Csak annyi

 

 

csak annyi választ el az intimitástól

hogy élsz, csak annyira nem tudok veled

beszélni, hogy még mindig itt vagy,

egyszerűen a halál nélkül semmilyen

közlés sem lehetséges, nem tudlak

megszólítani, csak mint egy árnyat,

fájdalom nélkül nem gondolhatok arra,

hogy közénk áll tested puhasága,

ez a megmagyarázhatatlanul esendő,

véletlen esemény, fájdalom nélkül

elképzelhetetlen, hogy itt vagy még

mindig, akár egy angyal összevérzett

tollruhája, súlytalan fehér szilánkokkal

megsebezve, állandóan az utolsó pillanat

kínzó bűvkörében

 

annyi sem választ el, mint egy emlék, mint

az a tompa végtelenség, ami végigkísér

monomániásan, a tégla súlya a ház falából,

az az összeomlás, könny nélkül, ahogy elmúlt

a gyerekkor a nagyszülőkkel abban a régi

házban, s az iszony minden mozdulatban,

ahogy hurkot vet hangtalan a megelőlegezett

nemlét

 

 

 

Esti apokrif

 

 

Altatóként fénylik a kék ég,

üres minden, sehol egy vendég.

Negyven cigarettám a tálban

összeomlott hamuhegy, nyár van.

 

Halálos csendben állok, pedig

az Üllői fáktól percekig

csaholtak a falon az árnyak.

Anna írt, édesem, de várlak!

 

Ízed bennem fémes áfonya,

torkodon már a rák lábnyoma.

A kincstárból az ékszerekkel

Béla elszállt – se vegyszerekkel,

 

se sajttal nem tér vissza többé,

kifosztottak már mindörökké.

Ócska bor, szutyok köpés csurran,

 

Uram, kezedben holt azúr van.

Az esti macskakő fölsziporkáz,

szisszen a fürdőben a klórgáz.