívfájdító lenne hallani a régi, surrogó hangot, bizony ám, szívfájdító, még elfoghat ilyen érzés, ezt talán csak megőrizhetem.

A fotós álla véres volt.

Az egyik biztonsági ember érdeklődött, hogy kíván-e jegyzőkönyvet felvenni.

Mikor Liv Hegyeshalom után megkérdezte, megvan-e még Gábor naplója, láttam rajta, egyáltalán nem érdekli, hogy megvan-e, azt is láttam, hogy látja rajtam, engem se érdekel.

Akkor meg minek kérdezte?

Mégiscsak rendezni kellene a fiókot, át kellene selejtezni, ha megdöglök, Liv mit kezd vele?

Mit kezd például az anyám kórházi ágyán maradt két becsomagolt kávécukorral?

Gábor dossziéit odaadhatja valami archívumnak. Kézbe veszi egy fickó vagy egy szemüveges, szigorú tekintetű kis nő, cédulákat gemkapcsoz mindenhova: „ötvenhatos anyag", olyanokat ír a cédulákra, hogy ellenőrizhetetlen személyes emlékek, a napló írója kaotikusnak lát mindent, az élményei periférikusak, ilyeneket irkálna a szigorú tekintetű kis csaj, aztán mindent visszarakna a dossziéba, az egészet fel a polcra, az iratrendezőkbe.

Liv el akarta terelni a figyelmemet a fotósról meg a biztonsági emberről, ezért kezdett Hegyeshalom után kérdezősködni? Egyszer majd el kell temetnie az anyját is, az apját is. Persze lehet, hogy az apja temeti el az anyját, vagy az anyja az apját, de Livnek ott kell lenni, ő akar majd intézni mindent az anyja helyett vagy az apja helyett, Zoltánka, szeretném, ha velem lennél, de lehet, hogy azt mondja, hagyd, szeretnék a sír mellett állni, csak néhány percig csendben, ha ezt mondja, mind a ketten ugyanarra gondolunk majd. Még sose kérdeztem tőle, mi lesz, ha az anyja előbb hal meg, őt mégse lehetne csak úgy eltemetni a keresztény temetőbe, ha az apja hal meg előbb, akkor az anyja urnáját szép csendben a közös sírba lehet majd helyezni, viszont az apjáéval ugyanúgy gond lehet, ha később hal meg, és az anyját már eltemették a zsidó temetőbe.

Hát ezt Livnek kell majd megoldani.

Komáromtól harminc kilométerre épül a vállalata új gyártelepe. Az épületek már állnak, arról kell tárgyalnia, hogyan tartsák a kapcsolatot a pesti irodával, valami szakmai konferenciára is készülnek, neki kell megszerveznie.

Holnap szólni kell Terikének a pókhálók miatt. Nem jó már a szeme, nem látja meg.

Kávét főzök a konyhában.

A karosszékben iszom meg.

Liv arca még akkor is fehér volt, amikor a biztonsági emberekkel beszélt.

Már nem pirul ki az arca az ágyban sem. Orgazmus közben sem. Bronzszínű, fényes a verítéktől, és mintha kemény kis pikkelyek borítanák.

Milyen lesz Liv arca, ha már soha, ha már senkivel?

Marie néha ír neki, Liv néha válaszol.

Livnél van a fotós neve és a címe.

Tisztelt Uram! Szíveskedjék egy-egy példányt az ön szerint legjobban sikerültekből… Baromság! Tisztelt Uram!… Az ön szerint… Tisztelt Uram!…

Liv este hatkor telefonál. Távolsági autóbusszal érkezik az Árpád hídhoz huszonegy tizenötkor, lehet, hogy késik a járat.

Rendben, ott leszek. Letettem már a kagylót, amikor eszembe jut, meg se kérdeztem, hogy sikerült a tárgyalása. Ő se kérdezte, hogy érkeztem haza.

Nyolc órakor elindulok. Nem tudom, mivel verem el majd az időt. Nincs kedvem a lakásban maradni. Elmenni sincs kedvem. Nincs kedvem villamosra szállni. Nincs kedvem mászkálni.

A sétálóutcánkon nem megyek végig. Soha nem fogok a Bajcsy-Zsilinszky út felé elindulni. Annak az útvonalnak vége.

A megszokott alkony. Már nincsenek fények. Még nincs sötétség. Minden épület, minden sarok, minden kirakat, minden cégtábla mást mond nekem, mint amit mutat.

Mintha a város alatt volna egy másik város. Ez itt fent nem is létezik. Lehet, hogy sohasem létezett, csak én gondoltam, hogy van, én éreztem, hogy az enyém, rám testálták, közöm volt hozzá, talán az lenne a legbecsületesebb, ha szembenéznék azzal, hogy hiedelem volt, tévedés, érzékcsalódás, a város, amit ismerni véltem, nincs, nem azért, mert eltüntette az idő, és új portálok vannak, új reklámok, új nevek, valójában soha nem is létezett olyannak, amilyennek hittem. A múlt héten megismerkedtem a hajléktalannal, aki a nyomunkba szegődött azon az estén, amikor Gádorral az Operánál köröztünk. A legelső padon feküdt, húsz méterre a kapubejárattól. Odamentem hozzá, bemutatkoztam. Nem lepődött meg. Ő is bemutatkozott, Árpád vagyok. Nem kérdeztem, van-e szakmája, ő se kérdezte, hogy nekem van-e, az egyik pincében ittunk egy-egy üveg Stella Artois-t, nem beszélgettünk, mintha ismernénk egymás szokásait, ő is hallgatag ember, én sem vagyok szószátyár, a kockás flanelinge volt rajta, amíg a sört itta, levette a szemüvegét, az inge felső zsebébe tette, bepárásodik, mondta. Megkérdeztem tőle, jár-e a Hősök terére politikai gyűlésekre. A fejét rázta, de nem csodálkozott a kérdésen, az Ádám viszont jár, mondta. Ki az az Ádám? A hálótársa a padon. Kérdezné-e meg, hogy az Ádám tudja-e, hogy milyen dal a Giovinezza, szokta-e énekelni. Majd megkérdezi. Holnap órám lesz. Fogalmam sincs róla, miről fogok beszélni, minden idejétmúlt, az új témám is, amiből valamennyit már kidolgoztam, és Feri azt mondta, na látod, mégiscsak folytatod a régi előadásokat, a kurva anyját, hát nem a Feri mondta azt is, hogy az amerikai palinak, akinek a zenéjét a három finn felvette, a legjobb szövege úgy szól, semmi nem múlik el, csak a történelem, ezt akkor mondta Feri, amikor már túl voltunk a hirigen, amikor a fotós már letörölte a vért az álláról, amikor Liv már bediktálta az adataimat a biztonságiaknak, amikor a bámuló öregasszonyok arcán még együtt volt az elégtétel és a félelem, amikor az olaszok összehajtogatták a transzparenseiket, a görögök abbahagyták a táncot, a néger szaxofonos elindult az ujjukkal tratatázó bőrfejűek felé, amikor arcon csókolta Livet búcsúzásként, és azt mondta, hogy Pesten majd lejátssza nekünk a zenét, addigra maximálisan meglesz az egész anyag, minden város alatt van egy másik város, aminek a valósága egyszer csak megvillan, és ez olyan pillanat, mint amikor a szemed sarkában érzed a villámcsapáshoz hasonló fényt, belülről, az agyadból, mondta az orvos, erre kell ügyelni, ez az első jel, minek a jele, doktor úr, a rohadás üzenete?, a város alatti város sem más város, talán a némaságában és a közönségében igazabb, nem játsszák meg magukat az utasok, ülnek a metróban, hallgatnak, lemondtak egymásról, ez van a pofalemezeken.

Hatossal megyek a Nyugatiig. Elsodor a tömeg. A metrólejáróban virítanak a kirakatok, elegancia, női kosztümök, férfiöltönyök, pompázó rózsák, szegfűk, örökzöldek, húsos és sajtos tészták, édes sütemények, magazinok, kurvák, lottóárusok, kéregetők, naponta látom, szagolom ezt a világot, a része vagyok, két Metro-police feliratú legény figyelmeztet két randalírozó erősfiút, a biztonságiak hasonlítanak azokhoz, akik tegnap hátracsavarták a kezemet, kihalásszák a tömegből a renitenseket, focimeccs lesz, mondják mellettem, Árpád, az új ismerősöm jelentette, ő mondta így, jelentem, kezd a világ katonás lenni, rend, rend, világrend, Árpád tudja, hogy milyenek az állapotok, az állapotok már nemigen érdekelnek, de azt hiszem, figyelni kell arra, amit Árpád mond, vannak hírei, jelenti, hogy beszélt a váltótársával, jelentem, mondja, tévedés történt a részemről, a váltótársam sem jár politikai gyűlésekre, de kíváncsi lett, hogy mi az az olasz nyelvű dal, amiről kérdezett, ami felől, igen, mondom, így volt, én érdeklődtem magánál, a váltótársa beszélt az unokatestvérével, aki egyetemi tanársegéd, és eljár azokra a gyűlésekre, ahol azt a dalt is énekelték, tudott is a szövegről egynémely dolgot, ha kíváncsi vagyok rá, elmondhatja, nem vagyok rá kíváncsi, mondtam, megkérdezte, hogy akkor mi a francot akartam tőle. A Nyugati tér alatt a metró gyűjtőkagylójában mintha mindenki ismerné egymást, nyolc lépcsőn zúdulnak a városlakók, a pályaudvar, a Center is ontja az embereket, mintha mindenki élvezné, hogy össze lehet találkozni, jöhetsz akárhonnan, lehetsz akárki, várhat rád itt egy másik lény, aki ugyancsak akárhonnan jöhetett, akárki lehet. Nem kívánnék találkozni senkivel, süllyedek a mozgólépcsőn, sötétül, elnémul a világ, a közöny elválasztó falai még kocsonyásak, de már szilárdulnak, amiben élek, annak semmi köze ahhoz, ami rám maradt, amit megtanultam és átéltem, megközelíthetetlen az emlékeim felől, arról letettem már, hogy értelemmel megközelíthető, a peronon testes férfi lép mellém, nem mondanám, hogy ápolatlan, nem mondanám, hogy lepusztult a ruházata, olyan, mint a többieké, nem büdös, nem borotválatlan, a szemüvege se koszos, higgye el, mondja, higgye el, hogy nem tehettem róla, jó, mondom, rendben, elhiszem, megismétli, nem erőszakos, nem szomorú, nem tanácstalan, meg nem mondanám, hogy akkor milyen a hangja, nem kér pénzt, ismételgeti közömbösen a pár szót, jobban unja már, mint én, nem rajta múlt, higgyem el, nem ő tehet róla, egykedvűen legyint, magának is hiába beszélek.

Találtam egy szabad ülőhelyet. Együtt dőlnek a testek kissé jobbra, kissé balra, fékezésnél, elindulásnál. Senki nem néz senkire. Annak is közömbös a tekintete, aki újságot olvas. Senki nem tud semmit a testéhez szorulóról, a pofájába meredőről, nem kíváncsi rá, mindenki önmagára redukálódik, a kép és a valóság itt aztán megegyezik, mindig erre vágyódtam.

Sosem láthattam Iván kilencszer játszott musicaljét. Mindig csak elképzeltem. Amikor írta, még nem a Művészbe járt. Volt a Kálvin térnél egy oltári kis presszó. Olyan volt a padozata, mintha mindig kalucsnival vitték volna be a vendégek a sarat, nyáron is, amikor hetekig nem esett az eső.

Fel tudnád használni ezeket az arcokat?

Ugyan… ezeket?… semmire…

A Mélyvízben, gondolom, elesettek voltak azok is, de valahogy maradt bennük érdeklődés…

Ül szemben egy asszony. Ötvenéves lehet. Kopott bordó kardigán, régi sál, kitaposott, fekete félcipő, látom néha a Nagymező utca sarkán bevásárolni, a szomszédjától megkérdezi, hogy melyik megálló következik, majd bemondják, mondja a szomszédja, egy lány elfojtott nevetéssel odaszól, most kell leszállnia, néni, nem szeretnék, mondja az asszony, de azért feltápászkodik, kiszáll, utánamegyek, van időm az autóbusz érkezéséig, nincs kedvem a vihogó lányt nézni, az asszony tanácstalanul álldogál, észrevesz, köszön, megkérdezem, hová akar menni, szelíden válaszol, sehová, szeretek utazgatni, jobb ott, hol?, hát lent, mondja, beszáll a következő kocsiba. Egy férfi lép mellém. Fehér ing, a gallér régi szabású, a pettyes nyakkendő keskeny, apámnak voltak ilyen nyakkendői, biztosan nincs jegye, állítom, uram, hogy azért nem ment fel, félt az ellenőrzéstől, az asszony védelmére kelek, a férfi szigorúan hajol az arcomba, úgy látom, maga intelligens ember, de a gyanútlanok közé tartozik, vigyázzon, nem szabad mindenkiről a jót feltételezni, hol él maga, uram?, megfordul, csendesen utána-szólok, rohadj meg, öregem, rohadjon meg ez az egész, megint a düh tölt el, amivel a fotósnak nekiugrottam. Érkezik a következő szerelvény, van még egy megállónyi utam az Árpád hídig, beszállok. Tudom, mitől olyan ismerős a csend, a némán ülő emberek kilátástalansága, a múlt évben elmentem a körzeti tüdőgondozóba, minden évben jön a felszólítás szűrésre, sose mentem el, ott ültek így a padokon a várakozók, némán, bizalmatlanul, nem volt különbség egészséges és beteg között, az egészséges arra gondolt, hogy talán róla is kiderül, hogy beteg, a beteg arra gondolt, hogy talán kiderül róla, nem gyógyulhat már meg. Az utasok mintha ki akarnák használni, hogy itt lehetnek a város alatti világ őszinte hiábavalóságában, vár rájuk a megállójuk, el kell indulniuk a megszokott utakon a megszokott otthonokba, folytatniuk kell szerepjátszásaikat, az nem lehet, hogy csak én látom őket ilyennek, és minden egészen másképpen van, mert akkor ezt az érzésemet is felül kellene bírálnom, lehet, lehet, lehet… lehet, hogy bennem van az állati közöny, és a pettyes nyakkendős férfi azt mondaná, látja, uram, ez az, szabaduljon csak meg a gyanútlanságától. Az Árpád hídra kanyargó utak metszéspontjánál állok. Autócsodák villogó lámpákkal, a másik irányban araszolás közben pulzáló féklámpákkal, négyfelől rohamozzák a hidat, nyolc lépcső ontja az utasokat, fenséges az örvénylés, mindent beszív. Rossz irányban próbáltam feljutni. Visszafordulok, átkelek a Váci út alatt. Négyfelől négy épület, mint a történelem törvénytáblái, a régi paneltömb, a Rendőrkapitányság új, plasztikhengere, az örök színház szánalmas alakzata, a lepusztult hajdani munkáskolónia renovált emeletsora együtt zárja a terep nem virtuális időkoordinátájába a tömeget, mindenki indul, érkezik, elakad, a hidat nem látni a sötétben, az érzékelhetetlen lent és fent között a végállomásra kanyargó autóbuszokat is, ide érkezik Liv öt perc múlva, ha nem késik a járat, elnyeli a sötétség.

 

(Részlet a Drága Liv című regényből)