A vér íze a szájban

(Dragomán György: A pusztítás könyve)

Károlyi Csaba  recenzió, 2003, 46. évfolyam, 5. szám, 548. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Ha azt mondom, hogy A pusztítás könyve radikalista regény, akkor most nem elsősorban arra gondolok, hogy mit mutat meg a hatalom (kelet-európai) viszonyrendszeréből, ezen belül a hatalom ellen ténykedők természetszerű csapdahelyzetéből, és a térség politikai abszurdjának néha egészen metafizikai dimenzióiból. Nem is csak arra, hogy hogyan kapcsolódik össze benne az egyén társadalmi, közösségbeli kiszolgáltatottsága a létezőknek a természet egészéhez mért általános kiszolgáltatottságával, és hogyan mutat rá a lepusztulás, a barbárság, az elesett, korlátolt vagy korlátok között tartott figurák szegényes, redukált világa a létezés különös titkaira. Minderről sokan és sokfélét írtak már. Dragomán György is nyilvánvalóan sokat tanult - akarva-akaratlanul - többek közt Beckett-től, Mrožektól, Örkénytől, Bodor Ádámtól, Csiki Lászlótól biztosan, sőt talán Krasznahorkai Lászlótól és még a Barbárok Móriczától is. Bár a szerző ügyesen megtanulta ezt a leckét, a regény igazi radikalizmusa mégsem ebben áll.

Hanem abban, ahogyan az elbeszélő a főhősön keresztül az eseményeket állandóan annak testén, testi érzékelésén keresztül láttatja. A legapróbb, leghétköznapibb cselekvések, történések során is szükségesnek érzi közölni velünk, hogy a figura mely testrészei működtek és hogyan, és erre az akció többi szereplője testileg hogyan reagált. Félreértés ne legyen: mindez csak elvétve kapcsolódik a szexhez, az erotikához. Sajátos világérzékelésről van itt szó, amelynek megjelenítéséhez az irodalom adottságai nem kifejezetten előnyösek, szemben, mondjuk, a képzőművészettel vagy a filmmel. Általában egy elbeszélésben annyit közölnek velünk, hogy a figura leült. Itt ehelyett azt olvassuk, hogy „hátradőlt, nekinyomta a gerincét az ülésnek" (3). Hogy a hős friss levegőt szívott, az ebben a kötetben úgy szól: „A hideg arcul csapta, megtöltötte az orrát és a tüdejét" (10). Az izmok megfeszülése, az arcrándulás, a comb, a nyak, a gyomor működése, a vér, a verejték, a nyál fenoménjai ugyanúgy alapos leírás tárgyát képezik, mint a környezet vagy a gondolatok. Mintha a részletek pontos leírása vezetne el valami nagy titokhoz. A kalauz lyukasztója ugyanúgy akkurátusan leírandó, mint az, hogy a főhős, Fábián kése, pontosabban „a penge foka" „a kalauz alkarjához ért" (9). Nem egyszerűen a karjához, hanem az alkarjához. Viszont hősünk, mikor benyúl Léna bundája alá, a lány meztelen felkarján simít végig (273), nem egyszerűen a karján. Fábián elképzeli, hogy őt hordágyon tolják, s „a gerincében és a derekában érzi a kerekek huppanóit" (57), mint ahogy a végső meneküléskor is, a kormány mögött ülve a terepjáróban „vállában érezte az út zökkenőit" (297). Egy váratlan csikorgástól hősünknek nemcsak a hátán fut végig a hideg (ez bevett, már-már közhelyes fordulat), de az arcán is felmerednek a borosták (68). Ha meg a csizmáit leveszi, az egyikbe (!) bele is szagol, mielőtt az asztal alá állítja őket (69). És lehetne még hosszan sorolni a hasonló részeket. A legtalálóbbat Szijj Ferenc idézte kritikájában (Élet és Irodalom, 2002. aug. 9.): Fábián „lábujjhegyen, testsúlyát óvatosan egyik lábáról a másikra helyezve az ajtó felé indult".

A test működésének folyamatos jelenléte, a testi érzékelés bevonása az elbeszélésbe ritka a magyar irodalomban, leginkább csak Nádas Péter prózájára jellemző. Dragománnál ez a törekvés naturalisztikusabb és egyben kicsit erőszakos, sőt mániákus, helyenként erőltetett is. Mikor például azt olvassuk, hogy Fábián érezte, amint Sára „feneke a bundán és a takarón keresztül a combjának nyomódik" (179), ezt már soknak gondoljuk. Mindent azért mégsem érezhet az ember combja. Néha túlzóak, néha túl részletesek és összességében túlzottan gyakoriak az ilyen szöveghelyek. Mégis azt kell mondanom, ennek a törekvésnek az okos továbbfej-lesztése komoly sikerrel kecsegtethet a jövőben. Elsőkötetes szerzőről van szó, és A pusztítás könyve első kötetként figyelemre méltóan eredeti. Néhány jelenet különösen jól sikerült (például az almahámozás és a kalauz esete, vagy mikor Fábián kipróbálja a favágást). Akkor a legjobb ez a próza, amikor sikerül visszafogottan, de erőteljes utalások formájában beépíteni a testi vonatkozásokat, jól kihasználva azt a technikai lehetőséget, hogy az elbeszélés egyes szám harmadik személyű ugyan, de gyakorlatilag mindent a főhősön keresztül érzékelünk.

A pusztítás könyve politikai példázatként is értelmezhető, akár be is határolható a helyszín (valahol az erdélyi hegyekben) és az idő (valamikor a romániai diktatúrában). Lehet, hogy így is kemény és kegyetlen olvasathoz jutunk, de valószínűleg nem elégséges, nem kielégítő olvasathoz. Akkor már inkább naturalista krimi-imitációnak olvasandó a regény, mely egyszerre idézi fel Bodor Ádám A részlegét, David Lynch Twin Peaksét és a népballadák homályosságát, miközben valahol az általánosságig abszurd Sinistra körzetben lehetünk. Az egyik szereplőnek, a Fábiánt kísérő két férfi egyikének a neve (Bebe) - véletlenül vagy szándékosan? - meg is egyezik a Sinistra körzet-beli Nikifor Tescovina kislányának nevével. A nevek és megszólítások egyébként is felidézik Bodor különös világát: Ghiárfás, Dzsukics, Lupu, kormányzó, Rózsák tere. Bebe neve ráadásul még különösebbé válik attól, hogy ragozáskor nem a magyar nyelv szabályai szerint viselkedik. Ha valaki Bebére néz a regényben, akkor az úgy olvasható: „Bebere nézett", ha Bebével együtt csinál valamit, az úgy, hogy „Bebevel együtt". A főhős nevéről pedig eldönthetetlen, hogy családinév-e vagy keresztnév. Máskülönben viszonylag kevés név fordul elő a könyvben (ezen kívül nagyjából még a kormányzó féltestvére, Német, meg a kormányzó lányai, Léna és Sára szerepelnek névvel, a többiek csak mint: orvos, kalauz, öregasszony, fiú, férfi, emberek, többiek). Miként a névadásban, ebben a névtelenségben is van valami furcsa rejtélyesség.

A történet egyik alapszava is a rejtély. Fábián eleve rejtélyes okokból kerül az isten háta mögötti városba (annyit tudunk meg, hogy parancsmegtagadásért, büntetésből, és hogy huszonhat éves, eredetileg mérnök lehetett), ahol a kormányzó és féltestvére közti rejtélyes harchoz asszisztálhat, végül rejtélyes módon hagyja el a terepet a kormányzó nagyobbik lányával, Lénával. Közben csak úgy hemzsegnek a titokzatosságok (miért kell az épülő barakkokat lerombolni? ki és miért ölte le és temette a föld alá a szarvasokat? hogy halt meg a kormányzó felesége? mi történt a lányaival? stb). És a regény végére szinte semmi nem oldódik meg. Nem minden feszültség és izgalom nélküli bizonytalanságban hagyja olvasóját az utolsó oldalon a szerző, de ez egyáltalán nem baj. Mindez - egyfajta ellen-krimiként olvasva a könyvet - határozottan élvezetes tud lenni. Engem a vége felé szaporodó verekedések és lövöldözések sem zavartak különösebben, legalábbis nem annyira, mint az ÉS kritikusát. Bár igazából végig jobban érdekelt, hogyan sikerül egy favágás leírása, mint egy erőszakos akcióé. Hogyan is kell és lehet a fejszével „vállból mozogni". A véres hatalmi harcok taglalásánál meg szívesebben olvastam azt, hogy milyen is lenne a vér íze, ha hősünk a vonaton megvágná a száját a bicskájával. Az meg különösen tetszett, hogy nem vágja meg, csak eljátszik a szöveg azzal a lehetőséggel, hogy mi lenne, ha megvágná.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs