Tárgynak lenni, alanynak lenni

A személyesség tétje Kertész Imrénél

Selyem Zsuzsa  esszé, 2014, 57. évfolyam, 4. szám, 419. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

„A jó emberek a háború pártján vannak.”
Robert Musil

 

A XX. század diktatúráiban az egyének alkalmazkodásból vagy kényszer hatására puszta funkcióikra homogenizálódtak, a diktatúrák összeomlása után pedig funkciójukat vesztve fogyasztókká, felhasználókká partikularizálódtak. Mindkét hatalmi alakzat, a diktatórikus és a posztdiktatórikus is,  elszemélytelenítésen és kirekesztésen alapul. Pontosabban, kölcsönviszony volt/van az egyén személytelensége és szolidaritáshiánya, valamint a diktatúra között: minél kevésbé vállalja személyességét, minél inkább behúzódik privát szférájába az ember, és minél kevésbé gyakorolja a szolidaritást, annál diktatórikusabban működik a hatalom, és fordítva, minél erősebb, minél inkább a hatalmon lévők magánérdekeinek alárendelt a kontroll a közintézmények fölött (iskolák, közterek, sajtó, kulturális intézmények, igazságszolgáltatás stb.), annál nehezebb a szolidaritás viszonyait kiépíteni, és annál kockázatosabb a személyesség vállalása.

Sokáig nem tudatosult bennem, mennyire partikularizálhatja, mennyire az elmúlt idők írója szerepébe zárhatja Kertész Imrét a Nobel-díj indoklása – „a történelem barbár önkényének kiszolgáltatott törékeny ember tapasztalatait mutatja fel” –, még ha utána a historizációval szembeni, egyetemes Auschwitz-értelmezés jelenik is meg: „Kertész Imre számára Auschwitz nem véletlen, kivételes esemény, hanem végső, logikus fázisa annak a megalázásnak és rombolásnak, amelybe a modern világ az emberi lényt veti.” 

A Kaddis a meg nem született gyermekért és a Felszámolás, illetve Kertész Imre megannyi esszéje, naplója, följegyzése és beszélgetése kívül visz „a történelem barbár önkényének” – végül is megnyugtató, hiszen elmúlt – határain. Kertésznél nem az derül ki a diktatúrán kívüli létezésről, hogy az ember többé nem kiszolgáltatott, nem törékeny. Dehogyisnem, még kiszolgáltatottabb és még törékenyebb, mivel az elmondhatatlan szenvedések nem váltak közös tudássá, a kultúrához nem, csak a kultúripar termékeihez fér hozzá az ember. A Felszámolásban Judit mondja, hogy Auschwitzban úgy érezte, mintha skanzenben járna, az Iris Radischnak adott interjúban a szerző jegyzi meg: „Egyszer meghívtak Buchenwaldba, ahol rabruhában bicegő embereket láttam. Ízléstelen volt.”[1]

A Mentés máskéntban szabadpiaci demokráciának nevezi azt a társadalomszerkezetet, amelyben élünk. Kíméletes, de pontos megfogalmazás. A szabadpiac homogenizálja, a tőkének rendeli alá a jelenségeket, értelmezhetetlen benne mindaz, ami árban nem kifejezhető; láthatatlan, ami nem az áruforgalom része. Az úgynevezett szabadpiac a pénz hamis univerzalitását és az egyének fogyasztói csoportokra osztását (partikularizációját) jelenti, folyamatos szegmentálódást, zárt, egymással kommunikációra képtelen identitások konstrukcióját. A 2003-ban megjelent Felszámolás Béje nem látja értelmét regénye megjelentetésének, búcsúlevelében, melyben a kézirat elégetéséről is hagyatkozik, ezt írja: „Nem akarom felütni sátramat az irodalmi zsibvásár piacterén, nem akarom kiteregetni a portékámat.” (96.)

Amellett, hogy Kertész művei a kortárs viszonyok között is keresik az autonóm, szabad döntések megformálásának útjait, regényeinek történelmi távlatban, a XX. századi diktatúrák keretein belüli értelmezése valójában elfedése annak, hogy mindegyik Kertész-regény felmutatja és meghaladja az alávetettség feltételeit. Köves története a Sorstalanságban és A kudarcban, B. a Kaddisban és a Felszámolásban nemcsak kilép, kiszabadul az őt eltárgyiasító, sorsát uniformizáló szerepből, nem valamiféle egyszeri és egzotikus, csak az ő számára érvényes privát utat talál meg, hanem a szolidaritás, a másik ember szabadságának, az egyetemes közösségi létnek a lehetőségét is.

Személyes az, ami túl az adottságokon, az éppen adott történelmi/etnikai/vallási/nemi stb. partikularitásokon, az egyéni létezést minden uniformizálás nélkül artikulálja, helyet adva a bárhonnan érkezőnek, hogy személyességét hasonlóan uniformizálás nélkül artikulálja. A személyes nem adottság és nem körülhatárolható, s mivel odaadva nem fogy el, így nem is fogyasztható. Ahogyan Marx szerint a Háború és béke nem fogy el, függetlenül attól, hogy öten vagy ötezren olvassák, nem válhat az áruforgalom részévé mindaz, ami az univerzálisan személyest fejezi ki.

A személyesnek semmi köze a priváthoz, amely a világból kihasít és elkerít saját maga számára egy darabot, és semmi köze a szubjektívhoz, amely feladva a felelősségvállalás és a bárkivel való kommunikáció lehetőségét, önkéntelenül is a létezés esetlegességét és tehetetlenségét példázza. A privát nem akar, a szubjektív nem tud közölni, a személyes a közlés folyamán keletkezik. A privát és a szubjektív amit állít, önnön privilégiumaként állítja, a személyes újabb és újabb személyes közléseket hív elő.

Kertész Köves Gyurkája akkor lép ki a zsarnoki rendszer és különféle partikularizmusok privilégiumaikra kényes kliséi meghatározta elszemélytelenedésből,[2] amikor életének külső meghatározottságaiért és véletlenszerű eseményeiért felelősséget vállal: „én is megtettem a magam lépéseit, s nem csupán a birkenaui sorban, hanem már itthon. Léptem apámmal, és léptem anyámmal, léptem Annamáriával, és léptem – s mindközt tán a legnehezebbet – a nagyobbik nővérrel. […] Nem az én sorsom volt, de én éltem végig – és sehogy se értettem, hogy is nem fér a fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valahová oda-, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán. […] nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek.” (Sorstalanság, 207–209.)

A legelementárisabb felosztást, jók és rosszak, ártatlanok és bűnösök mitikus oppozíciójának könnyen kínálkozó kliséjét utasítja itt vissza Kertész Imre. Nem fogadja el a számára előkészített ártatlanság szerepét. Ha elfogadná, maga is hozzájárulna ahhoz a hatalmi berendezkedéshez, amely szükségszerűnek állítja be a koncentrációs táborokat. „Egy szerényen igyekvő, nem mindig kifogástalan előmenetelű tagja voltam az életem ellen szőtt hallgatag összeesküvésnek” – mondja feleségének B. a Kaddisban (173.), mielőtt kilépne az újabb konvencionális szerepből, az apáéból.

A kudarcban az ártatlanság a világ és benne a személyes létezés értelem-adásának az akadálya. Az oppozíciók az egyik legrögzültebb és legmeggondolatlanabb társadalmi konvenció alapján a biztonságérzet garanciái, ugyanakkor viszont feloldanak a felelősségvállalás alól, az egyén figyelme csökken, egyre kiszolgáltatottabb és, végső soron, egyre veszélyeztetettebb. Amikor Adolf Eichmann peréről tudósítva Hannah Arendt a rossz banalitásáról beszélt, arról, hogy az az ember nem a Gonosz megtestesülése volt, csupán engedelmes alattvaló, ezt a konvenciót sérti meg. Kertész egyik figurája, az egyik legtitokzatosabb, egyszerre isteni és törékeny alak, A kudarc Bergje (s némiképpen a Kaddis és a Felszámolás B-je) az Én, a hóhér című szövegében az eichmanni alattvalói logikába képzeli bele magát, a harmincezer ember haláláért felelős, de pusztán csak parancsokat teljesítő, tehát mégsem felelős, tehát ártatlan hóhéréba.

Berg beleőrül ebbe az ellentmondásba. Képzelete eljuttatja ahhoz a felismeréshez, hogy „a külső kényszer másodlagos csupán, nem egyéb, mint a valódi akarat kivetülése, amely valóra válik, ha a való kedvez neki” (303.), de konkrét tapasztalata erről a valódi akaratról nincsen. Berg, a könyv szeretetreméltó, szomorú figurája, az egyetlen, aki a kommunista diktatúrában nem hajlandó részt venni a részvétlenség és hazudozás diskurzusában, internalizálja a gonoszt, hogy felelősséget vállalhasson érte, hogy ne kelljen konvencionális passzivitásba vonulnia, mint annyian, akik nem tesznek semmit azért, hogy a pusztítást megakadályozzák. Köves a jó börtönőr történetében feltárja Berg számára azt a kezdeti okot, azt a konkrét eseményt, amitől kezdve már semmi akadálya nincsen harmincezer ember kivégzésének, de Berg addigra már beleroppant az egy ember számára, egy hangnem, egy történet számára felfoghatatlan ellentmondásba.

A kezdeti ok Kertész Imrénél nem az a pillanat, amikor egy nem engedelmeskedő rabot felpofoz a „jó börtönőr”, hanem az, amikor elfogadja a számára felkínált szerepet. Persze, nincs más választása, muszáj elfogadnia. A pragmatikus gondolkodásmód egyszerűen tudomásul veszi, hogy az egyetlen reális lehetőség elfogadni és jól végezni el a ránk szabott feladatot – Kertész azt mutatja meg, hogy ez a konstrukció részint az ember eltárgyiasításához, részint a valóság önpusztító őrületébe vezet. Könnyű huszonvalahány évvel a totalitárius rendszerek összeomlása után belátni, mennyire fikcionált, a hatalom ideológiája szerint konstruált volt akkoriban a valóság, csakhogy Kertész mondatainak érvényessége nem szűnik meg a berlini fal lebontásával. A valóság fikciója, amelyben az ember csak ártatlan lehet, felelős, változtatni képes személy nem, folyamatosan, ebben a percben is konstruálódik. Kertész Bergje világosan megfogalmazta: „a külső kényszer másodlagos csupán, nem egyéb, mint a valódi akarat kivetülése, amely valóra válik, ha a való kedvez neki”.

Ez a bergi mondat ugyanúgy vonatkozhat egy terrorra épülő rendszerre, mint ahogyan a közélet hiábavalóságát, a tömeg kiszámíthatatlan erőszak-manifesztációit, a közösségben gondolkodás reménytelenségét propagáló jelen hatalmi formációira, ahol a szabadság többnyire nem terjed túl a privát szférán. A konvenciók anélkül hatnak és mentenek föl bármiféle felelősség-érzet alól, hogy tudnánk róluk. A pontos és éles megfogalmazás viszont kibillent a kényelmes (vagy pusztán elfogadott) szerepekből. A személyesség így jön létre, s nem valamiféle partikuláris identitás dédelgetésével, ami nem tenne mást lehetővé, mint a személy tárgyiasítását, belegyűrését valamiféle nagynak vélt történetbe, megrendelt végeredményű statisztikába, szórakoztató sorozatba.[3]

„Talán ezt akartam, igen: csak képzeletben ugyan és művi eszközökkel, de hatalmamba keríteni a valóságot, amely – nagyon is valószerűen – a hatalmában tart; alannyá változtatni örökös tárgyiságomat, névadónak lenni megnevezett helyett.” (A kudarc, 94–95.)

 

Amikor A kudarcban a Sorstalanság írásának folyamatáról (vagy ami nála ugyanaz: személyes létezésének kialakulásáról) beszél, az elviselhetetlenségig fokozza az írást körülvevő valóság pontosítását, egészen addig, ameddig az át nem fordul önmaga leleplezésébe. Az írás (vagy bármely más kreatív cselekvés) nem önközlésként hoz felszabadulást, hanem a világ megismerésének és a vele való interakciónak, egy radikálisan új lépésnek a megformálásaként. Az önközlés egyébként is az illúziók egyike. Micsoda is volna az én? A Sorstalanság Köves Gyurkája „csupán meghatározottságokból, reflexiókból és tropizmusokból áll: mindig és mindenütt kizárólag a világtól elszenvedett kín szólaltatja meg, különben beszélni sem tudna; ő sosem szólaltatja meg a világot.” (Gályanapló, 26.)

Tárgyból alannyá válni lázadást jelent, még ha a lázadás szemtanúi egyre inkább csak a közvetlen közelünkben élő Steiner bácsi és Fleischmann házaspár; alannyá válni kilépés a valóságot fenntartó közmegegyezésből; az alany mind az áldozat, mind a hóhér szerepét visszautasítja.[4]

Kertész Imre interjúiban többnyire szabadkozik, hogy nem kívánta ő az irodalmat radikálisan megújítani. Talán ez így is van, mégis mindegyik regénye új formát hozott létre, mivel az alannyá válás folyamata – még ha újra meg újra Auschwitzból indul is ki – a végtelenül változó valóságot próbálja hatalmába keríteni. És ha a valóság arrafelé változott, hogy Mauthausenben szerződtetett statiszták játsszák el a koncentrációs tábori életet, hogy a Nobel-díj sokak számára esetleg a holokauszt-ipar egyik manifesztációja, akkor Kertész Imre Felszámolás című regényének szereplője úgy van kitalálva, hogy Auschwitzban születik, tehát ártatlan, a szó eredeti értelmében ártatlan. Nem élhet úgy, hogy megfeledkezzék Auschwitzról, de nem élhet Auschwitz látványos fikcióvá tett (vagy éppen hazugsággá hazudott) tudatában sem. Az írás, az éveken át készülő regény lesz az életformája, az élete, a személyisége. Az írás számára a valóság előhívása. Szubjektumának, konkrét születési helyének és testén viselt stigmájának megformálása.

A szubjektum az eseményhez való hűség folyamatában jön létre, esemény pedig, Alain Badiou szerint, négy területen következhet be az ember életében: politika, matematika, művészet és szerelem.[5] A hűség nem passzív elfogadása egy adottságnak, hanem aktív, teremtő viszonyfolyamat. A Felszámolás B.-je két alapvető esemény ellentmondásában él: Auschwitz mint politikai esemény (közéletünk minőségének egyenes következménye) és a Judithoz fűződő szerelem eseménye. Az ellentmondás vagy létfelejtéshez, a személyesség feladásához vezet, vagy skizoid helyzethez.

Amit a regény többszörös közvetítettségével közvetít, az az egyetlen módja annak, hogy B. ne legyen hűtlen egyik eseményéhez sem: életét arra áldozza, hogy megírja a szeretet nem-visszavonásának, vagyis Auschwitz visszavonásának regényét, és Juditnak adja, hogy miután elolvasta (és ezzel felszabadul az Auschwitz-kísértette életből), égesse el.[6] Ahhoz, hogy szerelme ne rabja legyen az ő eseményének, hogy ő is alannyá lehessen az örökös tárgyiságában, az emlékezés kötelességét szabad döntéssé kellett transzformálnia. 

Az alapállapotról, az úgynevezett identitásról B. a huszadik század tapasztalataiból következő antropológiai tudás felől beszél az önmagát kereső Keserűnek:

 

„– Nem szabad ilyen helyzetbe kerülni, nem szabad megtudnod, hogy ki vagy – mondta. Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni ezt a beszélgetést. A katasztrófa korában élünk, minden ember a katasztrófa hordozója, ezért különös életművészetre van szükség, hogy fennmaradjunk, mondta. A katasztrófa emberének nincs sorsa, nincsenek tulajdonságai, nincs jelleme. […] Az ő számára nincs többé visszatérés az Én valamelyik középpontjába, valami szilárd és cáfolhatatlan énbizonyosságba: tehát a szó legvalódibb értelmében elveszett. Ez az Én nélküli lény a katasztrófa, az igazi Gonosz, mondta Bé, komikus módon anélkül, hogy ő maga gonosz lenne, habár minden gonosztettre képes.” (Felszámolás 70–71.)

 

Az Én, ha valóban kíváncsi vagyok rá, és nem érem be a brandek által felkínált ready-made identitásokkal, a személyesség ínségét egyre inkább kiaknázó perszonalizált termékekkel, egy formálható, mindenre képes, de erről a mindenről mit sem tudó valaki. Az Én-nélküli, komikus módon, szintén. És azért nem tud egyik sem semmit, mert hiába a kötelező iskolai oktatás,[7] hiába a múzeumok szervezte interaktív tárlatok, a televíziós kvíz-műsorok stb., ha mindaz, ami az emberrel korábban megtörténhetett – „A XVIII., de még a XIX. században is a »nép«, még akár jobbágy vagy pór mivoltában is inkább volt állat, mint dolog, amivé a XX. században lett.” (Gályanapló, 90.) –, nem válik személyes tapasztalattá, akkor mindaz, ami megtörtént, semmi más számára, mint néha ugyan hasznosítható, de tulajdonképpen száraz és unalmas információhalmaz.

A XX. századi folyamatot, az Én-nélküliséget, majd a mindenre elszántságot, a látványpolitika kiszolgáltatottságát „a pénz szellemiesült erőszakának”[8] a Kertész által is többször idézett Robert Musil hihetetlen élességgel láttatja A tulajdonságok nélküli ember című regényében: „Mert az emberi lény egyképp kész az emberevésre és a tiszta ész kritikájára, ugyanazokkal a meggyőződéseivel és tulajdonságaival viszi végbe akármelyiket, ha a körülmények úgy kívánják, és a hatalmas külső különbségeknek egészen parányi belső különbségek felelnek meg ennek során.”[9]

 A Kaddis B.-je a felkínált konvencionális szerepekből kilépve nemet mond a gyermekre, egy radikálisan új megjelenésére e földön. Az írás ugyan a határozott és a föltárt tapasztalatok fényében jogos NEM!-ről szól, de a formája, a meg nem született gyermeket megszólító kaddis – „sötét szemű kislány lennél-e? orrocskád környékén elszórt szeplők halvány pöttyeivel? vagy konok fiú? vidám és kemény szemed akár szürkéskék kavics?” – azért jöhetett létre, mert a Tanító úr személyiségének a közegből egyáltalán nem levezethető konzisztenciája volt, és ezzel megmentette B. életét, és azért is, mert azon az estén, amikor ezt elmeséli B., a zöldeskék szőnyegen feléje lépked az a nő, aki a szerelme lesz. A Felszámolásban ez a két esemény találkozik: B. egy olyan regényt ír, amelyben egyetlen ember számára visszavonja, nem, nem a szeretetet, mint a Keserű számára meghatározó Thomas Mann, B. fiktív (legalábbis nem olvasható) regénye Judit számára Auschwitzot vonja vissza.

Auschwitzot visszavonni B. számára személyisége elárulását jelenti, hűtlenséget az eseményéhez. Juditnak mégis megteszi, ami a szeretetnek egy végletes manifesztációja, és egyben rádöbbenés az események közötti összefüggésre, hiszen Judittal auschwitzi történetének felidézésekor szerettek egymásba. Önkéntes halála ezért nem dezertálás az életből, hanem valami egészen más. „A világrend fenntartásának gesztusa”, írja a Gályanaplóban (99) arról elmélkedve, hogy Kafka Az átváltozásban is és A perben is valójában önmagát gyilkoltatja meg, az előbbiben féregként, az utóbbiban hivatalnokként, és hogy ehhez konstruktívnak kell lennie, amihez „mélységes hagyományba kell gyökereznie, érvényes és megrendíthetetlen akaratban”. (uo. – kiemelés az eredetiben)

Kertész regényalakjai a konvenciók ellenében azt a történetet választják, amelyért felelősséget vállalhatnak. A történetek, az események viszont egymáshoz kapcsolódnak. Auschwitzhoz a szeretet? Igen, hisz szeretetre csak teljes személyiségével képes az ember, s ha személyiségének az Auschwitz-tapasztalat a része, akkor ezt a szakadékot kellene átugrani.

Iris Radischnak azt mondja Kertész Imre a beszélgetés végén: „Van még egy szó, a szeretet. Ezzel még szívesen kezdenék valami újat.” Jellemző, hogy ezt mondja. A mindenkori elszemélytelenítő hatalmi struktúrákkal szemben ez a lázadás formája.

 

 

[1]     Angol nyelvű változata elhangzott a 2013. október 4–5-én, a Collège de France és az École normale superieure-ben Imre Kertész: Éthique du récit et forme d’existence címmel megrendezett nemzetközi kollokviumon.

      Imre Kertész beklagt die „Holocaust-Industrie”. Die Zeit, 11 September 2013, http://www.zeit.de/kultur/literatur/2013-09/Imre-Kertesz-Vorab, magyarul: Népszabadság, 2013. szeptember 14.,  http://nol.hu/kult/a_teljes_kertesz-interju___holokauszt-bohoc_voltam_

[2]     „Elszemélytelenedésről” a Sorstalanság kapcsán a Gályanaplóban ír Kertész: „Egy elszemélytelenedés története, amely éppoly lassan és kérlelhetetlenül bontakozik ki, akár egy személyiségé lenne.” (21.)

      Kertész Imre műveit a következő kiadások alapján idézem: Sorstalanság. Századvég Kiadó, Budapest, 1993. A kudarc. Századvég Kiadó, Budapest, 1994. Kaddis a meg nem született gyermekért. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990. Gályanapló. Holnap Kiadó, Budapest, 1992. Mentés másként. Magvető Kiadó, Budapest, 2011.

[3]     Kertész a Mentés másként jegyzeteiben a valós történések mindennapos fikcionalizálásáról ír, a mindent elárasztó, pár egyszerű mitikus konvención alapuló mesékről, amivel szemben a fogyasztói passzivitásra nevelt embereknek nincs bátorsága vagy tudása ellenállni (Kertész az éppen elkezdődött 21. század egyik alaptraumájáról, a 9.11.-ről beszél): a végén óhatatlanul győzedelmeskedik a jó (melyik jó? Hát nyilván az, amelyik részint azt üzeni, hogy minden jól van úgy, ahogyan van, részint meg kasszasiker), győzedelmeskedik ez az úgynevezett jó, amelyhez „neked, a statisztának semmi közöd; erre a szerepre mindig egy sztárt szerződtetnek, s ennek kiváltsága, hogy életben marad, sőt, a kikötött gázsit is megkapja.” (102.)

[4]     „A konformizmus: ha az ember nem a valósággal, hanem a tényekkel keresi az összhangot. Mi a valóság? Röviden: önmagunk. Mik a tények? Röviden: a képtelenségek. A kettő kapcsolata, röviden: az erkölcsi élet, a sors. Vagy: nincs kapcsolat, ez a tények elfogadása a véletlenek és a hozzájuk való igazodások sorozata. Így a konformista maga is ténnyé, képtelenséggé válik. Elveszti szabadságát, felrobbantja centrumát, és szétszóródik a tények űrjében. Az ismeretlen, vészesen távolodó darabkákból soha többé nem tudja összerakni idegen életét. Az ember ellentétévé válik: géppé, skizofrénné, szörnyeteggé. Áldozat lesz és hóhér.” (Gályanapló, 14.)

[5]     Alain Badiou: Théorie du sujet, Éditions du Seuil, Paris, 1982.

[6]     Judit, kinek figurája szintén igen bonyolult közvetítések révén van fölépítve, teljesíti szerelme kívánságát, és elégeti a kéziratot, amitől fogva már nem külső kényszer az Auschwitzról való tudással élni, hanem személyes, szabad döntése.  (Judit a zsidó mitológiában az a nő, aki népe szabadulásáért Holofernesz fejét veszi; Holofernesz az iskolamester Shakespeare Lóvá tett lovagok című, nem hepienddel végződő komédiájának – s éppen ez Adrian Leverkühn egyik kedvelt darabja, amit meg is zenésít. Adrian Leverkühn pedig annak a regénynek a hőse, amely a Felszámolás Keserűje számára esemény, és amely regényt Kertész csak úgy nevez meg, mint amelyikben a Kilencedik szimfónia, vagyis a jó, a nemes, „amit emberinek mondanak” vissza van vonva – részletesebben: „Mi lesz a Kilencedikkel? Kertész Imre Felszámolásáról és Thomas Mann Doktor Faustusáról.” In: Selyem Zsuzsa: Fehérek közt. Vigilia, Budapest, 2007. 194–223.)

[7]     „Civilként Ilse Koch azt tanulta, hogy nem szabad ölni. Aztán amint Buchenwaldba került, megtanították neki, hogy ölni erény” – példázza Kertész Imre nevelésről és az egyén konzisztenciájáról szerzett tapasztalatát a Die Zeitnak adott interjújában.

[8]     A széplelkű, humanista pénzember, Arnheim önreflexív megfogalmazása Musilnál – Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember. Tandori Dezső fordítása. Kalligram, Pozsony, 1995. I. kötet. 553.

[9]     Ezt Ulrich, maga a tulajdonságok nélküli ember mondja. I. m. 393.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs