Nem akartam soha huszár lenni

Mohácsi Balázs és P. Simon Attila beszélgetése

Závada PéterMohácsi BalázsP. Simon Attila  beszélgetés, 2014, 57. évfolyam, 3. szám, 289. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

P. Simon Attila: Závada Pétert legtöbben valószínűleg Újonc néven ismerik, az Akkezdet Phiai zenekarból. Újabban viszont egyre többen ismerik meg valódi nevén is, méghozzá versei miatt. 2012. április 11-ére jelent meg első kötete, az Ahol megszakad.

Mohácsi Balázs: A köteted végén kezdeném: az utolsó előtti vers, a Csak addig négy részes, életrajzi ihletésű kisciklus utolsó darabja úgy zárul: „nem vagyok érdekes”. Miért nem vagy érdekes?

Závada Péter: Önmagamnak sokszor nem vagyok érdekes. A Csak addig című, ciklus-záró szövegek úgy készültek, hogy egy nagy, egybefüggő, hosszú, prózaversszerű írást szedtem négyfelé. Ahogy az ember idősödik – megközelíti a harmincat, aztán szélsebesen maga mögött hagyja –, újra meg újra el kell mondania a saját történetét – ez elég unalmas tud lenni. Keresed, hogy mi lehet benned az izgalmas, csinálsz egy gyors leltárt a fejedben, aztán elmondod annak, akivel éppen beszélgetsz. Ezek a szövegek erre utalnak: gyakorlatilag egy csokorba szedik azokat a dolgokat, amik miatt egyébként érdekes lehetnél, de amikor ötvenedszerre mondod el, már unalmasnak hatnak.

PSA: Az én első kérdésem valószínűleg pont olyan lesz, amit már ötvenszer, ha nem százszor kérdeztek tőled. Azt hiszem, a kötetedről való beszédet az Akkezdet Phiaitól kell indítani, mert abból indítva fel lehet rajzolni egy pályaívet. Az első lemez szövegei még leginkább a gengszter raphez álltak közel – itt egészen szókimondó sorok is születtek. A második album, a Kottazűr szövegei viszont egészen irodalmias irányt vettek. Ez a változás mennyire volt tudatos?

ZP: Az ív szerintem abszolút tudatos. Annyit finomítanék rajta, hogy már az első lemez hangja is elég ironikus; hogy gengszter rap volna, így nem teljesen igaz. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy írjunk villoni balladát. A rapnek ugyanúgy vannak műfaji követelményei, amelyeket be kell tartani, ezeket figyelembe veszi az, aki ilyet csinál. A kivagyiság, az odamondogatás ennek műfaji sajátja. Ugyanakkor az is igaz, hogy amikor ezt a lemezt csináltuk, a szüleink már akkor is azok voltak, akik, és az irodalmi közegnek egyfajta védőburkából tekintettünk ki az utcára. Én elég sokat jártam az utcán, gördeszkáztam, rappeltem, tehát tudtam, hogy merre hány méter, de ezeknek a szövegeknek sokkal inkább volt szerepvers, szerepjáték funkciójuk, semmint dokumentarista célzatuk. Amikor a Kottazűrre készültünk – a két lemez között sok idő telt el, majd hét év – elég sok verset olvastam. Ugyanebben az időszakban kezdtem publikálni is, egyébként épp a Jelenkor volt az első folyóirat, ahol megjelentem. Ezek – visszatekintve – nagyon kiforratlan szövegek voltak még, a kötet verseihez képest is.

A második lemez szövegei tényleg közelítettek valamelyest a vershez. Meg kell, hogy kövessem a hallgatóságom: úgy látom, az, hogy elkezdtek érdekelni a versek, nemcsak az én munkásságomra volt hatással, hanem ugyanúgy a zenekarra is. A Kottazűr hibrid lett, mert én annyira szerettem volna verset írni, hogy a rapszövegekbe akarva-akaratlanul beszivárgott a líraiság. Jól mondod: irodalmias, nem irodalmi, mert ezek, legyenek mégoly lírai hangvételűek is, azért könnyűzenei dalszövegek. Azt szoktam mondani, hogy bár felfedezhető bennük talán irodalmi érték, hogy vannak olyan sorok, amelyek versekben is elmennének, de ettől még ezek nem versek. Ami miatt mégsem tartom szerencsétlen fejleménynek az ilyen félig vers–félig dalszöveg típusú hibrid-szövegek létrejöttét, az a slam poetry felbukkanása és későbbi megerősödése, ami valahol talán ennek a lemeznek is köszönhető.

PSA: A Nugát című szöveged apropóján beszélgethetnénk vers és rapszöveg kapcsolatáról.

ZP: Az Ahol megszakadban nagyon sok stílusgyakorlat van, ez biztos észrevehető, egyértelmű kikacsintások különböző szerzőkre. Ez a könyv egy fiatalkori költői indulás szöveggyűjteménye, ezért ennyire heterogén.

A Nugát régi versem, azok közül való, amik legelőször jelentek meg: egy szonett-próbálkozás. A Kottazűr készítésekor fölrappeltem, és végül fölkerült a lemezre. Tehát alapvetően versnek indult, csak mivel rájöttünk arra az egyik élőzenés koncert során, hogy a jambikus lüktetés tökéletesen illik a swing ritmusára, mikor Cadik, a zeneszerzőnk írt egy ilyen zenét a lemezünkre, kipróbáltam, hogyan működik rá ez a szonett. Viszont nem szeretem már ezt a verset. Gyerekvers, mai fejjel csak a mottót tartanám meg belőle.

PSA: A másik szöveg, ami a lemezen és a kötetben is szerepel, a Boldog óra című szöveg. Azt szereted még?

ZP: Ennek a kötetnek van egy része, amit még vállalhatónak tartok. Inkább a fajsúlyosabb verseket. De ilyen stílusgyakorlatokat nem tudnék még egyszer írni, és nem is szeretnék. Viszont ez a kötet ilyen.

PSA: Melyik volt előbb, vers vagy rap, és később hogy alakult ezek viszonya?

ZP: Egyre bonyolultabb hálózata van most már ezeknek a viszonyrendszereknek: rap, vers, slam poetry, spoken word. Ez állandó beszédtéma irodalmi berkekben is. Úgy gondolom, hogy a 2012-es évről nem nagyon tudunk úgy beszélni irodalmi szempontból, hogy ne említsük meg a slam poetryt – jelentős áttörés volt.

Nálam egyértelműen a rapszövegek voltak előbb. Persze nyilván kisgyerekkoromban a versek – sok verset olvastak nekem a szüleim. Ami érdekes, hogy egészen fiatal koromtól fogva jártam felolvasóestekre. Tíz-tizenkét éves koromban a Merlinben voltak ezek a dalnokestek. Gyerekként jártam a tatai és a szigligeti JAK-táborban is. Nagyon sok ilyen helyre vitt édesapám, Závada Pál. Ahogy Hrabal mondja: „akaratomon kívül lettem művelt”. Amikor a Túlságosan zajos magány főszereplőjének a pincében szamizdat irodalmat, festmény reprókat meg papírhulladékot kell préselnie, és azért mégiscsak bele-beleolvas a könyvekbe. Én is így jártam. Az iskolapad alatt írtam a rapszövegeket, lázadásként a tananyag, meg az otthon hallottak ellen. Aztán a húszas éveim elején ez kevés lett. Elég gyorsan sikeres lett az Akkezdet Phiai, sokan szerették. Itt már tisztán lehetett érezni, hogy az a nyelvi regiszter és tudásanyag, amivel dolgozunk, amik beszivárognak a szövegekbe, a rap-színtéren megállják majd a helyüket. Eztán jött a kihívás, hogy mit lehetne még tanulni, hogyan kellene ezt továbbcsinálni.

Ekkor kezdtem el verset olvasni. Újból – vagy valójában először igazán. Húsz-huszonegy éves lehettem, persze Parti Nagy Lajossal kezdtem, ő nagyon közel állt ahhoz a szövegvilághoz, amit én is csináltam. Már gyerekkorom – a felolvasóestek – óta nagy hatással volt rám Parti Nagy, már az első verscsírákra is hatott. Vele is vettem föl először a kapcsolatot, neki mutattam először verses szövegeket. Egy körülbelül negyven rövidebb írásból álló pakkot küldtem neki – fogalmam nem volt, hogy ezt hogy csinálják. Átolvasta, de nem mondta meg, hogy milyennek látja őket, csak azt mondta, hogy szerinte pofátlanul tehetséges vagyok. Bár verset írni még nem tudok. Úgyhogy igyekeztem verseket írni.

Nekem ez meló volt. Tanulnom kellett. Ezért kezdtem el először a formákat próbálgatni. Aztán egyszer Parti Nagy mondta, hogy ezek már nagyon jók, csak pont olyanok, mint az ő szövegei, úgyhogy ezt hagyjam abba. Nagyon hálás vagyok neki, tényleg. Sutba vágtam a köteteit, és akkor nem olvastam tőle évekig semmit. Helyette klasszikusokat olvastam és kortársakat, akiket addig még nem. Így kezdtem el publikálni. Először a Jelenkorban, aztán a Holmiban, aztán más helyeken. A Literán, az EX Symposionban, és mióta megjelent a kötet, sok más helyen is.

PSA: A köteted fogadtatásáról röviden: néhány kritikát olvasva azt mondhatjuk, hogy bírálóid másra számítottak, mivel az Akkezdet Phiaiból ismertek. Gondolom, azokat a beszédmódokat várták volna, amelyek a rapszövegeitekben is megszólalnak. Te mennyire követed a kritikákat a kötetedről?

ZP: Amikor az embernek megjelenik az első könyve, akkor nagyon izgul. A recepció baromi fontos, aki azt mondja, hogy nem, az hazudik. Kaptam hideget is, meleget is, szerencsére a negatívak között volt néhány nagyon konstruktív kritika is, például Urfi Péteré, aki kiemelte a szabadverseket mint a kötet folytatandó vonalát.

MB: És az Akkezdet Phiai-s beszédmódot mennyire hiányolták?

ZP: Nem hiszem, hogy hiányolták. Azért nem is hiányolhatták, mert ez a két dolog azért nem ugyanaz. Az dalszöveg, rap. Ha a dalszövegeimet adnám ki verseskötetben, akkor én lennék az új Ákos.

Az Akkezdet Phiai stílusa afféle romantikus írásmód: befejezetlen, fragmentumszerű, jellemző rá a spleen, egyfajta urbánus pokoljárás, ugyanakkor erős benne a villoni, vágánsköltészeti vonal is. Innen, ha úgy tetszik, visszaklasszicizálódtam, meg akartam tanulni a formákat. Egyszer, régen Barna Imrének küldtem a Mozgó Világba verset, és írta, hogy ez nagyon jó szöveg, csak nem vers. Utána azon voltam egy évig, hogy kitaláljam, hogy mitől vers a vers.

Az Akkezdet Phiai-s beszédmódot azért nem akartam importálni a versekbe, mert az nálam nem a költői hang. Az a dalszövegírói megszólalásforma. Saját költői hangot szerettem volna, ami persze egyértelműen Parti Nagyhoz nyúlt vissza, meg Varró Danihoz, Tóth Krisztához – a Lator László-s vonal. Azóta egyébként teljesen más hangokkal kísérletezem, a ritmikus, rímes szövegeket magam mögött hagytam, manapság már nem ilyen verseket írok.

MB: Mit szóltál Kántás Balázs kritikájához, aki a slam poetry felől igyekezett értelmezni a köteted?

ZP: Kántás Balázsé egy nagyon érdekes és izgalmas megközelítés, de ezek nem slam poetry-szövegek.

MB: A verseidet vitted slam-estekre is, ugye?

ZP: Igen. A slam poetry rendezvényeken bármilyen műnemű és műfajú szöveggel ki lehet állni. De beszélhetünk a slam poetryről úgy is mint konkrét szövegtípusról. Léteznek olyan szövegszervező elvek, amelyek általánosak a slam-szövegekben – ezek sokban hasonlíthatnak a rapre, lévén a hazai slam poetry hagyomány a rappel kezdődött. Ilyenek a gyakori rímek, az állandó szociális és társadalmi reflexió, a játékosság, a humor; ilyen a szövegek alkalmisága; ilyen az, hogy ezek hangzó versek, amiket könnyen el lehet mondani színpadon és a többi. Gyakorlatilag semmi másról nem szól, mint hogy három percig tiéd a színpad. Bármilyen szöveget mondhatsz. Nem kell, hogy rímes, verses legyen, prózát, sőt viccet is lehet mondani. Néhányszor már sikerült rávennünk Krusovszky Dénest, Bajtai Andrást is, hogy slammeljenek, noha ők leginkább papír alapú költészetben gondolkodnak. Eljöttek és elmondták a verseiket. Simon Márton is a hagyományos költészet felől érkezett – most ő az egyik hajtómotorja a slam-mozgalomnak. Én ezt a fórum-jelleget kihasználva sokszor olvastam fel klasszikus értelemben vett verseket, és csak nagyon ritkán írtam valódi slam-szöveget. Amit ma Magyarországon „slam-szövegnek” mondunk, leginkább a makámákra hasonlít: fakultatív sorhosszúság, belső rímekkel tűzdelt, könnyed, poénos verses próza. De mint említettem, nem csak ilyet lehet mondani. És ez az, amit például sokan nem tudnak. Ha a kritikus nem jön el, és nem nézi meg, akkor azt sem tudja, mit utasít el.

MB: Urfi Péter kritikájára már utaltál korábban. Ő a nyugatos poétika legitimitását kérte rajtad számon napjainkban. Ehhez mit szólsz? Gondolom, az nem ördögtől való dolog, hogy a nyugatos poétikát emlegetik.

ZP: Nem, egyáltalán nem. Bár a kétezres évek líráját jelentősen átformálta a Telep-csoport erős és egységes fellépése. Az a fajta poétikai vonulat, amit az előbb Lator László-snak neveztünk, és ami azért mégiscsak a Nyugat poézisének folytatása, erőteljesen megkérdőjeleződött. Én ebből kimaradtam.

MB: Nem szóltak?

ZP: Nem. Mint Rip van Winkle, aki átaludta az amerikai függetlenségi háborút.

Persze a mai napig rengetegen írnak rímes verset, és nekem fiatalon nem a saját generációm költői voltak meghatározók, hanem a szüleim generációja. Sok mindenkit olvastam. Szerettem a formát, ez érdekelt, így ebbe az irányba mentem. A Telep-csoport nemcsak azért lett ilyen elismert, mert viszonylag állandó, magas színvonalon csináltak irodalmat, hanem azért is, mert ez volt az első igazán komoly, fiatal versblog, ami rendszeresen frissült, a tagok pedig fölismerhető, saját hanggal rendelkeztek. Én erről valahogy lemaradtam.

Meg – őszintén szólva – eleinte nem is tetszettek igazán ezek a versek. Elég sötét gyerekkorom volt, próbáltam megfeledkezni róla. Menekülni akartam abból a világból. Nem akartam azokat a képeket, azokat a problémákat, a depressziót, a szorongásokat tematizálni. Úgyhogy elkezdtem happy verseket írni. Érthető, ha Toroczkay Andrásnak, aki a telepesekéhez hasonló költészetet művel vagy Urfi Péternek, aki a Telep egyik kritikusa, esztétája, ezek a szövegek nem tetszettek.

MB: Igen, a Telep-antológia végén Borbély Szilárd tizenkettedik tagnak kiáltja ki Urfit.

ZP: Én sajnos kimaradtam azokból a körökből, ilyen volt pl. Sárvár, ahol már gyerek fejjel versekkel foglalkozhatott az ember. Nekem ott volt az Akkezdet Phiai. Meg hát én az irodalmat mindig is egyedül szerettem csinálni.

MB: Ha nem tévedek, a Kottazűrön hangzik el az a sor, hogy „egy szót írok, az is rímel”. Az eddig elhangzottak alapján és az újabb verseid fényében úgy tűnik, ezt a költészeteddel kapcsolatban már nem mondanád. Urfi Péter kritikájának címére utalva kérdezem: mégsem a rím a lelke mindennek?

ZP: Én abszolút Nádasdy-fan vagyok. Ahogy az aktuális nyelv folyamatosan változik, úgy a költészet is. Mindig vannak éppen aktuális trendek. Vicces, hogy például a telepes–szabadverses vonalra mintha rátromfolni látszanék most a slam poetry. Ráadásul ez elég gyors válasz. És slam poetry estek sikerének fényében úgy tűnik, újra reneszánszát éli a rímelés. Nem hinném, hogy az egyik legitimebb volna, mint a másik. Azt gondolom, hogy van jó vers, meg nem olyan jó vers. A Telep-csoporttal kapcsolatban gyakran említik Kemény István nevét. Nemrég jött ki az Állástalan táncosnő című kötete az összegyűjtött verseivel. Senki nem beszél arról, hogy azoknak a verseknek körülbelül az egyharmada rímel. Rontott rímek, de rímek. Tehát Kemény István rímes verseket is ír.

Sőt, a Kemény-életműben is találhatók már-már dalszerű darabok, vegyük például Kemény legelső versét, a Tudod, hogy tévedek-et. Vagy a legújabb kötetében, A királynálban a Kishit címűt, pont a slam poetry-szövegekre jellemző ismétlésretorikai fordulatokkal dolgozik, és rímel is.

PSA: Beszéljünk kicsit a hagyomány szempontjából a szövegeidről. A Mecset a Bartók Bélán című versed színes, dallamos szonett. Egyrészt Kosztolányi miatt emeltem ki ezt a verset, hiszen neki ajánlod, de a vers zeneisége is emlékeztet az ő lírájára. Másrészt találtam egy idevágó szövegrészletet Parti Nagy Lajosnál. A Napszállat (Nyugat) című versében ezt olvashatjuk: „Mint villanyújság R-betűje, / kigyullad olcsó, görbe tűje / az elefántláb alkonyatban”. A te versedben pedig szerepel sercegő lemez, és a korong fölé mered figyelmed görbetűje.

ZP: Igen, ez egy hommŕge Kosztolányinak, a Szellemidézés a New York kávéházbannak afféle parafrázisa. Amikor a lemezjátszóra gondoltam, a görbetű jött magától. Az ember gondolkodik, hogy honnan ismeri ezt a szót, és aztán rájön, hogy Parti Nagytól. Ő használta először. Ezek is kikacsintások.

PSA: A nyugatos szerzők közül kik azok, akik leginkább meghatározók voltak a számodra – Kosztolányin kívül? Van például az Akkezdet Phiaival egy Nyugat 100 című számotok.

ZP: Ilyen szerzőt igazából nem tudok mondani. Kosztolányit se olvastam sokat. Olvastam, de nem úgy fogott meg, mint mondjuk Pilinszky vagy Nemes Nagy. Az újholdas vonalat szeretem inkább, bár ez talán nem látszik annyira a verseimen. Nem szerettem különösebben Kosztolányit vagy Babitsot, sőt, Adyt se. Nagy formátumú költők, de nem áll hozzám közel a hangjuk. Mondjuk Radnóti hatott valamelyest a fiatalkori verseimre, őt már fiatalon is szerettem, mert könnyebben gördülő, érthetőbb dolgot csinált az elején. És így akkor érthető, hogy a gesztus a Nyugat 100-ban sem az őszinte hódolaté. Érted, a Babitsra az a válaszrím, hogy bitch.

MB: Akkor például a Pesti samponnál a Babits-parafrázis a téma miatt volt kézenfekvő?

ZP: Igen. Meg – nagyképű leszek – elolvastam azt a verset, és nem tetszett. Nem jó az a vers. A Messze… messze… T. S. Eliot azt mondta, hogy parafrázist csak úgy érdemes csinálni, ha az ember jobbat ír, mint az eredeti. Elolvastam, és arra gondoltam, hogy ezt esetleg még át is merném írni. A Napsütötte sávot nem jut eszébe az embernek átírni, mert annyira zseniális. Szóval ezek nem mindig nagy főhajtások ám, hanem inkább fricskák.

MB: Mondtad, hogy most már másfajta verseket írsz, de maradjunk fél lábbal még itt. Valamelyik interjúdban mondtad, hogy neked a nyugatos poétika, pontosabban amit te Lator László-snak mondasz, második anyanyelved. Mi a nehezebb: aktuálissá tenni ezt a gyakran porosnak gondolt jambikus formanyelvet, vagy pedig olyan új formákkal, beszédmódokkal kísérletezni, mint a szabadvers?

ZP: Pont Parti Naggyal beszélgettünk nemrég erről. Ha megnézed, hogy ő mit csinált a verssel az elmúlt 10-15 évben, akkor látszik, hogy ő ezt a fajta nyelvi megközelítést csúcsra járatta. Ahogy Esterházy a prózában, Parti Nagy a lírában. Azt gondolom, ez befejeződött.

MB: Nem is ír már verseket egy ideje.

ZP: Azt mondta, hogy szeretne még verset írni, van a tarsolyában egy csomó szöveg, de most ő is inkább a drámára, meg a prózára koncentrál.

A kötetem címe valahol erre is utal. Én is éreztem, hogy ezt a fajta verset nem tudom tovább csinálni, és nem is akarom. Ennek a fajta hangnak az aktualizálása talán Varró Daninak ment a legjobban. Rá kellett jönnöm, hogy abban a formában, amiben dolgozom, nem én vagyok a legjobb. Másrészt rájöttem: ezt a latoros lírát lehet még nyüstölni, nyúzni, de nem ad már annyit.

MB: A kortárs költők közül kiket figyelsz?

ZP: Gyakorlatilag mindenkit. Vele kezdtem, úgyhogy őt mondom: Krusovszky Dénesnek sok mindenét olvastam, nagyon szeretem. Szabó Marcell, Simon Marci, Bajtai András, Pollágh Péter, Molnár Illés. Akire most találtam rá: Acsai Roland. Olvasok Szijj Ferencet, Marno Jánost, Kemény Istvánt. Kemény Lilivel és Zsófival pedig többször léptünk föl közösen. Olvasom, hallom a szövegeiket, nagyon szeretem őket. Zsófi az egyik legügyesebb slammer – tizennyolc évesen. Tényleg sok mindenkit olvasok. Sok névvel is találkozom mostanában.

PSA: A zene és szöveg viszonyára térnék vissza. A korábbi szövegeidet gyakran ültetted zenei alapra, ráadásul különböző fajta zenékre. Szeretsz ezzel kísérletezni? És az újabb, kevésbé kötött szövegeiddel is meg tudod majd ezt csinálni?

ZP: Elég szabadon kezelem a szövegeimet. Onnantól, hogy megjelent, alkalomtól függ, mit kezdek egy-egy szöveggel. Szeretek zenére szöveget mondani, ez már így marad. Szóval biztos ezeket a szövegeket is kipróbálom majd zenei aláfestéssel. Mindig azon gondolkozom, hogy mit hol lehet elmondani. Az újak alá valamivel sötétebb zenei világ illik. Ezek valószínűleg morózusabb, sötétebb zenei aláfestést kapnak majd. Mindenesetre szeretném szabadon hagyni, hogy bárhol, bármilyen szöveget felhasználhassak.

PSA: Említetted korábban a spoken wordöt. A köteted hátuljában az áll, hogy egy darabig éltél az Egyesült Államokban.

ZP: Hogy éltem, az túlzás. Négy hónapot voltam kint.

PSA: Ott milyen hatásokkal találkoztál? Ezek a műfajok például ott felkapottak?

ZP: Abszolút. New Yorkban sajnos nem jártam, a nyugati parton voltam csak, San Franciscóban és Sacramentóban. De New Yorkban rengeteg a bár és a jazz club van, ahol ennek a típusú előadásnak kifejezetten helye van. Vannak kifejezetten slam poetry- vagy spoken word-kocsmák. Az ember beül, és meghallgatja a csöves bácsi versét, aztán egy poeta doctusét, aztán egy rapperét. Ott elég lazán kezelik az ilyen dolgokat. Amikor kinn jártam, jóval fiatalabb voltam, akkor még inkább a rap érdekelt. Például a Wutang Clant ott ismertem meg. Tizenhat éves voltam akkor, ráadásul az az időszak a rap virágkora volt. Nekem meg fantasztikus élmény.

PSA: Ha már a Wutang szóba került. Őket figyeled még? Volt, hogy ők is elmozdultak az irodalom irányába. A kétezres évek elején jelent meg, ha jól emlékszem, az az albumuk, amin egészen zsoltárszerű számok is vannak.

ZP: Ami nekem mindig tetszett, hogy az utca-image mögé, a behajtóember-, a gengszter-, a drogdíler-image mögé bújva valójában óriási koponyákról van szó. RZA például mai napig az egyik első számú zeneszerzője Quentin Tarantinónak. Method Man is baromi jó szövegeket ír. Gyerekként az tetszett meg bennük, hogy bebizonyították, hogy nemcsak az elefántcsonttoronyba visszavonult költők tudnak színvonalas szövegeket írni, hanem az utcaköltők is. Szerintem eléggé megható, hogy a tengerentúlon azoknak is van igénye erre, akik az utcán vagy drogárulásból élnek. Kultúrsokk volt, teljesen beleszerettem. De ha belegondolunk, ez nem áll messze a régi költőinktől sem. Balassi Bálint elment kaszabolni, aztán megírt egy verset. Én nem akartam soha huszár lenni, se száz lovas hadnagy, elég távol áll tőlem, de ugyanígy távol áll az klasszikus, szoborszerű költő-arcél is.

Azért gondolom, hogy a slam poetry baromi hasznos, mert odajön az a tíz-tizenöt kamasz gimnazista, és életében először megtetszik neki valamilyen szöveg, és elkezd vele foglalkozni. Jobban hiszek benne, mint abban, hogy egy párszáz példányban megjelenő folyóiratban publikáljon az ember, és sehol máshol. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fontos a szakmai elismerés. Jólesik, ha közöl egy jó folyóirat. De közben az is jó érzés, amikor a gyerek verseskönyvet vesz a kezébe egy slam poetry-est után.

PSA: Tulajdonképpen az írott és az orális kultúra közti határt feszegeted. Volt egy ilyen mondatod egy konferencián – talán nem szép ezzel szembesíteni –: „A nyomtatott forma mint olyan kvázi elavult.”

ZP: Parti Nagy-os retorikával élve: elavultni elavult. Ettől még szeretjük és mindent megteszünk a fennmaradása érdekében. De ha őszinték vagyunk, be kell látnunk, hogy a fiatalabb generációkat már nem igazán érdekli ez a papír-alapú dolog. Tudjuk, hogy egyre kevesebb könyvet vesznek. A legtöbb kiadó csak úgy tud kiadni szépirodalmat, hogyha mellette kiad szakácskönyveket is.

A folyóiratközlést azért tartom fontosnak, mert a szakma arra figyel. Ott tudja megmérettetni magát az ember. Mert az orális kultúra meg olyan, hogy nagyjából mindent bevesz. Jó körítéssel, marketinggel ma sajnos bármit el lehet adni. De én nem szeretnék bármit eladni. Azt szeretném, hogy jók legyenek a szövegek, és ehhez el kell küldenem valaki olyannak, aki érti. Úgyhogy igenis, fontos a papír, de azt gondolom, meg kell tennünk mindent annak érdekében, hogy terjesszük máshogy is.

MB: Tehát elavult, de szeretjük. A Szinopszis című versedben írod, hogy „Rilke dől a Proust-kötetnek”. Gyűjtő vagy?

ZP: Meg vagyok róla győződve, hogy édesapámnak minden megvan. A Bábeli Könyvtár ott van az ő hálószobájában. Úgyhogy én nem vagyok gyűjtő, édesapám az. Ő első generációs értelmiségi, a családnak nem volt sok könyve, ezért ő már fiatalon elkezdett gyűjteni. Amit eddig el akartam olvasni, az tényleg majdnem mind megvolt otthon.

Persze van saját könyvtáram is, de az sokkal szerényebb, mint a családi. Főleg jelenleg is használatban lévő verseskötetekből, regényekből áll. Meg egy idő után az ember sok mindent kap a kiadótól, a társaitól.

MB: És édesapád gyűjteményében milyen helyet kapott a köteted?

ZP: Szerintem édesapám megkönnyebbült. Nem azért, mert rosszabbra számított, hanem, mert nagyon óvott az irodalmi pályától. Az Akkezdet Phiai első albuma még nem igazán tetszett neki. Félt tőle. Érezte, hogy van benne valami, de nem tudott vele azonosulni, mert olyan témákról, olyan hangon szólt, ami neki ijesztő volt. Igazából a lemez hallgatása közben jött rá, hogy nem tudja, mit csinálok éjszakánként. A Kottazűr már jobban tetszett neki, talán észrevette, hogy kevesebbet káromkodunk. A kötetemet pedig, azt hiszem, kifejezetten szerette. Előtte nem ismerte a verseket. Álnéven küldtem a Holmiba is, csak amikor már megjelentek, tudta meg, hogy az enyémek. De onnantól, hogy a Libri megkeresett, és hogy kiadták, azt hiszem, büszke rám.

MB: És a következő kötet? Papír-alapú lesz?

ZP: Igazából már kész van a fele. De fontos, hogy az ember jó szerkesztője legyen önmagának. Rostálni kell majd az anyagot.

MB: Azt mondod, az ember legyen jó szerkesztője önmagának. Simon Mártonnak milyen munkája volt a köteteddel, és a következővel milyen lesz?

ZP: A szövegeket Marcival együtt fésültük át. Sokat és lelkiismeretesen dolgozott rajta, úgyhogy biztosan kitüntetett pozíciója lesz a következő kötet munkálatainál is.

MB: Egyébként sokat dolgozol a szövegeiddel?

ZP: Változó. És gyakran azok, amelyek rövidebb idő alatt íródnak, lesznek a jobbak – gondolom, ezt sokan elmondják. A formában írt szövegeimmel sokkal többet szöszöltem. Azt hiszem, a szabadversbe talán könnyebb úgymond beletrafálni.

PSA: Volna egy utolsó, kicsit bulváros kérdésem. Az irodalomtörténet tele van pletykákkal, legendákkal. Most csak nevek nélkül utalnék a tudatmódosító szerek használatától kezdve a visszafogottabb erdőjárásig, meditációig sok mindenre. Neked vannak az írást megkönnyítő praktikáid?

ZP: Tizennégy fekvőtámaszt nyomok szonett előtt.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs