Az írói nagymonográfia új perspektívái

Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond

Tverdota György  kritika, 2014, 57. évfolyam, 9. szám, 1032. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Szilágyi Zsófia Móricz-monográfiája jó csillagzat alatt született. Épp a kellő időben ahhoz, hogy valóságos várakozást elégítsen ki. Az előző szintézisek körül végképp elfogyott a levegő. Nagy Péter és Czine Mihály összegzései egy Móricz körül kialakult indokolt közönségérdeklődés haszonélvezői, majd mesterségesen felsrófolt, ideológiailag elkötelezett értékelés és manipulatív módon elrendezett összkép felelősei voltak. Ha nem is ők idézték elő az író életműve iránti érdeklődés drámai hanyatlását, legalábbis képtelenek voltak gátat vetni a hullámvölgy meredek mélyülésének. Az említett szerzők durván leegyszerűsítve két nagyelbeszélés szilárdnak vélt alapjaira építkeztek. Nagy Péter a realizmus-központú marxista tükrözéselmélet és a szociologizáló irodalomértelmezés, Czine Mihály pedig a marxista mimikrivel eltakart népi irodalomszemlélet Móricz-képét alkotta meg. Nem tartozom a nagyelbeszélések végső hitelvesztésére spekuláló olvasók közé, de új, erőteljes nagy narratíva kimunkálásának ma kevés biztató jelét látom. Szilágyi Zsófia sem talált ilyen igazodási pontokat. Szintézisét egy nagyelbeszélések utáni (és előtti) interregnumban megfogalmazható Móricz-értelmezésre tett merész és a maga módján sikeres erőfeszítésként fogadom el.

Hozzátartozik a szerencsés születési konstellációhoz, hogy egyrészt a Móricz-kutatás a részletekben alaposan továbbhaladt a Nagy Péter és Czine Mihály által megformált tudáshoz képest, akár a szépen gyarapodó, sőt, inkább rohamosan bővülő és hitelesebben feldolgozott szövegkorpuszt, akár az értelmező munkát vesszük figyelembe. Ennek az ismeretanyagnak az integrálása új összkép kialakítását tette szükségessé, s ehhez a szerző vitorlájába fogta az újonnan feltámadt szeleket. Másrészt az életmű az utóbbi években egyértelműen kiszabadult a purgatóriumból. Világosan észlelhető az érdeklődés erősödése, egyúttal irányának megújulása. A lendület a mai prózairodalomnak a móriczi hagyományhoz történt erősebb kapcsolódásán is felismerhető, s a szintézis nem hanyagolhatta el az új próza által integrálhatónak bizonyult örökségből levonható tanulságokat. Az irodalmi modernség kutatása területén általában véve is igen erőteljes átalakulások tapasztalhatók, s a változó kontextus erőteljesen visszahat a Móricz-értelmezés helyzetére. Maga a monográfus ebben a modernség utáni szellemben gazdagította több fontos részleteredménnyel az írói életmű kutatását. Az összegzés e korábbi tanulmányok pillérein is nyugszik. Azt értette meg a szerző, hogy az életműben rejlő értékek felmutatásához meg kell szabadulnia a megelőző évtizedek mára kiüresedett, az eleven műértés útjába akadályt állító értelmezési mintáitól.

Csak hát lehet-e szintézist teremteni nagyelbeszélés hiányában? Aki erre „igen”-nel válaszol, mint Szilágyi Zsófia, és vállalkozik a megvalósítására, annak a monográfia-írás számos módszertani dilemmájával kell szembenéznie, aminek gyakorlati következménye a tudományos műfajjal történő, szinte kényszerű kísérletezés, nem szankcionált megoldások kipróbálására való ráutaltság. A módszertani reformok másik oldala: annak eldöntése, hogy a monográfia-írás korábbi gyakorlatából mit és mennyit szükséges változatlanul átmenteni, azonban nem kevésbé nehéz feladat. Az újításoknak határt szab, hogy a műfaj kereteit nem lehet olyan mértékben áttörni, hogy az a monográfia felszámolódását vonja maga után. A szerzőnek tehát tovább kellett vinnie (ha nem is minden tekintetben változatlanul) a szintézisalkotás megszilárdult, a mai szerzőkre örökségként maradt eljárásait. A Móricz Zsigmond-könyv által választott és megvalósított megoldásokból levonható tanulságok tehát túlmutatnak a Móricz-kép tovább-alakulásának önmagában fontos, de korlátozottabb érvényességi körén.

Amikor nem hagyatkozhatunk a beidegződéseinkre, újra föl kell tennünk a legközkeletűbb kérdéseket: miről szóljon a monográfia, és hogyan épüljön föl? Az ikerkérdés első felére a helyes válasz az, hogy mindenről kell beszélni a középpontba állított szerzővel kapcsolatban, ami fontos. A második felére pedig az a felelet, hogy mindenről valamiféle narratívában, azaz legitim rendszerben elrendezett módon kell szólni. Igen ám, de mit tartunk fontosnak? Milyen narratívát válasszunk? Rátalál-e a szerző a korunkban releváns és az ő kutatói arculatához illeszkedő kérdésekre? Úgy választja-e meg az elbeszélés módját, hogy a kérdések és válaszok a lehető legpregnánsabban érvényesüljenek? A téves irányválasztás veszélyét sikerült elkerülnie, amikor nem akart kibújni a pályarajz és az életmű együttes tárgyalásának kötelezettsége alól. Egyformán fontos mondandója van az író személyiségéről, sorsának alakulásáról és az írói teljesítményről – s ami ezzel egyet jelent –, élet és mű között fenntartja az átjárás lehetőségeit, utat engedve ezzel a művek életrajz felőli megközelítésének. Döntésével maga ellen bőszítheti a ma már közmegegyezéssé rögzült vélekedés képviselőit, miszerint aki ilyet tesz, az az életrajz adalékává fokozza le a műalkotást, s a biografizmus és a pszichologizmus módszertani csapdájába esik. A monográfus nem szállt szembe a korlátozással, de – láthatólag a korábban halottnak hitt szerző visszatérésének tudatában – felismerte, hogy a tilalom nem követeli meg az életben átélt tapasztalatok és a műben megformált helyzetek, történések, alakok közötti mindennemű lehetséges kapcsolat hermetikus elválasztását. Aligha akad épelméjű szakember, aki az irodalom autonómiáját ilyen abszurd mértékben követelné.

Ha pedig így van, akkor nem kell mást tennünk, mint az élet és a mű között látszólag könnyen adódó párhuzamokra történő aggálytalan ráhagyatkozást, megfeleltetést, visszavezetést óvatosan elkerülve, a két oldal viszonyát problémaként, megoldandó rejtélyként kezelni, a tény és ábra közötti, közvetítéseken, transzformációkon, egyensúlyáthelyeződéseken keresztül érvényesülő folyamatot a maga bonyolultságában fogni fel. A folyamat egészét helyezve nagyító alá, az életproblémáktól, a személyes és közösségi gondoktól az alkati meghatározottságokon és a személyiségtörténet dinamikáján át az esztétikai értékképződés, a narratológiai törvények, s a szöveget élővé tevő befogadás intézményes, társadalmi és személyes játékszabályaiig, el tudjuk kerülni az életrajziság és műimmanencia hamis dilemmáit. Az elért eredmények nem biztos, hogy mindig véglegesek, a mögöttük álló nagyelbeszélések nem biztosítanak számukra rendszeren belüli hiánytalan garanciát, nem kínálják kételyek nélküli igazságok birtoklásának illúzióját.

A szerző mindenekelőtt a monografikus elbeszélés módjában hajtott végre néhány fontos reformot. Ha a hagyományos monográfia műfaji mintájául a regény egységes narratívája szolgált, az új Móricz Zsigmond-könyv szerkezete az azonos hősökről írott, a regény és a novelláskötet között átmenetet képező novellaciklusokéra emlékeztet. A szöveg nagy egésze időrendben halad előre a születés és a halál keretei között kirajzolódó életutat követve, rekonstruálva annak nagy fordulatait, állomásait. Az a körülmény azonban, hogy az egyes fejezetek rendelkeznek a ciklusba tartozó novellák relatív önállóságával, megkönnyíti, hogy a szerző ezt a rendet számos ponton, számos irányban megbontsa. Így válik lehetővé, hogy Szilágyi Zsófia a nagyelbeszélések fogságában maradt Nagy Pétertől és Czine Mihálytól markánsan eltérő módon, a modernség utáni korszak szellemében jelölje ki a korunkra jellemző és őt személyesen foglalkoztató Móricz-témákat.

Mert a monográfia másik fontos, egészséges tudományos életben vitákat is kiváltó újítása a narrátori mindentudásról való lemondás. Monográfusnak azt szokás elfogadni, aki a választott témáról minden tekintetben kimerítő tudással rendelkezik, s minden lényeges kérdésre kétely nélkül, a véglegesség igényével az olvasó számára megnyugtató válaszokat tud adni, s megfellebbezhetetlen tekintélyt követel magának. Szilágyi Zsófia ellenben rendszeresen folyamodik módszertani önreflexióhoz. Az ilyen megnyilatkozások gyakran a narrátor bizonytalanságát árulják el, nem egyszer töprengő, tanakodó megállások egy nehéznek bizonyuló megoldandó feladat előtt, esetenként mentegetőzés-jellegük van. Elegendő egyetlen példával illusztrálni ezt a monográfusi gesztust. A szerző szembesíti magát Bezeczky Gábor megfigyelésével, amely szerint a pályarajzok túl lassan, vontatottan kezdődnek, majd így folytatja: „Remélem, csak részben igazoltam az eddigiekben, hogy az írókról szóló könyvek lassan, vontatottan, körülményesen indulnak. Bár tagadhatatlan, hogy nem haladunk öles léptekkel, hiszen voltaképpen még mindig Móricz megszületésénél járunk, abban bízom, hogy a »toporgás« nem tűnik indokolatlannak és unalmasnak. Azért is mentegetőzöm, mert még mindig nem léphetünk tovább”. (32.)

Nagy Péter vagy Czine tiszteletteljes távolságtartásával kiáltó ellentétben Szilágyi Zsófia személyes érintettségét sem hallgatja el, így például kiemeli azt a pontot, amelyen saját családtörténete érintkezett a nagy író pályájának kisújszállási epizódjával. Attól sem riad vissza, hogy szakmai elkötelezettségét, így az orosz irodalomtörténetben való jártasságát a szokásosnál hangsúlyozottabban engedje érvényre jutni, túl az obligát világirodalmi párhuzam-keresésen. A Kivilágos kivirradtignak Csehov Cseresnyéskertje felől történő olvasása ilyen meghökkentő lépés, ami az összehasonlításból levonható tanulságok fényében igazolást nyer. A kompetenciájának feltételezettségét önként leleplező megnyilvánulások látszólag önkorlátozó jellegűek, valójában egy nyomasztó tekintélyi szereptől való megszabadulást, a monográfus bírói talárjának levetését, szabad mozgástér teremtését szolgálják abban a tekintetben, hogy miről és hogyan beszéljen Móricz pályájáról és művéről.

A monografikus elbeszélés reformjának harmadik fontos lépését az időrendi előre haladás egyeduralmának megtörése képezi. A szigorú kronológiai rendet nem könnyű betartani, a monográfus nem nélkülözheti az előre- vagy visszautalások folytonos igénybevételét. Mégis megadóan követi azt a kanyargó útvonalat, amelyet egy írói pálya a történelmi feltételek alakulása és a személyes sors szeszélyei folytán bejár. Ami persze nem zavarja meg a nagyelbeszélések által diktált teleologikus fejlődésrajz érvényesítését a szintézisek mélyebb strukturális szintjén. Szilágyi Zsófia dolgát, az időrend erőteljesebb háttérbe szorítását megkönnyíti ennek a rejtett teleológiának, az író kritikai realizmusa fejlődéséről, a néphez való közeledéséről szóló képletnek a kiiktatása. Így könnyebben nyúlhat a megtárgyalandó részletkérdések tematikus csoportosításához. Az időrendi és a tematikus elrendezéssel folytatott szabad játék során olykor, a referenciális szinthez kapcsolva, szinte vakmerő anakronizmussal hoz időben előre regényelemzéseket, mint a diákévek tárgyalása kapcsán a Légy jó mindhalálig vagy a Forr a bor című művek vizsgálatát.

A történetiség teljes felszámolása így sem történik meg, hiszen az egyes témák tárgyalásának helyét a monográfia összehangolja azokkal a sűrűsödési pontokkal, amelyeken az adott téma jellegadóan bukkan fel az írói pályán. A vitathatatlanul kiemelkedő prózaírói tehetséggel rendelkező Móricz színházzal folytatott makacs, szívós, a pályát végigkísérő, de az időleges közönségsikerek ellenére történeti távlatból nézve kudarcra ítélt birkózását például a Most már majdnem című fejezet tárgyalja koncentrált módon. Mindazonáltal az egyes, önálló témákat feldolgozó fejezetek belső felépítése sem nélkülözi a történeti rendet. Hogy szemléleti alapokon nyugvó módszertani megfontolás magyarázza a monográfia narratíváját, mutatja a nyitó fejezetben megfogalmazott belátás: „ma már világos, hogy nemcsak a szépirodalomban, de az irodalomról folyó beszédben sincs egyetlen történet.” A nagy magyar író pályája és életműve tehát történetekből álló történet alakjában jelenik meg az olvasó előtt.

Akadnak közöttük olyanok, amelyekről Móriczról szólva nem lehet hallgatni, s amelyek némelyikét a közmegegyezés az író megismerésének és megítélésének kulcskérdései gyanánt tartja számon. Ilyenek – nem a teljesség igényével: a hosszúra nyúlt, eltérő irányokat vevő pályakezdés, a Hét krajcár és a Sárarany szerepe az írónak a modernséghez történő fordulatában, a háború évei, Móricz szerepe a kor közéletében a forradalmak idején, különös tekintettel a keresztény kurzus során őt emiatt ért vádakra és támadásokra, viszonya az ország tragikus területvesztéséhez, a magánélet válsága, középpontjában Holics Janka öngyilkosságával és a Simonyi Máriával kötött házassággal, a Nyugat társszerkesztése Babitscsal, a Csibe-történet, a Kelet Népe szerkesztése. A Móricz Zsigmond monográfia abban is folytatja elődei gyakorlatát, hogy részletes elemzést szentel azoknak a műveknek, amelyeket a korábbi évtizedek kritikai és tudományos irodalma az életmű meghatározó darabjaiként tartott számon: Hét krajcár, Sárarany, Szegény emberek, Erdély-trilógia, Légy jó mindhalálig, Forr a bor, Kivilágos kivirradtig, Pillangó, Úri muri, Barbárok, Rokonok, A boldog ember, Csibe-novellák,  Árvácska, Rózsa Sándor.

Az írói pálya közfelfogás által szentesített kulcskérdéseire azonban rendre a korábbi változatoktól markánsan eltérő válaszokat kapunk. A fenti felsorolásból az újraértelmezés példájaként talán az író 1918–1919-es közszerepléséről készített mérleget érdemes kiemelni. A húszas-harmincas évek hivatalos sajtója a „kommunista” jelzőt szitokszóként használta, függetlenül attól, hogy az ezzel megbélyegzett személynek, így Móricznak is, bármilyen tényleges köze lett volna a marxista baloldalhoz. A szocializmus évtizedeinek ideológiája ellenben olyan „útitársként” sajátította ki Móriczot, aki legjobb pillanataiban felismerte a forradalmi fordulat szükségszerűségét, és akiből a történelem kedvezőbb alakulása esetén még akár magyar Gorkij is válhatott volna. Szilágyi Zsófia mindkét irányú ideologikus torzítással vitázva rajzol árnyalt és kiegyensúlyozott képet az író tényleges szerepléséről és töprengéseiről a sorsfordító hónapok alatt. Hiteles kép kialakítása nem ördöngös feladat. Elég félretenni az ideológiai előfeltevéseket, amelyek szellemében némi csúsztatásokkal, az adalékok célzatos alakzatba állításával, a zavaró részletek elhallgatásával elő lehetett állítani a kívánt eredményt, a kommunistává fejlődés útjára lépő Móriczot. Másrészt a már korábban is rendelkezésre álló, ám azóta jelentősen megszaporodott dokumentumanyag alapján körültekintően, lelkiismeretesen le lehet írni mindazt, ami erről az időszakról tudható.

Az így megrajzolt térkép segítségével eztán az eltévedés veszélye nélkül eligazodhatunk a világháborút közvetlenül követő írói pályaszakasz terében, s ha ezzel beérjük, nem marad hiányérzetünk. Az író forradalmakban való részvételének azonban két közvetett következménye van, amelyek miatt a kitérőnek tűnő 1918–1919-es epizód további elemzést érdemelne. Az egyik az, hogy a húszas-harmincas években fontos közéleti szerepeket betöltő Móricz viszonya a keresztény kurzussal mindvégig ellenséges maradt, és a nyílt konfliktus a saját rétegével, a történelmi osztály politikájával mindkét részről a forrongó évtizedfordulón került felszínre. A másik, még lényegesebb momentum az, hogy Móricz nem fordított eleve hátat a forradalmaknak, mert nem kevés olyan eredményt várt tőlük, amelyek számára is fontosak voltak: a társadalmi mobilitást, az alsó néprétegek érdekérvényesítésének felerősödését, a falu, a parasztság sorsának jobbra fordulását stb. Számos olyan, számára rokonszenves törekvést észlelt ebben a rövid időszakban, amelyeket egyfajta modernizációként értékelhetett.

Nagy Péter és Czine (hogy maradjunk a két jelentős monográfusnál) nem teljesen alaptalanul igyekeztek kisajátítani Móriczot a szocializmus szövetségeseként és, tágabban, a progresszió híveként. Persze egyfajta ideológiai mohóságtól hajtva, maguk tették gyanússá az általuk megalkotott képet. Az író ugyanis a széppróza eszközeivel világosan elmondta kritikai véleményét a forradalmi felfordulásról, még ha a kortársak nem is igen értették meg (és talán az utókor se) a Tündérkert hajdúkról szóló igen kritikus hangvételű történeteit, mint a romlott, de jól artikulált hatalmi szisztémába kívülről és alulról beengedett vagy kéretlenül betóduló, hatalmas pusztító erőt bemutató elbeszéléseket. A móriczi gondolkodásmódnak ezt a rétegét talán egy új, az eddigiekből is táplálkozó, de azokat meghaladó, korrigáló nagyelbeszélés szellemében lehetne termékenyen megközelíteni. A kommunista vagy a népi diskurzus sematizmusa képtelen volt követni azt a bonyolult szellemi mozgást, amelynek Szilágyi Zsófia könnyedén nyomába ered. De nem szabad megállni a móriczi magatartás puszta megkülönböztetésénél a forradalom körül sürgölődő különböző rendű és rangú, liberális, szocialista vagy kommunista elkötelezettségű értelmiségi közegtől, s a megalázottak és megszomorítottak közösségéhez közel álló, érdekükben megtehető lépéseket latolgató móriczi elgondolások pontosabb jellemzéséhez lenne szükség egy, ma nálunk még kezdeményeiben sem igen létező új nagy narratíva által biztosított nézőpontra.

Az életmű korábbi évtizedek kutatásában és oktatásában előtérbe állított darabjainak elemzése során a szerző nemcsak az unalomig ismert, idejétmúlt téziseket kerüli el az esetek döntő többségében, a dzsentri-kritika közhelyeitől a parasztábrázolás sablonjaiig, de a megközelítési utak kiválasztásában is leleményes és kezdeményező, valamint módszertanilag is korszerűségre törekszik. Olykor előfordul, hogy nem tud kiszakadni a már első megfogalmazásukkor sem termékeny, s azóta egyre jobban kiszikkadó álkérdések közegéből, amelyek csak arra jók, hogy az érdemi problémákról eltereljék a figyelmet. Így például nem áll ellent ama közkedvelt társasjáték csábításának, hogy a Báthory Gábor–Bethlen Gábor ellentétben vajon nem az Ady–Móricz viszony képződik-e le. Az Erdély-trilógiát tárgyaló fejezetek azonban szerencsére messze túllépnek az ilyen értelmezői atavizmusokon. Az Erdély-trilógia elemzése például szemléletes bizonyítékul szolgál arra, hogy jól irányzott kérdésfelvetésekkel a kiadástörténet rekonstruálásából milyen fontos, a szöveg értelmezésére nézve is releváns tanulságok adódnak. Az interpretáció megújításában fontos szerepet játszik az intertextualitás iránti új keletű érzékenység, amelynek köszönhetően a szerző a vendégszövegek regénybeli funkcióját elemezve megállapítja: „Móricz »forráskezelése« voltaképpen sokkal közelebb áll a szövegközöttiséggel jellemezhető posztmodern regényekéhez, mint kora normáihoz.” Ki-ki eldöntheti, hogy a jelenséget az „örök posztmodern” megnyilvánulásának tekintse-e, amely az „örök realizmus”, az „örök romantika” módján önfelszámoló kategória, vagy a „realizmus” rovatban elkönyvelt Móricz váratlanul felszínre került gyökeres újszerűségének bizonyítékát lássa benne.

Nagyon érdekes a Kosztolányi Nerója és a Tündérkert Báthory Gábora Bori Imre nyomán felállított párhuzama, és nem lehet eléggé helyeselni, hogy más, a két életmű között talált érintkezési pontok is segítenek megcáfolni a Nyugat két nagy prózaíróját egymástól elszigetelő, hovatovább szembeállító értékeléseket. Mindazonáltal az Erdély-trilógia üzeneteinek kibontásához érdemesebb lett volna két másik olyan irányt követni, amelyek kezdőpontja megtalálható a monográfiában. A Tündérkert problematikájának egyik lényegi mozzanata megközelíthető lenne e mondatból kiindulva: „a történelmi regényeiben is a nyelv létrehozása volt a legérdekesebb, talán a cselekményvezetésnél is izgalmasabb számára”. A válságba sodródó kisded ország viszontagságainak nyelvi aspektusa valóban döntő tényező: a közemberek és a székelyek beszélte magyar, a nemesség által használt latin, a szászság német nyelve, a román és a török nyelvek mögött hadseregek, mentalitások, kultúrák súrlódnak és ütköznek meg egymással, s ehhez még hozzávehetjük a magyarság belső megoszlását az erdélyiek, a császári hatalom alatt álló országrész, a hajdúk közötti meghasonlásokat. Az ország vezetőjének egyfajta bábeli nyelvzavar fölött kellene rendet tartania.

A másik pontot, amelyből kiindulva a regény radikális újraértelmezéséhez is eljuthatnánk, az erről szóló fejezet nyitó mondata tartalmazza: „az anyaggyűjtés az első világháború idején kezdődött meg”. Ha ez így van, akkor a trilógia első részében Móriczot még nem az országvesztés előérzete nyugtalaníthatta, hanem sokkal inkább a történelem alakításának alternatív útjai: a radikális felforgatásba belevágó Báthory és a megfontolt reformok lassúbb útját választó Bethlen megoldása közötti gyötrő dilemma. Ha úgy tetszik, a Nyugat és a polgári radikalizmus programjának fenntartás nélküli elfogadása vagy a részleges visszahajlás a konzervativizmus valamely változatához. A hosszú készülődés során a kezdeti terv nyilván továbbfejlődött, de nem érvényteleníti a koncepció fogantatásának kontextusát.

Az Úri muri elemzése hasonlóképpen rendhagyó, de ötletes módon a Móricz-regény és a vele egy időben megjelent és ugyanott reklámozott átlag regények problematikájának taglalásából indul ki. Azóta nem véletlenül már utánzókra is talált. A Rokonokról írott fejezet igen becses és inspiráló hozadéka Móricz rokonság-tapasztalatának a regény mögé vetített alapos rekonstrukciója. Az orosz formalista iskola és a belőle kiinduló értelmezői hagyomány gondolkodásmódját alaposan ismerő szerző nyitott és érzékeny a Móricz-próza narratológiai vagy nyelvfilozófiai megközelítései iránt, legyen szó Kulcsár Szabó Ernő Isten háta mögött-elemzéséről vagy Benyovszky Krisztián szemiotikai módszerrel folytatott vizsgálódásairól, például a Kivilágos kivirradtig esetében, de figyelemre méltó, hogy ő maga szinte soha nem visz végig következetes narratológiai elemzést.

Tekintettel a kisprózának a móriczi életműben játszott kiemelkedő szerepére, a monográfia értékelésére nézve sokat nyomnak a latban a novellaelemzések. A szerző világosan látta, hogy az életműnek ezt a tartományát a szóba jöhető elbeszélések nagy száma folytán csak a pars pro toto elve alapján teheti mérlegre. Előfordult, hogy olyan novellát választott elemzésre, amely kevéssé állt reflektorfényben, mint a Csipkés Komárominé vagy akár A kondás legszennyesebb inge, de a kultikus Móricz-novellák elől általában ő sem tért ki, kezdve a Hét krajcárral, befejezve a Csibe-novellákkal. Ahogy a regények esetében, itt is gondja volt a művekről való beszéd megújítására. A Szegény embereket például az utóbbi évtizedek háborús hősei és áldozatai kapcsán felmerült úgynevezett „poszttraumás stressz” jelenségegyüttese felől „olvasta újra”. A Barbárokról való gondolkodásunkat három irányban újítja meg. Referenciális oldalról a novella mögé vetítette a tiszazugi arzénes gyilkosságok botrányát és Móricznak a tragikus eseményekről írott riportjait. Az írói mesterség felől közelítve Kosztolányi bravúros elemző méltatását szembesítette a novellával. Végül minden eddiginél tágabb körű komparatisztikai áttekintést nyújtott a téma közép-európai irodalmi kontextusáról. De ha az életmű bármelyik, hagyományosan a figyelem előterében álló darabját vesszük szemügyre, ugyanezt, a megrögzült interpretációs sémáktól váratlan és szinte kiszámíthatatlan irányokban elrugaszkodó, az olvasói igényeket nem hiánytalanul kielégítő, ám mindig érdekes és felismerésekben gazdag értelmezéseivel találkozunk. 

A monográfia tehát számos olyan kérdésre keres választ, amelyek kezdettől a Móricz-kutatás tengelyében álltak, középpontjukban az író modernségének ügyével. A modernség igényét mindenekelőtt a társadalom szerkezetét teljesen átrendező, az ország arculatát gyökeresen átalakító emancipációs folyamatok, illetve a Móricz részéről irántuk megnyilvánuló érzékenység táplálták. Az író tudatosan kiépített pozíciója révén e bonyolult mozgások legfontosabbjaival eleven érintkezésben volt. A nyugatosság, a Nyugat folyóirattal való kapcsolatának különböző stádiumaival a monográfia több fejezetében foglalkozik, egyértelműen leszögezve az 1933 utáni eltávolodás, a baloldali rendszerkritikus Móricz legendája, a népi mozgalom kisajátítási törekvései ellenére, hogy gondolkodása a polgárosulás keretei között helyezhető el. Ez teszi lehetővé a zsidóságképének árnyalt megközelítését. Ugyanilyen kiegyensúlyozottan kezeli a szerző a „paraszt Móricz” sablont, feltárva az író szegénység-tapasztalatát és falu-képét, de figyelve a falusi szegénységhez való kapcsolódás áttételeire is. Az ország első világháborút követő tragikus területvesztéséhez és a kisebbségi helyzetbe került magyarsághoz való viszonyáról, a hazai irredenta szellemiséggel éles vitát vállaló attitűdjéről a monográfia által nyújtott kép is alapos és helytálló.

Egyetlen alapvető alkotóelem hiánya tűnik fel a korábbi évtizedek szakirodalmában otthonos olvasónak: Móricz kritikai realizmusának hangsúlyozása. Ez nem meglepő Szilágyi Zsófia részéről, aki a mai magyar próza gyakorló kritikusaként igen sok tapasztalattal rendelkezik az irodalmi szövegnek a mimézist felülíró kiiktathatatlan megalkotottságáról. Nem mintha nem számolna a realista regiszter számos vonásával. Így az oroszosság, vagy a szociográfia valóságirodalma és például a Boldog ember, vagy a korrupció publicisztikus témája és a Rokonok kapcsán természetes módon bukkan föl a realista hagyomány. A kritikai társadalomábrázolás témája a dzsentri-bírálat unalomig elkoptatott sémájának háttérbe szorulása ellenére a megfelelő, indokolt pontokon helyet kap, sőt, újabb társadalomtörténeti vizsgálódások felhasználásával korszerűbb formát ölt. Egészében véve mégis, a szociologizáló megközelítésekkel szemben, inkább egyfajta pszichologizmus, például a trauma-elméletek szolgálnak az életrajzi vagy alkotáslélektani gondolatmenetek alapjául.

Mivel Szilágyi Zsófiának sikerült magát függetlenítenie a nagyelbeszélésekkel járó értelmezési kényszerektől, és a formalista elemzés módszertani uniformisát sem öltötte magára, szabad kapacitásai maradtak a kísérletezésre olyan megoldásokkal, amelyek a móriczi pályának és életműnek a hagyományos monográfiákban érintetlenül maradt oldalaihoz is termékeny hozzáférést ígértek. Az életút elbeszélése egyenrangú, füzérszerűen összekapcsolódó tematikus egységekre tagolódott, és az életműben is több, nagyjából egyforma fontosságú kristályosodási pont váltotta fel a korábbi lineáris fejlődési vonalat. A monográfia egy sokarcú Móriczot állít a köpcös-bajszos, bölcs és szigorú Zsiga bátyám helyébe: a mesegyűjtőt, sikamlós tárcák fordítóját, a naplóírót, a gyermekvers-szerzőt, a színház-csinálót, a kertjét művelőt, és nem utolsósorban a kulturális üzleti vállalkozásokba fogó polgárembert. Ezek a módosulások a móriczi kánon gyökeres megújulását hozták magukkal.

Az író korai néprajzi gyűjtőútja alkalmat nyújtott a proppi meseelméletet jól ismerő monográfusnak, hogy Móricznak a falusi mesemondók körében szerzett tapasztalatai és írói fikcióteremtése között feltárja a rokon és még inkább ellentétes vonásokat. A sikamlós francia tárcanovellákat a nyelv igazi birtoklása nélkül, amatőr módon fordító fiatal író hamar felfedezte a testi szerelem és egyáltalában a test jelentőségét az irodalom számára. Ez szolgált alapul a szerzőnek az erotikus írói véna jellemzéséhez, de a korai remekmű, az Árvalányok kánonba iktatásához is. A voyeurködés határán billegő megfigyeléseiről és hallgatózásairól feljegyzett beszámolókról, a nyelvi tabu körébe tartozó kifejezéskincs meghódításáról és nem a nyilvánosság számára szánt szövegeinek: naplóinak, leveleinek nyelvezetébe történő beszivárgásáról számot adva a monográfia a mai, szabadosabb irodalmi nyelv egyik nagy előfutáraként méltatta az írót.

A móriczi írásművészetnek ezt az oldalát nem lehetett volna bemutatni, ha a szerző nem szán hosszú fejtegetéseket a korábban nem-kanonikusnak tekintett megszólalásformáknak, az első világháború idején írt Tükör-köteteknek és a későbbi naplóknak, illetve, ha nem kapcsolódik azokhoz az új törekvésekhez, amelyek az író önreflexiós prózáját, a Míg új a szerelem című regényt és az Életem regényét, valamint a szerelem és az öregedés összefüggéseit tárgyaló Rab oroszlánt állítják a figyelem előterébe. Ezzel a könyv egyúttal felhívta a figyelmet Móricz emberi-írói alkatának eleddig inkább árnyékban maradt vonására, szinte a neurózisba hajló íráskényszerére is.

A monográfia tanúsága szerint a korabeli prűd ízlés korlátaiba ütköző és ezért még bíróság elé is idézett, felnőtt irodalmat művelő író, látszólag paradox módon egyúttal a gyermekvers modern változatainak egyik bátor és sikeres úttörője volt, s a kiskorúak érzésvilágába érzékenyen belehelyezkedő, a kicsinyek nyelvi kreativitását magáévá tévő Móricz versein olykor akár még a halandzsa poétikája is tanulmányozhatóvá válik. Nagy hangsúlyt kaptak a „magas” irodalomtól más irányban elhajló, populáris regiszterben végrehajtott kísérletei, a Forró mezőktől a Rózsa Sándor-regényekig, beleértve a női nézőpontot is érvényre juttató Budapest-regényig, Az asszony beleszól nyomozási történetéig. 

Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy monográfia olyan terjedelemben és hangsúlyosan tárgyalja egy író vállalkozásainak üzleti oldalát, ahogyan ezt Szilágyi Zsófia könyve teszi. Nem csak az ideológiai kényszerek folytán, nem csak azért, mert az irodalom magasztos régióiban „piszkos anyagiakkal” bíbelődni  méltatlannak számított, legföljebb csak úgy, hogy az író valamiféle szellemi kizsákmányolás áldozataként mutatkozhassék a közönség előtt. Hanem azért is, mert a Bourdieu-féle irodalmi mezőelmélet dolgozta ki azt a fogalmi rendszert, amely segítségével a szellemi termelés, a siker vagy a kudarc és a kulturális intézményhálózat, a művészi életforma anyagi alapjai közötti bonyolult összefüggéseket értelmezni lehetett. Márpedig Móricz színházzal, sőt, a filmmel folytatott próbálkozásai, a Nyugat vagy később a Kelet Népe szerkesztésével kapcsolatos pénzügyi manőverei, vidéki és határon túli népszerűsítő körútjai, az Írók Gazdasági Egyesületében betöltött szerepe, a könyv ünnepén a nyomtatott szöveg értékesítése érdekében kifejtett agitációja bőven szolgáltattak nyersanyagot Szilágyi Zsófia számára, hogy az irodalom létének eme modern, polgári aspektusáról, s Móricznak ebben játszott szerepéről értekezzék. Külön színt jelent ebben az áttekintésben az a kétségbeesett (?) kísérlet, amellyel a leányfalui kertben megtermelt zöldséget, gyümölcsöt, virágokat kívánta volna értékesíteni az író.

Az eszmei-prózapoétikai magaslatok ostromlása és az üzleti gyakorlatiasság eredményeinek és kudarcainak leltározása között előre haladó monográfia egyik legérdekesebb újdonsága, ahogyan a szerző az irodalmi kultuszkutatás eredményeit igyekezett hasznosítani a pálya és az életmű bemutatása során. A viszontagságokban, sőt, tragikus fordulatokban bővelkedő életút, a robusztus tehetség hatalmas hullámverésének újabb és újabb lendületei erős kultikus keretbe foglalva kerülnek az olvasó elé. A szerző szokatlanul hosszan elidőzik a születés valóságos és mitikus vonatkozásainál, egészen a névválasztás részleteiig, ami csak olyan hősök esetében indokolható, akik kultusz tárgyát képezik. Ámde Szilágyi Zsófia nem kultuszt teremt Móricz körül, még csak nem is folytatja az elődei által teremtett kvázi-vallásos tiszteletet, hanem sokkal inkább némi iróniával, de egyben mértéktartó tárgyilagossággal ábrázolja és elemzi a Móricz-tisztelet megnyilvánulásait. Ugyanezt teszi az író halálával, s annak szimbolikus értelmezéseivel. De a kezdet és a vég mítoszai mellett külön fejezetet szentel a pálya dereka nagy kultikus eseményének, a Tiszacsécsén megünnepelt 50. születési évfordulónak is, annak minden felemelő és egyben groteszkül kijózanító vonatkozásával együtt.

Természetesen a könyv nem minden kijelentésével értek egyet, nem minden okfejtése győz meg vagy elégít ki. A szerzőnek a terjedelemmel való sáfárkodását nem mindig tartom optimálisnak. Az ezen a téren elérhető tökéletességünk ábrándjáról egyszer s mindenkorra le kell mondanunk. De aligha vonható kétségbe, hogy a monográfia sikeresen megújítja a Móriczról való gondolkodásunkat.

Legfontosabb értékének azt tekintem, hogy nem lezár, megszilárdít, hanem továbbgondolkodásra serkent. Nem megmerevíti a képet, saját szakmai hozzáértésével vagy kölcsönvett tekintély háta mögé bújva, ránk erőszakolva valamely „olvasatot”, hanem irányokat javasol, amerre érdemes haladnunk, ha további felfedezéseket akarunk tenni.

Ha Móricz-kutatásra adnám a fejem, én új nagyelbeszélés keresése felé lépnék tovább, amely Móriczban változatlanul a szegénység, a nélkülözés elleni harc, a megalázottak melletti kiállás, a társadalmi mobilitás támogatóját tiszteli (radikálisan megújított szellemben), de amely ugyanakkor a kulturális javak termelése és terjesztése terén kifejtett tevékenység, az alsóbb regiszterek, a testiség és erotika, az írói kísérletezés stb. minden olyan ingerét képes magába fogadni, amelynek birtokba vételéhez az utat Szilágyi Zsófia munkája nyitotta meg.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs