Molnár Ferenc sikerdramaturgiája

Kárpáti Tünde  tanulmány, 2002, 45. évfolyam, 6. szám, 683. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Molnár Ferencet a huszadik század első három évtizedének egyik legsikeresebb drámaírójaként tarja számon a színháztörténet. Az ördög (1907) című vígjátékának vígszínházi, majd Ermete Zacconinak köszönhető olaszországi bemutatójával indul el nemcsak a darab, de a szerző világkarrierje is. Azóta is kevés magyar drámaíró ért el olyan sikereket külföldön, mint amilyet Molnár a tízes-húszas évek Európájában és javarészt a század második évtizedének Amerikájában. Molnár egy 1921-es interjúban arról számol be, hogy Az ördögöt csak Amerikában egyszerre négy társulat mutatta be, összesen 364 amerikai, 200 német, 43 olasz és 32 magyar színpadon játszották 14 év alatt.1

Háromtucatnyi drámája közül a szerző életében tizennyolcnak volt premierje amerikai színpadon, a legtöbbnek nagy sikerrel. Hiteles és adathű Molnár-monográfia híján szükségét érzem néhány mondatban sorra venni ezeket a darabokat.

Az első amerikai feltűnést jelentő Az ördög után két vígjátéka, A testőr és A farkas a budapesti premier után három, illetve két évvel jut színpadhoz a tengeren túl. Ezek bemutatója után hétévi csend következett az amerikai Molnár-premiereket illetően. Legközelebb (1921-ben) a 12 évvel korábban írt Liliom került színpadra. Színrevitele Molnár-dömpinget indított el: az 1922-es év az öt évvel korábban írt Úri divat, 1923 az előző évben keletkezett Égi és földi szerelem, illetve a három évvel korábban írt A hattyú, 1924 a Budapesten tizenkét éve bemutatott A farsang, 1925 pedig az előző esztendőben írt Az üvegcipő premierjét hozta. Ahogy a dátumokból is látjuk, általában kellett néhány év, amíg európai sikere a tengeren túlra is átterjedt, a húszas évek második felében viszont már Amerikában is gyorsabban reagáltak az európai bemutatókra, amivel összességében még nagyobb diadalhoz juttatták a Molnár-darabokat. A Játék a kastélyban ősbemutatója egyenesen New Yorkban volt; huszonnégy nappal előzte meg a Henry Miller’s Theatre-ben Holbrokk Blinn rendezése a Magyar Színház-beli Molnár Ferenc-rendezést. A Wodehouse által átdolgozott The Play’s the Thing címmel játszott darab tetszését – 326 előadást – egyetlen másik Molnár-darab sikere sem múlhatta felül. Ez a diadal belépő volt ahhoz, hogy a következő vígjáték – az Olympia – ne több éves csúszással, hanem még a Magyar Színház bemutatójának évében, 1928-ban eljusson amerikai színpadra, s az ezt követő két darab – Egy, kettő, három; A jó tündér – is a magyarországi bemutatótól számított egy éven belül jelenjék meg a Játék a kastélyban ősbemutatójának helyt adó Henry Miller’s Theatre-ben. Az, hogy Molnár-darab a magyarországi premiert követő egy éven belül színre kerüljön Amerikában is, 1926-ig három drámával esett meg: Az ördöggel, az Égi és földi szerelemmel,2 illetve Az üvegcipővel.

Öt év alatt (1926 és 1931 között) az amerikai színpadokon egy magyar szerzőtől hét darabot is bemutatni nem volt mindennapos dolog.3

Ahogy látjuk, Amerikában a húszas évek hozták meg az igazi dicsőséget Molnárnak. Ez egybeesik azzal a váltással, ami Molnár oeuvre-jében az első világháború és az 1919-es események után figyelhető meg, tudniillik, hogy a prózaírást drámaírással váltotta fel. Tíz év alatt (1920 és 1930 között) tizenegy drámát írt, ebből kilencet – az Előjáték a Lear királyhoz és a Riviéra kivételével – Amerikában is bemutattak. Bár az ebben az időszakban keletkezett A hattyúnak három, az Ibolyának és a Marsallnak kilenc, A vörös malomnak öt évet kellett várnia a New York-i premierre, a többi ekkor született darabja – mint említettem – szinte azonnal elkerült a tengerentúlra, amely tény sikerességének egyik fokmérője is.

A harmincas évekbeli kilenc műve közül azonban már csak négyet mutatott be New York, ezek közül is csak A jó tündért a keletkezés évében, a többit (az átírt Cukrásznét és a Csoda a hegyek közt címűt) a negyvenes években, illetve a Valakit csak 1977-ben.4 Ebben az évtizedben mind Európában, mind Amerikában leáldozóban volt Molnár csillaga – legalábbis ami a színházi premiereket illeti.

Ezzel párhuzamosan azonban egy másik területen – a mozifilmek terepén – új sikereket élhetett meg a szerző. Amerikai stúdiók számos drámájából készítenek – kisebb-nagyobb változtatásokkal – filmet.

Legelőször 1908-ban, a New York-i premier évében The devil címmel Az ördögből.5 1925-ben A hattyú került sorra,6 majd 1929-ben az Olympia.7 A harmincas években a Liliomot,8 A testőrt, A jó tündért, a Nagy szerelem című színművét, Az ismeretlen lányt viszik vászonra. A negyvenes években újabb feldolgozásban A testőrt és A jó tündért, majd a Delilát.

 

Mind a színpadi premierek nagy száma, mind a megfilmesített drámák mennyisége arra mutat, hogy Molnárt – magyar írók közül elsőként – egyedülálló sikerek érték a tengeren túl.

Mi lehet ennek a páratlan diadalnak az oka? Mennyiben mutatható ki az ilyen nagyfokú sikeresség lehetősége magában a darabok dramaturgiájában? Ezekre a kérdésekre próbálok meg a továbbiakban választ adni.

Molnár dramaturgiáját a jól megcsinált francia színdarab eszköztárából szokás gyökereztetni. Technikája többek között Blum és Fevrier, Bilhaud és Hennequin, Feydeau, Flers és Caillavet, Berr és Guillemaud darabjainak fordításán csiszolódott, de tovább vitte, tökéletesítette ezt a dramaturgiát. Első darabja, a helyzet- és kevésbé a jellemkomikumon alapuló A doktor úr, a fordítások melléktermékének is tekinthető, amennyiben kipróbálta benne a franciáktól tanult cselekménybonyolítást és -feloldást, a hatások előkészítését és fokozását, de az enyhén gunyoros hangnem és a fordulatos párbeszédek már a későbbi Molnárt előlegzik. Egyéni hangú vígjátékkal csak öt év múlva jelentkezett: Az ördöggel.9 1922-ig – néhány kivételtől s egyben a megszokott dramaturgiából kitörni próbáló és kísérletező drámától eltekintve, mint amilyen a Liliom, A fehér felhő – többnyire a jól megcsinált színdarab „molnárosított" változatának ösvényein haladt. Később kísérletei megszaporodtak, gondoljunk csak az Égi és földi szerelem miszticizmusára; A vörös malom megszokott formákat szétrobbantó expresszionisztikus vonásaira; Az üvegcipő naiv, a Liliomra emlékeztető külvárosi romantikájára; a Riviéra furcsa marionettszerűségére, hogy csak a húszas évekből említsek példákat.

A század második évtizedének azokról a drámáiról azonban, amelyek Amerikában sikersorozatot hoztak, nemcsak az akkori tengerentúli színház gondolta úgy, hogy Molnár legjobb darabjai, de az utókor is ezt a véleményt sugallja azzal, hogy a második világháborútól napjainkig a Liliomot és – a magyar bohózatok hiánya miatt igen népszerű – A doktor urat követően az Olympia, illetve a Játék a kastélyban a legjátszottabb darabok a magyar színpadokon. Talán nem puszta véletlen, hogy éppen ezt a két vígjátékot mutatták be az amerikaiak a magyarországi premier évében. (Illetve, miként már említettem, a Játék a kastélyban világbemutatója egyenesen New Yorkban volt.)

A Játék a kastélyban New York-i premierjét befolyásolhatta ugyan, hogy 1926-ban Molnár pert indított a Vígszínház, pontosabban a Színházüzem Rt. és Roboz Imre ellen, mert azok szerződésmegújítás nélkül adták elő darabjait, de ennél a személyes indoknál valószínűleg többet nyomott a latba a darabban rejlő siker lehetősége.10

Már a kortárs kritikusok is ezt a darabját tartották a legjobbnak. Kárpáti Aurél e vígjátéka kapcsán nevezte el Molnárt a színpad Paganinijének.11 Minden olyan technikai fogást magán visel ez az anekdota, ami a század első évtizedeiben szükséges a színpadi siker eléréséhez. Sőt e darabja megírásakor önmagán is túllép Molnár: nem egyszerűen csak alkalmazza azokat sablonokat, amelyektől sikert és hatást vár, de egyben karikírozza is őket, mégpedig úgy, hogy közben bepillantást enged egy önreflexív alkotásmódba.

A továbbiakban a Játék a kastélyban című drámát segítségül híva mutatok rá azokra a dramaturgiai elemekre, amelyek működtetésével egy darab az adott korban valószínűsíthetően elérhette a hőn áhított sikert. (Az összes szükséges panelból most leginkább azokat emelem ki, amelyekről alig vagy egyáltalán nem szól a szakirodalom.)

 

A század elejétől fogva létezik egy téma, amely megkönnyíti a sikerhez vezető utat, mégpedig az ideális nő, illetve annak viselkedése. Ezzel kapcsolatban természetesen minduntalan felmerülő és visszatérő tárgy egy házasság révbe juttatása, jutása. Molnár első népszerű darabjának, Az ördögnek is a nő, a női viselkedés a témája. De a tízes években írt színpadi műveinek javarésze is úgynevezett női dráma: A testőr, A farkas, A farsang. A Játék a kastélyban Annie-jának viselkedésén keresztül is egy tipikus nő attitűdjét kottázza le, alapvető tulajdonságaként mutatva be a tagadást és a hazugságot.

Ez a nőalak ráadásul színésznő – nem véletlenül, ugyanis különösen kedvelt szokás lett a húszas-harmincas években a néző-befogadót beengedni a kulisszák mögé, és ezáltal bepillantást nyújtani a színházi világnak, a színészeknek a közegébe. Arról nem is beszélve, hogy ha egy színésznőt választott valaki főszereplőnek, valamivel szabadabban rendelkezhetett hősnője erkölcsével is. (Az úgynevezett szabadosság ugyanis egyedül a színésznővel kapcsolatban volt társadalmilag megengedett és elfogadott.) A sikeres szereplőválasztás sokat segített annak az alapkövetelménynek az elérésében, hogy egy sikerdarab esetén a nézőnek folyamatosan jól kell magát éreznie a befogadói szerepben. Ezt szolgálta a téma- és a szereplőválasztáson túl az a követelmény, hogy nyugtalanító gondolatok nem jelenhettek meg az ilyen darabokban. Az eseményt úgy kell bonyolítani, hogy a néző az imént említett kellemes állapotból ne zökkenhessen ki, s hogy mindvégig fenntartsa benne a szerző a jó vég utáni vágyakozást. Ezt a hangulatot különböző fordulatok közbeiktatásával, retardációkkal, félreértésekkel, előrevetített történésekkel, úgynevezett kiszólásokkal, a korabeli életre vonatkozó megjegyzésekkel, aktualizálásokkal érheti el az író a legsikeresebben. Arról nem is beszélve, hogy ezek az írói eszközök ahhoz is feltétlenül szükségesek, hogy az amúgy nagyon soványka történetet – a kor szokásai szerint – három felvonássá duzzasszák.

Annie népszerű színésznő, aki éppen egy fiatal, tehetséges és nagyreményű zeneszerzőhöz készül férjhez menni, ám a vőlegény és barátai váratlan megjelenése a tengerparti fürdőhelyen némi kényelmetlenséget okoz a régi szeretőjétől megszabadulni nem tudó, de nem is nagyon akaró menyasszonynak. Sztereotip kezdéssel indul a dráma: nagyon sok vígjáték kezdődik így ebben a korban nemcsak Magyarországon, de szerte a világon, hogy valaki megérkezik valahova. Itt is három jó barát, Turai, Gál és Ádám toppan be vendégségbe.

Az a szerzői szándék, hogy a befogadó ne csak egy szórakoztató sikerdarabot kapjon, de egyben bepillantást is nyerjen az e darabot létrehozó drámaíró alkotási folyamatába, már rögtön az első jelenet kezdőmondataiból kiviláglik. Ezt a szándékot Molnár nagyon ügyesen ötvözi a sikerdarabok első paneljével, a kezdőképpel, amelynek alapkövetelménye, hogy legyen rögtön figyelemfelkeltő, s mihamarabb derüljön ki mindenkiről, kicsoda.

A sikerdarabok alakjai gyakran emlékeztetnek egyrészt az ősi commedia dell’arte, másrészt az operettek szerepköreire. Természetesen megfigyelhető némi módosulás, de az alapjellemek – a hősszerelmes, a naiva, a kedélyes apa, az intrikus – jórészt egyeznek. A Játék a kastélyban című darabban gyakorlatilag nincs is több szereplő: Annie a naiva, a hősszerelmes megkettőzve van jelen: egyfelől Almády, másfelől Ádám alakjában, a kedélyes apa szerepköre Turaival azonosítható, az intrikust, amelyet jelen esetben inkább ál-intrikusnak neveznék, Gál személyesíti meg. (Fontos megjegyezni, hogy e darabok intrikusai nem negatív jellemek, nem belső meggyőződésből áskálódnak, sokkal inkább az író azon akaratából, hogy megszólalásaikkal újabb humorforrás teremtődjön.) Rajtuk kívül csak két epizódszereplő van a darabban – a Lakáj és a dramaturgiai szempontból jóval funkciótlanabb, szinte felesleges Titkár.

Azáltal, hogy a sikerdarabok alakjai alapjában véve egy-egy szerepkört töltenek be, fel vannak mentve az alól, hogy igazi karakterük legyen. Jellemük, ha egyáltalán használhatjuk viszonylatukban ezt a kifejezést, nem egyénített, hanem csak általános tulajdonságokkal bír. A felszínesség itt is kiütközik a darabokon, az alakoknak problémamegoldó képességgel nem is kell rendelkezniük, mégpedig abból az imént említett tételből következően, hogy semmi nyugtalanító nem hangozhat el – így igazi konfliktusok sem tudnak létrejönni, tehát semmi szükség valódi drámai jellemekre.

Turai szerepén keresztül még egy fontos ismérvre kell felhívni a figyelmet. A sikerdarabokban nem egymásból következően, ok-okozati viszonyból fakadóan halad előre a cselekmény, hanem az író önkénye szerint. Ezt a szinte kötelező elemet is kifigurázza a darabban Molnár: maga Turai veszi át az író szerepét, és a Fogat fogért című ál-Sardou betétdarabban azt mutatja be, hogyan „erőszakolja" a szerző az akaratát a szereplőkre. A színpadi mű ügyes fogása, ahogyan Molnár karikírozza ezeket a siker érdekében szinte kötelezően használt szerepkör-alakokat azzal, hogy egyszerű jellemüket többfunkciósra változtatja (lásd: Turai: kedélyes apa – rezonőr – maga az alkotó író), vagy éppen azáltal, hogy szerepüket tovább minimalizálja, sőt megosztja (lásd: Almády–Ádám hősszerelmese), amivel fokozódik a figurák jelentéktelenségét hangsúlyozó dramaturgiai funkció.

A befogadók többsége a cselekményvezetés közben általában észre sem veszi az ok-okozati hiányokat, annyira elterelik a figyelmét e felmerülő problémáról a fent említett kiegészítő írói eszközök, mint a retardáció, a félreértések stb. Molnár a sikerdarabok kauzális viszonyait oly módon teszi nevetségessé drámájában, hogy minduntalan reflektáltatja szereplőit: mit miért csinálnak, sőt még odáig is elmerészkedik, hogy Ádám az egyik illogikus válaszát tőle számonkérő Turainak – szinte valamennyi sikerszerző nevében – így felel: „Gyűlölöm a logikát!"

Ezek a párbeszédrészletek nemcsak a sikerdarabok alapvető dramaturgiai hiányosságainak elkendőzésére hívják fel a figyelmet, hanem szemléletes példáját adják azoknak az írói fogásoknak is, amelyekkel a szerző észrevétlenül három felvonássá tudja nyújtani vézna alaptörténetét.

Ebből a szempontból Molnár vérbeli sikerdarabíró. Szinte mindegyik drámája egyetlen ötletet tupíroz több felvonássá – hol ügyesen elkendőzve az alapgondolat vérszegénységét, hol kevésbé ügyesen, direktebb eszközöket használva. A Játék a kastélyban egyik ilyen nyújtópanele Gál és Turai replikája a keddi, illetve pénteki naphoz fűződő babonasorról, vagy ugyanezt a funkciót tölti be Turainak a Lakájjal folytatott – sokszor semmitmondó, csupán humorforrásként működtetett – párbeszédeinek javarésze.

A második felvonásvégi jelenet – amelyben Molnár szándékosan valamennyi szereplőt színen tartja – egyfelől szintén a késleltetés s ezáltal a darabnyújtás kategóriájába sorolható, másfelől azonban a sikerdarabok azon kötelezőnek tartott ismérvének felel meg, miszerint a második felvonás végén valamiféle bajnak, összeveszésnek vagy valamilyen érzelmi hullámzásnak kell szükségszerűen bekövetkeznie.

A sikerdarabok ugyanis erősen koncentrálnak a felvonásvégekre – különösen a második felvonás végére –, amelyektől az érdeklődés fenntartását, bizonyos feszültségkeltést várnak. Ezzel az újabb bonyodalomkeltéssel mintegy újra fel akarják ébreszteni és ébren akarják tartani a nézőben a már említett jó vég iránti vágyat. Arról nem is beszélve, hogy már a darab kezdetekor utalnak a pozitív végkimenetelre. Turai – miután bekövetkezik a darab pozitív végkimenetelét megkérdőjelező „katasztrófa", vagyis hogy Ádám végighallgatja a vékony falon keresztül Annie és Almády szerelmi légyottját – azonnal biztosítja a nézőket, hogy mindez nem tesz semmit: „Hát lesz premier. Muszáj, hogy legyen. (…) Evvel a zenével, evvel a primadonnával, evvel a szerzővel. (…) És minden lesz. Házasság lesz, siker lesz, boldogság lesz."12 A befogadó ezen a ponton ugyan még nem tudja eldönteni, hogy ez csupán a „csakazértis" akarat megfogalmazódása-e vagy ennél több, mindenesetre egy ilyen típusú mondattal annyit elér a szerző, hogy felkeltse a befogadó pozitív vég utáni vágyát. Ez a vég ugyan a darab további fordulatai során minduntalan megkérdőjeleződhet, de a kétségkeltés csupán egy újabb fogás részben a befogadó érdeklődésének ébrentartása, részben némi feszültségkeltés, továbbá a pozitív vég utáni vágy újabb megerősítése érdekében.

A happy end egyébként a sikerdarabok egyik legfontosabb kötelező eleme. De honnan származik a happy end dramaturgiai kényszere?

A századvégen a vígjáték műfaja világszerte virágkorát éli, az akkortájt kialakuló film is érdeklődéssel fordul a vígjátékok felé, létrehozva a filmvígjáték műfaját, majd mikor a tízes években ez kezdi virágkorát élni, megerősödésével visszahat – főleg a hollywoodi filmeken keresztül – a színpadi irodalomra.

A kauzalitási probléma a jó véggel kapcsolatban is megmarad. Általában ezeknél a daraboknál nem fokozatos kibontakozás eredménye a pozitív végkicsengés, hanem több mozzanat elhagyásával, hirtelen következik be. Az ön- és sikerdrámák dramaturgiáját leleplező Játék a kastélyban egyik leghumorosabb jelenete az, amikor az éjszakát végigalvó, Turai hajnalig tartó munkájáról mit sem tudó Gál másnap este, a betétdarabot hallva, boldogan, mintegy isteni beavatkozásként és magától értetődőnek éli meg az előző éjjeli szituáció megoldódását, s még ő vigasztalja a deus ex machinát megtestesítő, holtfáradt Turait: „Ne szégyelld azért magad, öregem, mert másképp történt, mint ahogy te gondoltad…"13 Megnyugszik abban a hitben, hogy éjjel Almády és Annie a másnapi előadás szövegét tanulták. Fel sem merül benne a kérdés, hogy miért éppen éjjel tanulta, miért pont Annie hálószobájában, s hogy miért voltak közben hosszú szünetek. Egyszerűen, minden kétség nélkül képes elfogadni a happy endet – ahogy általában a néző-befogadó is így viselkedik az ilyen sikerprodukciók láttán.

A fricska megint kettős értelmű: nemcsak azt mutatja meg Molnár, miként csapja be a sikerdarabíró a befogadót, hanem az is újból megerősítést kap, hogy igenis minden a szerző önkénye szerint történik ezekben a színművekben, néha még a józan ész megcsúfolása árán is.

A hihetetlen fordulat alkalmazása egyébként megszokott írói eszköz a sikerdaraboknál. A szerző dolga, hogy a hihetetlent is lehetségesként állítsa be. A hihetőség problémája más Molnár-drámákkal kapcsolatban is felmerült a kortárs bírálók részéről. Például A testőr alapszituációjáról is azt állították, hogy a valóságban elképzelhetetlen, hogy egy színésznő ne ismerje fel színész férjét – még ha az el is van maszkírozva. De ugyanilyen elképesztő ötleten alapul az Előjáték a Lear királyhoz azon szituációja, amelyben a tanult egyetemi tanár a gaz csábítót csak azért nem bántalmazza tettleg is, mert az éppen az általa nagyra tartott Shakespeare Lear királyának jelmezét ölti magára.

Molnárnál ez a hihetetlen, de lehető kérdéskör gyakran egybeolvad a látszat és valóság egymásba játszásával. Noha ezt a dilemmát Pirandellótól szokás eredeztetni, ne vitassuk el Molnártól, hogy ő A testőrben már felvázolja ezt a problémát, míg Pirandello csak tizenegy évvel később, az 1921-ben bemutatott Hat szerep keres egy szerzőt című munkájában foglalkozik a látszat–valóság kettősségével.

A látszat és valóság fogalma egybeolvad Molnárnál az igazság és hazugság, helyenként pedig az élet és művészet kettősével, s valamennyi fogalompár a szerepjátékkal. Mindannyian szerepet játszunk, mondja e kérdéssel foglalkozó darabjaiban, nemcsak a fent már említettekben, de például a Marsallban, az Egy, kettő, háromban, a Vacsorában, a Valakiben vagy akár az elemzés tárgyául választott Játék a kastélyban című drámában. Ezt a témát Molnár vezette be a magyar színműirodalomba, az ő nyomán található meg ez a motívum a 20-as, 30-as évek sikerszerzőinél, mint például Fodor Lászlónál, Bús-Fekete Lászlónál vagy Bónyi Adorjánnál. De míg Molnár ezt a sok minden mást is magába olvasztó látszat–valóság kettősséget a két fogalmat elválasztó vékony határon képes volt egyensúlyban tartani, addig epigonjai a motívum lényegét meg nem ragadva csak felszínes utánzatát produkálták ennek a problematikának.

Molnár népszerűségének egyik titka talán éppen ezen a ponton ragadható meg a legtisztábban. Birtokában volt annak a képességnek, amelynek segítségével megtalálta a helyes arányokat, általában – néhány ellenpéldától eltekintve – csak a szükséges mértékben alkalmazta a sikerdarabok elkészítéséhez szükséges kötelező paneleket, darabjait nem terhelte meg ezekkel a sablonokkal úgy, mint ahogyan azt kortársai közül – a még nagyobb siker reményében – tették sokan.

Molnár ügyel arra, hogy például, ha látszatmotivációként is, de legyen jelen drámáiban a szereplőit mozgató ok, hogy ennek a légkörnek a megteremtésével minél kevésbé legyen érzékelhető a szerző irányító szerepe. A leghihetetlenebb szituációt is igyekszik minél hihetőbbé tenni. Ennek eléréséhez egyik leggyakoribb eszköze a cselekmény továbblendítéséhez a drámában amúgy is elengedhetetlenül fontos fordulat, amelyet azonban kortársainál sokkal leleményesebben alkalmaz. Nem egyszerűen szerzői instrukciókban közli ezen fordulatok beálltát, hanem a dialógusokon keresztül hozza létre őket, eljátszatva a folyamatot az alakokkal – ezzel mellesleg jóval nagyobb teret és lehetőséget ad a színészi játék kibontakoztatására is. Például amikor Ádám végighallgatja a szomszéd szobában a menyasszonya és Almády közötti románcot, Molnár a következő – a lelkiállapotra utaló – szavakat adja szájába, hosszas instrukciók helyett:

„Ezek a szavak! Ez a hang! (…) Istenem! (…) Én ezt a nőt úgy tiszteltem, mint egy Madonnát! Meg tudnám gyilkolni azt a férfit, aki most a karjaiban tartja… simogatja! (…) Összetört az életem."14

Molnár alig használ szerzői utasítást, éppen csak a szereplők cselekvésének vagy beszédmódjának irányítása céljából, nem pedig a belső lelkifolyamatok és a szereplők egymás közötti viszonyváltozásának leírása érdekében él ezzel az írói eszközzel.

Ugyanígy megtalálja a mértéket a szereplők felvonultatásával is. Legjobb drámáit nem terheli meg sok mellékszereplővel. Vannak ugyan úgynevezett zsánerfigurái, de sokkal kevésbé szánja nekik azt a fordulatok közötti hézagtöltő szerepet, mint kortársai. Molnár a réseket szellemes párbeszédekkel foltozza be, gondoljunk csak a Játék a kastélyban már említett Turai–Lakáj párbeszédeire.

Nézetem szerint a dialógus ezen új szereppel való felruházása – és valódibb tartalommal való megtöltése – is hozzájárulhatott ahhoz, hogy még a dramaturgiájának egyéb elemeit élesen elvető kritikusok is elismerik Molnár dialógusainak frissességét, ötletességét és újszerűségét. Molnár dialógusokban gondolkozik – ez nem egy prózai művében is megfigyelhető -, s ez az a tulajdonsága, amitől nem csupán vérbeli, de egyben sikeres színpadi szerzővé válhat, mivelhogy a dráma lelke a párbeszéd.

Dialógusaiban vannak ugyan olyan mondatok, amelyek a korabeli eseményekre utalnak, de jóval kisebb számban, mint bármely más kortársánál. Talán az Egy, kettő, három a legmegterheltebb ilyen mondatokkal. Miért van másoknál több és Molnárnál valamivel kevesebb ezekből a valóságra utaló mondatokból?

Ezek a kiszólások többfunkciósak a sikerdarabokban. Egyfelől ezek használatával a hitelesség látszatát lehet kelteni, ezen mondatok valóságtartalma mintegy bizonyítékul szolgál az egyéb történések elhitetéséhez. Másfelől jó eszköz a dráma és a befogadó–néző közötti kontaktus teremtésére és fenntartására. A befogadó ezeken a mondatokon keresztül külön is megszólítva érzi magát. Továbbá ezen mondatok gyakori alkalmazásával a nézőt a közös tapasztalatból és valóságismeretből kiindulva jobban be lehet vonni a dráma világába, mintegy „beavatottként" lehet kezelni, vagyis a befogadó attitűdjét nagymértékben lehet befolyásolni.

Ezeknek a kiszólásoknak két fajtája van: az „olcsóbb" megnyilvánulást jelentő aranyigazságok és a mindennapi tapasztalatokból adódó, konkrétabb értelmű, aktualizáló utalások. Mindezek mellé, a Csathó Kálmán által védőmondatnak titulált darabvégi mondatokkal, a kiszólások egy új típusát hozza létre Molnár.15 Ezekben a védőmondatokban Csathó szerint „kifejezte, hogy ő maga nemcsak, hogy nem ért egyet azokkal, akik darabjában erkölcstelen diadalt aratnak, hanem megveti őket egész világukkal együtt."16 Szerintem pedig ezekkel a mondatokkal – néhány pillanat erejéig, mintegy önmaga szándékaira is rácáfolva – éppen azzal a sikerdarabbeli dramaturgiai elvárással helyezkedik szembe, amely szerint a nézőnek folyamatosan jól kellene éreznie magát. Ezek a mondatok nemcsak a szereplők erkölcsiségétől, illetve épphogy erkölcstelenségétől való elhatárolódást, de bizonyos mértékű erkölcsi tanítást is tartalmaznak, s épp ezáltal nyugtalanítóan hatnak, bár lényegük és tartalmuk sokszor nem tud – vélelmezhetően nem is akar – áttörni a sikerdramaturgia szabta korlátokon.

Molnár hazánkon kívüli diadalához kétségtelenül hozzájárul az a tény is, hogy sikerült olyan témákat választania, és azokat úgy megközelíteni és bemutatni, hogy nemcsak egy régió, de az egész világ számára érdekesek voltak. Kortárs kritikusai épp ebből fakadóan gyakran vádolták magyartalansággal és nemzetietlenséggel. Írótársai közül Móricz Zsigmond kelt Molnár védelmére. Gondolatai nemcsak a kolozsvári Az ördög előadása előtt hangzottak el, de a Nyugat hasábjain is megjelentek 1912-ben: „Molnár Ferenc Az ördöge (…) a történelmi fejlődés keretébe úgy illeszkedik, mint a modern magyar dráma kifejlődésének történelmi fordulópontja. (…) valahányszor az irodalom valamelyest új korszakot ér, s a kifejezés művészetében olyan stílust kezd, amely felületes ránézésre ellenkezőnek látszik a régi írók s a megszokott irodalmi művek hangjával, mindig felhangzik a vád, hogy az új irodalom elnemzetietlenedik. S ez a vád különösen erősen érte éppen Molnár Ferencnek Az ördögét (…) Ez a vád ősi eredetű, különösen a drámaírókkal szemben, de éppen olyan hamis és jogosulatlan, mint az irodalom egyéb műfajaiban."17

Noha még többen kiállnak Molnár mellett, a vádak nem csitulnak, idővel egyre többen és több okból vádolják. Támadják külföldi bemutatói miatt is, leginkább irigységből. E páratlan eredmény megköveteli magának az áldozatot, miután darabjainak világsikere egyre többet szólította külföldre Molnárt, az itthoni irodalmi élettől mindinkább eltávolodott. Ráadásul a történelem is egyre messzebb űzte hazájától, szeretett fővárosától. A harmincas évek végétől már csak néhány újságcikkből értesülhettek az itthoniak Molnár külhoni sikereiről. Az ötvenes évektől aztán már ilyen formában sem. Kivetettetett az irodalomból. Kádár János 1957. május 9-én elhangzott országgyűlési beszédében nehezményezte, hogy a színházak repertoárján olyan Horthy-korszakbeli népszerű tollforgató is szerepel, mint Molnár Ferenc.18 Mindennek ellenére a színházak nem fordítottak hátat a Molnár-daraboknak, a kilencvenes évektől pedig egyenesen reneszánszát éli Magyarországon a század első évtizedeinek egyik legnépszerűbb drámaírója.

Drámái, ha kicsit meg is koptak, nem avultak el. Idén, halálának ötvenedik évfordulóján a tengerentúli sikereiről megemlékezvén még Amerikában is készült egy Molnár-felújítás. A Martin E. Segal Theatre Center a Csendélet című darabját állította színre. Magyarországon pedig – három, több éve játszott drámája mellé19 – újabb hat színpadi művét20 is felújították, melyek közül az Egy, kettő, három, Az ördög és a fent elemzett Játék a kastélyban két-két rendezésben is látható.

Molnár egykori sikere részben időhöz kötött, részben azonban örökérvényű, mert nemcsak átvenni, de továbbfejleszteni is képes volt kora külföldi darabjainak sikerdramaturgiáját, s mert ezzel iskolateremtővé vált Magyarországon. A húszas-harmincas évek drámaíróinak java Molnár-darabokon nevelkedett. Hogy ez jót tett-e színműírásunknak, az már más kérdés, s egy újabb tanulmány tárgya lehetne.

 

 

Jegyzetek

1 Világ, 1921. nov. 3. 6. o.

2 A happy end oldaláról nézve kissé érthetetlennek is tűnik, hogy az Égi és földi szerelem című drámát miért vitték olyan gyorsan színre Amerikában, hiszen nemcsak hogy nem jó a vége, de kifejezetten tragikus, sőt magyarországi fogadtatása sem volt olyan sikeres, mint az ezt megelőző drámáké.

3 Az említetteken kívül 1928-ban, az Olympia bemutatója után két hónappal A vörös malmot, 1930-ban az Egy, kettő, hárommal együtt Az ibolyát, előtte négy hónappal pedig a Marsallt vitték színre.

4 A legkésőbb bemutatott darabja az 1925-ben írt Csendélet, 1981. jan. 23-án volt első New York-i premierje.

5 Az ördögöt még kétszer, 1915-ben és 1921-ben is megfilmesítették.

6 Újabb változata készül el 1956-ban, Grace Kellyvel a főszerepben.

7 Ezt még két, 1930-ból származó feldolgozás követi.

8 A Liliomnak már van egy változata 1921-ből, aztán egy musicalváltozata – Carousel címmel – 1956-ból.

9 A kortársak ezt a darabot is igyekeztek francia mesterekkel rokonítani, pl. Arago és Vermond Az ördög naplója című drámájával.

10 A New York-i premierre az is döntő befolyással bírhatott, hogy Molnár 1926-ban a Nobel-díj egyik várományosa volt. (A díjat végül nem kapja meg.)

11 Pesti Napló, 1926. nov. 28. 13. o.

12 Molnár Ferenc színművei, Wien, 1972. 709. o.

13 Molnár Ferenc színművei, Wien, 1972. 750. o.

14 Molnár Ferenc színművei, Wien, 1972. 706–707. o.

15 A Játék a kastélyban védőmondata Turai szájából hangzik el: „Azt én tudtam, hogy a végén mindenki gentleman, csak én leszek gazember." (Ld. 13. o.)

16 Csathó Kálmán: Írótársak között, Budapest, 1965. 291. o.

17 Nyugat, 1912/I. 704., 706.o.

18 Standeisky Éva: Az írók és a hatalom 1953–1963, Budapest, 1996. 216. o.

19 Olympia – Játékszín, Játék a kastélyban – Katona József Színház, Kamra, A hattyú – Pesti Magyar Színház.

20 Egy, kettő, három – Madách Színház, Veszprémi Petőfi Színház; Ibolya – Madách Színház; A farkas – József Attila Színház, A testőr – Madách Kamara; Liliom – Győri Nemzeti Színház; Az ördög – Egri Gárdonyi Géza Színház, Radnóti Színház. (A Játék a kastélyban másik előadása a Debreceni Csokonai Színházban látható.)


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs