Az induló Az Est piaci „bevezetésének” egyik összefüggéséről és technikájáról

Lengyel András  esszé, 2014, 57. évfolyam, 9. szám, 986. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

1

A magyar sajtótörténetben szakaszhatár Az Est 1910. áprilisi megindulása. S nemcsak azért, mert a lap rövid idő alatt addig páratlan népszerűséget ért el, de azért is, mert e médiapiaci siker az újságkészítés módjának radikális megújításával született meg. Sok minden „el lett találva” – az olvasói igények fölismerésétől ezen igények generálásáig, az infrastruktúra szerkezeti megújításától az új termék médiapiaci „bevezetéséig” stb. Általánosítva azt lehet mondani, az egész kísérlet (sikeres kísérlet!) a magyar kultúra azokban az években zajló nagy, átfogó átalakulásának része volt, s a maga területén tetőpontja – a sikert megérteni is csak e kontextusban lehet. Sajnos, mindehhez terjedelmes monográfia kellene, s az ehhez szükséges anyagföltáró előmunkálatok még vagy meg sem kezdődtek, vagy nagyon a kezdet kezdetén állnak. Az alábbi kis cikk is csupán a megspórolhatatlan előmunkálatok egyike – egy olyan összefüggésre hívja föl a figyelmet, amely, bár tudható lett volna, eddig nem kapott figyelmet, jóllehet az egész folyamat megértése szempontjából megkerülhetetlen.

Ez az összefüggés, a „bulvárlap” és a modern magyar ellenkultúra egyik szegmensének összekapcsolódása – önmagán túli jelentőséggel bír.

 

2

Az indulás negyedszázados évfordulóját Az Est 1935-ben nagy, jubileumi „melléklettel” (melléklet-sorozattal) ünnepelte. Önünneplés volt ez, az ilyen gyakorlat minden velejárójával, ám eközben, saját mítoszuk erősítése során, óhatatlanul fölszínre hoztak sok olyasmit is, ami addigi történetük igazi megértése szempontjából is tanulságos. Ilyen például Az Est nevét nyomtatásban először megjelenítő, 1910-ből származó hajdani reklámanyag hasonmása is. (Az eredeti példány, bár igen nagy példányszámban lett kinyomtatva, s ingyen osztogatva sokfelé eljutott, ismereteim szerint nem maradt meg, vagy valamilyen magángyűjteményben lappang. A hasonmás így, bár nem pótolhatja teljesen az eredetit, a sajtótörténeti kutatás szempontjából fölértékelődik.) E hasonmás több fontos vonatkozást tesz láthatóvá, s így elemezhetővé. (1) Itt jelenik meg először a később oly nagy karriert befutott, Falus Elek tervezte nevezetes lapfej. (2) Itt olvasható az első program, amely bár még inkább csak életjel, már árulkodik az ambícióról. S (3) itt olvasható, a magyar közélet, elsősorban az irodalmár értelmiség támogató nyilatkozatainak sora. Most e nyilatkozatokat vizsgálom meg, ezekből próbálva meg néhány összefüggés föltárását.

A kis terjedelmű, valószínűleg mindössze kétoldalas, ingyen osztogatott nyomtatvány minket érdeklő oldala a fejlécen „első szám”-nak mondja magát, s időpontot is ad: Április 15. (A nyitóoldal, amelyen a lapfej alatt A közönséghez! címzett programcikk olvasható, „Budapest, 1910. április” keltezésű.) Ennek a nyilatkozatokat tartalmazó oldalnak címe is van: Mit hoz „Az Est”? Melléje tördelve pedig rövidke kopf olvasható: „Hogy »Az Est« nemcsak a nagyközönség körében, hanem az író- és újságíróvilágban is milyen várakozást, érdeklődést és reménységeket kelt, arról tanúskodnak az itt következő sorok, amelyekkel »Az Est« szerkesztőségét fölkeresték:” Ez alatt, egy egész oldalnyi rövid írói s újságírói ajánlás sorakozik. Egy-egy ilyen kis ajánló a következő szerkezetű: kiemelt tipográfiájú nyomtatott név, (a névhez olykor, de nem mindig, rövid meghatározás is tartozik: ki az illető), a név alatt az ajánlás, az alatt pedig az autográf aláírás hasonmása. Ez a szerkezet igen praktikus. A kiemelés révén nem gond azonosítani, ki az ajánló, a név autográfjának hasonmása pedig bennfentességet és intimitást sugároz – a kézírás ilyen fölhasználása később is jellemző volt Az Est gyakorlatára. Az összeállítás nyilvánvalóan propagandacélzatú, a kopf szépíti a valóságot. Valójában nem spontán várakozás nyilvánul itt meg, nem a szerkesztőséget „keresték föl”, hanem éppen fordítva volt: itt egy megtervezett kommunikációs akció zajlott. Részben az értelmiségi olvasók megnyerése érdekében, részben a lap „irodalmi” presztízsének előkészítésére. (Hogy szervezett akcióról volt szó, az nemcsak kikövetkeztethető, de az egyik neves nyilatkozó, Móricz Zsigmond későbbi emlékezése is nyíltan beszél róla.)

Azt természetesen nem tudjuk megmondani, a nyilatkozók hogyan oszlanak meg a „spontán” megnyilatkozás szempontjából, nem tudjuk, ki milyen megfontolásból (hiúságból, ilyen-olyan számításból, vagy szimplán, mint Móricz is, igazodásból) nyilatkozott. A nyilvános gesztus azonban kétségtelen, s ennek a gesztusnak némely vonatkozása fölmérhető.

Érdekes mindjárt a nyilatkozók névsora. Harmincegy író s újságíró állt Az Est mellé. A közlés sorrendje szerint ezek: Ábrányi Emil, Alexander Bernát, Bíró Lajos, Bródy Sándor, Gerő Ödön (Viharos), Hatvany Lajos, Gratz Gusztáv, Hegedüs Lóránd, Heltai Jenő, Huszár Vilmos, Ignotus, Krúdy Gyula, Jászi Oszkár, Kozma Andor, Kabos Ede, Kiss József, Lándor Tivadar, Márkus Miksa, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Nagy Endre, Osvát Ernő, Pikler Gyula, Radó Sámuel, Ruttkay (Rothauser) György, Singer Zsigmond, Szász Zoltán, Szomory Dezső, Szikra (Teleki Sándorné) és Szomaházy István. A sorrend egy rontott ábécé-rend, a rontás oka azonban nem teljesen világos. (Lehet nagyvonalúság is, lehet – s ez a legvalószínűbb – tördelési megfontolás, de lehet valami kommunikációs „játék” is.) Ennél azonban érdekesebb maga a névsor – az, hogy kik vannak benne, s az is, hogy kik hiányoznak. Egy nagy, föltűnő, de alighanem szükségképpeni hiányzó van: Ady Endre. Nem tudjuk, fölkérték-e egyáltalán, vagy ő nem állt kötélnek, mindenesetre érdekes, hogy a magyar irodalom akkori legnagyobb hírű (bár nyilvánvalóan megosztó szerepű) alakja nem szerepelt a nyilatkozók között. Hasonlóképp föltűnő, legalábbis mai nézőpontból, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes nevének hiánya is, de az ő kimaradásuk valószínűleg csupán az ő akkori viszonylagos súlytalanságuk eredménye. Piaci szempontból még nem voltak elég jelentősek. Mindhárom „hiány” azonban indirekt mód arra vall, a névsor összeállítása egyáltalán nem véletlenszerűen történt. (S persze, nem is az esztétikai kvalitás volt az elsődleges – az, mint látni fogjuk, csak kiegészítő szempontként érvényesült.)

Milyen körök vannak képviselve a névsorban? Az mindjárt látszik, olyanok szerepeltek, akiket névről, írásaik alapján jól ismertek a korabeli olvasók – mindegyik médiapiaci szereplő volt. Ezen belül azonban már nagy különbségek mutatkoznak. Az egyik véglet nyilvánvalóan a politikával közvetlenül érintkező, sőt inkább politikusnak, mint hagyományos értelemben írónak vagy újságírónak tartottak állnak: Gratz Gusztáv és Hegedüs Lóránd. (Utóbbi, mint a GYOSZ ügyvezető igazgatója természetesen a gazdasági életnek is fontos szereplője volt.) A másik végletet az olyan jelentős, de közéleti szerepet be nem töltő írók alkotják, mint Krúdy Gyula és Szomory Dezső. Ez a szárny a politikától távoli, „tiszta” művészet szféráját jeleníti meg. E két pólus közt a fesztáv igen nagy, köztük igen sokféle szereplő elfér. Mindenekelőtt: újság- és folyóiratszerkesztők sora van jelen. Gerő Ödön (Világ), Gratz Gusztáv (Neue Freie Presse), Huszár Vilmos (Revue de Hongrie), Ignotus (Nyugat), Jászi Oszkár (Huszadik Század), Kabos Ede (korábban Budapesti Napló, most Az Érdekes Ujság), Kiss József (A Hét), Lándor Tivadar (Magyar Nemzet), Márkus Miksa (Magyar Hírlap), Osvát Ernő (Nyugat), Radó Sámuel (MTI), Singer Zsigmond (Pester Lloyd), stb. Ez a szerkesztői kör természetesen nem fedte le az akkori teljes színképet – velük „csak” egy széles, de, mondjuk így, polgárias habitusú olvasóréteg „hívónevei” jelentek meg. (Ugyanakkor törvényszerű, hogy olyan lapoknak, mint a Budapesti Hírlap, Az Ujság stb. a szerkesztői véletlenül sem bukkannak itt föl. Ők egy másik világot képviseltek.) Föltűnő, hogy a lapnevek között igen magas a részesedése a nem magyar nyelvű lapoknak (a németül olvasó polgár ekkor még egyáltalán nem volt ritka Budapesten), valamint megjelenik a két legfontosabb ellenkulturális lap neve is: a Nyugaté és a Huszadik Századé. (Utóbbiak jelenlétét némileg árnyalja, hogy a politikailag „legszélsőségesebb” ellenkulturális orgánum, a Népszava – aligha véletlenül – nincs képviselve. A szociáldemokrácia, polgári szempontból, megint egy külön kultúra, külön „világ” volt.) Ezt az irányultságot erősíti az ajánlók között Pikler Gyula jelenléte is, aki nemcsak egyetemi tanár volt, hanem szimbolikus név is – s „mellesleg” a Társadalomtudományi Társaság elnöke. A Hét (amelyet itt Kiss József képviselt), bár fénykorán már túljutott, s ha nem is politikai értelemben, ugyancsak a modernség emblematikus lapja volt: a „modern” habitus kidolgozása, artikulálódása a megelőző két évtizedben jórészt ebben a hetilapban történt meg. „Eredményei” Az Est szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak.

 Az ebben a reprezentációban kifejeződő alapvető összefüggésre Az Est meghirdetett programja meglehetősen nyíltan utalt is – jó érzékkel széles kör igényét artikulálva: „Senki se lehet olyan nagy vagy olyan gazdag, hogy Az Est ne mondja meg róla az igazságot és senki se lehet olyan kicsiny és olyan szegény, hogy Az Est meg ne hallja a szavát.” (Ez persze csak marketingformula, de olyan formula, amely valóságos igényt talál el s mond ki.) S valóságos bázisukra e formulán túl, konkrétabb alakban is utaltak: „Nem az lesz a feladata [ti. Az Estnek], hogy kiváltságos osztályok, szűkkörű érdekeltség vagy kapitalista óriások érdekei mellett foglaljon állást. A nyilvánosság erejében rejlő befolyását azok javára fogja érvényesíteni, akik a társadalom mai politikai és szociális szervezetében a sajtónyilvánosság jótékony hatását a legkevésbbé élvezhették: a társadalom közép- és alsó osztályainak. És az értelmiségnek nagy fogyasztó tömegei.”

Ha az ajánlások megszövegezőit irodalomtörténeti helyük szerint mérlegeljük, érdekes mód, ugyanennek a tagoltságnak egy „irodalmi” vetületét érhetjük tetten. A névsor egyértelművé teszi, az irodalmi minőség fontos szempont volt a kiválasztásnál (fölkérésnél), de korántsem az egyetlen s kizárólagos szempont. Az ajánlók között kitűnő írók vannak (pl. Krúdy, Móricz, Szomory), a Nyugat, szerkesztői (Ignotus, Osvát) révén is jól reprezentált, de mellettük kimondottan változatos a színkép. Két „komponens” jelenléte szembeszökő. Az egyik, esztétikai értelemben, szinte ellentéte Krúdyéknak: ők – Ábrányi Emil, Szikra, Szomaházy István – a maguk idejében ismert, sőt kimondottan népszerű szerzők voltak, de valójában nem a magas irodalom, hanem a piaci igényeket kielégítő kommerciális irodalom reprezentánsai. A szövegfogyasztás alakítóinak nyilvánvalóan célszerű volt figyelemmel lenni rájuk, velük, általuk egy számottevő olvasói réteget lehetett elérni, ám – a végső lényegre csupaszítva minősítésüket – nem „jó” írók, hanem iparosok voltak. A másik figyelemre méltó összefüggés az, hogy a nyilatkozók voltaképpen nem annyira a Nyugat ászai voltak, inkább A Hét neveltjeiként jellemezhetők. Nemcsak A Hét, költőként is jelentős, de nem a legelső vonalba tartozó szerkesztő-tulajdonosa, Kiss József szereplése szimptomatikus – a többség valamilyen módon kapcsolódott A Héthez. (Még a Nyugat két itt szereplő szerkesztője, Ignotus és Osvát is e körbe tartozik. Osvát A Hétnél tanulta meg a szakmát, Ignotus pedig a lap fénykorának vezető szerzője, emblematikus figurája volt. Az a modernizációs szerep, amelyet Kiss lapja betöltött, nélküle elképzelhetetlen lett volna.) Bródy Sándor, Heltai Jenő, Ignotus, Kozma Andor, Kiss József, Molnár Ferenc, Szász Zoltán, Szomory Dezső, Szomaházy István a nyilatkozók derékhadát képviseli, s ez nem teljes lista – alkalmilag a legtöbbjük szerepelt A Hétben.

 A Hét körének jelenléte annál inkább is fontos, mert nemcsak a modernségnek, de a magas irodalomnak és a kommercialitásnak a sajátos összekapcsolódása is e lap munkatársi körében történt meg a legszervesebben – s ez lett Az Est gyakorlatának jellemzője is.

Nem is véletlen, hogy Az Est alapításában fontos szerepe volt A Hét olyan neveltjének, mint Molnár Ferenc, aki a két szempont (irodalom és kommercialitás) összekapcsolását alighanem a legmagasabb szinten gyakorolta, s a maga kreativitását az új lap megteremtésekor is kamatoztatta. Nyilatkozata is valami nagyon lényeges olvasói várakozásnak ment elébe: „»Az Est« egy régi magyar újságíróábránd megvalósulása: »kellene egy lapot csinálni, amely a miénk legyen, amelybe mindent megírhassunk.« Már csak ezért is […] nagy szeretettel várjuk és minden jót kívánunk neki.” (Egyébként, amennyire utólag megítélhető, ő volt Az Est bevezetésének, a marketingstratégiának egyik szóba öntője.)

 

3

A nyilatkozatok szövege változatos képet mutat, csak két vonásuk közös. Mindegyik, a leghosszabb is, rövid, egy mondattól pár mondatig terjed, s mindegyik támogató nyilatkozat. Krúdy és Móricz például föltűnően szűkszavú, s igen csak a csupasz gesztust fejezik ki. Jelenlétük számít. Számottevő a kollegiális megfontolás szerepe is a támogató nyilatkozatokban. Figyelemre méltó, hogy az új lap munkatársait sokan dicsérték, s a várható siker okát sokan bennük látták. A munkatársak dicséretére épült Bródy Sándor, Gerő Ödön, Huszár Vilmos, Ignotus, Nagy Endre, Ruttkay (Rothauser) György, Szász Zoltán és Szomaházy István várakozása is. (Ez a szempont a kínálkozó gesztus sztereotip formája volt, de együtt, ilyen számban, már óhatatlanul a riválisok valódi elismerését is jelzi.) Némelyik nyilatkozat azonban, rövidsége dacára, ennél több, s kulcsot ad az indulás kontextusának megértéséhez. A legtanulságosabbak (más-más szempontból, persze) Kiss József, Jászi Oszkár, Hatvany Lajos és Ignotus nyilatkozatai.

A lapkiadási paradoxont, amelyet át kellett hidalni, általánosságban, de jól „kommunikálhatóan”, már-már aforisztikusan, Kiss József mondta ki. „Mindig azt hallom, hogy sokan vagyunk s mindig azt látom, hogy még nem vagyunk elegen.” A homály, hogy tudniillik nem mondja meg pontosan, a lappiaci szereplőkre gondol-e, vagy ennél általánosabban érti, szándékolt. Erre is, arra is utal így. S ez a ’sokan, de nem elegen’ szembeállítás tömören (s affirmatívan) fejez ki egy helyzetet. (A formula olyannyira jó, hogy, tudjuk, évtizedekkel később – mutatis mutandis – politikai dimenzióban is jól tudta használni ezt a politikai marketing.) Nagy előnye, hogy úgy ismer el valamit, hogy azt mindjárt a saját javára tudja fordítani. Sok a lap ugyan, de mégis helye és szerepe van az újnak is, és a formulában, belesűrítve, megjelenik egy, az olvasó által „szabadon” és kreatívan kitölthető tágabb kontextus közös élménye. Egy „mi”-tudat. Egészen más Jászi Oszkár szövege. Ő a maga demokratizáló és radikalizáló gyakorlata felől mérlegel, s részben fölismeri a bulvárújság-írás e folyamatban betölthető (potenciális) szerepét, részben megadja ehhez a szerephez az előlegezett bizalmat. „A legmagasabb eszméket hirdetni a legmélyebben fekvő néprétegeknek és a legbulvárdosabb nyilvánosság előtt, ez a demokrata publicisztika ideálja. Abban a reményben, hogy ezt a czélt szolgálja, üdvözlöm »Az Est« tisztelt szerkesztőségét.” Itt is érvényesül egy retorikai elem, a legmagasabb és a legmélyebb szembeállítása, de ez az ajánlás elsősorban nem e miatt hatásos, hanem a beszélő személye miatt. Aki ezt mondja, nem akárki, hanem, mint föl is tüntetik, „a Huszadik Század szerkesztője”, azaz az úgynevezett „szociológusok” vezéralakja. A gesztus, mintegy az ő részükről igazolja vissza a szándékolt bulvár-gyakorlatot.

Ignotus és Hatvany (egyébként szorosan összetartozó, egymást is kiegészítő és erősítő) nyilatkozata megint másféle, de a maguk módján szintén fontos összefüggéseket mutatnak föl. Mindketten a modernség paradigmáján belül mozognak, de nem állagvédők, ellenkezőleg, e modernség kiteljesedési lehetőségeit keresik, illetve azt igyekeznek elősegíteni. Ők kultúra, irodalom és kapitalista üzem összefüggéseiben mozognak, jelentőségüket ez adja, de nem a profitmaximálás, hanem egy magasabb – irodalmi, kulturális – cél vonzásában, annak szempontjait érvényesítve. Ignotus, jellemző módon, erkölcs és üzlet összetartozását emeli ki. „»Az Est« ereje, sok egyeben kívül, erkölcsében van. Újságvállalat, mely egyben újságírói vállalkozás. Tőke, verseny – újságüzlet éppúgy nem lehet el ezek nélkül, mint bármely egyéb üzlet. De erkölcstelenség, ha üzleti vagy politikai vállalkozás jogán avatatlanok ragadják magukhoz a munkát, melyet közérdek, hogy hivatottak végezzenek. »Az Est« az erkölcsi jogosultság kapcsával illeszti tőkebeli s egyéb erőit a közérdekbe, és sikere annál biztosabb, mert közérdek, hogy sikere legyen.” Ez az érvelés (egy még „felfelé” mozgó kor még reálisan „optimista” érvelése) nem egyszerűen a szakmai önszerveződés dicsérete (’újságot csináljanak az újságírók’), hanem annál jóval több. Az üzleti logikában ugyanis benne rejlik a strukturális diszfunkció. Az első a profit, azt kell megszerezni, s ennek érdeke nincs föltétlenül összhangban a közérdekkel, sőt nagyon gyakran ellentétes azzal. A tőkeértékesülésnek ezt a sajátosságát el lehet hallgatni, el lehet maszatolni az „üzlet” érdekei szerint, de ez a kultúra szférájában különös élességgel s nagyon hátrányos módon nyilvánul meg. Ignotus, aki öreg újságíró volt, sokat megtapasztalt már, tudta ezt, s aligha naivitásból írta, amit írt. A Nyugat körül játszott szerepe világossá teszi, hogy – éppen tapasztalatai birtokában – az irodalmat (s a kultúrát), vagy legalábbis annak bizonyos kis szigeteit olyan közegnek látta, amelyekben ezt a diszfunkciót nem csak el kell kerülni, hanem a teljesítmény sorsa ezen a ponton áll vagy bukik. Amilyen mértékben a kultúra (s szűkebben: az irodalom) ennek a deformációnak a leképezése marad, olyan mértékben veszti el tulajdonképpeni lényegét. Ignotus Nyugat-körüli polémiái, amelyeket, nem jogosulatlanul, egyféle irodalmi szabadságharcként jelenített meg ő maga is, erre az elvre mentek vissza. S természetes, hogy a Nyugat pozícióinak erősítése érdekében az újságírók vállalkozásaként induló újságüzlet esetleges sikerében e pozíció kívülről való megtámogatását ismerte föl.

Az persze, hogy Az Est újságírók vállalkozásaként indult, önmagában egyáltalán nem garantálta az „avatottság” biztos érvényesülését – Ignotus sokkal okosabb volt annál, hogy ezt ne tudta volna. S érvei lezárása ezért is rabulisztikus: garancia híján a vágyait és reményeit igyekszik, tautologikusan, megracionalizálni („sikere annál biztosabb, mert közérdek, hogy sikere legyen”). Egy dolog azonban, bármily meglepő is esetleg, bizonyos: a „nyugatos” Ignotus természetes szövetségesének tekintette az induló bulvárlapot, s nyilatkozatával Az Estnek ezt a potenciális szövetségesi szerepét erősítette. Úgy támogatta az új vállalkozást, hogy közben saját irodalomközéleti szerepének külső megerősítésén is munkálkodott. (Nem is véletlen, hogy a mai, kései kapitalizmus egyik nagyon súlyos diszfunkciója érthető meg az ő nézőpontjából, s ez a diszfunkció – aligha véletlenül – egyebek közt az úgynevezett Cultural Studies kultúra, hatalom és reprezentáció összefüggéseit megérteni s leírni akaró erőfeszítésének is a középpontjában áll.)

Hatvany Lajos, aki ekkor voltaképpen sok vonatkozásban Ignotus-tanítvány volt, ennek az összefüggésnek (s ignotusi elvnek) egyik oldalát aktualizálta – az irodalom pozícióinak javítása érdekében. „»Az Est« újságírói mind írók – igazi vérbeli, fiatal írók” – írta. Majd így folytatta: „Ezért remélem, hogy ebben az új napilapban megleli végre, a sajtó annyi elfogultságával és igazságtalanságával küzdő, megújult magyar irodalom is, eddig oly keservesen nélkülözött publicisztikai támaszát.” Ez a nyilatkozat egy állítás és egy remény összekapcsolása. Az állítás, tudniillik Az Est újságíróinak íróvá nyilvánítása, alighanem túlzás. De olyan túlzás, amely egyben a nyilatkozónak is hasznos: irodalmi törekvéseinek támogatóit remélheti általa. A remény pedig ennek explicit megfogalmazása: Az Est által az új irodalom publicisztikai támogatóra lel majd. Ez, Hatvany részéről, megint csak több mint alkalmi gesztus. Megnyilatkozása, a Nyugat körüli „irodalompolitikai” harcaiból következtethetően, egy tágabb koncepció aktuális leképezése. (Ebből a szempontból tanulságos Hatvany Nyugat-beli ellenlábasának, Osvát Ernőnek rövidke megnyilatkozása is: „Örömmel és bizalommal üdvözlöm »Az Est«-et: azt gondolom, hogy szükség van rá és hogy jó lap lesz.” Az ő támogató nyilatkozatából egyebek közt arra is lehet következtetni, hogy a jelek szerint bizonyos, nem is lényegtelen vonatkozásokban, egyáltalán nem állt szemben Hatvany elképzeléseivel oly mértékben, mint arra – valamivel későbbi – afférjuk ismeretében gondolni lehetne. Az Est szövetségesi szerepét, mint majd látni fogjuk, nagyon is fölismerte.)

 

4

Ignotus is, Hatvany is nem teljesen kívülről, valami neutrális pozícióból fogalmazta meg véleményét: kapcsolatban állottak az alapítókkal. E kapcsolat jellege és természete szempontunkból mindenképpen érdekes. Az Est alapítójaként az egyszerűsítő köztudat csupán Miklós Andort állítja előtérbe, valójában – ha ő mozgott is a kép előterében, s az idők során az ő neve lett is az emblematikus név – az alapítás csapatmunka volt. Egyebek közt testvére, Miklós László is komoly szerepet játszott benne. (Az Est alapító részvényesei közt ott is a neve, egy részvénycsomagot ő birtokolt.) Miklós László pedig a Deutsch Ignác és fia cég pénztárosa, azaz a Hatvanyak családi cége egyik fontos szakembere volt – s egyben Hatvany Lajos személyes bizalmasa, pénzügyi tanácsadója is. Mindez a Hatvany-levelezésből szépen kiderül, sőt az is, hogy már 1908-ban is, amikor Hatvany beszállt a Nyugat finanszírozásába, ebben a tranzakcióban a ifjabbik Miklós-fiú is részt vett. Sőt, jól mutatva bizalmi állását és szerepkörét, még Hatvany házasságon kívül született kisgyerekeinek sorsát is ő irányítgatta. Háttérmunkája révén Ignotusszal is érintkezésbe került. Ignotus, leveleiben, többször emlegeti őt is, bátyját is. Sőt azt is tudjuk, a két Miklós-fiú (legalább egy alkalommal, de valószínűleg többször is) a hálózatépítő nevezetes Ignotus-vacsoráknak is részesei voltak. (Egyáltalán nem mellékesen: ilyen vacsorán ismerkedett meg például Ady és Hatvany is 1908 januárjában, s megismerkedésük történeti jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. Enélkül sok minden másképp alakult volna.) A Miklós-fiúkról ismerjük is Ignotus véleményét. Egyik, Hatvanyhoz írott levelében (1910. ápr. 11.), így emlegette őket: „Miklós lapja jó vállalatnak ígérkezik – pompás ember mindkettő, s máris pompásan csinálják”. (MTA KIK Ms 383/34.) Ez, akárhogy nézzük, nem előnytelen minősítés.

 Ignotus, aki a modern magyar irodalom pénzügyi hátterének megteremtését mindenki másnál tudatosabban szorgalmazta, s aki ennek az irodalomnak az igazi kibontakozhatását, jó érzékkel, egyenesen e gazdasági-pénzügyi pozíció megteremtésétől, az infrastruktúra módszeres kiépítésétől tette függővé – tudta: Hatvany (vagy valaki más) pénzére éppúgy szükség van a sikerhez, mint ennek az irodalomnak a folyamatos médiatámogatására. (Maga a Nyugat is, részben, e médiatámogatás eszköze volt – nemcsak közölte az irodalmi szövegeket, de megvívta azokat a harcokat is, amelyek elfogadásukhoz és így térnyerésükhöz múlhatatlanul szükségesek voltak.) Amíg Osvát „csak” a szerkesztést tartotta szem előtt, Fenyő pedig inkább csak a lap majdani „pénzügyminiszteri” pozícióját próbálgatta, Ignotus irodalom és tőke strukturális összefüggései szerint alakította a lap sorsát. (A személyes kapcsolathálót éppúgy eszerint alakította, mint az intézményesülés terveit.) Ő tehát Miklós Andorék lapalapítási terveiben nemcsak meglátta a Nyugat szempontjából kiaknázható lehetőségeket, de személyes tervei alakulásában is számolt velük. Hatvanyval való levelezéséből tudható, hogy 1910-ben, váltani készülve, még az is felmerült benne, hogy esetleg a meginduló Az Est köréhez csatlakozik. (Erre végül nem került sor, maradt addigi lapjánál, a Magyar Hírlapnál, majd – párhuzamosan – a szintén újonnan meginduló „szabadkőműves” Világ kötelékébe lépett.) Ám ha valaki tudta, hogy a modern magyar irodalom nem csak „irodalmi” kérdés, hanem nagyon kemény pénzügyi és szociokulturális föltételeknek is függvénye, akkor az ő volt.

Ignotus helyzetérzékelése és feladatmeglátásai alighanem környezetére is kihatottak. (Hatvany vonatkozásában ez jól meg is fogható.) Így nemcsak a „fiaként” kezelt Hatvany elképzeléseit befolyásolhatta (ez látszik Hatvany itteni nyilatkozatán is!), de még Osvátét is. Osvát, a „tiszta” irodalom megszállottja, aki a róla élő kép szerint mindennek elképzelhető, csak a bulvárújságírás hívének nem, maga is beállt Az Est promociójának alakítói közzé. Sőt, másokat, például Móricz Zsigmondot is rávette a szereplésre ez ügyben. Ahogy ezt később naplójában Móricz meg is írta, fölidézve a hajdani egyezkedést. 1935. április 17-én, egyebek közt ezt jegyezte föl a kezdetekről: „Osvát telefonáltatott, hogy menjek be. Egy kávéház teraszán találkoztunk. // – Barátom, azért kérettem, hogy írjon egy üdvözlő sort egy most induló délutáni lapnak. // Bennem már akkor is a legnagyobb ellenszenv volt az előszó és még nagyobb az ajánló előszó iránt. Soha nem engedtem volna, hogy az én könyvem elé valaki, a legnagyobb nevű író is, valamit oda írjon. Én magam sem vállalkoztam ilyenre senkinél. Most is el akartam hárítani, de Osvát az érveknek egész tömegét zúdította rám. Ez egy olyan lap lesz, amelynek a szerkesztője, akit én nem ismertem, írószerető ember, s az irodalomnak legnagyobb érdeke, hogy megnyerjük őt: ha egy szerkesztő ilyen programmal jön, hogy bátor és irodalmi szellemet akar a lapjában megütni s fenntartani, akkor az íróknak ezt a legnagyobb örömmel kell elfogadniok, s ebben meg kell erősíteni az új szerkesztőt… Ő különben is ismeri ezt az embert: ez valóban kitűnő ember, s ezt legjobban azzal bizonyította be, hogy csupa olyan munkatársat szerződtetett, akik irodalmilag is a legjobbak az egész vonalon. // Én minden személyi kultusznak ellensége voltam, s még arra is csak valóságos harcok árán tudott rávenni, hogy Adyról írjak. De elfogadtam az ő ítéletét s érveit, s minden habozás nélkül ezt írtam le egy darab papírra: »Remélem, Az Est a bulvárlapok hajnalát hozza.«” (Móricz 1981: 400-401.) Ám a vonakodó Móricz, vonakodása fölidézése után, elárul még egy fontos momentumot. Amikor Az Est megjelent, akkor már ő is úgy ítélte meg: ahogy ő is egy „másik Magyarországot” akart, a lap is ennek a „másik Magyarországnak” a szolgálatában fejtette ki hatását. (Nem is véletlen, hogy utóbb, pályája egy hosszú korszakában, Móricz Az Est egyik vezető szerzője volt, akinek életműve – jó és rossz értelemben egyaránt – összefonódott a lap történetével.)

Hogy Móriczot Osvát agitálta meg Az Est melletti kiállásra, talán sokakat meglep, de alighanem csakugyan igaz. Naplója fedezékében Móricznak e tekintetben bizonyosan nem kellett alakoskodnia. Az is emlékezését hitelesíti, hogy ajánlása csakugyan „frázisszerű” (ahogy az emlékező naplójegyzet állítja), nélkülözte a mélyebb megfontolásokat. De érdekes, hogy nyilatkozatát naplójában csak hozzávetőleges pontossággal idézte. A nyilatkozat pontos szövege ez: „Örömmel várom »Az Est«-et, mert remélem, hogy ezzel megérjük az igazi kulturboulevard lapcsinálás reggelét.” S ez a „kulturboulevard” szó árulkodó. Móricz alighanem öntudatlanul is Osvát (s a mögötte állók) várakozásait mondta ki. Az Estben a Nyugat köre valószínűleg csakugyan (s nem alaptalanul) ezt várta s látta, s e mellé állt.

S hogy e személyes kapcsolódások és megfontolások mögött valami mélyebben meghúzódó összetartozás is kitapintható, érzékletesen tárul föl abból a tényből, hogy Az Est és a Nyugat tipográfiai képének, dizájnjának kialakítását, aligha véletlenül, ez időben ugyanaz a szecessziós iparművész, Falus Elek alakította ki. Az Est lapfeje, emblematikussá vált betűkompozíciója éppúgy Falus kreativitását dicséri, mint a Nyugat ez időben rendszeresített címlapterve, levélpapírjai, sőt, sorozatot alkotva, a Nyugat-könyvek szecessziós borítófedelei. A stílus, így a tipográfiai stílus is: egységesítő közeg, s az egységesítés ez esetben ugyanazon műhely szellemét mutatja. (Mellesleg: ha a Nyugat címlapjait áttekintjük, kiderül, a Falus-féle terv nemcsak a legdekoratívabb volt, de a Nyugat első korszakának hangulatát alighanem ez fejezi ki a legjobban, a húszas-harmincas évek Nyugatján megfigyelhető megoldás pedig, megint csak aligha véletlenül, a határozott klasszicizálódás jegyeit és összhatását mutatja.)

 

5

Mi mindebben az érdekes? Az, hogy egy induló lap önmaga elfogadtatására fölhasználja az újságíró szakma s az írói rend pártoló nyilatkozatait, nem különösebben nagy truváj, s nem is lephet meg senkit. Az viszont, hogy egy bulvár-terveit és szándékait eleve deklaráló lap a „magas” irodalom exkluzív csoportjának támogatását is elnyerte, s éppen az irodalom legfrissebb, legmodernebb, legkevésbé konvencionális ága érezte fontosnak, hogy kifejezze az új lappal való összetartozását, az nagyon is meglepő s elgondolkodtató. Nem azért, mert a magas irodalom és a popularitás presztízse nehezen fér össze, sőt szinte kizárja egymást. Azért inkább, mert ez a kapcsolat, ez az együttműködés egy olyan összefüggésre hívja föl a figyelmet, amely – ha jól meggondoljuk – nagyon is természetes, de irodalomszociológiai dinamikája a modern magyar irodalom kibontakozása szempontjából voltaképpen mindmáig rejtve maradt. Az irodalom modernné válása és csúcsteljesítményekben való jelentkezése nem önmagára zárt, elszigetelt, gejzír-szerű teljesítmény, nem az úgynevezett zsenik csodaszámba menő fölbukkanása, hanem egy kultúra – intézményektől, infrastruktúrától, s persze tőkétől is függő – összjátékának eredménye. A magas irodalom alkotóinak és intézményeinek szerepe jól elkülöníthető a „kultúrbulvár”-tól, de valamiképpen mégis kölcsönösen egymásra utaltak. Egy „előkelő”, exkluzív irodalmi orgánum is rászorul arra a hírverésre, amit egy bulvárlap tud szolgáltatni, rászorul arra az olvasónevelésre, amelyet egy ilyen lap automatikusan elvégez, fölkínálva nap mint nap produktumait, s amely az olvasói érdeklődés szélesedő merítési bázisát alkotja – a bulvárlap viszont rászorul a kiválóságnak arra a presztízsére, amelyet ez a magas irodalom, s csak az tud adni. Amelynek ajánlataiból újságszerkesztő és újságolvasó egyaránt kiindulhat, amelyre ez is, az is valamiképpen reflektálhat. Az „érték” explicit tudata csak az exkluzivitás kísérleti laboratóriumában születhet meg, mintát adva a szélesebb körű alkotói és befogadói gyakorlatnak.

Az íróasztalánál ülő s fiókja számára alkotó zseni konstrukciója nemcsak irreális, de teljességgel eltünteti azokat az összefüggéseket és folyamatokat, amelyek az irodalmi mű, a szöveg megszületése mögött mindig meghatározóan jelen vannak, s amelyek – bár lényegi különbség választja el őket a megszülető műtől – e művek létrejöttének közvetett, rejtőzködő, de mindenkor valóságos föltételei.

Aki nem érti az irodalom társadalomtörténetét, az nem érti magát a művet sem, az alkotást (a szó mindkét alapértelmében). Annak csak tudattalanja olvas, „vakon”.

 

JEGYZET. E cikk forrása Az Est 1935. ápr. 14-i számának I. melléklete, pontosabban az abban, a 11. oldalon közölt reklámnyomtatvány hasonmása. Az értelmezés hátterét Ignotus levelezésének folyamatban lévő összegyűjtése képezi, mindenekelőtt Ignotusnak Hatvany Lajoshoz írott levelei, amelyeket az MTA Könyvtára kézirattára őriz. (Ugyanott vannak Miklós László Hatvanyhoz írott levelei is.) A Nyugat történetének „üzleti” dimenziója szempontjából fontos mű Buda Attila könyve (A Nyugat Kiadó története. Bp. 2000, Borda), jóllehet a szerző több mindent félreért s félremagyaráz, ám adatai így is beszédesek. Móricz naplóbejegyzését lánya, Móricz Virág közölte: Tíz év I. Bp. 1981, Szépirodalmi, 401—403. Az Est története szempontjából máig Vásárhelyi Miklós 1982-ben írott tanulmánya a leghasználhatóbb: Az Est-lapok 1920—1939. = Vásárhelyi Miklós: A bilincsbe vert beszéd. Sajtó alá rend. Murányi Gábor. Bp. 2002, 79—99. A lap megértése szempontjából érdemes figyelembe venni saját, Sebestyén Arnoldról írott tanulmányomat is: Sebestyén Arnold és Az Est médiamarketingje (1919-1930). = Lengyel András: A mindennapok szemüvegkészítői. Bp. 2013, Nap Kiadó, 256—320. Szempontunkból jól használható irodalmi tájékoztatást ad Lakatos Éva (eddig öt kötetes) bibliográfiája is: A magyar sajtótörténet válogatott bibliográfiája 1705—1944. Összeáll. Lakatos Éva. Bp, 2010—2014, OSZK.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs