Szerelmes emberekkel

„fel van pumpálva eléggé a belsőm"

(B. H.)

Szilvaédes a gyomrom, sokat ittam ma.

A lelécelt kandúr sántít a kémény méhében.

Mindenem fáj, mindene fáj miattam.

Holnap másnapos leszek.

Alig van valami. A lehetőség csak, rámozdul az ember.

Mint sánta kandúr ébredek, minden elhajlik.

Az e világon túlit célzom ilyenkor,

de minden, mi létezik, csak képzeletben létezik.

Egyébként váratlanul nyomult rejám.

Én pedig még váratlanabbul nyomulok.

Olyan vagyok, mint egy dalban.

Rebegek, és szétolvadok benne, mint a forró vízben.

Na, nem baj, de mit kezdek az egésszel,

az egész odahagyott szerelemmel,

ezzel a nem lehetnek egymáséi dologgal?

Ledöntöm a Tavaszt. Kész.

Minden embernek könnyes a szeme.

Tartós, néma szuszogás a tüdő-zongorán.

Aludni, aludni egész nap.

Erre vágyni, előle aludni el.

Belealudni, szilvaédes gyomorral, másnaposnak lenni tőle,

úgy vonulni hiún, a napos oldalon a bevásárlóhálóval.

Úgy nézni fájó szívvel a szenteste lelépett cicát,

zokogni belül rajta, nehéz mosollyal.