Elküldtük őket a Dunán Hitlerhez, ezt mondja néhány óra múltán a tengerészlaktanyában fogva tartottak maradékának a géppisztolyos tiszt arról a kétszáz magyarról, akiknek a nevét felolvassa a listáról, aztán átviszik őket a kettes számú körletbe, és ott várják, hogy mire alakul a sorsuk, miközben a szomszéd helyiségekből harmonikaszó, ordibálás, röhögés hallatszik. Ők, a kétszázas létszám felettiek, várnak. Miután a mosolygós tiszt kimegy, arcizmaik megfeszülnek, sorban veszik a levegőt, hogy egymást túllicitálva záporozhassanak majd a kérdések, hogy vajon élve vagy halva utaznak-e le azok a Dunán, és mit mondhatnak egymásnak, amikor összekötözött kézzel, hatosával egymáshoz drótozzák őket, és úgy kell fölmászniuk a teherautó platójára. De kiengedik a levegőt, és ernyedten visszaülnek a helyükre. Valahányszor nyílik odaát az ajtó, hangosabban hallják a röhögést meg a jól ismert nótákat, néhányan talán még a szöveget is mondják magukban, mintha senki nem szeretné hallani a másiktól az igazságot, hogy mi történik közben odaát a Horgász-szigeten.

Mikor az ember tudja, hogy meg kell halnia, egy óra, kettő, három múlva kivégzik, akkor már csak azon gondolkodik, vajon lesz-e majd elég erő az asszonyában, hogy elviselje, vajon fel tudja-e nevelni a gyerekeket egyedül, vagy legfeljebb keres majd magának új férjet, szép, csinos, nem is túl öreg, minden ujjára akad jelentkező, visszajöhet az a régi udvarló, akit előtte kikosarazott. A fal vagy az akasztófa tövében már a szomszédjától búcsúzik. Végső soron a halál is egy élmény, és jó, hogy van kivel megosztani, hiszen az utolsó pillanatáig él az ember.

Így ülnek odabent órákon keresztül. Hallgatnak. Nem gondolnak már semmire, a nótákról nem jut eszükbe búcsú, lakodalom, nem sajnálják magukat, a feleségüket, leköti őket a várakozás, azt lesik, hogy mikor nyílik az ajtó megint. Erre az egyre kell figyelniük. Hogy mikor hallatszik lábdobogás. Mikor nyílik egy ajtó odaát, mikor indul el ebbe az irányba, aki onnan kilép. Ez a várakozás nem azonos a reményteli várakozással. Abban az izgalom, az öröm az úr. Ebben meg maga a várakozás. Van színe, szaga, kiterjedése. A háton végiggördülő hideg verítékcseppre emlékeztet.

S.-nek vizelnie kell, visszatartja, ameddig tudja. Csak akkor áll fel, amikor már végképp nem bírja. Fél, hogy a legapróbb mozdulatával is megbontja a rendet, amiről ugyan lehet tudni, hogy időleges, de az legalább biztos, hogy most nem történik semmi, és amíg nem jön be senki, addig nem is fog, mihelyt azonban feláll, és rászegeződik a kétszázas létszám feletti összes fogoly tekintete, megtörik ez az ideiglenes állandóság, felgyorsul a maradék idő, és akkor elszabadulhat a pokol.

Vizelés közben átvillan benne, nehogy a végén mellécsöppenjen. De nem is hatol el a tudatáig a gondolat, utólag, jó sokára, évek múltán tudja majd csak visszaidézni, hogy neki akkor ott, abban a pillanatban az a legfőbb gondja, nehogy a kübliül szolgáló horpadt vödör mellé menjen az utolsó csepp vizelet. Magát a vödröt is csak évekkel utána tudná pontosan leírni, hogy kívül kék, belül fehér, zománcozott vödör, fából esztergált fogóval, amilyenből minden kút tövében áll kettő-három is, itatáshoz is használják, ha már vizesvödörnek nem jó, négyesével meri tele a kútnál a gazda, mielőtt vinné hátra az istállóba. Ő az első, aki belehugyozik. Igyekszik úgy irányítani, hogy a vödör falán folyjon le a vizeletsugár, hogy akkor talán nem is lesz olyan hangos. De ezt is csak évekkel később gondolja így végig, ott a vödör előtt állva meg se fordul a fejében, hogy ez a vödör nem arra való, hogy belevizeljenek. Csak a pattogósan és egyszerre elnyújtottan hangzó szerb vezényszavak kopognak a fejében, előbb egyenként, aztán összevissza kergetőzve, meg ahogy a géppisztolyos mondja, aki bejön, hogy Poslali smo ih Hitleru Dunavom. Amit szerbül hall, azt kívülről hallja, minden úgy szól, mint valami teljesítésre váró parancs, végrehajtandó utasítás, megfellebbezhetetlen ítélet.

Vizelés közben gondolata sincs, ez az egy szerb mondat marad a röpködő vezényszavak helyén, vagy azokkal váltogatják egymást, desno, levo, napred, nazad, mars, umukni, és utána rögtön Poslali smo ih Hitleru Dunavom. Kongó üresség van benne, a süket csönddel egyforma légüres tér, de még szívóereje sincsen. A semmi lehet ilyen, a nemlétezés vagy az a tökéletes nincsen, ami a természetben elképzelhetetlen, egyedül az emberi agy képes előidézni a félelem súlya alatt, a várakozás perceiben, óráiban, mikor észleli legbelül ezt az üres nemlétezést. És utána már semmi se számít. Nem számít, hogy belehugyozik a vizesvödörbe, az se, ha arcul köpik vagy ha ágyékon rúgják, és hétrét görnyed fájdalmában, amikor arra kényszerítik, hogy nyalja fel a követ az előtt az ember előtt, aki arra méltatja, hogy belérúgjon.

Az ilyen várakozás összemossa a határokat. Nem számít, hogy kicsoda az ember. Nem tanakodik a szomszédjával, hogy mi lesz velük. Azzal is beéri, ha a szükség nem győzi le. Hogy nem kell vizelnie, vagy ami még rosszabb, nagydologra menni. Meg hogy nem fossa össze magát félelmében ott a többiek előtt.

S. mégiscsak megkönnyebbül, amikor visszaül a helyére, nekitámaszkodhat megint a falnak. Megint a barna kabátujjat látja jobbról, balról meg a sötétkék-fehér kockás kézelőt. A között a kettő között van az ő helye, annak a két embernek a kipárolgása vegyül el leghamarabb az övével. Egyszerre jutnak el a félelem nullfokára, nem a szívükön érzik jéghideg ujjainak érintését, mert állandósul és ezáltal szükségképpen tompul is, hogy el lehessen viselni. Ebben a várakozásban nem gyávaság vagy bátorság kérdése a félelem, nem élet vagy halál a tét, hanem az emberi méltóság talán. Hogy ne kelljen idegenek előtt vizelni.

S. is visszaül a helyére, és ha később valaki megkérdezi, biztos fel tudja idézni a pillanatot, ahogyan leül, pedig akkor ott nem is gondolja végig, semmit nem gondol végig. Miután átlépi az utolsó támaszkodó kezet is, megáll azon a négyzetméternél kisebb területen, ahol majd elhelyezkedhet, ahol ül, mielőtt vizelni megy. Még van elég ereje, nem okoz neki nehézséget úgy leguggolni, hogy szinte csak az inait használja, nehogy akaratán kívül is nagyobb helyet foglaljon el, mint ami jár neki, nehogy a véletlenül megroppanó térdporca hangjára összerezzenjen a mellette ülő. Lassan hajlítja be a térdét, és csak az utolsó pillanatban támasztja le maga mellé a kezét, óvatosan, hogy bármelyik pillanatban vissza is tudja rántani, mihelyt testmeleget érzékel az ujja hegyével.

Évekkel később a felesége pillantása mélyén nagy ritkán fölfedezi azt a kérdésféleséget, megérzi, hogy az asszony az üres időre kíváncsi, mi történik abban, mondja el, amit ő nem láthatott, amiről csak homályos sejtései lehetnek, mert beszélnek ugyan később mindenfélét, de ő nem akarja elhinni, saját fülével szeretné hallani, tényleg megtörtént-e, vagy az események zűrzavarában csak úgy kitalálták, talán hogy próbálják valahogy elviselni az elviselhetetlent. Maga is meglepődik, hogy beszélni kezd, de mintha nem is ő beszélne, hanem az a hang a fejében, amelyik időnként váratlanul megszólal, és olyankor csak azt érzi, hogy két oldalról belülről is feszíti valami a halántékát, mintha ki akarna törni onnan, aki benne van, mert nem elég neki, hogy a hangját kieresztheti.

Egész apró részletek is eszébe jutnak, pontos leírást tudna adni az előtte ülő fiatalember koponyaformájáról, hajszerkezetéről, el tudná mondani, hogy a füle annyira eláll, hogy szinte derékszöget zár be a fejével, és olyan piros, mintha fagyna odabent. Az ablak felé eső ajtó rézkilincsét is le tudná írni. Elmondhatná mindjárt az elején, hogy időnként összekeveredik benne a gyerekkori emlékképpel, a nagyanyja belső szobájába nyíló ajtó sárgaréz kilincsével. Nem véletlen, hogy akkor is rögtön eszébe jut róla, de nem hagyja végigszaladni magában a gondolatot, egy villanás marad belőle csupán. Mint ahogy azt sem, hogy mit keres a földön az az irka vagy jegyzetfüzet. Nem gondolkodik el rajta, csak lefényképezi a pillantásával. Arra sem kíváncsi, hogy vajon mi lehet az, és szándékosan hagyták-e ott, vagy csak véletlenül. Nem merne megesküdni rá, de mintha egy tintaceruza is heverne mellette.

A tengerészlaktanya épületéről pontos leírással szolgálhatna, csak éppen nem kérdezi később senki, de akkora a törés utána benne, hogy egész addigi sorsát is csak messziről látja. Homályosan, bizonytalanul, a jelen események tudatában. Az alatt a négy nap alatt, amit a tengerészlaktanyában tölt étlen-szomjan, nincs más esemény, csak az a süket csönd meg a folyton ott lebegő kívánságféleség, mint valami babonás ráolvasás szövegében, ahol nem merik nevükön nevezni a dolgokat, csak egy ártatlan nehogy sejlik föl alig észlelhetően, ügyesen a sorok közé bujtatva a számtalan kívánság között.

Ahogy a szomszédja kabátujjából kilógó kézelőt, az előtte ülő koponyaformáját, az ajtó rézkilincsét, ugyanúgy az utcafront falát, a gömb alakú lámpatesteket is le tudná írni, vagy a padló köveinek mintázatát le is tudná rajzolni. Szíve szerint arrább küldené a két szomszédját meg az előtte ülő két-három embert, akik takarják előtte a teret, amit kényelmesen át tud fogni a pillantásával. Mert így nem látszik csíkig a négyzet, belerajzolódik az idegen test körvonala. A zakó szárnya, a nadrág ülepe, a jobb vagy bal cipőtalp karéja. Megtöri a fekete-fehér, azaz talán nem is egészen fehér, inkább vajszínű, kicsit sárgásfehér-fekete arabeszkeket. A teljes négyszögek alapján tudná ugyan folytatni, de sokkal gépiesebben fényképez akkor a pillantása, semhogy erre rájöjjön. Kiszámolja, hogy hány négyszöget foglalhatna el az előtte ülő három ember, ha nem ilyen összevissza, a szabályos négyzeteket félbevágva ülne.

Arra a pillanatra készül, amikor nyílik odaát az ajtó. Gépiesen mondani kezdi a nótaszöveget magában, Iz te Fruške Gore, / Pa odoše za Bosnu, / Tamo da se bore, miközben ez a holtjáték zajlik a fejében, és egyetlen, különálló hangérzékelő idegszála arra figyel, hogy mikor reccsen meg odaát egy szék, mikor tolják ki maguk alól, mikor csosszan láb az asztal alatt, és mikor csapódik be hatalmas dörrenéssel a kétszárnyas dupla ajtó a bejáratnál. Súlyos léptű csizmás lábak mikor verik ütemesen sarkukat a cementlaphoz. Mikor nyílik a szomszéd helyiség ajtaja, és hallgat el egyszeriben a nóta, a harmonikaszó, mikor hangzik fel a halk, de erélyes, határozott parancs után az üdvrivalgás.

Ha jobban belegondol, talán furcsállja, hogy azt a keveset is, amit beszélnek egymással, azt is szavak nélkül mondják. Pedig lenne mit mondaniuk, ha nem telepszik rájuk az a különös, egyszerre cseppfolyós és szilárd anyag, ami a félelemhez áll legközelebb, de mégsem igazi félelem. Az a száznál több felnőtt férfi nem így fél. Pontosabban nem attól fél, hogy mi lesz, mert hogy mi lesz, azt tudni lehet, a kérdés csupán az, hogy mikor.

Kiterjedése, súlya csak az idő előrehaladtával lesz az érzésnek, amit jobb híján nevezhetünk csak félelemnek. Mikor a géppisztolyos tiszt után ott marad az a légüres tér, melyben még visszhangzik a mosolyogva kimondott válasz, hogy Poslali smo ih Hitleru Dunavom. Becsukódik mögötte a hatalmas, duplaszárnyas ajtó, és mintha szinte fátyolként fölébük libbenne az érzés, melynek súlyát a harmadik nap vége felé kezdik érezni. Talán egyedül azt furcsállhatnák utólag, hogy nem egyenként, nem külön-külön, hanem együtt, egyszerre érzik, mintha az a több száz felnőtt férfi eggyé válna benne.

S.-től csak egyszer kérdezi meg az asszony, hogy akkor félt-e. S. elgondolkodik. Mikor föláll, nemcsak attól fél, pontosabban nemcsak az bántja, hogy lépteivel, mozdulataival, minden apró nesszel meg fogja törni a rendet, hanem attól, ha most hirtelen nyílna az ajtó, és visszajönne a géppisztolyos tiszt, akkor őt vinné el innen elsőnek. Talán senki mást, csak őt. De ezt nem mondja a feleségének, mert nem tudja eldönteni, hogy akkortól fogva él-e benne ez a gondolat mint lehetőség, vagy csak utólag támadó, múló érzés ez is, mint annyi másik, amit azóta sem tud megosztani senkivel, azokkal főleg nem, akik otthon maradnak, még csak véletlenül se hozzák szóba azt az októberi napot, pedig látják egymás szemében, hogy a másiknak is folyton az jár a fejében, akkor is, amikor beszélgetés közben minduntalan a beszélgetőpartnere háta mögé néz. Még a kocsmában is úgy helyezkedik a pult előtt, hogy a nyíló ajtóhoz minél közelebb állhasson, és azóta nem megy be sehová, ahol becsuknák mögötte az ajtót, még az orvost is megkéri, hadd álljon úgy, hogy lássa az ajtót.

Határozottan azt feleli az asszonynak, hogy nem féltek. Miután kimondja és a nyomaték kedvéért a fejét is ingatja hozzá, akkor gondolkodik csak el igazán, hogy minek is nevezze azt az akkori érzést, amiről tudja, hogy nem félelem. Mert még a leggyávább se fél közülük. Akiről pedig hamar, mindjárt az elején kiderül, hogy retteg, folyton azon jár az esze, hogy mi lesz most ővele, de még az is csak ezt az egyforma érzést ismerhetné föl magában, amit mindenki. S. még egyszer kimondja hangosan, határozottan, hogy nem. Nem félt.

Talán csak addig lenne értelme félelemről beszélni, amíg kétszázukat ki nem választják közülük. Beviszik őket, és rögtön másnap reggel bejön a zsúfolásig megtöltött helyiségbe az a tisztféle, akinek vállapja ugyan nincs, S. csak az alakjából, testtartásából, hanghordozásából gondolja, hogy tisztféle lehet. Körülnéz a helyiségben, és mielőtt olvasni kezdené a neveket a listáról, bejelenti, hogy akiket felolvas, azokat másnap elengedik. És mosolyog is hozzá, határozottan úgy mosolyog, mint a csintalan gyerek, aki tud még valamit, csak nem árulja el, meglepetésnek szánja.

A kétszáz ember átmegy a másik helyiségbe, először éktelen lárma tör ki, aztán visszajön a tisztféleség, és elkiáltja magát, hogy nyugodjanak meg, rájuk is hamarosan sor kerül, erre rögtön elül a hangzavar. Egész nap hallgatnak utána, csak a küblinek használt vödrökbe csobogó húgy hangját lehet hallani időnként. Meg a fészkelődést. Egy-egy elfojtott, gondterhelt sóhajtást. Estig nem történik semmi. Akkor kezdenek el muzsikálni odaát. Sült hús szaga terjeng. Érdekes, S. nem is gondolkodik el, utólag sem, hogy körülötte senki nem jegyzi meg, mint máskor, más helyzetben, hogy megenné ő is szívesen. Senkinek nem jut eszébe a lacipecsenyére gondolni. A nóta se vált ki különösebb hatást, talán csak addig, amíg felismerik a kezdősort, és önkéntelenül mondják magukban a szöveget, Iz te Fruške Gore.

El is bóbiskolnak, dőlnek jobbra-balra, a szerencsésebbje a falnak vetheti a hátát, mások összekucorodva a földön igyekeznek úgy helyezkedni, hogy fekve se foglaljanak sokkal nagyobb helyet, mint ülve, nehogy a körülöttük ülők lába a szájukba lógjon, vagy véletlenül beléjük rúgjanak. S. nem alszik, emlékszik a nótákra, magában mondja az éneklőkkel együtt a szöveget, Oj, ti Bosno, ponosna, / Visokih bregova /, Eto tebi u pomoć / Sremačkih sinova. Valamivel éjfél előtt teherautó-berregés hallatszik. Egy darabig szól még a harmonika, énekelnek is, aztán dobogó léptek hallatszanak, jó sokáig, majd ismét autóberregés. Egy idő múlva pedig már csak fegyverropogás szól a Horgász-sziget felől. Utána a harmonikás tesz egy bátortalan kísérletet, hogy újrakezdje, de miután magában elénekeli a nótát, senki nem csatlakozik hozzá, abba is hagyja. A beszéd hangja erősödik az őrség felől.

S. határozottan állítja a feleségének, hogy ő már akkor tudta, ezeket ki fogják végezni, amikor a tisztféleség azt mondta, másnap elengedik őket. Aki bűnös, csak annak kell félnie. Hajnaltájban arra ébred a felesége, hogy S. üvölt mellette az ágyban, fogja a fejét, hánykolódik, beszél, de csak annyit tud kivenni belőle, hogy „Ne!” Álmos, nem is érti tisztán, ha ilyenkor megfogja a karját, mindig elhallgat. Még az utolsó időkben is. Visszaalusznak, reggelre aztán nem emlékszik az álmára. Pedig ha kicsit megerőlteti magát, és megpróbálja visszaidézni, mit álmodott, akkor a Matica Srpskáig kellene csak elmennie, ahová a tengerészlaktanya után beosztják munkaszolgálatra. Mert álmában ugyanolyan az a szoba, mikor belép, mint akkor, hatvan éve. Nem nagy a különbség.

 Nem a vér, a feketére száradt vér, a falra fröccsent agyvelő barnára kérgesedett pettyei, a legyalult bőr pikkelyei a padlón, nem a kínzás látható jelei bántják. Negyed- vagy ötödnap, nem is emlékszik, mikortól, csak hogy már ájulás sem környékezi, és nem érez semmit, minden mindegy, külső szemlélő joggal mondhatná, hogy belefásult, nem is ember, kiveszett belőle az önálló akarat. Nem a látvány taszítja, és álmában is ugyanazt a feladatot kell csak végrehajtania. Ki kell takarítani azt a helyiséget. Lesikálni a falról a rászáradt pettyeket. Ahol vastagabban fröccsent, ott a közepétől az aljáig puha, még meg se barnult, csak a teteje kérges. A vér is viszonylag könnyen feljön. A szag se zavarja. Egykedvűen hajladozik, ütemesen rázkódik a teste, ahogy jár a keze.

Semmi sem olyan tragikus, hogy a megtörténte pillanatában átengedje a küszöbön a tudat, és az ember teljes valóságában átérezze. S. helyett ott valaki más súrolja ronggyal a kezében a padlót a horganyzott vödör mellett, és a tengerészlaktanya kiürített ebédlőhelyiségének padlókövével hasonlítja össze a mintázatát, az anyagát, a milliméteres mélységű karcolásokat, melyeket szabad szemmel nem is látni, csak ha éppen úgy vetül rá a fény, hogy kicsit megtörik rajta, mint a prizmán. Később már azt is látja, hogy mi történik. Bírja, megszokja azt is, tudja, hogy álmában vezekelnie kell, amiért életben marad, nem hajtják el a kétszázas csoporttal.

Nem is arra riad fel üvöltve, amikor a szomszédja fájdalomtól eltorzult arcát látja maga előtt. Vagy amikor teherautóra hányva viszik a gödör, a dögtemető vagy a Duna felé a hullákat, magatehetetlen sebesülteket. Mert ezt is mindig végignézi. Általában egy fa mögül, a fal mellé lapulva, a mellékutca kapualjából. De nem erre riad föl. Hanem hogy hagyja elmenni a teherautót. Csak elő kellene ugrani rejtekhelyéről. De ő nem ugrik. Végig azt hiszi, hogy álmában is maradhat tétlen szemlélő. Egész az utolsó pillanatig, amikor már késő, mert lesújt a puskatussal az a kéz. Ez a büntetése. Álmában újra és újra végig kell néznie mindazt, aminek akkor csak a nyomait takaríttatják el vele a Matica Srpska épületében.

Legtöbbször a teherautót pillantja meg először, amint kikanyarodik a dohány monopol udvaráról, zökken kettőt-hármat, aztán nekirugaszkodik és elindul a városból kifelé. Ő közvetlenül a sarkon áll, a leglassabb manővert, a kanyarodást látja. Mindig három teherautó jön egymás után. Az első nehezebben fordul ki, az jobban meg van rakva. Alaposan szemügyre tudja venni a sofőrt is. Tisztán látja az arcát, a manőverrel van elfoglalva. Borostás arcát beharapja, mintha fogatlan lenne, a szeme elkerekedik, nekifeszül a kormánykeréknek, és kikanyarodás után se dől hátra, úgy ül a vezetőülésben, mint aki tiszteli a mögötte utazókat, vagy mintha minden mozdulatával növelni igyekezne a köztük maradó távolságot. Széles, csontos tenyere ráfekszik a kormánykerékre, S. arra gondol, ha rövid ujjú ing lenne rajta, inas válláig láthatná karján a megfeszülő izmokat.

A harmadik teherautó berregése sem tudja elnyomni az elsőn a hangokat. Mintha S. fejében szólnának, valahol mélyen, a motorzúgás alatti hangtartományban. Nem is jajgatás, inkább amolyan panaszos szűkölés. A szűkölő sebesült hangja és mozdulata között nincs összhang, még ver a szíve, de talán az az egyetlen szerve, ami még ép, nincs szétlapítva, kilyukasztva, félbevágva vagy leszakítva. Fél karja ütemesen himbálózik a teherautó oldalán, ahogy nekilódul, egy pillanatra megáll, majd ismét nekilódul a teherautó a rakományával. Nem szivárog, vékony csíkban folyik a vér a plató eresztékén. A kanyarodás pillanata mindig a leghosszabb. S. áll a fa mögött, és talán mozdul is a lába, de nem az agya, hanem az évezredek folyamán az emberbe rögződött emberség parancsára. De hiányzik a válaszimpulzus, úgyhogy S. csak áll, meg-megroggyanó térdekkel.

Félbemaradt mozdulatok egész sora következik az álomjelenetben. Mint aki későn eszmél az elsőnél, és résen akar lenni a második lehetőségnél. S. lélekben készül, hogy mielőtt kikanyarodna a teherautó, előugrik a fa mögül, feltépi az ajtaját, és rárivall a sofőrre, hogy álljon vissza az udvarra, válogassa szét az élőket és a halottakat, az élőket vigye a kórházba, a halottakat meg a temetőbe. Értesítse a hozzátartozókat.

Csak üvölteni lehet. A tüdejéből kiszakadó hangot, amit a felesége hall, álmában olyan mozdulatok kísérik, mintha futtában szabályosan lendülne egyik lába a másik után, egy idő után szinte a levegőben úszva beéri a három teherautót, és fölébük emelkedik. Végig, végig üvölt közben. Ez az álomkép marad meg benne, ezt látja, amikor felébreszti a felesége, vagy magától ébred fel, hogy kiszáradt a torka, nincs nyál a szájában, és mintha marólúgot itattak volna vele, olyan égető kaparást érez, le, egész a gyomráig.

Mikor lüktető halántékát tapogatva észhez tér, és rájön, hogy megint álmodott, szótlanul ránéz a feleségére, aki egy pohár vízzel áll az ágya mellett, arra vár, hogy elvegye tőle, kiigya, aztán visszavihesse a poharat a konyhába. Mire visszajön, ő addigra újra behunyt szemmel fekszik, mint aki elejét akarja venni minden további kérdésnek, pedig az asszony nem is kérdez, visszafekszik mellé az ágyba, odafordul hozzá, megigazítja rajta a takarót. Önkéntelenül, mert hiányzik valami, az a simogatás talán, amit az ő korában már szégyellne, de a keze magától elindul, és ő útközben mégis megállítja, nem engedi a férje fejéig, arcáig, csak a takarójáig.