Ókontri

Oravecz Imre  regényrészlet, 2015, 58. évfolyam, 1. szám, 1. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

 

9

 

Mióta Jack Willett a tetőn a kerítés közelében kihelyezte a csapdáját, mindennap megnézte, hogy megfogta-e a pumát, vagy ha üres volt, frissre cserélte benne a nyers csalihúst, mert a nagy macska finnyás, a büdös húshoz nem nyúl, nem kell neki. A nyomok egyértelműen azt mutatták, hogy ott jött be, a kerítés alsó és középső drótja közt, egy csapáson, ezért a rugós vasszerkezetet oda tette, a csapásra, amely egy kis tisztást keresztezett. A tisztást bozótos övezte, úgyhogy lovon meg se lehetett közelíteni. Ez a napi inspekciót megnehezítette, a csapda szempontjából viszont kifejezetten előnyös volt: a marha nem járta, így nem fordulhatott elő, hogy véletlenül belelép. Azt meg, hogy embert, birtokháborítót se fogjon, a csapdázó azzal igyekezett elkerülni, hogy a drótkerítésre egy cetlit tűzött e szavakkal: VIGYÁZAT, CSAPDA!

Árvaiék is mindennap kijártak, hol Steve, hol az apja, hol Willett-tel, hol nélküle. Ma Steve ment, egyedül.

A bozótoshoz érve leszállt a lóról, egy fához kötötte, és gyalog folytatta útját. Eredetileg nem ide indult. Egy felfúvódott bikát keresett, és egyszer csak ezen a környéken találta magát. Gondolta, ha már itt van, egy füst alatt elintézi ezt is, a megtekintést. Ennél többet, ha meg is van a puma, úgy sem tehet. Nem volt nála puska, pedig Jack Willett a lelkükre kötötte, hogy puska nélkül ne közelítsék meg a csapdát. Előfordulhat, hogy az állat elszabadul, és rájuk támad. Meg különben is szükség van rá, azzal kell neki megadni a kegyelemdöfést. Így mondta, kegyelemdöfésnek nevezete a lelövését, holott nem az, attól hogy megfogták, még nem haldoklik, de Jack Willett szeretett túlozni, szerette a nagy szavakat.

Steve először habozott, de aztán meggyőzte magát. Nincs ebben semmi rizikó, odalopakodik, észrevétlenül megnézi, és máris jön vissza.

A bozótos szélén megkereste a csapást, és behatolt a bokrok közé. Ismerte az utat, de a csapás különben is vezette. Sok ágat letördeltek már maguk előtt, de helyenként még így is le kellett kuporodni, fejmagasságban úgy összefonódtak a gallyak, hogy széthajtogatásuk lehetetlennek bizonyult. Nem akart zajt csapni, figyelte hova, mire lép, de így is megroppant a lába alatt egy-egy hullott gally.

Még messze volt a tisztás, amikor morgást hallott. Megállt, fülelt, hogy jól hallotta-e. A morgás nem ismétlődött. Tett pár lépést, megint hallotta. Restellte, de izzadni kezdett a tenyere. Végre a bozótos túlsó széléhez ért, ahol alacsonyabbak voltak a bokrok. Izgalmában a kötelező óvatosságról megfeledkezve felegyenesedett. És meglátta az óriásmacskát, a pumát.

Ott volt a csapdában, nem messze tőle. Jobban mondva, csak a lába, a jobb mellső lába volt a csapdában, mert a csapda azt fogta meg, arra záródott rá. A többi lába szabad volt, és igyekezetében, hogy azt az egyet kiszabadítsa, a többivel félkörben tisztára rugdalta, kaparta a földet.

Nagytestű, kifejlett példány volt sárgásbarna, szinte rózsaszínbe játszó prémszőrzettel, sárgászöld szemekkel, izmos, erős. Ahol meggyűrődött a testén a bőr, valósággal áttetszettek a vaskos izomkötegek. A pofája vértől piroslott.

 Eddig Steve-nek csak a szagát érezte, de hogy most meg is pillantotta, nagyot fújt, hatalmas tépőfogait kivillantva dühödten rávicsorított, és ugrott volna feléje, de a lába visszarántotta. Ettől még mérgesebb lett, visszakapta a fejét, és a foglyul ejtett lábra támadt, mintha az lenne a bűnös, mintha az lenne tehetetlenségének oka. Vadul harapdálta, marcangolta. Ezt addig is csinálhatta, mert már jócskán elvékonyította, és cafatokban lógott róla a hús. Rettenetesen fájhatott neki, de nem bánta, vagy fájdalmát elnyomta a megnövekedett andrenalin szint. Tépte, szaggatta magát.

Steve a hősies önpusztítás láttán megdermedt. Sajnálta a szerencsétlen állatot, részvétet érzett iránta. Már bánta, hogy nincs nála puska, hogy nem tud véget vetni esztelen igyekezetének, kínjának.

Megfordult, visszaverekedte magát a bozótoson át, felpattant a lóra, és haza vágtatott. Olyan gyorsan tette meg az utat, amilyen gyorsan még soha. A hegyről lefelé egyszer majdnem bukott is, mert a ló megcsúszott, de szerencsére nem esett el.

 Visszafelé már lassabban jött, mert utasa is volt, Georgie. Nem lett volna szabad magával hoznia, és nem is akarta, mert a puma kivégzése nem gyereknek való látvány, de az addig könyörgött, sírt, hogy hadd jöjjön vele, mígnem engedett neki, és maga elé ültette. Az apja is jött velük. Őrá szükség volt. Egyedül is elföldelte volna a tetemet, de azt hallották, hogy egy felnőtt puma nagyon nehéz, két ember kell a mozgatásához. Először úgy volt, hogy utánuk jön, de a Georgie-val való huzakodás olyan sokáig tartott, hogy közben felnyergelt egy lovat, és ásót dugva a nyeregkápába, csatlakozott hozzájuk.

Fent a lovakat hátrahagyva bevették magukat a bozótosba. Steve vezette a csapatot, a fia ment középen, az apja alkotta a hátvédet. Védekezni ugyan nem volt mi ellen, de hogy még izgalmasabb legyen a dolog, a nagyapja ezt adta elő a gyereknek, ami nem volt egészen jó ötlet, mert az amúgy is rettegett. A tanyában még azt hitte, a pumával való találkozás olyan lesz, mint a Los Angeles-i Állatkertben, ahova egyszer elvitték. De kételyei támadtak, hátha rájuk támad, és inába szállt a bátorsága. Ráadásul a bozótosban félhomály uralkodott, ez pedig a sötétre emlékeztette, amelytől szintén félt. Minderről azonban mélyen hallgatott, csak a bokrokra panaszkodott, hogy folyton fennakad, ösztönös védekezésképpen, hogy elterelje a tulajdon figyelmét. Egy cseppet sem zavarta, hogy ez nem igaz, mert olykor valóban megfogta egy-egy ág, de kis termete folytán a két felnőtthöz képest szinte játszi könnyedséggel hatolt előre. Az apjának csak arra kellett vigyáznia, hogy meg ne csapja a gally, ha előtte oldalra hajlított egyet.

A puma még megvolt, még nem rágta magát szabaddá. Mikor megérezte a szagukat, megint morgással adott hírt magáról.

A helyszín közelébe érve Steve intett az apjának, hogy maradjon le Georgie-val. Az akként cselekedett. Megfogta a gyerek karját és jelbeszéddel csendre intve visszahúzta.

Steve addig a pontig nyomult, ahonnan először megfigyelte az állatot. Felállt, de aztán nem maradt féltakarásban, kilépett a bokrok elé.

Ugyanaz a látvány fogadta, mint először, azzal különbséggel, hogy a puma most a lábát rágta – már annyi hús hiányzott róla, hogy kiütközött a csont –, és csak azután, a műveletet félbeszakítva ugrott volna feléje. És az is változott, hogy véresebb volt, most már a nyaka, a mellkasa, a jobb lába, sőt, a farka is piroslott a vértől.

Steve a fegyvert még a tanyában megtöltötte. Csak ki kellett biztosítani, célozni és lőni. De még mielőtt felemelte volna, Georgie hátulról átölelte a fél combját.

– Ne, apa, ne! – kiáltotta.

A nagyapja mellől nem látta a pumát, de hirtelen megértette, mire kellett az apjának a puska. Felpattant, és oda szaladt hozzá.

– Kisfiam, menj innen! – mondta Steve, és megpróbálta fél kézzel lefejteni magáról, de nem sikerült. – Menj szépen vissza a papához, hallod?

Georgie nem engedelmeskedett.

– Apa, jöjjön már, vigye el innen! – szólt hátra Steve.

Végül úgy szabadult meg tőle, hogy letette a puskát, és két kézzel lehámozta magáról.

 Georgie nem hagyta magát a nagyapjától elvezetni. Erre Steve leguggolt hozzá, hogy elmagyarázza neki, miért nem szabad ilyen közel jönni.

El se kezdte a mondókáját, mikor Georgie felsikoltott, mert meglátta a véres pumát, azt, hogy fogoly, hogy tépi, szaggatja, próbálja kiszabadítani magát.

Oda akart rohanni, hogy segítsen rajta.

Az apja elkapta, visszahúzta és felvette.

– Nem szabad, ne nézz oda! – és felvette, és úgy fordult, hogy az ne lássa a viaskodó állatot. – Nyugodj meg, nyugodj meg szépen!

De Georgie nem nyugodott meg. Kétségbeesett zokogásban tört ki, és kis kezével az apja arcát markolászva rimánkodott.

– Apa, ne, kérlek, ne! Ne bántsátok a nagy cicát! Kötözzétek be a bibijét, és engedjétek el! Nagyon vérzik neki, már egészen összevérezte a bundáját. Kérlek, kérlek!

– Nem lehet, kisfiam – mondta Steve. Szabad kezével lefogta a kezét, és visszament vele a bokrok közé. – Dúvad. Kárt okozott nekünk. Elvitte egy kisborjúnkat. Nem azért fogtuk meg, hogy elengedjük, hanem azért, hogy ne csináljon többet ilyet. Meg különben se tudnánk elengedni. Nem lehet odamenni hozzá, és kivenni a csapdából, élve nem.

– De, de, légy szíves!

– Megértem, hogy sajnálod, de gondolj arra a bocira, amit megölt és megevett.

– De, de.

– Nem, nem. Mi is sajnáljuk, de ennek meg kell lenni, nem tehetünk mást, ez a dolgok rendje. Azonkívül szenved is, így a szenvedésének is véget vetünk.

– Hát, nem kellett volna kihozni a gyereket – morogta az apja, akit kezdett idegesíteni a huzavona, de azért ő is együttérzően vigasztalta Georgie-t.

– Igen, Georgie-kám, megértünk, de jól mondja apád, ez elkerülhetetlen, és neki is jobb lesz szegénynek.

– Nem igaz, nem lesz jobb! – mondta elfúló hangon Georgie. – Miért lenne neki jobb, ha meghal? Ha meghal, akkor ő nem lesz.

Erre a két felnőtt nem tudott mit mondani.

Azért-e, mert elhallgattak, vagy belefáradt a sírásba, Georgie átment csendes szipogásba.

Steve ezt olybá vette, hogy megnyugodott, és letette, hogy visszamenjen a helyére, mire Georgie megint rákezdte a sírást.

– Na, most már elég legyen, kisfiam! Ne cirkuszolj tovább, ne tarts fel bennünket! Maradj itt a papával, én meg hadd intézzem el, hadd vessek véget a szenvedésének! Igaza van a papának. Már az is helytelen, hogy itt vagy velünk. Veszélyes, elszabadulhat, és ránk támadhat. De én vagyok a hibás, nem tudtam ellenállni a könyörgésednek. Ezért tudod mit? Jobb, ha nem maradsz itt, hanem szépen haza mégy a papával. Na, fogadj szót, hagyd abba a bőgést, és menjetek! Várok, míg a lovakhoz nem értek. Ott hallasz egy pukkanást és kész. A papa visszajön egy kis időre, mert nekünk még itt dolgunk van, te meg addig a lovaknál vársz.

Georgie eltolta magától a nagyapja kezét.

– Nem, nem megyek – jelentette ki. – Csak akkor megyek, ha te is jössz, és nem lövöd le a pumát.

– Most mit csináljunk? – nézett Steve tanácstalanul az apjára.

Az apja félre vonta, és súgva mondta:

– Tedd, amit kell. Én beviszem a gyereket, holnap meg majd elföldeljük a tetemet.

– Nem, csak apával megyek, és csak akkor, ha a papa se bántja szegény cicát.

Steve gondolkodott.

– Na, ide figyelj, nem bántom a cicát, és papa se bántja – mondta jelentőségteljesen az apjára nézve. – Megkegyelmezünk neki, csak hagyd abba a sírást. Veled megyek, vissza a tanyába. A papa még marad, később ő is jön.

– De minek marad a papa? Azért, hogy ő lője le?

– Nem. Azért, hogy elengedje, hogy kiszabadítsa.

– Azt mondtad, hogy nem lehet kinyitni a csapdát.

– De lehet, csak nem könnyű.

– A papa ki tudja?

– Megpróbálja.

– Te is ki tudnád?

– Talán.

– Akkor mért nem te csinálod?

– Mert nem akarlak kitenni a veszélynek.

– Milyen veszélynek?

– Lehet, hogy a puma bánt téged.

– Mért pont engem?

– Mert kisgyerek vagy, és mindig a kicsit, a gyengét támadja meg. Gondolj a kisborjúra, amit elvitt.

– De a papa is gyenge.

– Mért volna gyenge?

– Mert öreg.

– De erősebb, mint te.

Georgie abbahagyta a sírást. A nagyapjára nézett, aki bólintott.

Fülelt. Csend volt. A tisztás felől morgás sem hallatszott.

– Na, jó, akkor menjünk – mondta.

Mielőtt elindultak volna, felemelte a kezét és búcsút intett a tisztás felé.

– Pápá, puma. Aztán ne gyere ide többet!

Alig tettek pár lépést, mikor megtorpant.

– A puskát nem hozod? – kérdezte az apjától.

– Nem.

– Mért?

– Kellhet a papának.

– Minek?

– Hát, a… – Steve megakadt, de gyorsan kitalált valamit – a marhatolvajok ellen. Tudod, ők azok a rossz emberek, akik a felnőtt jószágot viszik el.

Kiértek a bozótosból, már a lovon ültek, de Georgie-nak továbbra sem tetszett, hogy a puska ott maradt.

– De biztos, hogy a papa nem lövi le a puskával a pumát?

– Biztos.

– Önvédelemből se?

– Úgy se.

– Csak megsebesíti?

– Igen.

– De nem a bibis lábán, hanem egy másikon, ugye?

– Igen.

– És nem súlyosan?

– Nem.

– Akkor majd nyalogatja azt a bibit is, és begyógyul neki?

– Igen.

Még nem értek le a tetőről, mikor a távolban lövés dördült.

Georgie összerándult.

– Mi volt ez? Álljunk meg.

– Mi?

– Lövést hallottam.

– Á, nem lövés volt az. Én is hallottam. Az ég dörgött. Nézz csak fel! Esőre áll. Majd megint dörög, aztán zuhét kapunk a nyakunkba.

Megálltak. Nem dörgött.

Újra elindultak.

Georgie várta egy darabig az esőt, de hogy továbbra sem dörgött, és esni sem esett, elkezdte hullatni a könnyeit, némán, hangtalanul, hogy az apja ne vegye észre. Siratta a pumát, de még jobban fájt neki, hogy becsapták, hogy összeesküdtek ellene, és ennek az összeesküvésnek az apja is részese, aki mindenek felett állt, aki szent volt előtte.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs