Regény a rokonságról

Móricz Zsigmond Rokonok című regényének értelmezése

Tverdota György  tanulmány, 2014, 57. évfolyam, 7-8. szám, 867. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Móricz hívei, akik változatlan megbecsüléssel viseltetnek az író Rokonok című műve iránt, az utóbbi időben nyugtalanító jelzéseket kaptak a regény értékének megkopásáról. Olyan értelmezést szeretnék megfogalmazni, amely a lehetséges mértékben építve a szakirodalom felismeréseire, elkerüli az eddigi magyarázatok csapdáit, és új utakat épít a 20. századi magyar próza remekművéhez. Az egyik, részigazságokat tartalmazó, voltaképpen jó szándékú torzítás a szövegnek abból az aktualizáló értelmezéséből ered, amely a regényből a mindenkori korrupcióra vonatkozó tanulságokat igyekszik levonni. Ám a zsarátnoki panamák felidézése csak a regény felszíne. A korrupció rajza puszta eszköz az író kezében arra, hogy a mélyben rejlő problémát, amely ebből az irányból érdemi módon nem hozzáférhető az értelmezés számára, megfelelő élességgel exponálhassa, a cselekményszálakat drámai robbanáspontba gyűjthesse össze, a mű alapkérdését rivaldafénybe állíthassa. A panamák ábrázolására korlátozódó értelmezés a napi újsághírek másnapra feledhető szenzációinak szintjére süllyeszti le a Rokonok mondandóját. A másik, mindmáig érvényben tartott értelmezési stratégia, a műnek a dzsentri bírálataként történő beállítása, még így, közhelyes változatban sem nélkülöz minden alapot, és az utóbbi időben figyelemre méltó a kérdés újraértelmezése. De ha ettől az iránytól nem távolodunk el, unott ásításnál nem várhatunk el élénkebb reakciót a mai olvasótól, még akkor sem, ha családfája ősiségét gondosan számon tartaná.

Pedig a címadás egyértelmű: a rokonságról kell elgondolkodnunk, természetesen úgy, hogy engedünk a regényszöveg gyöngéd, rábeszélő terelésének. Szilágyi Zsófiáé az érdem, hogy megnyitotta az utat az értelmezésnek eme új iránya előtt. Monográfiája Mindenki rokon című fejezetében összegyűjtötte és elrendezte mindazokat „az életkörülményeket”, amelyek „regénye ötletét adták”. Utalva az írónak arra a kijelentésére, amely szerint „volt időszak, amikor negyven embert tartott el az írógépével”, a fejezet sorra veszi a Móricz által gyakorolt „családi kommunizmus” leglátványosabb eseteit, amely azon a szándékon alapult, hogy „a meglévő anyagi javakon a család összes tagja tökéletesen egyenlő arányban osztozzék”. Elég, ha csak a rokoni támogatás és másfelől a rokoni zsarolás és pumpolás néhány legkiáltóbb esetére emlékeztetek: a minden tartását elvesztett Móricz Ida és családja még az író türelmét is komoly próbára tevő követelőzésére, Móricz Sándor betörésére bátyja leányfalusi házába, amiért az író nem tett feljelentést, Károly zsarolására, aki családja kiirtásával fenyegetőzött, ha nem kap támogatást bátyjától. Utalok a zsákmányokra, amelyeket a „boldog ember” modelljéül szolgáló Papp Mihály unokaöcs szerzett jómódú rokonától. Végül a különválásuk ellenére is gavallérosan kistafírozott Simonyi Mária jómódú hozzátartozóit említem, akik csődbe jutásuk után ugyancsak Móricz támogatására szorultak. 

Szilágyi Zsófiának e nem mindennapi esetleírásokat megelőző általános megállapításai még fontosabbak gondolatmenetünk számára. A monográfus két ágra választja szét az író rokonságélményét: „Móricz olyan családeszményt örökölt a szüleitől, amely a testvérek, unokatestvérek, nagybácsik, sőt, a házastárs rokonainak feltétlen tiszteletét, segítését »írta elő« – a sikeresebbnek, a jobb anyagi helyzetben lévőnek akár erején felül is támogatnia kellett a gyengébbet, elesettebbet.” E horizontálisnak tekinthető „családi kommunizmus”-ról megállapítja, hogy „Móricz sem tudott egészen haláláig szabadulni attól az önként vállalt, de családjától »örökölt« feladattól, hogy felemelkedvén segítenie kell a többieken, azokon, akikkel, lehet, még nem is különösebben mély személyes szimpátia vagy vérségi kötelék kapcsolja össze, hanem a rokonság bűvös fogalma.” Az élménynek azonban van egy vertikális, dinamikus változata, amely a társadalmi felemelkedés folyamatában részt vevő családtagok egymást segítő szolidaritásáról nyújt tapasztalatot: „Maga Móricz is egy ilyen gesztusnak köszönhette, hogy a kisújszállási igazgatói lakás kényelmében élhette le gimnazista élete utolsó éveit – igaz, nagybátyja, Pallagi Gyula adósságot törlesztett ezzel, hiszen őt meg a sógora, Móricz Bálint emelte ki a paraszti sorból és vitte el a debreceni református kollégiumba”.

Ez a heterogén élettapasztalat azonban, a maga szétágazó, majd további rojtokra és szálakra szétváló összetettségében nem közvetíthető a narráció szabályainak betartásával. Választani kell. Vagy a kiváltságok biztosítását és megőrzését, vagy épp ellenkezőleg, az emancipáció kiharcolását szolgáló stratégia eszköze volt a szolidaritás, attól függően, hogy a közösség önvédelme, az érdekérvényesítés kollektív parancsa mit várt el a rokonság szövevényébe illeszkedő egyéntől. Nem mindegy, hogy nyomorúságos vagy szerény körülményeiből kitörő, önépítő hősök szövetségét alapozza meg a rokoni kapcsolat, avagy az előjogok megőrzését vagy visszaszerzését szolgálja a családra, a vérségi kapcsolatra történt hivatkozás. Az írónak vállalnia kellett az irányválasztással járó leegyszerűsítést. A tapasztalat csak ezen az áron volt kiemelhető a szűken személyes szféra többértelmű, laza körvonalú közegéből, s így válhatott művészi általánosítások kiindulópontjává. Móricz modernség melletti elkötelezettségére, kritikai alapállására vall, hogy a Rokonokban az utóbbi irányban bontakoztatta ki személyes tapasztalati anyagát. Mint vérbeli alkotó, ezt az anyagot a korabeli Magyarország arculatát, esélyeit kedvezőtlen irányban meghatározó folyamatok megértésének szolgálatába állította. Regényében olyan történetekből összeszőtt történetet kerekített ki, amellyel megvilágíthatta olvasói számára azt, ami az ország irányításának a hátterében lezajlik.

Ahhoz, hogy a történetre, ennek hőseire rátaláljon, megfaggatva saját legszemélyesebb élményeit is, azon a kérdésen kellett alaposan elgondolkodnia, hogy „ki a rokon?”.  A legtisztább eset, amikor vérségi kötelék kapcsol össze embereket, családokat. Testvérek, unokatestvérek, másod-unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik. A házastárs testvérei, unokatestvérei, másod-unokatestvérei, nagynénjei és nagybácsijai. A lánc itt nem szakad meg, de attól függően terjed tovább, hogy a vérségi kapcsolatot meddig tartjuk számon. Bizonyos körön túl aztán ez a reláció követhetetlenné válik, homályba vész. Tudjuk, Ádámról és Éváról mindannyian rokonok vagyunk, de még a legterebélyesebb családfák is szűk teret fognak be, akár egy kis ország népességének egészéhez képest is. A rokonságot mesterségesen is tágítani lehet komákkal, keresztapákkal, tehát olyanokkal, akik nem vér szerintiek, mégis szoros, intézményi, kvázi-vérrokoni kapcsolatba kerülnek egy adott családdal.

  A rokonsági háló önmagában véve semleges rendszer, de alkalmassá tehető hatalmi pozíciók megszerzésére és konzerválására. Így létrejöhet egy többé-kevésbé laza hálózat, amely alkalmas arra, hogy láncszemei egy adott társadalom privilegizált pozícióit elfoglalják és megszállás alatt tartsák; az intézményi rendhez (megyeháza, városi tanács, parlament stb.) képest, és azt olykor háttérbe szorító, hatékony informális közösséget képezzenek. Korántsem rendkívüli, majdnem banális ténye ez a hosszú történelmi folytonosságot maguk mögött tudó nemzeteknek, országoknak, mint amilyen Magyarország is. Móricz mindezzel nagyon is tisztában volt, de azt is belátta, hogy a maga általánosságában, elvontságában ez a képlet csak ábrázolási keretként funkcionálhat. Hogy témául válassza, az írónak tovább kellett szűkítenie és el kellett mélyítenie a rokonsági rendszer elemzését.

Az ilyen rendszerekben a történelmi fordulatok, kataklizmák folytonossági hiányokat idéznek elő. Lemondva a teljes példaanyagról, csak a legismertebb történelmi katasztrófákra vagy akár kedvező, de radikális fordulatokra emlékeztetek. Nyilvánvalóan hatalmas törést idézett elő a rokonságtörténetben a honfoglalás és a letelepedés, az ország áttérése a keresztény hitre, a tatárjárás, a mohácsi csata, a reformáció és ellenreformáció, a Rákóczi- szabadságharcot lezáró szatmári béke stb. Az ilyen kataklizmák után sürgető feladattá vált a rokonsági kapcsolati rendszer újjászervezése. Az elpusztultak, a kegyekből kihullottak, a számkivetettek helyét újakkal kellett betölteni. Volt, akit kiközösítettek, volt, akit adoptáltak annak érdekében, hogy a privilegizált rokoni rendszer működőképes maradjon.

Móricznak a regényhez vezető nagy felismerése az volt, hogy ő épp egy ilyen kataklizmának a kortársa, tanúja volt, sőt, hogy az ország sorsát alapvetően meghatározó történelmi fordulatnak egyik legfőbb mozgatóereje épp annak a rokonsági rendszernek a megrázkódtatása, amely őt magát is hálójába fonta. Rokonságmániája, „családi kommunizmusa” ennek a mélyben ható mozgásnak a tünete volt. Az első világháború, a két forradalom, a rájuk következő ellenforradalom, a berendezkedő keresztény kurzus, az ország területe kétharmadának elveszítése a versailles-i békeszerződések nyomán óriási szakadékot teremtett jelen és múlt között. Csakhogy a múlt a maga folytonosságában is már egy hanyatlástörténet része volt. Az ország vezetésére magát hivatottnak tekintő réteg már hosszú évtizedek óta az anyagi hanyatlás folyamatát szenvedte el, és csak egyre nagyobb erőfeszítéssel tudta tartani pozícióit, illetve a végén e pozícióknak inkább a látszatát. Az országra rázúduló történelmi katasztrófa csak a kegyelemdöfést adta meg ennek a valaha virágzó osztálynak. A társadalmi-politikai pozíciók elveszítésével az osztályt összetartó informális kohézió, a rokonsági rendszer is szétzilálódott.

A jobboldali fordulat a csonka országban lehetőséget biztosított ennek a romjaiban heverő rétegnek ahhoz, hogy korábbi pozícióját, legalább részben, visszaszerezze, s szerepét az ország irányításában továbbra is biztosítsa. Ennek érdekében azonban önmaga újjászervezésére volt szüksége. Odüsszeiánknak ezen a pontján érkeztünk meg a Rokonok témájához, a mélyben rejlő problémához: a régi uralkodó osztály reorganizációjához. Móricz hallatlan tisztánlátással ítélte meg ezt a folyamatot. Tévedhetetlen biztonsággal választotta ki azt a kulcsjelenséget, amelynek ábrázolása alkalmas a reorganizáció művészileg adekvát megragadására. Ez pedig a rokonság. A rokonság ugyanis nemcsak vérségi kapcsolat, hanem társadalmi intézmény is. Ősrégi tapasztalat, hogy választás kérdése az, hogy kivel szemben viselkedem rokonként, és kivel bánok úgy, mint (akár halálos) ellenségemmel. Káin és Ábel óta tudjuk, hogy testvér a testvért is lebunkózza, ha érdeke ezt kívánja, vagy a hiúsága erre bujtogatja. Thébai kapuinál két testvér, Eteoklész és Polüneikész gyilkolták le egymást. Egyikük védte, másikuk támadta a várost. Toldi György és Toldi Miklós sem kímélik egymást Arany művében. Baradlay Ödön és Richárd pedig Buda ostrománál vívnak testvéri párbajt. Efféle anomáliák a szülő-gyermek kapcsolatban is kimutathatók. Hát még mekkora mozgástér nyílt meg a konfliktusok kirobbanása számára olyan személyek között, akik a rokonsági láncban nagyobb távolságban álltak egymástól. Gondoljunk a híres birtokperekre, amelyek generációkon átnyúlhattak. Gondoljunk a királyi dinasztiákon belül folyó véres leszámolásokra. Így hát a rokonság nem spontánul adódik, hanem teremtik, termelik és fenn is tartják azok és úgy, akiknek és ahogyan érdekükben áll, és ha kell, fel is számolják ezt a köteléket.

A vérségi kapocs társadalmi intézménnyé transzformálása tette lehetővé Móricz számára, hogy a rokonság problémáit az egyenlőtlenségi reláció keretébe helyezze. A rokonság eredeti rendeltetését tekintve egyenlőségi vagy legalábbis egyenlősítő kapcsolat. Akivel rokonságban vagyok, ahhoz familiáris módon, mint velem egyenrangúhoz fordulok, vagy valamiféle patriarchális tisztelettel viszonyulok hozzá, ha az illető idősebb nálam, vagy megbecsültebb társadalmi állású, és a rokon részéről ennek a rokonérzésnek a viszonzását várom el. A rokonság közelebb hozza az azt alkotó láncszemeket. A rokonok azonban a társadalmi ranglétra nagyon különböző fokain helyezkedhetnek el. Szegénység és gazdagság, rangbeli fölérendeltség és alárendeltség helyzeteit foglalják el, s a közösség rendjét szabályozó két elv feszültségbe kerül egymással. A rokonságtudat őrzéséhez is másfajta motivációval bír a gazdag rokon, mint a szegény. Ez hajlamos megfeledkezni amarról, a rangban magasan álló lenézi a rangban alacsonyabb állásút. A szegény és az alrendű rokon gondosan számon tartja a vérségi köteléket. Érdekében áll ezt tenni, mert a rokoni kapcsolat lehetőséget biztosíthat számára az előnyszerzésre, míg a jó pozíciójú rokon érdeke a fölösleges, teherré vált, esetleg szégyellni való hozzátartozók leépítése, letagadása.

Móricznak módjában állt számos példán megfigyelni és saját családja körében átélni, hogy a történelmi osztály lassú hanyatlásának évtizedei és az ezt a folyamatot betetőző kataklizma óriási egyenlőtlenségeket vitt bele a privilegizált rétegek rokonsági rendszerébe. S a kapcsok gyakran nem állták ki a szakítópróbát. Az osztályhoz tartozó igen nagy tömegek deklasszálódtak, elveszítették vagyonukat, erőforrásaik elapadtak, egyre szűkülő mértékben tudták ezt a társadalmi életben, az intézményrendszerben betöltött pozíciókkal pótolni. Ennek megfelelően gyakran erkölcsileg és szellemileg is bekövetkezett a hanyatlásuk. A dzsentrisedés folyamatai már az 1848–49-es szabadságharc bukása után nagy lendületet vettek. Az 1918–19-es forradalmak által okozott legnagyobb sokk alighanem az lehetett, hogy az idegen eredetűként az ország irányításából kizárni kívánt polgárok, majd pedig a Tanácsköztársaság hónapjai alatt a páriaként kezelt prolik bátorkodtak nyíltan kétségbe vonni a volt nemesség előjogait a közügyek intézésében. A trianoni béke következtében az államalkotásra képtelennek vélt szomszéd országokba került magyar úri osztályok egyszerűen elveszítették korábbi privilégiumaikat, és a partvonalról nézték, hogyan rendezkednek be gazdaként a megvetett egykori nemzeti kisebbségiek. Pozíciójuk megőrzésére akkor maradt némi reményük, ha az anyaországbeli rokonok segítségével a felszínen tartották magukat.

Az óhazában a történelmi osztály egy hányada nyeregben tudott maradni, s a forradalmak bukása után vissza tudta szerezni korábbi pozícióját. Az így megkapaszkodottak egyre inkább felmondták a szolidaritást a bármi okból vesztes helyzetbe került famíliával, egyre hajlamosabbakká váltak elszakítani a rokoni szálakat, amelyek őket a deklasszált réteggel összefűzték. Ebben a helyzetben ment végbe az uralkodó osztály reorganizációja. Miután visszakapták a politikai hatalmat, villámgyorsan alkalmassá kellett tenni magukat a vezetésre. A reorganizáció számtana azonban egy, a korábbihoz mérten csökkenő végösszeggel számolhatott. A feltételek a relatív nyertesek számára is rendkívüli mértékben rosszabbakká váltak a korábbi bőséghez képest. A gondtalan jólét forrásai végképp kiapadtak. Az új privilégiumok a korábbiakhoz képest sokkal szűkebb kör számára biztosították a megfelelő szintű fennmaradást. A reorganizációt sanyarú történelmi körülmények között lehetett csak végrehajtani. Ez a sanyarú, mínuszos győzelem a kulcsa mindannak, ami a regényben a szemünk elé tárul.

A levezetett előfeltételek rétegeit az író, miután végiggondolta, kiradírozta, az explicit történetek láthatatlan alapjává süllyesztette le. Nem volt más dolga, mint hogy megtalálja a legmegfelelőbb hősöket, helyzeteket, s a sanyarú reorganizációt történetté kerekítse. A Rokonok könyörtelenül levizsgáztatta a történelmi középosztályt, amely arra kényszerült, hogy kímélet nélkül lehagyja a deklasszáltakat, sorsukra bízza azokat, akik nem bírtak megkapaszkodni. Mindezt nem azért tették, mert eleve szívtelenek voltak, hanem azért, nehogy a deklasszálódás örvénye őket is elkapja. A rokoni szolidaritást felülírta az új törvény: Mindenki annyit ér, amennyije van. Akinek semmije sincs, az annyit is ér. Móricz saját személyes életében, családi, rokoni közelségből kísérhette figyelemmel ezt a szorongást keltően kínos folyamatot.

De nézzünk csak körül abban a világban, amely bennünket napjainkban körülvesz. Nem látunk-e el máig arról a kilátópontról, amelyet az író az 1930-as évek elején épített ki kortárs olvasói számára? Vajon nem tapasztaljuk-e meg azt az élményt, hogy kevés a hely a tetőn, s aki lemorzsolódik, annak pályáját jobb nem követni a szemünkkel, mert aki belenéz az örvénybe, arra az örvény visszanéz? Anélkül, hogy világosan megértettük volna, vajon nem ez az ijesztő hasonlóság tette számunkra ismerőssé a Rokonok világát? Persze, megváltoztatva a megváltoztatandókat. Hiszen ma nem létezik történelmi osztály, hanem „csak” olyan rétegek, csoportok, amelyek most akarják megalapozni önnön jövendőbeli folytonosságukat, s a velük egykor egyívásúak beléjük kapaszkodása zavarja ebben őket. Az érvényesülés érdekében azoknak fordítanak hátat, akik egykori sorstársaikként emlékeztetik őket valamikori szerény életfeltételeikre. A Rokonokra jellemző rendíthetetlen mosolydiplomácia, a szégyenérzet cinikus röhejjé kompenzálása ma is virulensen jelen van.

Móricz számára mindenesetre a harmincas évek elején a „ki a rokon?”, „hogy’ viselkedjünk a rokonnal?” kérdései korábban soha nem jelentkező élességgel merültek föl. Nem kerülhette el éles, megvesztegethetetlen tekintetét, hogy a rokonsági viszonyokat milyen elképesztő mértékben áthatotta a képmutatás, az őszintétlenség, a szégyentelenség. Ettől kezdve rokon az volt, akit rokonnak tekintettünk, akit rokonként elfogadtunk. A regény rengeteg ember sorsára rávilágít, amely sorsok alakulásának az a tétje, hogy rokonként fenn tudják-e tartani a kapcsolatot azokkal, akiknek a reorganizáció során sikerült megmaradni privilegizált helyzetükben. Az élősködők, paraziták (Kati néni), a kisstílű kóklerek, csalók (Berci bácsi), a lezüllőfélben lévő családok (a főhős húga és annak családja), a nagystílű törtetők, sikkasztók: a vesztesek és nyertesek egész légiója kavarog a regényben. Az utóbbiakból forrt ki az új osztály, amely az elhasznált kígyóbőrt maga mögött hagyva megújult, a rokonságukat vesztett többi lesüllyedt egy újfajta proletariátusba és kispolgárságba. A zsarátnoki urak panamája csak tünet volt, amely ezt a reorganizációs válságot kitette a kirakatba, hogy mindenki kedvére kigyönyörködhesse magát benne.

A hősválasztás révén az író a rokonságválság kellős közepébe vezeti be olvasóját. Móricz egy olyan nyílt eszű fiatalembert jelölt ki a főhős szerepére Kopjáss személyében, aki jobb családból származott, de aki családjával együtt elindult a tisztes deklasszálódás útján. Nem nyomorba és züllésbe bukott, mint a húga családja, csak szűkös kispolgári körülmények közé csúszott le. Ezen a csúszdán egy véletlen megakasztotta: elnyert egy kulcspozíciót a város vezetésében, és ez a szerencsés fordulat azt a lehetőséget kínálta számára, hogy visszakerüljön a privilegizáltak boldog közegébe. Azaz egyszer csak kiderült, hogy ő is rokon. Csakhogy a reorganizáció íratlan, de azért könyörtelen törvények szerint működött. Az új rokonnak fel kellett volna ismernie, hogy a szerencsés véletlen csak őt és legszűkebb családját kímélte meg. Tudnia kellett volna, hogy kik az ő rokonai, meddig terjed a rokonsága, hol vannak a családi szolidaritás határai, kik azok, akiket le kellene hagynia. Ezt a szabályt akkor is be kellett volna tartania, ha a saját édestestvéreiről lett volna szó. Az édestestvér nem rokon, ha páriává süllyedt, a sokadik unokatestvér pedig rokon, ha a városi hierarchiában előkelő helyet foglal el.

Móricz ezen a ponton léptette érvénybe a rokonságnak a vérségi, biológiai és a konvencionális, társadalmi oldala mellett a harmadik aspektusát, a lelki rokonság, a családi szolidaritás érzelmi-erkölcsi következményeit. A rokonokat szeretet kapcsolja össze egymással, ahogy Antigonét is szeretet és a rokoni halott iránti kötelező kegyelet fűzi mindkét testvéréhez, akik a csatatéren maradtak. Ez a szívben kivirágzó, kigyomlálhatatlan testvéri szeretet, amelynek nincs tere, vezetett a hősnő tragikus sorsfordulatához. Kopjáss is szerette testvéreit, akik különösebben nem szolgáltak rá erre a szeretetre, s akik szorult helyzetükben nem haboztak élni és visszaélni a testvérükben irántuk élő szeretettel. A válságba került ember nem szégyenlős. Megragad minden lehetőséget, hogy a bajból kikerüljön. De Kopjáss lágyszívű, gyenge ember, nem képes egy kíméletlen mozdulattal letépni magáról nemhogy a testvéreit, de még a beléje kapaszkodó többi személyt se, akik a rokoni kapcsolatra hivatkozva szívják a vérét, és nem átallják őt lépten-nyomon kompromittálni. Kopjáss nem tudja, hogy a reorganizáció alapszabálya, hogy nem szabad jónak lenni, hogy tilos szabadjára engedni természetes érzéseinket. A főhősbe ennél fogva belekapaszkodik mindenki, aki erre jogot formálhat. Pedig tudnia kellene, hogy ha ő valami csodálatos véletlennek köszönhetően be is léphet újra a privilegizáltak körébe, nem hozhat magával tetszőleges számú leszakadót, mert a szűkös fedélzeten nincs mindenki számára hely.

Móricz Szilágyi Zsófia által elemzett „családi kommunizmusa” tehát nemcsak a szülők öröksége, nem pusztán az író humanista lágyszívűségének megnyilvánulása, hanem a helyzetre adott, hálátlansággal, kipellengérezéssel viszonzott, s akár a megszégyenülést is vállaló tudatos válaszkísérlet volt. Móricz magánéletében pontosan tudta, hogy az embernek nem szabad mindig a saját, szűken felfogott érdekében cselekedni, s ezt a belátását íróként is érvényre juttatta. Vannak erkölcsi kötelmek – gondolta –, amelyeknek Antigoné módján engedelmeskednünk kell akkor is, ha ezek ránk nézve a legsúlyosabb hátrányokkal járnak. Szilágyi Zsófia pontosan foglalta össze ezt a móriczi kettősséget: „Ebben az időben voltak legjobban terhére a rokonai. Segített rajtuk, de megírta őket.” (Kiemelés tőlem – TGy.) Az idézett sorok is bizonyítják, hogy nem nélkülözhetjük büntetlenül a személyes életszféra figyelembevételét. A maga keserves lelki megpróbáltatása, a rokonaival való kapcsolatainak alakulása során szerzett tapasztalat szolgáltatta az érzelmi muníciót ahhoz, hogy hősének jellemét lélektani-erkölcstani irányban elmélyíthesse. Csak Móricz Zsigmond élete felől közelítve érthetjük meg a „családi kommunizmus” első látásra furcsa paradoxonjait, a segítés kötelességének a főhős személyiségében rögzült kényszerét, az áldozatvállalás pátoszát, a jólétben élő ember titkos bűntudatát a hozzá közel állók nyomora láttán, s a törlesztés kötelességtudatát, amelynek kedvezményezettje talán nem is az, aki megérdemelné, de már nem adhatjuk neki vissza, amit tőle kaptunk, hanem valaki, aki erre esetleg méltatlan. Ez magyarázza a szinte önbüntetésszerű áldozatvállalást a rokonokért.

Amikor azonban Móricz személyes tapasztalataira, rokonságélményére hivatkozunk, egyúttal hangsúlyoznunk kell, hogy sem a főhős, sem a mellékalakok nem akkor léptek be az életműbe, amikor az író a Rokonok megalkotásához hozzáfogott, hanem régi lakosai a regények, novellák világának. Itt is, mint más vonatkozásokban, mélyebbre kell ásnunk a közvetlen külső körülmények számbavételénél, ha a móriczi hősválasztás és helyzetleírás gyökereit keressük. Kopjáss alakjában, neki ajándékozva intim felismeréseit, az író két olyan témáját léptette működésbe, amelyeket thème obsédant-okként, rögeszmés témákként kezelhetünk. Olyan témák ezek, amelyek szinte kezdetektől fogva kísérték az írót pályáján, amelyek makacsul visszatértek életművében, amelyektől nem tudott szabadulni, de amelyekről kifogyhatatlanul gazdag mondanivalója volt. Olyan témák ezek, amelyeket realizálva szinte mindig remekelt. Az egyik ilyen témát, amely feltétlenül önálló elemzést érdemel, és amelyet Szilágyi Zsófia indokoltan az író gyermekkorból származó kiközösítettség-élményre vezetett vissza, az outsider, a kívülálló alakjaként tartom számon.

Az outsider, a bennfentes ellentéte, olyan szereplő, gyakran mellékalak, akit egy közösség befogad, de akivel a közösség beltagjai idegenkedve és némi lenézéssel bánnak. Részét képezi a közösségnek, de valamilyen okból mégis távolságot tartanak vele szemben. Ő maga legalábbis kívülállónak érzi magát. Móricz olykor főszerepet juttatott neki regényeiben, mint például Matolcsy Miklós tiszteletesnek, a manapság érdeme alatt értékelt A fáklya főhősének. A Kivilágos kivirradtig legátusa ugyan mellékszereplő, de az író a személytelen narrátori hang mellett a figyelemre méltó második narrátor szerepét osztotta ki rá. Egy docilis, tanulékony attitűddel rendelkező fiatalember naiv, friss, romlatlan szemével láttatni egy, a maga törvényei szerint, magabiztosan működő, sok tekintetben züllött rendszert, Móricz tehetségét dicsérő választás. A legismertebb kívülálló azonban alighanem Nyilas Misi alakja.

Ezek a hősök kíváncsian, nyitottan, egyben azonban kissé riadtan, naivan lépnek be egy közegbe, és ez az idegenség, riadtság, naivitás mindvégig jellemző marad rájuk. Kopjáss is jellegzetes outsider. Olyan személy, akit csak épp most fogadtak be a „rokoni” szövetségbe. Esetében az outsideri pozíció a visszaszerzett rokoni mivoltban gyökerezik. Egyik napról a másikra belecsöppen egy irányában jóindulatúnak mutatkozó, ám velejéig romlottnak, korruptnak bizonyuló vidéki városi maffiába. Szakmai kompetenciával rendelkezik, de a viszonyokat csak részlegesen láthatja át. Könnyű őt megvezetni, manipulálni. Botladozik, ügyetlenkedik a dörzsölt városi arisztokraták körében. Az ilyen regényalakról az olvasó előre sejti, hogy fájdalmas tapasztalatokon fog átesni. A nevelődés, amelynek révén helyzetét igyekszik konszolidálni, egzisztenciális és erkölcsi csalódások vesszőfutását is jelenti egyben. Az átlagosnál sokkal érzékenyebb, hiszen minden új neki, a rutin, a jól beidegzett és célirányos magatartásmódok nem könnyítik meg az eligazodását. Folyton elbotlik vagy elbotlana, ha valami jótékony kéz nem tartaná őt vissza a bukásában, s ha e kéz gazdája úgy látja jónak, akkor engedik, hogy törje csak össze magát.

A sanyarú, mínuszos reorganizáció létrehozza azt a sajátos móriczi közgazdaságtani képletet, amelyet az író másik nagy találmányának, thème obsédant-jának, a relatív ínség jelenségének neveztem. Relatív ínségről beszéltem, s ezen azt értettem, hogy ami a hős rendelkezésére áll, az lehet bármennyire bőséges is, mint a városi főügyész összehasonlíthatatlanul magasabb jövedelme annál, amennyit Kopjáss korábbi állásában keresett, mégis kínzóan elégtelen az új helyzetében kötelező kiadások fedezéséhez. Igényeiről nem mondhat le büntetlenül, a társadalmilag elvárt költekezéstől nem tekinthet el. Ezért áthidalhatatlan szakadék keletkezik az igényei és a megvalósításukhoz szükséges erőforrások között, és ezt a feszültséget ortodox módszerekkel nem lehet megfelelően csökkenteni. Példaszerű az a könnyedség, amellyel a főügyészt belerángatják olyan ház megvásárlásába, amely meghaladja anyagi lehetőségeit. Ezt a feszített családi büdzsét tetézi a rokonok igényeinek kielégítése. A családi kötelességek olyan ügyek vállalására kényszerítik őt, amelyeknél fogva manipulálhatóvá válik. A relatív ínség tehát kiszolgáltatottá teszi a hőst. Vagy fel kell adnia a család és a rokonság támogatására koholt terveit, vagy vállalnia kell a részvételt abban a korrupcióban, amelynek leküzdését hivatásának tekinti.  

Kezdeti deklasszáltságából eredően Kopjáss keresztútra van állítva. Nagyon mély és személyes tapasztalatokkal rendelkezik azoknak az osztályoknak az életéről, problémáiról, amelyek soha nem voltak kivételezett helyzetben. Egy időben valamilyen mértékben ő is osztozott a sorsukban. A reorganizáció szerencsés egyedei közé kerülvén, mint városi főügyész, mint az igazságszolgáltatás kulcsembere, olyan lehetőséghez jut hozzá, amelynek megvalósításával, egyrészt, úgy véli, segítséget tudna nyújtani az alsóbb néposztálynak. Másrészt kordában tudná tartani a privilegizált, előnyeikkel bűnösen visszaélő felsőbb rétegeket. Egyfajta hivatástudat és erkölcsi kötelességérzet fejlődik ki benne. Itt a néptribün logikája lép működésbe. Csakhogy Kopjáss a maga személyében és családi körében is jól akar járni, nem kíván kipottyanni a kivételezettek köréből, s kellemes állapotát fenn akarja tartani. Ez bizony a karrierista logikája.

Harmadsorban, és itt van a „családi kommunizmus” már elemzett stratégiájának a helye, segíteni akar osztályosain, akiknek támogatásától még saját felesége, Lina is el akarja tántorítani férjét. Ez viszont a balekság logikája, amelynek átvilágítása nem nélkülözi Móricz részéről az öniróniát vagy az önkritika elemeit. Kopjáss tehát összetett alak, mi több, össze nem illő elemekből van összegyúrva, ám a móriczi ábrázoló művészet teljesen hitelesíteni tudja őt mint outsider-figurát: nyílt eszű, naiv, manipulálható, ambiciózus, lágyszívű, szigorú erkölcsi elvek szerint ítélkező ember. Hogy egy ilyen szerencsétlenül összeerőltetett elemekből épült alkattal, jellemmel mi fog történni a reorganizáció könyörtelen, egoista közegében és folyamatában? Az ilyen személyiség a körülmények nyomása alatt könnyen darabjaira hullik szét. Ezt a keserves folyamatot tárja elénk a regény.

A Rokonok fő témája: Kopjáss kálváriája. Minden szereplő a fő alak rajzának van alárendelve. A mellékfigurák itt nem olyan érdekesek, mint például az Úri muriban, ahol az a veszély fenyeget, hogy Csörgheő Csuli, Lekenczei Muki vagy akár a zsidó zenetanár, Wagner több érdeklődést válthat ki, mint a súlyos írói üzenetekkel terhelt Szakhmári Zoltán. Nem mintha a polgármester vagy Kardics bácsi ne lennének érdekesen megrajzolva, súlypontjuk mégsem önmagukban, hanem valahol Kopjássban keresendő. Az a hatás válik fontossá, amit a városi főügyész öntudatára és sorsára gyakorolnak. Péterfi doktor alakjában legnyilvánvalóbb ez a szerkesztési mód. Péterfi olyan, mint egy képzőművészeti kompozícióhoz szükséges segédegyenes. A cselekmény lebonyolítása megkíván egy olyan kívülálló, a városi maffiához nem tartozó személyt, aki mégis eléggé jól ismeri az ügyeket ahhoz, hogy bevezethesse Kopjásst a városi nagy panama bizonyos rejtelmeibe. Nosza, Móricz felskiccel egy Erdélyből menekült jogászt, aki a városházán dolgozik. Nem ilyen mértékben, több önállósággal és fontossággal, de a regény összes többi figurája is ilyen.

Egy ponton mindazonáltal korrigálnunk kell a Péterfiről adott jellemzést. Ő az a magyar történelmi középosztályhoz tartozó egyén, aki nem rokon. Erdélyből jött át, mert nem kívánt Romániában páriaként élni, de mivel ottani gyökereit eltépte, és Magyarországon nem rendelkezik rokonsággal, elveszett ember. Kívül rekedt a történelmi középosztályon, amelynek szűkebb hazájában még kedvezményezettje volt. Hatásosan szembeállítható vele a Felvidékről áttelepült Berci bácsi, aki viszont Kopjáss rokona. Neki van kibe belecsimpaszkodni az óhazában. Számára lehetőség nyílik a kóklerkedésre. Móricz a két alak kontrasztjában felmutatja a területvesztés áldozatául esett deklasszálódó középosztály két útját.

A harmadik thème obsédant, amelyet a szakirodalom előszeretettel, s nemegyszer erős túlzással tárgyal a regény kapcsán, az obligát szerelmi hármas: Linában felfedezik Janka jól ismert regénybeli alakmását, a kispolgári feleséget. Mellette feltűnik a vonzó, morálisan problematikus másik nő, aki szintén rokon, Szentkálnay Magdolna. Figyelemre méltó azonban, hogy nemcsak hogy házasságtörés nem történik, de még a feleség féltékenységére sem igen kerül sor. Nincs is miért. A szerelmi „hármas” ebben a regényben megmarad Kopjáss belső világában, azaz csak lélektani dimenzióban áll fenn. A férfi-nő viszony jellegzetes móriczi boncolása megmarad a Kopjáss és felesége, Lina közötti viaskodás szűkebb körében. A férj és feleség összeütközése mindenesetre döntő jelentőségre tett szert a tragikus végkifejlet bekövetkezte szempontjából.

Említettem, hogy a regény értelmezésének egyik jellegzetes félrecsúszása, hogy Kopjáss összeomlásáért a város korrupt vezetőit teszik felelőssé, s a tragédiát abból származtatják, hogy a lelepleződő korrupciót az időben, törvénytelen eszközökkel közbelépő bűnösök sikeresen eltussolják. Nem tagadom, hogy ez az egyik olyan elem, amely előidézi a főhős öngyilkosságát. Csakhogy a bukáshoz legalább ennyi köze van a becsületes feleségnek is, aki amilyen tisztességes, olyan szűk látókörű. Őrültül fösvény, szánalmasan kisszerű. Például épp olyan cselédmániás, mint az Édes Anna Vizynéje. Egyúttal számos ponton okosabb, mint a férje. Tisztábban lát, sőt, átlát a szitán ott, ahol a férje csak hitegeti magát. Ez azonban nem változtat azon, hogy a maga ingerültségével, nyers számonkéréseivel, veszekedésével nap mint nap hozzájárul Kopjáss emberi tartalékainak vészes fogyatkozásához.

Lina alakja jelentősebb szerepet tölt be annál, hogy csak a házsártos feleséget lássuk benne. A középosztályi életszintjét megőrizni nem képes, de tartását el nem veszítő rétegnek a meggondolatlanul pazarló dzsentri életmódhoz képest alternatív, polgárosultabb magatartáseszményét képviseli. Azt a típust, amelyet Kosztolányi „úri szegénységnek” nevez. Bezárkózással, rideg önzéssel, spórolós kuporgatással, kispolgári bornírtsággal válaszol a közéleti aktivitás áldozatokat követelő elkötelezettségére éppúgy, mint a rokonokat dzsentris felelőtlenséggel gavallérosan kisegítő attitűdökre. Józan számításból, rideg normakövetésből, a másik problémái iránti empátia teljes hiányából, a gyengeségekkel szembeni ingerült türelmetlenségből összerakott lénye lehetetlenné teszi, hogy Kopjáss kibeszélhesse súlyos belső dilemmáit, megvonja férjétől az érdemi kommunikáció menekülési útvonalát.

És akkor teljesítsük ki a kört, talán váratlan irányokban is. A főhős személyi integritását rombolják saját gyermekei is. Rombolják a testvérek, akik tőle várják egzisztenciális gondjaik megoldását. Rombolják a rokonok, Kati néni vagy Berci bácsi. Mindenki, aki belekapaszkodik, hogy visszakerüljön a felszínre, hozzájárul egy kapavágással Kopjáss sírjának megásásához. Ebben a névsorban csak az egyik, bár persze fontos tételt képezik azok, akik a korrupció eltussolása érdekében feláldozzák a főügyészt. A főhős összeomlása tehát csak részben közéleti, legalább ugyanilyen mértékben magánéleti, pszichológiai szinten végbemenő folyamat.

A regény tehát nem egy korrupciós ügy feltárása, hanem Kopjáss összeomlásának története. És ezen a ponton megérkeztünk Kosztolányihoz, illetve a Rokonok és az Aranysárkány párhuzamához és ellentétéhez. A két regény főhőse ugyanolyan tragikusan végzi. A két pisztolylövés visszhangzik egymásra. A rend kedvéért azt azért hozzá kell fűznünk, hogy Kopjáss halálának nem vagyunk tanúi. Súlyosan, talán halálosan megsebesült, de a végkifejlet számára Móricz nyit egy kis egérutat. Ez azonban a mi szempontunkból másodlagos jelentőségű. Ha megpróbáljuk megérteni, miért lett öngyilkos Novák tanár úr, akkor könnyen hibás logika áldozataivá válunk. Ha valaki öngyilkos lesz, vélekedünk, akkor annak nyomós oka kell legyen. Tehát Novák tanár úrnak erre nyomós oka volt. De ha elkezdjük kutatni, mi is volt ez a nyomós ok, akkor például azt találjuk, hogy Novák Hilda lányát egy fiatal gróf vette feleségül. Ez azért talán nem ok az öngyilkosságra. Az utcán rátámadtak a tanárra, helyben hagyták. De hát egyáltalán nem bizonyult gyávának, nincs mit a saját szemére vetnie, meghasonlásra emiatt nincs túl sok oka. Ha mindenki, akivel ilyesmi történik, öngyilkos lenne, kihalna az emberiség. Az Ostor című helyi szennylap gyalázkodó módon írt róla. Szinte triviális eset. Bosszantó, talán megbotránkoztató, de feledhető, és a város közönsége máról holnapra el is felejti. Novák pozíciója, megbecsültsége a városban a legkisebb mértékben sem rendült meg. Azaz Kosztolányi itt is, mint az Édes Annában, számos apró, önmagában jelentéktelen, divergens, inhomogén okkal, szándékosan csak részlegesen indokolja meg a végzetes cselekedetet.

Akárcsak Kopjáss esetében Móricz. Van egy lényegi közös vonás a két hős között. Környezetükkel érdemben nem tudnak kommunikálni. Meghasonlottak, de ebben a meghasonlásban senki nem tud hatékonyan a segítségükre lenni, nem tudja őket kizökkenteni halálos logikájukból. Végzetes tettük tragikusan túlzó következménye hozzá képest jelentéktelen okoknak. Mindkét regény a főhős személyiségének ezt az apró, alig észrevehető lépésekben történt felmorzsolódását követi végig. Mintha Móricz nemes versenybe, ahogy a klasszicizmus kora kapcsán szoktuk mondani: emulációba szállt volna Kosztolányival, amikor kidolgozta a saját verzióját ugyanarra az erkölcsi-lélektani problémára. Lehet választani: melyiküké sikeresebb? Ma van hajlam arra, hogy gondolkodás nélkül rávágjuk: hát a Kosztolányié. Elvégre Kosztolányi majdnem úgy írja a regényeit, mintha verset írna, míg Móricz mint stílusművész mintha egyre lazábban, durván szólva slendriánabbul fogalmazna, ahogy időben előbbre halad a pályáján. Kosztolányi kétségkívül tökéletesebb, finomabb eszközökkel dolgozik. Perfekcionista, s ez hangozhat… nem feltétlenül dicséretként is.

Értelmezésem célja azonban nem Móricz és Kosztolányi, e két kiemelkedő prózaírónk kijátszása egymással szemben, hanem sokkal inkább egymás mellé emelésük, egymás mellett tartásuk. Hogy a Rokonok visszaszerezze megérdemelt helyét a mai olvasók értékrendjében, a helyes irányt kell megtalálnunk egy hármas útelágazásnál. Ha értelmezésünk visszazökken a dzsentri-regény kereteibe, problémátlanul folytatva ebben a tekintetben akár a népi irodalom, akár az úgynevezett „szocialista” kritika hagyományát, ezzel eltávolítanánk a művet a mai közönségtől, doktriner módon kivetkőztetnénk abból a kódból, amelynek révén üzenete ma megérthető. Ha az aktualizálásnak azt az útját választanánk, amelynek révén a korrupció regényeként vonunk le belőle számunkra is sokatmondó tanulságokat, akkor a mélység felől a felület, az érdemi üzenet felől az alkalmi érdekesség felé mozdulnánk el. Ha az útelágazás kezdőpontján lecövekelve összevont szemöldökkel Móricz narrációs technikáit vagy a nyelvi megfogalmazás erényeit vagy hibáit vizsgáztatnánk le, egy szakma belső ügyeként leszűkítenénk és magunkra zárnánk a szöveg horizontját. Akkor hatolhatunk le Móricz mondandójának mélyrétegeibe, akkor tárhatjuk föl az üzenet mindannyiunkat lényegileg érintő tömbjeit, ha a folyton megújuló társadalom, közös világunk örök kérdésének, a ciklikusan megismétlődő, az egyén sorsára messzemenően kiható társadalmi reorganizációnak egyfajta érdemi, mélyértelmű megragadását fedezzük föl a Rokonokban. Ezzel a gesztussal hozhatjuk közelebb a mához a 20. század harmincas éveinek elején megjelent regényt.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs