Miért éppen „kulturális” fordulat?

A Cultural Studies tudománypolitikai jelentése az amerikai irodalomtudományban a kilencvenes években

Horváth Györgyi  tanulmány, 2014, 57. évfolyam, 3. szám, 331. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

A humántudományok „nyelvi” és „kulturális” fordulatát nem mindig szokás megkülönböztetni egymástól.[1] Gyakori eljárás, hogy az értelmezők a fordulatot a 20. század hatvanas-kilencvenes éveire teszik, és azt az átfogó folyamatot értik rajta, melynek során a humántudományos elemzésekben a figyelem és kutatási fókusz áttevődött a társadalmi-gazdasági viszonyokról az egyének és közösségek sajátos jelentéskonstrukcióira. Ugyanakkor a „nyelvi” és a „kulturális” fordulat mégsem teljesen azonos egymással. Hiszen, mint arra Nancy Armstrong szemléletesen rámutatott, a „nyelvi” fordulat gyakorlatilag már a 20. század legelejétől kezdve megindult, hogy aztán olyan posztstrukturalista gondolkodók tevékenységében kulmináljon, mint Althusser, Derrida és Lacan, akik a nyelv szempontjából újragondolták a gondolkodó szubjektum és a tárgyi világ közti kapcsolatot; a „kulturális” fordulat viszont inkább ahhoz a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli folyamathoz kapcsolódik, melynek során a posztstrukturalista szemlélet kiterjedt a történelemre és a társadalomtudományokra, és hozzájárult egy olyan interdiszciplináris gyakorlat megerősödéséhez, mint amilyen a Cultural Studies volt (Armstrong 2001: 18). A „kulturális fordulat” terminus az irodalomtudományban is ehhez az utóbbi értelemhez kapcsolódik: azokat a fejleményeket szokás érteni rajta, melyek a nyolcvanas-kilencvenes évekre radikálisan átrajzolták az irodalomtudomány arculatát, és amelyek egyrészt az esztétikum átpolitizálódásával (és demokratizálódásával) függtek össze, másrészt, az előzőtől nem függetlenül, a diszciplináris határok fokozódó fellazulásával. Ezek a fejlemények az irodalomtudományban legelőször az észak-amerikai (részben pedig a brit, ausztrál) egyetemeken intézményesültek, mégpedig a nyolcvanas évektől kezdődően. Az elkövetkezőkben ezt a fordulatot szeretném a maga amerikai kontextusában szemléltetni.

A változás beállta jól tetten érhető az amerikai irodalomtudomány néhány meghatározó alakjának a kordiagnózisában. Hillis Miller 1989-ben már arról beszélt, hogy abban a tíz évben, mely Paul de Man Az olvasás allegóriái című munkájának 1979-es megjelenése óta eltelt, „az irodalom tanulmányozásának fókusza áthelyeződött annak »belső«, retorikai tanulmányozásáról az irodalom »külső« kapcsolatainak tanulmányozására, pszichológiai, történeti és szociológiai kontextusokban való elhelyezésére” (Miller 1989: 102). Az amerikai Angol Tanszékeken folyó tipikus munkát Isaiah Smithson 1994-ben így írja le: „azt kutatja, hogy hogyan jönnek létre az irodalmi kánonok; mik azok a konvenciók, amelyek révén bizonyos szövegeket »irodalmi«-ként határoztak meg; miért dominálnak bizonyos történetek és értelmezések, miközben másoknak azért is küzdeniük kell, hogy megjelenhessenek; kutatja a nemi, szexuális orientációbeli, az etnikai háttér, a politikai és a gazdasági hatalom által meghatározott különbségeket a szövegek megírásában, publikálásában és olvasásában; az írókat, szövegeket és olvasókat mint kulturális árucikkeket; azt, hogy milyen szerepe van az oktatási és más intézményeknek az oktatás tárgyainak, módszereinek és értékeinek a meghatározásában; és kutatja az oktatási intézményeket, kormányokat, üzleti érdekeket és más kulturális összetevőket egybefűző viszonyokat” (Smithson 4-5). De még jobban szemlélteti a változásokat az úgynevezett „Bernheimer-jelentés”, melyet Charles Bernheimer készített kilenc kollégájával 1993-ban az American Comparative Literature Association-nek, az ACLA-nak az összehasonlító irodalomtudomány korabeli helyzetéről (Bernheimer 1995b). Bernheimer jelentésének kiindulópontja – mely máris a két korábbi jelentéssel, azaz Levin 1965-ös és Greene 1975-ös jelentéseivel szemben helyezi el – az, hogy az irodalom tanulmányozásában háttérbe szorultak a korábban preferált nemzeti és nyelvi identitások (40). „[Az, ahogyan ma tanulmányozzák az irodalmat] a diskurzus, kultúra, ideológia, faj és társadalmi nem kibővült területein, olyannyira különbözik az irodalom tanulmányozásainak régi módjaitól, melyek szerzők, nemzetek, korszakok és műfajok szerint szerveződtek, hogy az »irodalom« terminus talán nem is írja le adekvát módon tudományterületünknek a tárgyát […]. Az irodalmi jelenségek többé nem kizárólagos tárgyai a tudományterületünknek. Ehelyett az irodalmi szövegeket inkább úgy közelítik meg, mint amik csak egyikét képezik a számtalan diszkurzív gyakorlatnak a kulturális termelés összetett, változékony és gyakran ellentmondásos területén. Ez a terület magának az interdiszciplinaritásnak a fogalmát hozza játékba” – fejti ki Bernheimer (42). Bernheimer jelentéséből egyszerre olvasható ki az irodalom hagyományos diszciplináris határainak a kitágítására vonatkozó diagnózis, és, mint azt két évvel később a jelentése elé csatolt bevezetőben írta, az irodalom „humanisztikus felfogásának” a bukása is. Hiszen, mint írja, „magának az irodalomnak mint a kutatás tárgyának az identitása az, ami többé már nem magától értetődő”, mivel az irodalomtudományt többé nem lehet úgy definiálni, mint aminek tárgya „az irodalmiság és az irodalmi jelenségek”, mivel ez „megkérdőjelezhető ideológiai pozíciót feltételez”. Az irodalom új megközelítésének gyakorlatát ehelyett az jellemzi, hogy „nyíltan érdeklődik az esztétikaitól eltérő értékek iránt is, avagy, másként szólva, az iránt, hogy az esztétikumot az értékek egy széles spektrumának kontextusában szituálja” (Bernheimer 1995a: 2-3, 11).

Bernheimer jelentése 1993-ban íródott. A dátumból jól látszik, hogy az irodalomtudománynak az esztétikum átpolitizálódása és az interdiszciplinaritás felé nyitó fordulata a kilencvenes évek elejére Amerikában már végbement, és olyannyira előrehaladott volt, hogy nemcsak a nagyfokú intézményesülés fázisát érte el, hanem a körébe tartozó elemző gyakorlatok is centrális szerepre tettek szert a korban rendelkezésre álló elemző perspektívák között. Tanulságos ugyanakkor felfigyelni arra, hogy Bernheimer sehol nem használja a végbement változások jelölésére a „kulturális fordulat” szót, és a jelentését kommentálók nagy része is inkább a Cultural Studies irányába történő elmozdulásként hivatkozza azt a folyamatot, melyet Bernheimer a jelentésében diagnosztizál (és követhető, követendő irányként értékel). Így például Michael Riffaterre úgy összegzi Bernheimer írását, miszerint „világos, hogy a jelentés javaslata az, hogy az összehasonlító irodalomtudományt közelebb kell hozni a Cultural Studies területéhez, úgy, hogy be kell kebelezni annak bizonyos részterületeit és módszereinek legtöbbjét” (Bernheimer 1995a: 66). Hasonlóképp értékelte a jelentést Peter Brooks, Rey Chow, Jonathan Culler, Elizabeth Fox-Genovese, Françoise Lionnet, Marjorie Perloff és Mary Russo is (Bernheimer 1995a: 99, 114-115, 119, 141, 173, 180, 188).

Ezen a ponton érdemes egy (hosszabb) megjegyzést tenni. A Cultural Studies itt egyértelműen gyűjtőcímke, azaz nem azonos az elsősorban Hoggart, Thompson, Williams és Hall nevével fémjelzett, 1964-től a birminghami Centre for Contemporary Cultural Studies körül kikristályosodó brit kritikai kultúrakutató hagyománnyal, hanem annál jóval átfogóbb a használati értéke. A Cultural Studiesnak a brittől eltérő amerikai jelentésmezejét, használati és stratégiai (helyi)értékeit nem könnyű leírni, nem utolsósorban épp azért, mert a Cultural Studies úgynevezett „utazó” fogalom (vö. Said 1982), azaz a történetileg változó jelentésére több lokális kontextus is kihatott. Kérdés, miért épp a Cultural Studies vált a Bernheimer által diagnosztizált irodalomtudományon belüli változások jelölőjévé. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának amerikai humántudománya számtalan írásos dokumentumot hagyott hátra, melyek ezen a ponton hasznosak lehetnek a számunkra: ezekből ugyanis jól kiolvasható, hogy a „Cultural Studies boom” Amerikában ekkorra érte el azt a mértéket, hogy a Cultural Studies az amerikai humántudományos szcénán nagy mértékben láthatóvá vált, és ezzel párhuzamosan erőteljesen megjelent széleskörű megvitatásának az igénye, mely igényből nem hiányoztak azok az öndefiníciós kísérletek sem, melyek a brit hagyományhoz képest próbálták meg leírni az amerikai Cultural Studies mineműségét. Ugyanakkor sokatmondó, hogy Robert Con Davis 1994-ben egy az amerikanisztika kulturális fordulatáról szóló kerekasztal-beszélgetésben már egyenesen a Cultural Studies irodalomtudományi boomjának „második fázisát” diagnosztizálja, mondván, „úgy látom, hogy az Egyesült Államokban a Cultural Studies második fázisába érkezett. Már majdhogynem túl vagyunk azon a ponton, amikor még érdekes azzal kapcsolatos alapismereteket ismételgetni, hogy mi is a Cultural Studies, és hogy honnan jön. A Cultural Studies mára már az amerikai oktatás egyik ténye” (Graff – Radway – Rajan – Con Davis 1994: 25).

Noha történtek kísérletek az amerikai irodalom- (és humán-) tudományokban arra, hogy „az Amerikában egyre gyorsuló ütemben láthatóvá váló Cultural Studies”-t (Nelson: 1996: 273) a brithez közelítsék – ennek leghíresebb és legtöbbet hivatkozott példája Cary Nelson eredetileg 1991-ben megjelent kiáltvány-tanulmánya (Nelson 1996) –, széleskörű konszenzust mégis inkább az az elképzelés élvez, mely szerint az amerikai Cultural Studies nemcsak hogy nem azonos a hasonnevű brit hagyománnyal, hanem nem is illeszkedik vele monokauzális leszármazási sorba. Azaz az amerikai Cultural Studies önmegértésében legalább annyira fontosak a hatvanas évek végétől feltűnő más irodalomelméleti és humántudományos irányzatoktól (sőt, civil mozgalmaktól) nyert inspirációk, hatások és a velük létesített kölcsönkapcsolatok, mint a brit hagyomány. Az egyszerű leszármazási sorok, egyirányú hatások, ok-okozati viszonyok helyett sokkal helyesebb a körkörös kauzalitás, a többirányú meghatározottság, az oda-vissza irányú szellemi kölcsönzések és inspirációk komplex viszonyrendszerében elhelyezni azt, ahogyan a gender, etnikai, posztkoloniális elméletek, az újhistorizmus, a brit kritikai kultúrakutatás, a kulturális materializmus és a (főleg) Derrida, Lacan, Foucault és Lyotard nevével fémjelzett francia posztstrukturalizmus együttesen az irodalom (és kultúra) valamifajta új szemléletét kialakították a nyolcvanas évek végére – korántsem függetlenül a nyugati marxizmus (főleg Althusser és Gramsci) hatásától, a kritikai elmélettől, a film- és médiatudományoktól vagy éppen az antropológia, szociológia és pszichológia új, antihumanista irányzataitól. Ilyen értelemben használja/tárgyalja a Cultural Studiest – hogy csak néhány ismertebb, a kilencvenes évek elején publikált amerikai antológiára hivatkozzak – a John Storey szerkesztette 1996-os tanulmánygyűjtemény, mely a Cultural Studies mineműségéről alkotott korabeli véleményeket gyűjti egybe, vagy Simon During először 1993-ban megjelent, azóta több kiadást megért Cultural Studies Readerje, de ilyen értelemben használták a Bernheimer jelentéséhez fentebb hozzászólók is. És akkor még szó sem esett a tudományos tudás ezen új formáit lehetővé tevő társadalmi környezetről, történeti-társadalmi folyamatokról: az amerikai társadalomban a hatvanas évektől kezdődően hangsúlyosan jelen lévő emberjogi, nő, meleg és háborúellenes mozgalmakról (vagy akár az amerikai felsőoktatásnak a második világháborút követő olyan mérvű expanziójáról, melynek eredményeképpen a nyolcvanas évek végére az Egyesült Államok lakosságának gyakorlatilag a fele egyetemre vagy főiskolára került – az adathoz lásd Gerald Graff megjegyzését: Graff – Radway – Rajan – Con Davis 1994: 30). Mindezek a mozgalmak – mint arra Janice Radway rámutatott – egyaránt a kultúra, a hatalom és a reprezentáció közti kapcsolatok természetére kérdeztek rá, „azért, hogy megkérdőjelezzék azt a módot, ahogyan a saját szubjektumuk pozicionálva és alávetve van ezeknek a kapcsolatoknak”, s mint ilyenek, részét képezik annak a hagyománynak, mely a reprezentáció kérdésére összpontosít, és „különféle társadalmi gyakorlatok komplex, széttartó és konfliktusos készletéből áll”, és amely, Radway szerint, együttesen a Cultural Studies hagyományát adja ki, mégpedig úgy, hogy ennek a hagyománynak „a birminghami projekt csak egyik virágzása volt”, és nem kizárólagos eredője (Graff – Radway – Rajan – Con Davis 1994: 30-31). A Cultural Studies tehát a diszciplináris és társadalmi-történeti változásoknak egy olyan komplex viszonyhálózatába illeszkedett Amerikában, mely (a brit kultúrakutató hagyományhoz hasonlóan) túlterjedt az egyetemek falain, és együttesen a kultúra egy olyan szemléletét vonta magával, melyben – egyelőre elégedjünk meg ennyivel – kitüntetett kérdésnek számított a kultúra, a hatalom és a reprezentáció összefüggése. Az, hogy Bernheimer jelentését többen elsősorban a Cultural Studies felé nyitónak érzékelték, sokkal inkább a Cultural Studies azon jellegének volt köszönhető, hogy azok közül a Radway által felsorolt irányzatok közül, melyek mind rendre a kultúra hagyományos, elit és humanisztikus definíciójának a kritikájával foglalkoztak, 1993-ban épp a Cultural Studies bírt a legnagyobb újdonságerővel, és az intézményeken belüli hívószó-jellege is a leghatékonyabb volt. Valójában a Cultural Studiesnak inkább a „Cultural” szócskája tudott mozgósító erővel hatni, hiszen átfogó terminust kínált azoknak a kritikai gyakorlatoknak a komplex készletére, melyek a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve gyors ütemben jelentek meg az amerikai humántudományokban.

Ha komplex az a viszony, mely az amerikai Cultural Studiest a hatvanas évek végétől feltűnő más humántudományos irányzatokhoz és civil mozgalmakhoz kapcsolja, hasonlóképpen komplex az a viszony is, mely a Cultural Studiest a szűkebb értelemben vett irodalomtudományos diskurzusokkal köti össze. Közismert, hogy a birminghami kezdeményezés is a kultúra egy túl szűknek bizonyult definíciója ellenében született meg (During 1993: 3), de ez a kritikai jelleg más, jóval „irodalomtudományosabb” diskurzusoknak is a sajátja, olyan diskurzusoké, melyeknek a Cultural Studies-zal való kapcsolata szintén igencsak összetett. A hatvanas évek végétől, hetvenesek elejétől kezdődően gyakorlatilag lehetetlen olyan, a kultúra-hatalom-reprezentáció hármasával foglalkozó irodalomtudományos perspektívára rámutatni, mely mereven elhatárolható lenne más irodalomtudományos-irodalomelméleti irányzatok belátásaitól és hatásaitól. Jellemző, hogy nemcsak az egyes teoretikus szövegek, de rendszerint maguk a nevesebb kutatók is több irányzat metszéspontjában helyezkednek el. Példának okért, ha csak a Gender Studiest vesszük, ez az értelmezői irány a hetvenes évek közepétől egyre markánsabban kapcsolódik a francia posztstrukturalizmushoz, és több gender-kutató irodalomtudós egyben más irányzatok alapszövegeit egybegyűjtő antológiáikban is rendre felbukkan, ha nem egyenesen középponti alakként tételeződik (mint amilyen például Gayatri Chakravorty Spivak a marxista és posztkoloniális, vagy bell hooks az Afro-American Studies diskurzusaiban – hogy csak a legeklatánsabb példákat soroljam). De nem kell a Gender Studies-ig elmenni, hogy belássuk, az egyes irodalomtudományos értelmezői perspektívák, ahogy a hatvanas évek végétől, hetvenesek elejétől sorrendben felbukkannak, és egy-egy új címke alatt megjelennek, kölcsönösen hatnak egymásra. Dollimore és Sinfield például egyszerre szerepelnek a kulturális materializmus, az újhistorizmus és a kritikai kultúrakutatás címkéi alatt, a brit kritikai kultúrakutató hagyomány jelentős mértékben támaszkodik a gender-elméletekre, a nyugati marxista elméletekre és kulturális antropológiai belátásokra (sőt, később a posztkoloniális elméletre is), ahogy a feminista elmélet is bonyolult kölcsönkapcsolatba ágyazódik, melynek meglétét éppen az alapfeltevések egy részének azonossága teszi lehetővé (vö. Lowder Newton 1989; Simpson 1994; Brantlinger 1994). Persze nyilvánvaló, hogy minden egyes ilyen irányzat olyan történetileg (és földrajzilag) jól szituálható tudományos gyakorlatokból áll össze, melyek nem felcserélhetők és helyettesíthetők egymással, következésképpen más és más pozíciót foglalnak el abban a komplex hálózatban, mely együttmunkálkodásuk eredményeképpen legkésőbb a nyolcvanas évek végére kialakult, és amelyet az adott korban rendelkezésre álló értelmezői készletek és módszertani feltevések együttesének nevezhetünk, de kár lenne tagadni, hogy ezek az irányzatok a nyolcvanas évekre gyakorlatilag már nem foghatók fel egymástól elszigetelt irányzatokként. (Ezt a közeledést – és különösen a más diszciplínák iránti nyitottságot – természetesen jelentős mértékben elősegítette a „szöveg”-nek a francia posztstrukturalizmus amerikai recepciója révén bevetté vált új értelmezése is, mely szerint minden szöveg, ami „a nyelv útján artikulálódik” (lásd Culler 1997: 9). Több értelmező a posztstrukturalizmus ezen szövegfogalmának erőteljes beemelését egyébként úgy említi, mint egyikét azoknak a sajátságoknak, amelyek tendenciálisan jól elkülönítik egymástól a Cultural Studies brit és amerikai ágát, mondván, a második eleve a humanisztikus szubjektum bukása utáni pozícióból indult. Ennek kapcsán nevezte a brit kritikai kultúrakutató hagyománnyal szoros kapcsolatot ápoló Lawrence Grossberg és Richard Johnson az amerikai Cultural Studiest például „poszt-posztstrukturalizmus”-nak).

A Cultural Studies tehát a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján olyannyira kiterjedt értelmet nyert, hogy többek között a fentebb tárgyalt „politizáló” – kultúra, hatalom és reprezentáció összefonódásaira érzékeny, azokra reflektáló – irányzatok egyfajta gyűjtőcímkéjeként is kezdett funkcionálni – és nemcsak Amerikában, hanem a globalizálódó humántudományos nyilvánosság (és piac) révén egyre jobban éreztette ezen jelentését az országhatárokon kívül is.[2] Mint ilyen, „folyamatosan csúszó jelölő” volt (illetve mindmáig az), és értelmezői gyakorlatok egy távolról sem egységes, nem egykönnyen leírható halmazát jelölte, melyet jól jelez önmagában már az is, hogy megjelent az igény a túlzottan is átfogó címke pontosítására, átnevezésére, sőt, stratégiai kisajátítására (azaz a saját tudományos munka Cultural Studies-ként történő „divatos újrafazonírozására”) is. A túl széleskörű használat elleni felszólalás talán legszemléletesebb példája Cary Nelson polemikus, sokat hivatkozott 1991-es kiáltvány-tanulmánya volt, ahol Nelson az 1990 áprilisában az University of Illinois-on tartott Cultural Studies-konferenciára visszaemlékezve adott hangot félelmének, miszerint a Cultural Studies ottani értelmezése olyannyira nyitott volt, hogy gyakorlatilag szinte minden, kortárs humántudományos elemző perspektíva belefért. Ezért Nelson egy idő után az általa preferált, a brit hagyománnyal szorosabb kapcsolatot ápoló Cultural Studies-típust „engaged Cultural Studies”-ként [elkötelezett Cultural Studies-ként] kezdte leírni (Nelson 1996); míg például Spivak a brit és az amerikai terminus zavaró egybeesésének kiküszöbölésére a „Culture Studies” terminust használta ekkor, hogy ezzel nevezze meg a szövegek amerikai tanulmányozásának új, immáron paradigmaképző módjait (Spivak 1990). A kultúrakutatás brit hagyományával szoros kapcsolatokat ápoló kanadai Alan O’Connor 1989-ben egyenesen azon félelmének adott hangot, hogy amerikai intézményesülésével párhuzamosan a Cultural Studies azonos lesz „a posztmodern elméletekkel” (O’Connor 1996: 12), a szintén brit irányultságú Lawrence Grossberg médiakutató pedig egyik 1988-as szövegében azt fogalmazta meg, hogy a Cultural Studies címkéje „a legutóbbi jelölője annak, amit »kritikai elméletnek« hívnak különféle egyetemi szervezetekben” (idézi Pfister 1993: 291). Szintén Grossberg az, aki másutt a Cultural Studies fogalmi képlékenységének a negatív következményeit is jelzi, amikor rámutat a fogalom fokozatos kiüresedésének és divatszóvá válásának a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján mind erőteljesebben érezhető veszélyére: „A Cultural Studies gyorsan halad az értelmiségi és egyetemi élet fősodra felé az Egyesült Államokban […] A Cultural Studies egyre inkább árucikké válik és intézményesül. […]. Árucikként kevés önazonossága van, és csakis mozgékonysága miatt ünneplik, illetve azért, mert megvan a képessége ahhoz, hogy további tőkét hozzon létre. Intézményes helyként, éppen azokba az egyetemi és diszciplináris protokollokba íródik vissza, melyek ellen mindig is küzdött” (Grossberg 1996: 178). A fentebb idézett véleményekből jól érezhető, hogy a „Cultural Studies” terminus eddigre már olyannyira kiterjedt, többrétegű (és az „eredeti” brit használatától eltérő) jelentésmezővel bírt, mely hovatovább a terminus jelölő funkcióját veszélyeztette – leszámítva a korszerűség jelentéstartományát, melyhez a Cultural Studies teljes egyértelműséggel kapcsolódott, sőt, (tudománystratégiailag jól felhasználható) szinonimájává vált (vö. Storey 1996: 8). A Cultural Studies árfolyamát tehát igen magasan jegyezték a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának amerikai humántudományában – nem csoda, hogy mindenki igyekezett beszerezni a maga „részvényét”.

A Cultural Studies tehát a korszerűséget jelölő hívószóvá vált az amerikai irodalomtudományban és a társdiszciplínáiban is. A gyors áttörés, mint láttuk, nemegyszer meglepte és aggodalommal töltötte el mindazokat, akik már korábban is a Cultural Studiest „csinálók” köré sorolták magukat (főleg a brit kritikai kultúrakutatással ismerős, abban már nevet szerzett kutatókat). A félelmek egy része erőteljesen kapcsolódott magához az intézményesülés folyamatához is. Többen jelezték a véleményüket, miszerint a Cultural Studies természete szerint – kritikai irányzat lévén – épphogy idegen kellene legyen attól a gyors intézményesülési folyamattól, melyen Amerikában a kilencvenes évek elejére átesett. A Cultural Studies ugyanis a brit hagyományban, mint O’Connor írja, „politikailag elkötelezett kulturális gyakorlat volt, és nem értékektől független tudomány”, mely elsősorban kutatók közös munkáján alapult, szemben az Amerikában jellemző felfogással, mely szerint a Cultural Studies nem annyira praxis, mint inkább önálló tudományterület, tanszékekkel, kiadható egyetemi képesítésekkel, szakmai találkozókkal, és ahol elsősorban nem a csoport-, hanem az egyéni kutatómunka a jellemző (O’Connor 1996: 187). „A módszerek és tudások kodifikációja (ahogyan például az egyetemi szakok tanterveiben vagy a »módszertanról« szóló kurzusok révén intézményesülnek) szembemegy a kritikai kultúrakutatás hagyományának néhány főbb jellegzetességével: azzal, hogy nyitott és teoretikusan képlékeny, hogy reflexív, sőt, önreflexív tónusú, és különösen azzal, hogy fontos benne a kritika” – írja például Richard Johnson is (Johnson 1996: 75). Hasonló érvelés található Cary Nelson 1991-es kiáltvány-tanulmányának egyes kiáltványpontjai között is (Nelson 1996: 285).

A fenti félelmek nagyon is érthetőnek tűnnek, ha belegondolunk, hogy egy olyan kulturális praxis művelőinek részéről hangzottak el, amelyben mindig is fontos volt az intézményesített tudás kritikája. Érdemes felfigyelni arra, hogy az intézményesülést éppen annak veszélyeként fogják fel, hogy el fog veszni a tudás politikai természetére irányuló reflexió: ilyen értelemben beszél O’Connor a tudomány „értékektől független” jellegéről vagy Nelson a „diszciplináris tudásról”. Az intézményesített tudás nem-kritikai, a fennálló hatalmi egyenlőtlenségeket újratermelő természetéhez kapcsolódó aggodalmak persze szorosan kapcsolódnak ahhoz a kérdéshez, hogy milyen tudás közvetítésére, megőrzésére vagy kidolgozására hivatott egyáltalán egy tudományos intézmény (avagy egyetem) – magyarán, mi egyáltalán a feladata. A (humántudományos) tudás átpolitizálódása ennyiben szükségszerűen vonja maga után az egyetemek szerepének (és a falai között folyó munkának) az átértékelését is. 1988-ban Jonathan Culler például az egyetem két modelljét különböztette meg. Az első modell szerint az egyetem a kulturális örökség közvetítője, és az az ideológiai funkciója, hogy újratermelje a kultúrát és a társadalmi rendet. A kulturális jelenségek tanulmányozásának a funkciója egy ilyen egyetem falai között „a kulturális örökség legfontosabb műveinek a megvilágítása”. A második modell szerint viszont az egyetem az új tudás létrehozásának a helye, ahol a tanulmányok nem a megőrzés, hanem az innováció jegyében állnak, és céljuk nem a társadalmi rend újratermelése, hanem a fennálló hatalmi egyenlőtlenségek mérséklése (Smithson 1994: 1; a Cultural Studies-paradigma demokratizáló jellegéhez lásd még Ickstadt 2002). Nyilvánvaló, hogy a Cultural Studies-paradigma csakis az egyetem intézményének egy ilyen második típusú felfogásában juthatott érvényre – azaz a tudás maga volt az, ami átpolitizálttá vált. Ez azt is jelenti, hogy a politika úgy jelent meg, mint ami a lehetőségfeltétele a tudásnak, az érvényes kijelentések megtételének – és nem olyasvalami, ami a tudáshoz utólagosan, esetlegesen (és kiiktathatóan) kapcsolódik. Mindez értelemszerűen abba az irányba tolta az értelmezőket, hogy fokozottan reflektáljanak és önreflektáljanak a kijelentések, érvényességigények és általában a „tudások” politikai lehetőségfeltételeire.

Az így felfogott (humántudományos) tudás felől érthető meg az, hogy a Cultural Studies-paradigmán belül miképpen értelmeződik a kultúra (és benne az irodalom) fogalma. Hiszen, mint John Fiske írja, „a kultúra kifejezés, ahogy azt a »Cultural Studies« terminusban használják, nem esztétikai és nem is humanisztikus hangsúlyú, hanem politikai” (Fiske 1996: 115). Kitüntetett szerepet ítél meg a politikai jellegnek John Storey is, amikor a Cultural Studies-nak azokból a változatos jelentéseiből, melyek 1996-ban használatban voltak, három közös pontot emel ki. Ezek a következők: 1) A Cultural Studies tárgya nem a szűk értelemben vett kultúra, azaz nem az esztétikai kiválóságnak vagy az esztétikai, szellemi és intellektuális fejlődés folyamatának a tárgyai, hanem Raymond Williamsnek a kulturális antropológiától kölcsönzött kultúradefiníciója, azaz: „egy sajátos életmód [way of life], akár egy népé, egy korszaké vagy emberek egy csoportjáé” (Williams 1976: 90). 2) Közös előfeltevés továbbá, hogy a kultúra politikai természetű egy nagyon speciális értelemben, azaz „először is, a kulturális folyamatok szorosan összefüggenek társadalmi viszonyokkal, különösen osztályok közti viszonyokkal és osztályformálódásokkal, szexuális különbségekkel, a társadalmi viszonyok faji strukturálódásával és az életkorhoz kapcsolódó elnyomásokkal […]. Másodsorban a kultúra hatalommal jár, és hozzájárul azokhoz az aszimmetriákhoz, melyek az egyes egyének és társadalmi csoportok között fennállnak abban, hogy mennyire képesek meghatározni és megvalósítani a szükségleteiket. Harmadrészt, az előző kettőből következik, hogy a kultúra sem nem autonóm, sem nem kívülről meghatározott terület, hanem a társadalmi különbségek és küzdelmek helye” (Richard Johnsontól idézi Storey 1996: 3). 3) Közös előfeltevés továbbá, hogy a kulturális szövegeknek és gyakorlatoknak nincsen inherens jelentése, hanem azok mindig egy adott kontextusban jönnek létre, egy adott történeti helyzetben, egy (vagy több) adott diskurzusban; következésképp a jelentés társadalmi folyamat eredménye – a szöveg vagy gyakorlat tehát nem eredete a jelentésnek, hanem az a hely, ahol az (egymással küzdő) jelentés(ek) kifejeződhet(nek). Ezért van az, hogy ebből a perspektívából nézve a kultúra az ideológiai küzdelem egyik legfőbb színhelyévé válik: hiszen a kultúra a potenciális ellenállásnak vagy a fennálló hatalmi viszonyok általi bekebelezésnek, bonyolult alkufolyamatoknak a helye (Storey 1996: 4).

Ezen a ponton érdemes tenni még egy megjegyzést. Az „ideológia” a Cultural Studies hagyományában „nem olyan meggyőződéseket jelöl, melyekkel nem értünk egyet (mint ahogy a »rasszista ideológia« kifejezésben szerepel), hanem azoknak a diskurzusoknak és képeknek az imaginárius készletét jelenti, amelyek a legelterjedtebb tudásokat és értékeket konstituálják – azaz magát a »józan ész«-t” (During 1993: 5). Az „ideológia” fogalma tehát radikálisan mást takar, mint amilyen értelemben a hétköznapi szóhasználatban meggyökeresedett: nem ellentéte a „józan észnek”, hanem épp hogy konstituálja annak aktuális tartalmát. „Józan ész” és „ideológia” kapcsolatának eme újszerű tételezése különösen idegen gondolat lehet a magyar olvasónak, hiszen kelet-európai kontextusban az ideológia fogalmát mindmáig erőteljesen átjárják az államszocializmus idején szerzett tapasztalatok, ahogy az a vélekedés is általános, miszerint a tudomány és a művészetek ideális esetben „túl vannak” az ideológián. Erre mutat rá Michael D. Kennedy Kelet-Európa-kutató, amikor kiemeli, hogy „míg a kommunista ideológiák tényleg nyilvánvalóak, addig más diskurzusok ideologikus működése nem az. Annak egyik oka, hogy a civil társadalmat [köztük a tudományt és a művészeteket] valamiképpen »ideológiákat megelőzőnek« tartják, és úgy vélik, hogy annak támogatói pusztán »értelmes, gondolkodó emberek«, az, hogy a civil társadalom ideológiai működése sokkal inkább hasonlít azokéra a hajlékony, bonyolult és egymásnak is ellentmondó diskurzusokéra, melyek a legtöbb Cultural Studies-vizsgálat tárgyát képezik [object of most cultural studies]” (Kennedy 1994: 25). Ezzel szemben a Cultural Studies ideológiafogalma az ideológia képzetes, imaginárius jellegét hangsúlyozza, és az egyének aktív és tudattalan hozzájárulását az ideológia fennmaradásához (vö. Althusser 1996).

 

A kultúra-hatalom-reprezentáció összefüggéseit tematizáló elképzeléseket tehát, melyek együttesen hozzájárultak a kulturális fordulathoz, és először a Cultural Studies címkéje alatt egyesültek, nem úgy kell elgondolnunk mint dogmává merevedett értelmezői iskolákat, hanem inkább megoldási javaslatok folyton változó, mozgásban lévő kritikai készletét. Az észak-amerikai egyetemek irodalomtudományában beállt „kulturális fordulat” sokszorosan kötődik a nyugati baloldali gondolkodás fentebb leírt hagyományához, továbbá az adott társadalmak különféle baloldali mozgalmaihoz és tudománypolitikai változásaihoz – ez a többszörös baloldali kötődés pedig élesen megkülönbözteti a magyar irodalomtudomány „kulturális fordulatától”. Ennek a különbségnek a részletes kifejtése azonban már egy másik tanulmány témája.

 

Bibliográfia

Althusser, Louis 1996: „Ideológia és ideologikus államapparátusok. Jegyzetek egy kutatáshoz”. Ford. László Kinga. Kiss Attila Atilla – Kovács Sándor s.k. – Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv I., Szeged: ICTUS és JATE Irodalomelmélet Csoport, 373-412. 

Armstrong, Nancy 2001: „Who’s Afraid of the Cultural Turn?”. Differences 12: 1 (2001) 17-49.

Bernheimer, Charles 1995a (ed): Comparative Literature in the Age of Multiculturalism. Baltimore: The Johns Hopkins UP.

Bernheimer, Charles 1995b: „The Bernheimer Report, 1993”. Bernheimer 1995a: 39-48.

Brantlinger, Patrick 1994: „Cultural Studies versus the New Historicism”. Smithson – Ruff 1994: 43-58.

Culler, Jonathan 1997: Dekonstrukció. [1982] Budapest: Osiris–Gond.

During, Simon 1993 (ed): The Cultural Studies Reader. London–New York: Routledge. (Second edition, 1999)

Fiske, John 1996: „British Cultural Studies and Television”. Storey 1996: 115-146. Eredeti megjelenés: Channels of Discourse. Ed. Robert Allen, Chapel Hill: University of North Carolina Press, 1987. 254-289.]

Graff, Gerald – Radway, Janice – Rajan, Gita – Con David, Robert 1994: „A Dialog on Institutionalizing Cultural Studies”. Smithson – Ruff 1994: 24-42.

Grossberg, Lawrence 1996: „The Circulation of Cultural Studies”. Storey 1996: 178-186. Eredeti megjelenés: Critical Studies in Mass Communication vol. 6, no. 4. (December 1989) 413-421.

Ickstadt, Heinz 2002: „American Studies in an Age of Globalization”. American Quarterly 54: 4 (Dec 2002) pp. 543-562.

Johnson, Richard 1996: „What is Cultural Studies Anyway?”. Storey 1996: 75-114. Eredeti megjelenés: Social Text 16 (1986-86) 38-80.]

Kennedy, Michael D. 1994: Envisioning Eastern Europe. Postcommunist Cultural Studies. Ann Arbor: The University of Michigan Press.

Lowder Newton, Judith 1989: „History as Usual? Feminism and the ’New Historicism’”. The New Historicism, ed. H. Aram Veeser, New York – London: Routledge. 153-168.

Miller, Hillis 1989: „The Function of Literary Theory at the Present Time”. The Future of Literary Theory, ed. Ralph Cohen, New York: Routledge 102-111.

Nelson, Cary 1996: „Always already cultural studies: academic conferences and manifesto”. Storey 1996: 273-286. Eredeti megjelenés: The Journal of the Midwest Modern Language Association vol. 24, no. 1 (Spring 1991) 24-38.

O’Connor, Alan 1996: „The problem of American cultural studies”. Storey 1996: 187-196. Eredeti megjelenés: Critical Studies in Mass Communication vol. 6, no. 4. (December 1989) 404-412.

Pfister, Joel 1996: „The Americanization of cultural studies”. Storey 1996: 287-299. Eredeti megjelenés: Yale Journal of Criticism 4 (1991) pp. 199-229.

Said, Edward 1982: „Traveling Theory”. The Edward Said Reader, ed. Moustafa Bayoumi – Andrew Rubin, New York: Vintage, 2000. 195-217.

Simpson, David 1994: „Feminisms and Feminizations of the Postmodern”. Feminism and Postmodernism. Eds. Margaret Ferguson – Jennifer Wicke, Durham – London: Duke University Press. 53-68.

Smithson, Isaiah 1994: „Introduction. Institutionalizing Culture Studies”. Smithson – Ruff 1994: 1-24.

Smithson, Isaiah – Ruff, Nancy 1994: English Studies / Cultural Studies. Institutionalizing Dissent. Urbana: University of Illinois Press.

Spivak, Gayatri Chakravorty 1990: „The Making of Americans, the Teaching of English, and the Future of Culture Studies”. New Literary History 21 (1990): 781-798.

Storey, John (ed) 1996: What is Cultural Studies? A Reader. New York: Arnold.

Williams, Raymond 1976: Keywords. London: Fontana. (Second edition, 1983)

 

 

[1]     Jelen írás részlet egy (egyelőre publikálatlan) könyvből, mely 2007 és 2010 között íródott. A megírás idején Bolyai posztdoktori ösztöndíjas voltam.

[2]     Storey szerint jól mutatja ezt a terjedést a Cultural Studies című szaklap szerkesztőbizottságának összetétele: 1996-ban a 47 szerkesztőből 19 amerikai, 9 ausztrál, 9 brit, 5 kanadai, 2 olasz és 1-1 német, finn és tajvani (Storey 1996: 11).


PROGRAMOK

  • Beszélgetés Terézia Morával
    2019. május 28., 18 óra
    Pécs, Művészetek és Irodalom Háza
    Beszélgetőtárs: Nádori  Lídia

  • Beszélgetés Kukorelly Endrével
    2019. június 5., 19 óra
    Trafik Étterem, Perczel Miklós utca 24.
    Beszélgetőtársak: Ágoston Zoltán, Kiss Tibor Noé

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)