Romantika

Múló rosszullét, azt hittem, ültem,

mint valami fekete özvegy kezét

szorítottam a cigarettás dobozomat,

aztán a gyufást, a gyufát, kényszeredett

nevetés, kihúzzam vagy se nála,

kit mindenért okolni oly’ kéznéllévő,

általában véve, egyébként nem az, nem kéznéllévő,

önhibáján kívül van (egyébként ki az...?).

Általában véve nem zavartatjuk magunkat,

ha a Másik valakiben „megnyílik a föld".

Jégtáblák zúdulnak, lassan, le, fehér

sarki nyúl (vagy albínó vadmacska, Rorschach)

kapaszkodik, körmeit mélyeszti az érthetetlenségbe;

így múlnak hosszú órák, napok, hogy

lassanként megtetszenek

a katasztrofális körülmények.

A(z ön)feledés állati, fagyott bélsár, (a világban)

természetes része lett a (szerencsés kimenetelű)

baleseteknek. Nemsokára majd előkerülnek, honnan,

a nyáladzó kamaszkorból?, a döglegyek,

kihajtanának, mint a lázadás zöldjei;

el se kell zuhanjon a szék (Luca napja)

velem, egy csillagnak húsvér hullása

az (a gondolat), hogy egy valaha, valaki

által rontott (avagy apahiányos) mondat

tanulmányozása minden nő, holott milyen távol

még és milyen közel már az!

Miért is tudnám, mit nem tudok eleve?

Például, hogy ezt képtelen vagyok befejezni,

illetve így nem lehet abbahagyni. Még egy

cigaretta hát, és még egy, egész’ addig,

míg le nem hull a fekete lepel, és leple-

zetlenül a Másik tenger(mély) dühére riadsz.