A nemek között, az igen felé

Borgos Anna: Nemek között. Nőtörténet, szexualitástörténet

Kucserka Zsófia  kritika, 2014, 57. évfolyam, 3. szám, 371. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Hogyan beszélhető el a női irodalom története? Hogyan beszélhető el, hogyha egyszer annak minden eleme elméleti problémákkal terhelt? Ha sem hősét (a „nőt”), sem történetét (a történeti elbeszélést) nem tekinthetjük adottnak? A gender-elméletekben valamennyire is járatos, magára valamit adó irodalmár vagy történész nem ejti ki a „nő” szót, csak idézőjelekkel. A történeti stúdiumokban valamennyire is járatos kutató rég fenntartásokkal kezeli a történeti elbeszélést. Hogyan tudjuk visszaszerezni, újra megművelni azt a területet, amelyet a reflexiók és a teoretikus belátások zárnak körbe? Hol van az a hiteles elbeszélői pozíció, ahonnan el lehet kezdeni a beszédet a múltról, a nők múltjáról, és el lehet beszélni történeteiket úgy, hogy a történetek igazsága ne legyen olyan sérülékeny? Hogy az elbeszélt történeteket megvédjék az elméletileg tisztázott fogalmak (és ne lebontsák), és újra ki lehessen mondani – elméletileg megalapozottan –, hogy ezek a nők (és férfiak) közös múltjának történetei.

Borgos Anna könyveinek legfontosabb hozadékát, az elmúlt évek lenyűgöző munkájának eredményét elsősorban ebben látom. 2007 óta megjelent könyvei[1] nemcsak a történeti múltat tették másképp láthatóvá, hanem kidolgoztak egy olyan pozíciót, ahonnan elméletileg megalapozottá és elbeszélhetővé váltak a múlt (ebben az esetben nőkről szóló) történetei.[2] Nagyon fontosak persze az egyes tanulmányok is, de az irodalomtörténész számára talán a legfontosabb, hogy Borgos Anna szövegei megmunkálták a diszkurzív teret, és létrehozták azt a pozíciót, ahonnan elméletileg és történetileg egyaránt hitelesen elmesélhetőkké váltak a történetek. Van most már egy elbeszélői pozíció, egy hang, egy történészi hagyomány, amelyhez kapcsolódni, viszonyulni lehet.

Borgos munkássága összetett diszciplináris térben mozog. Szövegeinek elméleti megalapozását a feminista, gender, illetve queer elméletek adják, a 20. század első felére fókuszáló kutatásai pedig az irodalomtörténet, a pszichotörténet és a pszichológia-történet tudományterületei között helyezkednek el. A tudományköziség nemcsak azt jelenti, hogy szövegei nehezen besorolhatók vagy felcímkézhetők, és az interdiszciplináris megközelítés nem is pusztán módszertani kérdés. A módszer mögött az a tudományos előfeltevés ismerhető fel, amely szerint a múlt egyes aspektusai úgy függnek össze, hogy nem is közelíthetők meg másként, csakis egyszerre több nézőpontból. A női irodalomtörténet nemcsak összefügg egyéb társadalmi vagy kulturális, politikai és történeti kérdésekkel, hanem ezek valójában nem külön kérdések.[3] Amennyiben a nőt kulturális és történeti szerepkonstrukciók változata(i)ként fogjuk fel, lényegi mag nélkül, akkor a női beszédmódokra irányuló kérdés evidensen össze kell, hogy kapcsolódjon egyéb, az adott kulturális és társadalmi közegben meghatározó jelenségekkel. Ha a nőiségnek (és „férfiségnek”) nincsen általános lényege, hanem csak helyi és eseti szereplehetőségei vagy korlátai, változatai vannak, akkor nincs olyan, hogy „a női irodalom története.” Akkor helyi kis történetek adódnak, mélyen beágyazódva saját mikrokörnyezetükbe. A Portrék a Másikról vagy a Nemek között ilyen értelemben női mikrotörténetek gyűjteményei.

A nőtörténeti és női irodalomtörténeti kutatások utóbbi, élénk és termékeny évtizedeiben (végre magyar kontextusban is) elkezdődtek azok az alapkutatások, amelyek a korábbinál kényelmesebb ösvényeket nyitottak legalább az elmúlt két évszázad női szerzőihez.[4] A nőtörténeti kutatások ugyanakkor nem mindig kapcsolódtak össze genderelméleti érdeklődéssel, illetve elméleti megalapozással. Borgos Anna eddigi könyvei egy-egy tanulmány keretein túlmutatva valósítják meg a történeti és a gender szempont egymást kiegészítő, egymást erősítő összekapcsolását. A Portrék a Másikról az elméleti megalapozást és a pszichoanalízis korai történetét bemutató fejezetek után, (amelyekben különösen érdekesek az első magyar pszichológusnőkről szóló rövid történetek) három „nyugatos” feleség pszichotörténetét és élettörténetét adja bőséges forrásanyagra támaszkodva. A Szilágyi Judittal közösen jegyzett Nőírók és írónők felfogható úgy is, mint a Portrék második részének kitágítása, hiszen ebben tíz nyugatos szerzőnő portréját kapjuk. Ugyanakkor a női Nyugat-monográfia kérdésirányát tekintve le is szűkíti a vizsgálódás terét. Az egyes (Borgos által megrajzolt) portrék itt kevésbé kapcsolódnak össze más kulturális, tudománytörténeti diskurzusokkal, szűkebbre vett kutatói perspektívából megírt munkák.

Borgos Anna most megjelent tanulmánykötete már műfajából (tanulmánykötet az eddigi monográfiák után) adódóan is szerteágazóbb, elméleti és tematikus szempontból egyaránt. A szerző a kötet előszavában érdeklődésének módosulásáról számol be: „Az írások egy része némi elmozdulást jelez érdeklődési területem alakulásában: az írófeleségektől a »főállású« alkotónők felé, az irodalom közegétől a szexuális identitás felé, a történetiség felől a jelen kérdései felé.” (7.) A változás úgy is értelmezhető, mint a korábbi témák tágabb kulturális közegbe helyezése. Nem is feltétlenül változásról van szó, hanem esetleg annak markánsabb képviseletéről, hogy a vizsgált szempontok összefüggnek. A szexuális identitás az irodalommal, a pszichológiatörténet a jelen családmodelljeivel, az alkotás lehetőségei (és korlátai) a testről való beszéddel, a testről való beszéd a pszichológiával és így tovább. A kötetben nincs olyan írás, amelynek így vagy úgy ne lettek volna előzményei Borgos korábbi könyveiben. A pszichológia-történet, a pszichotörténet vagy a szexuális identitás iránti (történeti) érdeklődés ott volt eddigi portré jellegű szövegeiben is, itt mindössze explicitebb és alaposabb a kifejtés. A jelen felé fordulás szintén értelmezhető úgy, mint annak belátása, hogy a múlt kutatója mindig is a jelen saját horizontján belül áll: vagyis az aktuális pozíció minél alaposabb és tudatosabb feltárása éppenséggel segíti a múlt értését.

A női irodalomtörténeti perspektíva a Nemek közöttben kitágul, szélesebbre nyílik: a korábbi kötetekhez képest nagyobb hangsúlyt kap a női irodalomtörténet viszonya más kulturális jelenségekhez és diskurzusokhoz. A tanulmánykötet pedig a monografikusan elrendezhető anyag helyett azt a benyomást kelti, hogy a nőiség portréi és történetei mindig helyi viszonyokban értelmezendők, és amint egy nagy kép vagy nagy elbeszélés részévé válnak, gyanússá, esszencializálóvá és normatívvá alakulnak. Az esszencializáló és normatív nőkép vagy nőiség fogalom felépítését a könyv – módszertanilag – úgy kerüli el, hogy az egyes tanulmányok között nem épít ki explicit kapcsolatokat, nem rendezi őket nagyelbeszéléssé, és nem von le a helyi érdekűnél messzebb ható tanulságokat, általánosításokat. A kötet végére érve azonban az egyes tanulmányok olyan dialógusba lépnek egymással, amelyben felismerhetők a múlt és a jelen vibráló összefüggései. Mert valóban van kapcsolat a leszbikus szerelem háború előtti diskurzusa és a mai szivárványcsaládok politikai és társadalmi megítélése között. Van összefüggés Vay Sándor/Sarolta portréja és a biszexualitást övező mai identitásviták között. Ezek az összefüggések azonban nem egyenesen levezethető ok-okozati viszonyok, és irodalomtörténeti (vagy társadalomtörténeti, diskurzustörténeti) elbeszélésben szinte csak hamisan vagy leegyszerűsítve tárgyalhatók. A sok mélyfúrás és mikrotörténet között az összefüggés csak a kötet olvasása során jön létre, és megmarad az olvasói megértés dinamikus folyamatában.

A Nemek között tanulmányait három lazán összefüggő blokkba rendezte a szerző. Az első rész („Tünetek és történetek”) kapcsolódik a legszorosabban Borgos korábbi munkáihoz. A huszadik század első felének női alkotóiról szóló tanulmányait a „Határátlépő kapcsolatok” című második fejezet követi, ahol a heteronormatív nemi orientáció és identitás határsértő eseteit elemzi. A harmadik fejezet („Könyvek”) recenziókat tartalmaz, a kötet témáihoz lazán vagy szorosabban kapcsolódó, az utóbbi években megjelent munkákról.

Anélkül, hogy összefoglalnám az egyes tanulmányokat (ami csakis kárukra válna a remek stílusban, olvasmányosan és logikusan megírt szövegeknek), már a témák említéseiből is világosan látszik, hogy ezek bizony „bombasztikus”, „szenzációs” témák. Van itt minden. Gyilkosság,[5] szex (minden elképzelhető változatban), prostitúció, meztelen testek és furcsa családok. Mintha a szövegek építenének a mindnyájunkban ott élő voyeurre, hiszen kit ne érdekelne, hogy akkor most Vay Sarolta/Sándor hogyan is csinálta, vagy hogy mit is kezdett az orvosi irodalom a leszbikussággal vagy a hisztériával. Ahogyan érdekes az is, miként lesz egy bordélyházi cselédből író, és miről fog írni. Izgalmasabbnál izgalmasabb témák. Aztán, ahogy olvassuk a szövegeket, a tanulmányok maguk formálják a szenzációra éhes olvasói kíváncsiságot. És már nem voyeurködünk, mert nem onnan nézzük. Nem kívülről és főleg nem felülről (mi „normálisak” a furcsákat). A tanulmányok retorikai felépítése, elbeszélői pozíciója olyan olvasói nézőpontot kínál, amelyet elfogadva a bombasztikus pletykatémák belső, sajátként feltáruló kérdésekké válnak. A szövegek olyan olvasói pozíciót jelölnek ki (úgy vannak megírva), hogy az „izgi” pletykán megbotránkozni vágyó hirtelen belül találja magát a problémán, megrázóan közel, megértésre kényszerítve. A hitelessé formált, közelről rajzolt portrékkal szemben állva ezek egyszerre a mi problémáink és a mi történeteink lesznek. A tanulmányok ilyen hatása azért is meglepő, mert mindezt Borgos szövegei a lehető legszigorúbb, szikár és szenvtelen tudományosság nyelvi, stiláris és mindenféle formai elvárásával összhangban, annak messzemenően megfelelve érik el. Tudományos értekező nyelv és kiterjedt jegyzetapparátus[6] jár együtt a populáris témákkal; a személytelen érvelés hatása a mély, személyes érintettség. Borgos munkája ebből a szempontból is mintaértékű: nem kell deklarálnia és sulykolnia, hogy „ezek a mi történeteink”, ez a mi saját hagyományunk. A tanulság akkor is benne van a történetben, ha nem mondják ki.

A múltról szóló történetek nem azért formálják az identitást, mert a hagyomány valami személyes ügy, hanem azért, mert a múlt elbeszélése interszubjektív, közös munka. A múlt nem egyéni felfedezőkre váró földrész, amit csak meg kell találni, hanem létre kell hoznunk, meg kell munkálnunk, hogy azt tudjuk mondani: mi. Például mi, olyan nők, akik már nem hordunk fűzőt. Vagy mi, olyan nők, akik már járhattunk egyetemre. A hagyomány lényege, hogy személytelen, amennyiben csakis akkor működik hagyományként, ha képes közösséget létrehozni. Éppen ezért fontos a nőtörténet.

A hosszúra nyúlt laudáció után csak néhány apróság, kiegészíteni – vagy árnyalnivaló. Borgos portretírozó szövegei (különösen a korábbi könyveiben) küzdenek az élettörténeti elbeszélés műfajából adódó elméleti és történeti nehézségekkel. Az egyes élettörténetek akkor válnak hiteles és élő portrékká, hogyha hőseinek életét történetként mesélik el. A történetek hőseit pedig motiválni kell, így válhat érthetővé a történetük (így érthetjük meg, hogy Török Sophie vagy Jónás Olga mit miért csináltak). A pszichologizáló portrék pedig óhatatlanul érzelmekkel, lelki történésekkel, belső motivációkkal dolgoznak. Borgos az ilyen esetekben is többnyire reflektált, forrásait megfelelő kritikával és távolságtartással kezeli. Nem vezet le egyenes következtetéseket még naplószövegekből sem, forrásait mindig kontextualizálja. Mégis: ahhoz, hogy élettörténetei egyáltalán elbeszélhetők legyenek, kénytelen érzelmeket és lelki folyamatokat tulajdonítani hőseinek. Az érzelemtulajdonítással pedig két elméleti probléma is együtt jár. Egyrészt a belső motivációk „feltárása” mindig és eleve csak konstrukció lehet; másrészt számolni kell a történeti távolságból eredő idegenséggel is. Borgos többnyire mindkét veszélyt szerencsésen elkerüli, amikor egyrészt feltételes módban beszél (Vay Sarolta/Sándor ezt vagy azt érezhette), másrészt óvakodik attól, hogy mai fogalmakkal írja le a 20. század eleji jelenségeket. (Ezért nem nevezi Vay Saroltát vagy Török Sophie-t leszbikusnak, hiszen ők maguk nem nevezhették magukat annak, nem is tartották magukat annak, saját magukat egész más fogalmi keretben helyezték el – vagyis a szerző tiszteletben tartja szereplőinek önleírásait, és tudatosan kezeli a történeti távlatból adódó leírási nehézségeket). Ennek ellenére a szövegek műfajából adódóan elkerülhetetlen az érzelemtulajdonítás és a pszichofolyamatok értelmezése – ami pedig elméletileg ingoványos terület.[7] A kötet ugyanakkor rámutat arra is, hogy ha vállaljuk a történeti elbeszélés nehézségeit, és beszélni akarunk elmúlt korok szereplőiről, akkor az elbeszélésünk szükségszerűen csak motivált hősökkel tud létrejönni.

Még egy apróság: az elemzett diskurzusok, jelenségek utóéletét általában jelzésszerűen felvázolják a tanulmányok, de a történetiség másik irányára nem nyitnak a szövegek. Holott a vizsgált jelenségeknek értelemszerűen nemcsak utóélete van, de előzményei is. A múlt felé lezárt történetek helyenként nemcsak hiányossá teszik a tanulmányokat, de téves megállapításokkal is járnak. Csak egy példa: Jászi Alice testfelfogása a tanulmány szerint megelőlegezi a mai pszichoszomatikus betegségfelfogást (139-40). A 19. századi (és korábbi) testfelfogás kontextusában értelmezve azonban elképzelései nagyon is hagyományosak, egy korábbi szótár és testképzet továbbélésére utalnak. Ha testfelfogásának történeti előzményeit és korábbi változatait is látjuk, akkor az nem tűnik annyira progresszívnak.[8]

Összességében (és újra). Borgos Anna eddigi könyvei együtt és legutóbbi tanulmánykötete önmagában is nagyon fontosak és meghatározók a nőtörténet, a feminizmus és a női irodalomtörténet számára. A kötetben biztos mindenkinek van vagy lesz kedvenc szövege. Az enyémet (a Jászi Alice mozdulatművészeti iskolájáról szóló tanulmányt) a könyv borítóján látható fotó is kiemeli. Gyönyörű kép Kövesházi Ágnes mozdulatművészről, ahogyan meztelen teste szinte lebeg a tenger felett. A test (ami véletlenül sem a sajátunk, hiszen a testről szóló diskurzusok és mások tekintetének metszéspontjában képződik meg) nem lehet biztos kiindulópont. A fotón a női test szigorúan, geometrikus vonalak mentén rögzített, a párhuzamosok és merőlegesek vonalára kifeszített – ugyanakkor szabad, a végtelenbe tart. Szabadsága nem formátlanság, hanem saját izmaival kijelölt forma. A maga választotta korlátok közé kitett test.

 

[1]     Borgos Anna: Portrék a Másikról. Alkotónők és alkotótársak a múlt századelőn, Noran, h. n., 2007, Borgos Anna – Szilágyi Judit: Nőírók és írónők. Irodalmi és női szerepek a Nyugatban, Noran, h. n., 2011, és Borgos Anna: Nemek között. Nőtörténet, szexualitástörténet, Noran, Budapest, 2013. Mindhárom kötet a Noran Kiadó gondozásában jelent meg, amelyek így (ha nem is sorozatként, de laza összefüggésben) együtt is értelmezhetők.

[2]     A nőtörténeti narratívák elméleti problémáiról és identitásképző szerepéről legalaposabban lásd: Horváth Györgyi: Nőidő. A történeti narratíva identitásképző szerepe a feminista irodalomtudományban, Kijárat, Budapest, 2007.

[3]     Emellett érvel meggyőzően a Jelenkor 2013/11. számában Schein Gábor: „Ein ganz hibsches Zigaanerweibli” (A „női” és a „cigány” kölcsönös megfelelése Weöres Sándor Psychéjében) (1135–1144.)

[4]     A teljesség igénye nélkül, néhány fontosabb kötet. A 19. századi női irodalomtörténeti kutatások elsősorban Fábri Anna (és tanítványai) nevéhez köthetők: Fábri Anna: „A szép tiltott táj felé”A magyar írónők története két századforduló között (1795–1905), Kortárs, Budapest, 1996. Fábri Anna – Várkonyi Gábor (szerk.): A nők világa, Argumentum, Budapest, 2007. Évek és színek. Tanulmányok Fábri Anna tiszteletére, Kortárs, Budapest, 2005. Fábri Anna – Borbíró Fanni – Szarka Eszter (szerk.): A nő és hivatása I. II., Kortárs, Budapest, 2006. Illetve korszakhoz nem kötődő tanulmánykötet a Nagy Beáta – Sárdi Margit (szerk.): Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetekben, Csokonai, Debrecen, 1997. A 20. századot tárgyaló kötetek pl. Varga Virág – Zsávolya Zoltán (szerk.) : Nő, tükör, írás: Értelmezések a 20. század első felének irodalmáról, Ráció, Budapest, 2009. Zsadányi Edit: A másik nő: a női szubjektivitás narratív alakzatai, Ráció, Budapest, 2006. Menyhért Anna: Női irodalmi hagyomány, Napvilág, Budapest, 2013.

[5]     Csáth Géza és Jónás Olga viszonyáról Lovas Ildikó: Spanyol menyasszonya kapcsán.

[6]     Külön kiemelendő erénye a kötetnek az egyes tanulmányok végén közölt irodalomjegyzék. Alapos, remekül válogatott, és nagyban megkönnyíti a továbbolvasók dolgát.

[7]     A pszichotörténet elméleti nehézségeiről és a motívum/érzelem tulajdonítás veszélyeiről lásd: Lackó Mihály: Széchenyi elájul. Pszichotörténeti tanulmányok, L´Harmattan, Budapest, 2001.

[8]     Vö. Laczházi Gyula: Hősi szenvedélyek. A heroizmus és a szenvedélyek megjelenítése a XVII. századi magyar epikus költészetben, ELTE BTK Régi Magyar Irodalom Tanszék, Budapest, 2009. és Kucserka Zsófia: A mechanikus a vegytani és az ismeretlen. Jellemkoncepciók a magyar nyelvű regényelméleti és regénykritikai szövegekben a 19. század közepén. In: Irodalomtörténet, 2012/3. 328–347.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs