Cosmushoz, az alkimistához

„Testámentumom ez: szobrom sose lássa a város,

utca se hordja nevem, tér se, se híd, se falu!

Képmásom sose fessék freskók szent hüvösébe!

Oly nemes arcélem, érmeverőre ne várj!

Könyvtárban sose álljon mellszobrom tülekedve

annyi dicső nagyság gipsz pofamása előtt.

És sose hímezzen szűzlány keze ritka damasztra,

ostyasütő formán képemet ott ne találd!

Hamvaimat szórják szét tengerihab-zokogásba,

böffentő Aetnánk nyelje el egy negyedét.

Hitvesi gyász őrizze megint negyedét meg a polcon,

és maradékával hintse be kertjeimet.

Víz, tűz, föld, levegő érzékeli így a halálom,

s őselemek titkos bűvöletében időz."

Bánom is én, hogy hol rothadsz meg, Cosmus, a végén,

és hány égtájon hordja a szél a porod!

Szobrod hogyha akad névként ezt véssük alája:

„Márványtékozlás", „Senki", „Akárki", „Hamu".

Rólad mintáznák az irigységet meg a gőgöt,

nagy reliéf-falon egy árny se lehetne pofád.

Ósdi ezüstkarddal poraid négy részre ki ossza?

Hullaszagú ujjam túrja talán a ganajt?

Elrothadsz, mint más, szép lassan rágnak a nyűvek,

s olykor a hamvaidon dugnak a kóbor ebek.

 

Egy Pón túli mandulafához

Mandulabokrom, jaj, lombod ruhagönce letépve,

csontváz gallyaidon ráncosodóban a bőr,

összeaszott tested, mint Tithonus fityegője,

s véred harmat a nap vérvörös ajka fölött.

Démophoónja ki volt szíved zöldes viharának?

Öngyilkos kebeled mily szerelembe esett?

Ó, hányszor fogdosta sovány derekad buja Phyllis,

míg térdelve eléd hányta-vetette farát.

Ó, hányszor csókolt, hányszor font át megölelve,

s tűrte nyüszögve, amíg játszadozott a gyönyör.

Láttad a vén pásztort: itt dugta a lágyhusu kondást,

majd – felelőtlen ökör – zsenge tövedre pisált.

Volt, aki trottyantott gömbbé zsugorodva alattad,

volt, aki hányni szokott bő lakodalmak után,

ám te, szerelmi berek, szeretők ágyának örültél,

árnyjátékaidat néztem a lány csecsein.

Mandulafám, Phyllis, száz titkom lenge tudója,

íme, letört a halál, s most tüzifám te leszel.

Annyi szukácska tüzelt tealattad, most te hevülhetsz,

míg ropogós tested körbebozsongja a tűz.

Könnyes szemmel néz le Venus bíbor magasából,

és sziveket rajzol hűlt poraidba Amor.

 

Múzsapangás

Ebben a versben nincs és nem lesz semmi, ne is várd,

nincs nő, nincs szerelem, bor se, fiú sem akad,

nincs angyal, sátán, nem csúszom-mászom a porban,

rékmányos nyelvem seggbe ma nem dugom én,

talpat sem nyalizok, nyálas nőmnek se nyavalygok,

nincs nyefegő nyifogás, sem nyüfögő nyefegés.

Hogy baszhatnékom van, s már-már szétvet a kangörcs,

locska virágnyelven versbe aligha szedem.

Nincs ámorlás, nincs nyalizósdi, se meghalokérted,

Venus berkének nem hazudok fapinát,

nem lesz mézelgés, szirmok közt illatelömlés,

és a fiúcska szaros segge se lesz telihold.

Büszke hasonlathoz nem bújom béna Homerust,

csak röhögök Marón, megbetegít Cicero.

Múzsám sem lesz több poccadt, tág trőnyekirálynő,

s nem Ganymedesnek mondom a pék inasát.

Hogyha okádik a nő, nem köp szét tarka virágot,

hercegnőm ha fosik, vers-orrom befogom.

Bort böfögő káplánt szentnek nem mond ma a tollam,

vátesz-költőnek sem hazudom magamat.

Verset sem faragok, sose izgat már föl ilyesmi,

egy könyvet sem irok, sőt, te sem olvasod ezt!

 

Pacifico Massimo, latin nevén Pacificus Maximus, a quattrocento priapikus költészeti vonulatát képviseli, mint például Antonio Beccadelli. Életrajzi adatai szinte kinyomozhatatlanok. Kötetét, mely a Hecatelegium címet viseli, többek közt Mátyás király és a török szultán kegyeibe ajánlotta, ám egyikük pártfogását vagy tetszését sem nyerte el. Verseit féktelen erotizmus, pornográfiába hajló leírások, durva invektivikus hangnem, kedélyes szószátyárság jellemzik.