Felelős kritikus

Lengyel Imre Zsolt: Beszélgetés fákról. Irodalomkritikák 2009–2012

Szűcs Teri  kritika, 2014, 57. évfolyam, 7-8. szám, 916. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Időről időre visszatérő téma, de mégsem beszélünk róla eleget, és nem tudatosítjuk jelentőségét: átalakulóban az irodalomkritika szerepe, közege. És ebben az átmeneti időszakban, pontosabban, válságban a kelleténél kevésbé hangsúlyozzuk azt is, hogy e változás tétje valójában a kultúra megoszthatósága és átbeszélhetősége, társadalmi pozíciója. Pedig mostanában egyre gyakrabban szóba kerül, hogy az esztétikai tapasztalatból kiiktathatatlan a politikum, a társadalmi reflexió; és hogy hatalmas szükségünk van a művészet kritikai gesztusaira és vele együtt a művészetkritika radikalitására, a rancière-i dissensus megnyilvánulásaira. Ez a szükség egyelőre nem hozta magával a magyar irodalomkritika megújulását. Könnyű manapság elbizonytalanodni, hogy még tarthat-e számot érdeklődésre ez a műfaj, és igénylik-e mai állapotában a befogadók. Személyesebbre fordítva és immár értékelve is a Beszélgetés fákról című könyvet: a kritikaírás értelmében való elbizonytalanodásomban Lengyel Imre Zsolt kötete az újraelköteleződés lehetőségére mutatott rá.

Egyszerű lenne azt a nyelvhasználatot, amit Lengyel Imre Zsolt az írásaiban kialakít, egyfajta ellen-beszédmódként látni. Mindenesetre tény, hogy pont az ellenkezőjét csinálja annak, amit a jelen és a nem annyira távoli múlt kritikai divatjai elvárnának. Távol áll tőle, hogy a recenziót irodalomelméleti illusztrációnak tekintse, mint ahogy az is, hogy puszta tiszteletteli főhajtással vagy cinkos kacsintással jelezze írásaiban: ő is olvasta a szóban forgó könyvet. Tud lehúzni, szokott elmarasztalni. Ám az énblogok pofonegyszerű véleményalkotásának jegyében álló negatív kritikát sem műveli: érvel, megmutatja az értelmezés folyamatát, küzdelmeit, esetleges kudarcait, a kritikus útját a szövegben, ami akár zsákutcába is vezethet.

Az irodalomkritikát nem támogatja alternatív intézményrendszer, ellenkulturális hálózat abban, hogy szóvá tehesse a művekben rejlő társadalmi kihívásokat, vagy akár a kihívásmentességet, amnéziát, közönyt – illetve, az irodalomkritika mint platform még nem alakította ki azt a diskurzust, amely a kortárs magyar művészetkritikát, a sokféle megközelítés különállását megtartva, már képessé teszi fontos közösségi reflexiók közlésére. Nincsen olyan álláspont, áramlat, esetleg generációs attitűd sem, ami az olvasatok hátországa lehetne. Vagyis az irodalomkritikus ha radikális, akkor magányos. Ez egyfelől nehéz helyzet – de másfelől lehet szerencsés állapot.

Lengyel Imre Zsolt többször is írt az etikai kritikáról, a Beszélgetés fákról kötetben ezt egy recenzált mű, Túry György könyve (Amerikai etikai kritika) kapcsán teszi. Számon kéri Túry olvasatainak súlytalanságát – és ebben az esetben a súlyt az a kérdés jelenti, hogy a dekonstruktív mozzanat után mégis mit mondhat, milyen állításokat tehet a kritika a szövegről, és milyen mérce szerint mérhet. A Lehet-e kánon etikai alapon, és ha igen, miért nem? című tanulmányában (Literatura 2010/4.) Lengyel Imre Zsolt azt mondja, hogy az etikai kritika végső soron a lévinasi személyes – radikális és végtelen – felelősségvállalás jegyében áll. Úgy tűnik, ez határozza meg saját kritikai attitűdjét, és az olvasott művekben is ezt keresi: a szöveg lehetőségeiért, döntéseiért való teljes felelősségvállalást. Talán csak újabb metaforákkal lehetne körülírni, mi hárul arra, aki így olvas. Ám akkor nagyon messzire kerülnénk Lengyel Imre Zsolt beszédmódjától, amely könnyedebb, átlátható, dialogikus. Tud csevegni is, ha kell, és professzionálisan szerkeszti az írásait; a bevezető hurkot von az olvasó köré, nem lehet szabadulni.

A Beszélgetés fákról kötetet Lengyel Imre Zsolt arányérzéke izgalmas olvasmánnyá teszi. Az írások nyelve szellős, érvelésük sűrű – a kritika visszahódítja magának a beszélgetés terét, az esszé tetszhalott műfaja felé közelít, a tanulmányirodalmat pedig visszahúzza a szakzsargon hermetizmusából. A vizsgált művek kontextusa Lengyelnél többszörösen is kirajzolódik: a kritikák a recepciótörténetükkel éppúgy foglalkoznak, mint azzal, hogy miképpen helyezhetők el irodalom- és esztétikatörténeti és, ha tetszik, mentalitástörténeti hatásösszefüggésekben. Ha szükséges, Lengyel a politika- és társadalomtörténeti kontextust is felvázolja, hogy plasztikussá váljon, milyen erők hatóterében szólal meg a mű. Így láthatunk rá a Gyönyörűek, ügyetlenek, halhatatlanok című, a Római Egyessel foglalkozó kötetkezdő elemzésben arra a többszörösen összetett pozícióra, amely Rubin Szilárd sajátja a Kádár-korszak irodalmában, és arról is olvasunk, hogy az életmű mely hangsúlyai váltak fontossá a kétezres évek közepén kezdődő újrakiadással, újraolvasással. Lengyel Imre Zsolt írása a Rubin-regényeknek azt a rétegét emeli ki, amely a történelmi-társadalmi klausztrofóbiának a személyes szférában megnyilvánuló roncsoló hatását, ugyanakkor pedig a szabadság legintimebb módon való megélésének lehetőségét jeleníti meg – ez a művek testpolitikai reflexiója. Lengyel történeti és jelenre fókuszáló Római Egyes-olvasata e ponton ér össze: „az, ahogy a szöveg motívumláncai a mélyben, a korszakunkat (még ma is) meghatározó traumákig visszanyúlva összekapcsolódnak, látni engedi, hogy ilyen láncok mindannyiunkat összekötnek, ha magányosan is, de mind ugyanabban a térben létezünk.”

Azt gondolom, e következtetés szemlélete pontosan megmutatja, hogyan értelmezi Lengyel Imre Zsolt a kritikusi felelősséget, és milyen tágasan gondolja el azt a kulturális teret, amit írásaival megszólít. Érzékeny, és számtalan érvet felvonultató Grecsó-recenziójában (A családtörténet hasznáról és káráról) pedig épp azt rója fel a nagy kritikai és közönségsikert aratott Mellettem elférsznek, hogy nem tekinti át a megszólítható történeti tér lehetőségeit, noha család- és korszaktörténetként jeleníti meg magát. Grecsó felvillantja a magyar közelmúlt ikonikus alakjait, szimbolikus helyszíneit és eseményeit, de a családi mikrotörténet és a hömpölygő történelem találkozásáról, kölcsönhatásáról semmit se mond. Spiró Tavaszi Tárlatát épp e távlat, a kontextualizáló időtudat meglétéért dicséri a Hősünk elámult című írás: Spiró a mikrotörténeti játékkal (értsd: „hősünk” az ’56 utáni rendcsinálás kafkaian gigantikus gépezetének mit sem értő áldozata lesz) mind a makrotörténetre, a forradalom utáni megtorlásokra, meghasonlásokra, a kényelmes vagy riadt bénultságra, mind pedig az ’56-os forradalom emlékezetével birkózó jelenkori, széthasadozott történeti tudatra reflektál. Lengyel Imre Zsolt szerint a Tavaszi Tárlatban „a Kafkától átvisszhangzó elkerülhetetlen, antropológiai meghatározottságú, de már nem valamiféle metafizikus ősbűnből, hanem egyszerűen az élet végigéléséből származó bűnösségtudat az, ami megakadályozza bármiféle abszolút példaértékre számot tartható hőstörténet felépülését, és ennek az antropológiai modellnek a politikai mechanizmusban való tragikus applikációja az, ami óvatosságra kell intsen minket a bűnösök kijelölésénél.” Az applikáció lehetőségeivel nem csak ilyen módon foglalkozik Lengyel Imre Zsolt. Feltárja és bemutatja a befogadás folyamatát, ami mindig a szöveg anyagszerűségének megtapasztalásával, a nyelvi, poétikai hatás átélésével veszi kezdetét, természetszerűleg – mindig innen indul a kritikák érvelése. Amit tehát Spiró regényéről mond a Hősünk elámult című szöveg, annak szerves része a belátás, hogy Spiró történeti reflexiójához nem társul nyelvkritikai hangoltság.

Lengyel Imre Zsolt kötetéből azokat a kritikákat emeltem ki, amelyek a fikciós narratíva és a történelmi narratívák összefonódásaival, illetve az applikációs térrel, az olvasás folyamatában megnyíló önismereti lehetőséggel vagy annak hiányával foglalkoznak. Az applikáció tere folyamatos változásban van, e ténnyel is számolnak Lengyel olvasatai. A Távoli hatalmasságok című nagykritikája, mely Bodor Ádám 2011-es regényével, a Verhovina madaraival foglalkozik, az életmű belső mozgásait az átalakuló befogadói közeg viszonylatában értelmezi, s ezzel mintegy felel Borbély Szilárdnak arra a 2010-es Bodor-tanulmányára, mely még a Verhovina előtt született, és éppen az életműnek az átalakult értelmezői közösségben elfoglalt helyére kérdezett rá (A határövezet viszonyai, Beszélő, 2010/2-3.). Borbély Szilárd kérdése 2010-ben így hangzott: „amennyiben megállja a helyét az a feltevésem, hogy a Sinistra körzet elemi sikere a ’89 után hirtelen értelmezhetetlenné vált múlttal való szembesülés és az elmúló kor fö­­lött érzett baljós sejtelmekből adódott, akkor nagy kérdés, hogy a ’89 előtti világ élettapasztalatával nem rendelkező fiatalabb generációk miként kerülnek közel a műhöz. Vajon milyen módon tudják visszafordítani a regénypoétika határhelyzet-tapasztalatát saját nyelvi kompetenciáik körébe?” Lengyel Imre Zsolt írása első részében nem cáfolja Borbély kétségeit. A monolitnak tűnő Bodor-életmű ismétléseit veszi számba, amelyek kiürülése, súlytalanná válása demonstrálhatná Borbély felvetésének igazát, azt, hogy a szövegvilág történelmi s a történelmen túlra nyúló reflexiója időszerűtlen lett. Ám ezután Lengyel figyelme az apró eltérések felé fordul – a Verhovina madarai recepciójában egyedülálló érzékenységgel és figyelemmel tárja fel a Sinistra és Az érsek látogatása óta történt elmozdulásokat. Kuszább kapcsolatokat, összetettebb szereplőket talál. Bodor regényét úgy olvassa, mint hanyatlásnarratívát, amely több, egymásnak akár ellentmondó pusztulástörténetet fog össze. Lengyel Imre Zsolt ajánlata voltaképp az, hogy a Sinistra és a Verhovina közötti finom különbségek által lássunk rá az elmúlt évtizedek fordulatára, s az elmozdulások észlelése éppen ahhoz az önismereti munkához kapcsolódhatna, amely a legutóbbi korszakfordulónk mindmáig elhalasztott megértéséhez, elsajátításához szükséges. Lengyel szerint a Verhovina „ma létfontosságúnak látszó pontokon látszik képesnek önértésünket gazdagítani. A hatalom természetének újraértése, a monolitikus mi/ők-séma feladása, a határok, a szabadság, a morál kérdésének problematizálása mind olyasmi, amivel, úgy tűnik, meg kell birkóznunk, ha szembe akarunk nézni múltunkkal”.

Számos más szövegre is kitérhettem volna az emlékezeti és a fikciós narratívák összefonódásaival foglalkozó bírálatokat áttekintve – a Kedves Ismeretlenről vagy a Szentek hárfájáról szóló Lengyel Imre Zsolt-kritikák megjelenésükkor valódi irodalmi események voltak. És ilyen esemény maga a Beszélgetés fákról című kötet is.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs