Morning glory

Tóth Marcsi  novella, 2014, 57. évfolyam, 7-8. szám, 820. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

A ruhákat még el sem kezdték varrni, rohadtul nem értem, hadarta Flóri, miközben fel-alá járkált mobillal a fülén, és egy percre abbahagyta a francia hablatyolást. Avignonnal beszélsz, kérdeztem tőle, és kiléptem a száz kérdéses európai uniós játék honlapjáról. Egy Benelux körút volt a főnyeremény, végre szerettem volna látni Brüsszelt, ahol Audrey Hepburn született, Hollandiát, ahol betegre éhezte magát a háború alatt, és ami miatt egy életre gondjai lettek az evéssel, és a tájakat, amelyektől Van Gogh hallucinált, hát küldözgettem a válaszokat, Lolo amúgy is elment ebédelni, ilyenkor kicsit elengedhettem magam, estig csak így lehetett elviselni a hangulatingadozásait. Flóri nem válaszolt. Akkor ez elég nagy probléma, futott át az agyamon, ugyanis a Saint Tropez-i jelenetben azok a szállodai személyzetis ruhák már mind játszanak, márpedig addig két hét sincs. Nem akartam a jelmezrészlegre kerülni, szóltam, hogy egyáltalán nem tudok varrni, de már a harmadik nap tűt adtak a kezembe, hogy flittereket öltögessek a tinibálvány főszereplő Oscar de la Renta ruhájára, persze kinevettem őket, és mondtam, hogy nem, mert én mindig a tűzvonalban dolgozom, gyártok, figyelek, rendszerben gondolkodom, pont ez kell most ide is, és nem a kézügyesség, na akkor egyszerűen megsértődtek rám, és ez azóta is tartott. Nyoma sem volt már a kezdeti figyelmességnek, azt várták tőlem, hogy ha máshogy nem is, legalább elméletben felvegyem velük a versenyt anyagismeretben, szabás-varrásban, kötés-horgolásban, én meg az internetről próbáltam utolérni magam, olyan angol webáruházak oldalait nézegettem, amikről itthon álmodni se lehet, gyorsan memorizáltam, mi a különbség a fém meg a műanyag akasztók között, melyikről nem csúszik le a selyem, melyik ruhazsák a legpraktikusabb, milyen márkájú festék csinálja a nadrágon a leghihetőbb fűnyomot. Egyszer majd hasznát veszem ennek az egésznek, mondtam magamban, aztán eszembe jutott, hogy ugyanezt mondtam a kaszkadőröknél is négy évvel ezelőtt. Végül is akkor kezdtem kick-boxolni, szóval nem mondhatok semmit. Ruhapróbák előtt magam mellé tettem a jégbe hűtött kisüveges ásványvizeket, hogy én adhassak inni a színészeknek, akikkel főképp Charlotte, a finom modorú angol jelmeztervező foglalkozott, aki megérkezésekor burgundivörös selyemszalaggal átkötött, hatalmas doboz macaront hozott nekünk Párizsból, és amikor egyik nap Lolo kiborított, félrehívott, és nekem ajándékozta azt a királykék, flitteres koktélszoknyát, amit már az első napokban kinéztem magamnak a koktélpartis jelenetben játszó statruhák közül. A raktár egyfolytában ontotta a forróságot, ha eső volt, akkor meg beázott, lavórokban fogtuk fel a vizet, pont így képzeltem a bangladesi Adidas varrodákat is. Az alagsorban velünk szemben egy régimódi bútoráruház is helyet kapott, csupa furnérlemez szekrénysor és olcsó állólámpa pihent néhány unatkozó, ötvenes férfi raktáros között. A bárányfrizurájú, molett pénztárosnő sosem adta kölcsön a kiskocsit, ha elkértem tőle a telepakolt ruhásdobozok megmozdításához, csak ingatta a fejét, és a lábát nyújtóztatta a papucs alá vett fehér sportzokniban. Ilyenkor gondoltam azt, hogy a nyolcvanas éveknek valójában sosem lett vége.

Hatalmas, lerobbant műteremre emlékeztető hermetikus világunkban időnként felbukkant egy-két világsztár, egyszer Andie MacDowell ivott a poharamból, a keze nyirkos volt, a tekintete távolságtartó, Charlotte derékig hajolva mutatott neki tíz különböző beige színű anyagot az öt percig játszó nővér-jelmezéhez. Volt egy lány, akit színházból kaptunk kölcsön ruhaöregítésre, a nevető-síró maszkot ábrázoló medálok jobbra-balra gurultak a nyakában himbálózó ezüst láncon, ahogy aprólékos szakértelemmel farmert koszolt egy ócska, festékes mosogatószivaccsal. Megbűvölve néztem, pofátlanul fölé állva, olyankor felpillantott, és cigitől rekedt hangon kérdezte, hogy jó, mi. Néha, mikor még a varrónőket is kicibálták a helyszínre, hogy öltögessék a statiszták nagyestélyijeit, azért rám maradt egy-egy mosás, teregetés, leültem a mosógép elé, és bámultam, hogy pörgeti a dob a színes atlétákat, farmerokat, pólókat, relaxáltam, és végigmentem fejben a dramaturg felvételi második fordulójára kiadott kötelező olvasmányokon.

Flóri levert kinn egy dobozt, felsóhajtottam, lecsuktam a laptopom fedelét, és kimentem utána a konyhába. Benéztem a hűtőbe, amiben a drága holmikra piros alkoholos filccel mind ráirkálták, hogy do not touch, all belongs to Lolo, persze eszembe se jutott volna, hogy a gluténmentes kajáit egyem, vagy hozzáérjek az Evian vizéhez.

Lolót, a walesi jelmezkivitelezőt az interjúm előtt láttam először, kivénhedt hippinek, vagy még inkább túlélőnek nézett ki egy Mad Max-szerű világból, bőrnadrágot és óriási gyűrűket viselt, a haja Charlie angyalai után besütve a legújabb retródivat szerint, vizesen fénylő, feltöltött ajkai gőgösen biggyedtek lefelé. Kezében nagy csokor virággal, fejét leszegve, gyámoltalanul állt a produkciós irodában, folytak a könnyei, körülötte halk tapintattal lépkedtek az emberek. Thank you guys, I really appreciate, mondta vagy tízszer, és rettenetesen reményvesztettnek nézett ki az arcába hulló, csapzott melírcsíkokkal. Olyan mély szomorúság volt a szemében, hogy azt képzeltem, minimum meghalt a férje, a múltkori filmben pont ezért kellett hazautaznia a sminkesnek egyik pillanatról a másikra. Megdermedtem, friss tragédia érzete hullámzott a levegőben. Aztán láttam, hogy a többiek, akik az előbb még a kezét paskolták, és teát vittek neki, elfordulva pofákat vágnak, és kínlódva küzdenek, hogy visszatartsák a röhögésüket. Később valaki mondta, hogy a bichon bologneséje pusztult el félúton Párizs és London között az autópályán, és csak azért kanyarodtak vissza a hapsijával, hogy rendesen eltemessék otthon, Lolo hetek óta látványosan siratta. Akkor még nem tudtam, hogy a kutyáján kívül senkit sem szeret. Mindenesetre felvett dolgozni maga mellé, Flóri később jött a képbe a jelmeztervező asszisztensének, mert a francia kapcsolatok miatt szükség volt egy amolyan anyanyelvi franciára is.

Flórinak nagy volt a szája, hűbelebalázs módjára végezte a munkáját, tüntetőleg biciklivel járt dolgozni, és mindig azt mondogatta, mi franciák, pedig csak ott nőtt fel, senkije nem volt francia soha. Viszont ügyesen rajzolt, volt fantáziája, láttam a portfólióját is, meg egy-két kisfilmet, amit jelmeztervezőként jegyzett, csinos lány volt, folyton cserregett, mint egy papagáj. Elővettem a humuszos dobozt a hűtőből, utáltam, de más kaja nem volt, a többiek meg szerették, kelletlenül kentem a kenyeremre, míg Flóri mobillal a fülén, sírással küszködve egyre idegesebben rohangált a sztenderek között. Lolo élettársa, Cliff, aki munkanélküli producerként minden szabad percét az általa csak Goddessnek nevezett Lorelei-jal töltötte, a háttérben skype-olt, nem volt az az ideges fajta, de most ráncolta a homlokát, és félrevonta Flórit. Szerintem lekapta a tíz körméről a színészeknek ácsolt gyorsöltözőknél, odáig nem láttam rendesen, de a lényeg, hogy Flóri arcán elmázolódott a smink, mikor visszajött. Maja, nem értem, százszor mondtam Georges-nak, hogy időben kezdjék el varrni a ruhákat, hát ja, ezt már csak te tudod, egyedül te beszélsz itt franciául, majszoltam a humuszos kenyeret, és kéjelegtem azon, hogy én is belerúgok, mert már láttam magam előtt, hogy Avignonba külön kamiont kell majd indítanom, és vasárnap reggel nekem csörög a sofőr, hogy nem találja a ruhagyárat.

Flóri bement az irodába, és ledőlt a kanapéra, elég sápadt volt. Kidobtam a humuszos kenyeret, és utána mentem. Ne drámázz, mondtam neki, míg nyugodtan visszaültem a helyemre, most az egyszer te is kibírsz egy lebaszást. Terhes vagyok, Maja, mondta halkan, egy hajszál a szájában maradt a zihálástól, nagy barna szemeivel esdeklőn nézett rám. Nem mondtam semmit. Cliffre gondoltam meg Lolóra, akik közölték, hogy nem bírják a gyerekeket túl sokáig maguk körül, Hecky több is volt mint egy gyerek, a nyakörvébe kis gyémántokat rakattak, és köztük aludt az ágyban. Akkor már egy hónapja dolgoztunk együtt, és keddenként Hecky-emléknapot tartottunk, ilyenkor egymást váltogatták a bichone bolognese képei Lolo laptopján, és az Amerikai szépség zenéje szólt aláfestésnek. Egyszer bejött a produkció főkönyvelője, a negyvenes Alexa, róla sokáig hittem azt, hogy évek óta gyászol valakit, egy gengszterháború utolsó túlélőjének nézett ki fekete ruháiban, hidrogénszőke hajával, mély barázdák ültek az arcán, és valahányszor mosolyogni próbált, mindig azt hittem, sírni fog. Lolo itt van, kérdezte halálra vált hangon, odamutattam a sarokba, ahol Lorelei épp egy nyers színű táskát próbált lealkudni a bőrössel, akkor Alexa odament, és azt mondta, hogy he’s gone, nem tudtam, mire gondol, de elővett egy kis képet a westie-jéről, Alfrédról, és egymás nyakába borultak a főnökömmel. Kegyetlen vagy sem, majdnem elröhögtem magam, úgyhogy iszkoltam kifelé az irodából, hogy elrejtsem az arcom a fémsztenderre aggatott, frissen vásárolt ingek között.

Flóri gyerekére gondoltam. Hirtelen felpattant a kanapéról, és kapkodva hajtogatni kezdte a teniszingeket, segítettem neki egymásra tornyozni őket az IKEA-s zsákokon, és akkor megkérdeztem, hogy tudja-e még valaki. Csak te, mondta, és várakozásteljesen nézett rám. Aha, mondtam, és az apja? Az apja Kanadában van, és nem tudom a vezetéknevét sem. Leejtettem a kezemből egy világoskék, krokodil emblémás felsőt, Flóri odaugrott, készségesen a kezembe adta, ez a lovaspólós jelenethez lesz variáció Michel felsőire, tette hozzá, én meg hirtelen úgy éreztem, mindenhol a nyomomban van, kipécézett magának, nem vitás, mint mindig mindenki, hisz áldozatarcom van, és már akkor tudtam, hogy semmire nem fogok neki nemet mondani. Nálad aludhatok ma, kérdezte, és rágni kezdte a kisujja körmét, nálam, mondtam, és sóhajtottam egy nagyot.

Lolo három körül érkezett meg, hatásosan, mint mindig, csak úgy kopogott a western csizmája, ahogy hajlongott, szűk farmerjából kivillant a feneke vonala, tudta ő ezt nagyon jól, gyakran tette-vette magát, amikor az arab sejket játszó metroszexuális színész volt soros nálunk ruhapróbára. Sűrű gesztusokkal ízekre szedte Flórit Avignon miatt, nem felejtett ki egyetlen apró részletet sem, hogy velünk, magyarokkal pont ez a baj, itt nem jól kötik még a nyakkendőt sem, és egyébként Londonban minden flottul megy, pedig nyilvánvaló volt, hogy a centit sem jól tartja a kezében, ezt a varrócsajok mondták, ők elsőre kiszúrják az ilyesmit. Lolo sofőrje a háttérben állt, és lázas igyekezettel majonézvirágokat nyomott Lolo szendvicsére, amit ő maga szolgált fel neki, és vigyorogva hallgatta, hogy a főnökasszonya édeskésen gügyögi felé, milyen boldog ember lehet a felesége. Csóváltam a fejem ennyi hülyeségre, alig vártam, hogy vége legyen ennek a napnak.

Még világos volt, és forróság áradt az aszfaltból, amikor elindultunk, toltuk a járdán a bicajt, nem beszélgettünk, csak Flóri karperecei csörögtek a késő májusi estében. A Tesco olyan barátságosan zümmögött a háttérben, hogy szerettem volna a piros neonfeliratig felmászni, beleülni az E betűbe, fagyit nyalni, és onnan lenézni a Kerepesi útra, a lovardára, a Keletiből kanyargó sínpárokra, de inkább csak azt mondtam Flórinak, hogy jól szaporázzuk meg a lépteinket, ha el akarjuk érni a benn álló 76-ost a Garainál.

A Péterfinél már szél csapkodta a fák ágait a troli tetejének, a vihar gyorsan jött és fenyegetően, sötét árnyékok cikáztak körülöttünk, amíg a bicikli fémszörnyként a jármű forgójában tekergett. A Szinyeinél leszálltunk, akkor már futottunk, súlyos, kövér esőcseppek zuhogtak a nyakunkba, a mocskos Szondira hirtelen ezüst esőfüggöny borult, csukódtak az ablakok, az újságos trafik könyöklőjéről csurgott a víz. Amikor Nuskával egyik nyáron ideköltöztünk, ujjongtunk, valahányszor esténként a hátunk mögött meghallottuk a locsolókocsit, szinte felsóhajtott az utca, mikor a száraz, kutyavizeletes aszfalt mohón vágyakozva beitta a szitáló vízpermetet. Beütöttem a kódot, vállammal belöktem az ócska ajtót, Flóri már tüsszögött ahogy a harmadikra értünk, pont ez kell nekem, hogy még nálam is betegedjen meg, gondoltam magamban.

Az ajtóm előtt Keve ült a földön, fejébe egy barna cserkészkalapot húzott, mellette egy félig teli Hungáriás üveg hevert, és a fekete filccel szanaszét firkált, szétnyitott, égszínkék Eastpak hátizsákja. Furcsán, oldalt kitekeredve ült, mint akinek nem megy a felállás, a szeme csukva. Tökrészeg volt.

A gyerek itt ül a lábtörlőjén már órák óta, nincs ennek anyja, hallottam pókhasú szomszédom gazsulálását, direkt nem néztem rá, úgy is tudtam, hogy a fecskéjében turkál, és hosszú, ősz bajuszáról csüng a paprikáskrumpli. Most jön az, hogy kidobni való ruhám nincs-e, vagy, hogy vegyek tőle DVD-lejátszót ezresért, a múltkor már rám sózta a kenyérpirítóját, gondoltam, most nem lesz üzlet, az tuti.

Flóri kérdőn nézett rám, de csak mutattam neki, hogy nyugodtan tolja be a bicajt az előszobába, letérdeltem Keve mellé, és a fejét a kezembe fogtam. Keve, menjünk be, itt vagyok, Flóri kíváncsian kukucskált bentről, mint egy képregénynyúl, gyere, segíts, mondtam neki. Keve ramaty állapotban volt, széles vállát nem volt könnyű átfogni, ahogy vonszoltuk a kanapé felé a nappaliban, kiesett a zsebéből egy levél asztmagyógyszer, karjára tollal volt írva egy hetvenes mobilszám, mellkasán tépett zászlóként lógott kockás inge. Ahogy a feje alá párnát tettem, fekete szeme ábrándosan nézett rám.

Tizenhat évesen, karnyújtás a végtelen, Omega, vágod ezt, kérdeztem Flóritól. Ja, nem tudom, nekem ez kimaradt, Párizsban voltam tinédzser, mondta, miközben a bicajt helyezgette biztonságos pózba. Mikor ez ment, jó ha óvodás lehettem, te, de azért ismerem, mondtam neki, bár nem tudtam leplezni a csalódottságomat. Flóri besétált a konyhánkba, ami rögtön a nappalinkból nyílt, és ahol a legjobban szerettünk lenni a lakásban. Ez te vagy, kuncogott a fűszerespolc alá, nagy piros kartonpapírra ragasztott képekre bökve, nem is tudtam, hogy cigizel. Csak ha részeg vagyok, mondtam neki. Még két perc sem telt el, de már minden szegletben ott volt ez az ismeretlen lány, a mondatai ide-oda pattogtak a mi bútoraink között, és én mérges voltam magamra, hogy megint elvesztettem egy csatát. A csaphoz álltam, lassan csorgattam a hidegvizet egy sellőlányos pohárba, Kevének nyújtottam. Vallásos vagy, kérdezősködött tovább, és már a hálószobából jött a hang, gondoltam, hogy a szikár, fekete feszületet nézi az ágyam felett, amit még Szilárddal vettünk Krakkóban, amikor idegrohamot kapott, hogy állandóan templomokba kellett járnia velem, mert el se tudta képzelni, nekem milyen boldogság volt a fehér ruhás domonkosokat együtt látni azzal a sok hosszú hajú, Metallica-pólós fiúval, aki mind ott kuporgott a templom kövén guggolva egy sima vasárnapi misén. Nem válaszoltam Flórinak, egy ilyen kérdésre mit. Keve két korty között megismételte azt a szót, hogy vallásos, és kitántorgott a vécébe. Flóri után mentem, kivettem néhány száraz ruhát a szekrényből, a kezébe nyomtam egy rózsaszín törülközőt. Öltözz át, ne fázz meg, elvette tőlem, de nem nézett rám, inkább a könyvespolcot vizslatta. És a Keve kicsodád, kallódó ifjúságom, feleltem, és elkezdtünk röhögni. Néha nálam van, tettem hozzá, nem akartam magyarázkodni.

Dugd le az ujjad, Keve, kintről szóltam neki, hallottam, hogy agonizál a fürdőszobában, tétováztam, rányissam-e az ajtót. Aztán mégis benyitottam inkább, a kölyök üdvözült mosollyal ült a vécé mellett, és a padlót törölte a felmosóronggyal. Mindent összehánytam, nem baj, mondtam, anyád tudja, hogy itt vagy, már egy hete elment otthonról, fogalmam sincs, hol van. A csap mellé akasztott törülköző szélével megtörölgettem a száját, megsimogattam a homlokát, kreol bőre viaszosan ragyogott a neonfényben, ígéretes és ellenállhatatlan volt, mint a szépreményű, fiatalon öngyilkos rocksztárok. Ugyanennyi idős voltam, mikor alkoholmérgezést kaptam a saját erkélyünkön, és az öcsém majdnem felpofozott, én meg annyira gyenge voltam, szégyellni se volt erőm magam. Boroskólát ittunk két haverommal, gyönyörűen sütött a nap, és azt kiabáltuk a lakótelepi vasárnapba, hogy a D-vitamin egészséges. Azóta nem is ittam boroskólát.

Írtam egy számot, mondta lassan Keve, meghallgatod, legközelebb nem csapom így szét magam, megígérem, a múltkor is ezt ígérted, feleltem neki, olyan tiszta volt a fejem, mint egy sterilizált, orvosi várószoba. Meddig tart, kérdezte, mi meddig tart, hogy ilyen szarul vagyok. Holnapra kialszod, mondtam neki, de reggel lemész kávéért, és aztán bemész a suliba is, értve vagyok, kérdeztem tőle. Ahogy térdeltem fölötte, a fejünk összeért.

Berakhatom ezt a Serge Gainsbourg-lemezt, hallottam a nappaliból, rakd, kiabáltam vissza, aztán bekísértem Kevét a gangra néző szobába. Aludj kicsit, mondtam neki, ahogy teste a párnák közé hanyatlott. Ne felejtsd, a legkirályabb szám, vigyorgott felém, a Whole lotta love a Led Zeppelintől, fejeztük be egyszerre, mert Keve tudta, hogy a gitároktól felforr a vérem, és verni kezdem a konyhaasztalt. El fognak szállni a párnáról, mutatott az ágyneműre nyomott kék madarakra, majd megfogjuk őket, mosolyogtam, betakartam a vállát, és adtam egy puszit a homlokára, közben a falra ragasztott űrhajós képekre néztem, ezeket még én celluxoztam ki ide, amikor meg voltam róla győződve, hogy csakis űrhajós lehet a férjem, de Szilárd csak levéltáros volt, és még a férjem se. Maja, suttogta a sötétségbe, mi van, feleltem neki, tuti megfogjuk a madarakat, ismersz, nem, kérdeztem válaszul és megszorítottam a karját.

Flóri kinn pörgött a szobában, talált magának valamelyik szekrényben egy piros selyemkendőt, azt kötötte a hajába, és a megmaradt pezsgőt iszogatta a Hungáriás üvegből, míg Macska megbűvölten nézte a fotelből, és feszült figyelemmel élezte a körmét a pecsétes szöveten. Táncolsz velem, Maja, hagyjál, totál kivagyok, mondtam neki, és leroskadtam a kanapéra. Ne legyél már ilyen, ragadta meg a karom, és felhúzott magához. Olyan mindegy már, úgyis buktam a dramaturg felvételit, dehogy buktad, felelte Flóri, és megtelt optimizmussal. Hú, ez megette volna Heckyt reggelire, bökött Macska felé, és röhögésben törtünk ki. Egyforma magasak voltunk, átölelte a nyakamat, nedves haja a lapockájára tapadt, vékony derekát az ormótlan kölcsön mackónadrág alatt is lehetett érezni. Macskaszemed van, mondta nekem, és megcirógatta a nyakam, ahol pihésre volt vágva a hajam. Az Initials BB ment, fújta az egészet franciául, tudod, hogy ez az ember otthon egy Isten, kérdezte, rákacsintottam, táncoltunk tovább a villanykörte alatt, diadal volt ebben a számban, szerettem. Az utolsó BB-nél elcsuklott a hangja, és a homlokát a vállamba fúrva suttogta, hogy mi a szar lesz, Maja? Még anyámat se hívhatom fel, pont most jött le a Prozacról, de nagyon illékony az egész, nagyon, beharapta a szája szélét, fogai úgy világítottak barna arcából, mint fehér koralldarabkák, a kezemet a hasára tette. Sípolt a teafőző, és Flóri olyan magányosnak tűnt a szőnyegen, mint egy ottfelejtett játék. Kérsz tonhalas tésztát, szóltam ki neki, de már csak az öklendezését hallottam a vécéből.

Miközben ágyaztam, Nuska jézusos képét néztem a falon, amit nekem festett, százéves, beszáradt szemfestékeit a könyvespolcon, a topshopos felsőit, a befejezetlen rajzait. Elképzeltem, hogy ebédkor felszolgál Mick Jaggernek a Bond Streeten az Automatban, délután pedig beleveti magát London feneketlen művészvilágába. Mikor meglátogattam, füstölt lazacot reggeliztünk, és éjszakánként ártatlan képű róka sétált az ablakunk alatt. A rókák gyönyörűek és esendők. Most vigyázok a lakására, nem eszem már Sport sajtot, és a díjbeszedőnek sem mondom, hogy hagyja csak itt a számlát, tehát vissza sem kérdezhet, hogy ki akarnak maguk valamit fizetni egyáltalán ebben az életben?

Flóri mohón itta a vizet, és odakucorodott az ágyba, kinn még mindig esett. Az éjszaka biztonságosnak tűnt, néha nagyot szusszantak a trolik a Podmaniczkyn, szerettem volna a Riders on the stormot hallgatni, de nem volt kéznél a Doors-kazettám.

Rendes vagy, hogy így ránézel Kevére, dünnyögte Flóri. Ha nem kell senkinek, örökbe fogadom, hülye vagy, mondta nekem, és elkezdett röhögni. Miért, komolyan mondom, lassan a fiad is lehetne, mondta, és oldalba bökött. Te csak magaddal foglalkozz, és a párnát a fejére nyomtam. Utálom a nevem, mondtam már, kérdezte, József Attila nője után kaptam. Akkor megint röhögtünk. Ez a Cliff milyen hülye, hogy így bele van zúgva ebbe a zakkant Loreleiba, az meg azzal kérkedik, hogy annyi gyémánt van a gyűrűjében, ahányszor visszautasította a hapsija házassági ajánlatát, mondta Flóri, és bekrémezte magát az éjjeliszekrényre rakott testápolómmal. És az milyen, hogy képesek voltak heteken át alkudozni a filmben leharcolt Hugo Boss öltönyre, miközben Cliff Mont Blanc tollal írja alá Lolo helyett a time sheeteket, Mont Blanc tollal, érted, nyújtottam Flórinak a tenyerem, a testápoló meleg volt és zsíros. Azt hiszem, kezdtem megtalálni vele a közös hangot. Végig kell csinálni ezt a nyolc hetet, erre gondolj, addig már ne csinálj semmi hülyeséget, Flóri. És holnap amúgy is péntek. Úgy csüggött a szavaimon, mint egy kisgyerek, azt hiszem, akkor szerettem meg, és nem is akkor, amikor később papírképet küldött nekem Torontóból magáról és az egyéves Ednáról.

Jó volt elaludni. Nem gondoltam a dramaturg felvételire, kortárs írókra, kölcsönzött ruhákra, hiányzó fogasokra, semmire. Arra sem gondoltam, mennyit sírtam ebben a szobában, mikor Szilárd elment. Egy hajnalban úgy berúgtam, hogy a konyhapadlón ébredtem, Macska érdes nyelvének horzsolása térített magamhoz. Az arcomat nyalta. Most már ő is lassan mozog, elteltek az évek, nem jár le a pincébe sem.

Hajnalban Keve kicsapta a fürdőszobaajtót, és vizet engedett a csapba. Feléb-redtem, de nem mozdítottam a fejem. Bejött a szobába, és befeküdt mellém az ágyba, Flóri csak az oldalára fordult, nem ébredt fel. Keve teste karéjba kunkorodott, a csuklójára rögzített régi karszalagok súrolták az arcom, úgy feküdtünk az ágyon, mint Noé bárkáján, félálomban azt éreztem, ha leteszem a lábam a szőnyegre, elsodor az ár. Csak egy kicsit engedni a vizet feljebb, csak egy kicsit, a szobánkban tó lett, és ring rajta az ágyunk, a talpunk a vízbe lóg, és aranyhalak csipegetik, Nuska áthívta a szomszéd kisgyereket, aki Keve szájára tapasztja a kezét. A fején kutyásújságból hajtogatott csákó Hecky színes portréival, nem enged minket lelépni az ágyról, sírok, mert a könyveimet elnyeli a tenger, lapok úsznak a víz tetején, Platón összes, az Üveggyöngyjáték, már ezt is nehezen bírom, de amikor meglátom a Gyöngéd barbárokat elmerülni, elfordítom a fejem, az arcom Flóri ölébe ejtem, és rázkódik a vállam.

Erre a rázkódásra ébredtem fel, furcsa valóságba, üres térféllel magam mellett. A bolyongás évei sötétkék tengerbe sokasodtak, abból léptem ki a nagymamám után megörökölt piros szőnyegre. Jézus képe szépen fénylett aznap, nem volt szomorú még a töviskoszorújában sem, remény ült a levegőben. Flóri kinn fésülködött a konyhában, a haján átsütött a nap, az üvegtéglákon, amik elválasztották a konyhát a nagyszobánktól, megannyi kis mozaiklányt láttam háromszög hajsátorral. Segítesz befonni a hajam, kérdezte tőlem, mikor hálóingembe kapaszkodva megálltam az ajtófélfában. Bólintottam, mert ébredés után még nem beszélek egy darabig. Keve tejet öntött a bögrémbe, és kezembe nyomta a kávémat. Negyed nyolc volt, a másodikos történelemkönyv nyitott lapjai közé morzsák szorultak, Macska az asztal alatt mosakodott. Ismerős csoszogás hallatszott a körfolyosóról, Keve felrakta nekem a Whole lotta love-ot, és rám mosolygott.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs