A holtaknak vetett kenyér

Wojdowski, Bogdan  fordította: Pálfalvi Lajos, regényrészlet, 2014, 57. évfolyam, 3. szám, 272. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Befújt a szél egy kitört ablaküvegen, csillag hullott a fekete égről. Még csak nemrég volt dél, de már el is nyelte a sötétség a rövid napot. Tél, tél, mikor lesz már egyszer vége ennek a télnek? Dawid a tenyerébe fújt, és összefagyott, elgémberedett ujjait dörzsölgette. Nehéz jégcsapok lógtak a csatornákról és végig a tetőről, mintha a jég vágta volna le az udvarban hányódó holttestek szakállát. Fokról fokra lejjebb szállt a hőmérő higanyszála. Itt pedig minden lélegzettel elszállt egy kevés az életből. Az egyre kihaltabb ház ablakai előtt szemétdomb emelkedett, bútorokat és könyveket dobáltak rá, az utcán meg hó lepte be a rongyokat, eltüntetve az átvonuló koldusok nyomait. Papírok röppentek ki a nyitott ajtókon, ablakokon a lépcsőre, a lépcsőről meg az udvarra és még messzebbre – huss, már söpört is végig a városon a mosolygós Lejbuś, Fajga ölében ülve, kis zászlóval a kezében, meg sem állt a Vaskapu térig, ott belefagyott a sárba az ünnepi fénykép. Almát tűztek a zászlóra, az almába pedig kis színes gyertyát… Földagadt nyelvek meredtek ki a vicsorgó fogak közül, mint a kövek, kékre fagyott a holtak arca.

Eldobott órák hevertek a házban, az elmúlt időt mutatták. Verssorok szóródtak ki a széttépett imádságoskönyvekből, néma átkok tévelyegtek céltalanul, megsárgult, penészedő lapok röppentek itt is, ott is a négy égtáj felé. Dunyhába bugyolálták magukat, amikor kimentek az utcára, most széthasítva hevertek, tollakat kapott föl belőlük a jeges szél, zsidók árnyai suhantak át a városon, mint a megkopasztott angyalok. Csillagokat fújt be a kitört ablaküvegeken a szél a fekete égboltról.

– Az űrbe akasztom a csillagképeket, a bolygókat és a holdakat. Fölfűzöm a Tejutat – mondta Baum tanár úr, miközben dühödten vakarózott itt is, ott is.

Tetű mászott lassan a kabátujján.

– Íme az égbolt.

Nyitott tenyerét, mint egy drága serleget fölemelte, ujjaival fölfelé, jelentőségteljes mozdulattal, kékülő szemhéja magától borult a hidegtől könnyező szemére.

Baum tanár úr égboltja üres volt, lesöpörték róla az angyalokat. Nem harsant föl az Úr hangja, nem torlaszolta el semmiféle fölborított trón azoknak az útját, akik be akartak nyomulni oda. Fény, tér, rend. Az égbolt volt az első időmérő. A testekből és forgómozgásokból összeállított szerkezet tévedhetetlenül mérte, hogyan múlik az örökkévalóság. Órával, naptárral – az emberek évszázadokon át keresték a módját, hogyan olvassanak ezekből. Mérleggel és centiméterrel, amelyhez igazodva összeeszkábálták a saját kis mérlegeiket és centimétereiket. Az energiaközponttal, amely nem apadt ki, amióta az ember kiegyenesedett, és egyetlen pillantással átfogta a csillagokat. A fa mögé rejtőző vadász a Nagy Medve mozdulatait figyelte, amelyre már vártak a Vadászebek, hogy még virradat előtt el tudja foglalni leshelyét, amikor a Farkas a Kis Medve után lopakodva a kiszáradt itatóhoz ér. A halász éjszaka eljutott a hatalmas halászterületre, óvta a Hajó Farát és a Vitorlát, a Kormányt pedig a Sarkcsillag felé fordította, várta a napkeltét és az első Halat. Onnan, a világ mennyezete alól érkeztek hozzá halvány jelek, megtanulta fogadni és érteni ezeket, mintha neki küldték volna őket. A nappalok és éjszakák, hónapok, évszakok egymásutánját mind megtalálta ott kőbe vésve.

Az ég volt az irány, az erő, az utazás. Az utazás és az utazás helye, az erő és az erő iránya. Itt lent csend és mozdulatlanság uralta a teret. De ha az ember koncentrál, és hegyezi a fülét, hallja a hasadó csillag robaját, az izzó tömegek tompa zúgását, a csillagköd sziszegését, amely a jeges űrrel küzd, fényévek millióin és millióin át gyűjti az erőt, vajúdik, hogy aztán kiloccsantsa a fekete űrbe a fiatal galaxis még meg sem született testét. A fogadására készen álló mérhetetlen űrben, a felhalmozódó energia sűrűsödésében szilárdult meg az illékony anyag, és létrejött az élet, beragyogva a sötétséget.

Ebben a világban, ahol a Föld kimozdult helyéből, és véges, másodpercenként huszonkilenc kilométeres sebességgel kezdett keringeni a Nap körül, szabadsággal teli rend uralkodott, amelyet a távolból tartott fenn az égitestek hatalma. Napok, bolygók merültek alá a térben, mint a vízben fickándozó halak, méltóságteljesen kerülték el egymást, miközben egymás után rótták a köröket végtelen pályájukon. Fényt küldtek, kijelölve tartózkodási helyüket az űrben, és fényt nyeltek el, azzal táplálkoztak, mint valami csillagközi planktonnal. Itt mindennek megvolt a maga rendje, helye, útja – napra, hónapra, évre. Úgy terült el a világ előtt a végtelen, mint a matematikus számítása, amely még csak most közeledik a végeredményhez. Voltak haldokló csillagok, mások megszületőben voltak, itt látszólag nem veszett el semmi. Fehér törpék zsugorodtak lesben állva, hogy évek múlva kirobbanjon belőlük a hosszú ideig rejtegetett erő. Hatalmas hőenergiák halmozódtak fel, amelyek a saját útjukra terelték a fény folyamait, gigantikus kagylók örvénylettek, hogy számos napot hozzanak világra utódokként. A Tejút, a látható csillagok hazája kiterjedt a semmiben a távoli csillagködök között, amelyek elképzelhetetlen sebességgel szóródtak szét menekülés közben, betöltve a világmindenséget életet lehelt bele.

Baum tanár úr elragadtatottan nyújtotta fölfelé a kezét, nem látta Dawidot, aki görnyedten ült a füzete fölött.

Nem tart örökké a fagy. Januárban már hosszabbak a nappalok, márciusban jön a napéjegyenlőség, megindul a jégzajlás. Reménykedve gondolt a tavasz eljövetelére, amikor pedig hirtelen emlékezetébe idézte a nyarat, úgy meghatódott, mintha már arcán érezné a nap melegét. Dawid csonttá fagyva, reszketve várta, hogy az anyja fölszítsa az alig pislákoló tüzet – negyvenegy–negyvenkettő telének közepén, amely rázuhant élőkre, holtakra, hó alá temetve az életet –, és megkérdezte:

– Van-e célja ennek a világnak?

Baum tanár úr így felelt:

– Ez a cél a hőhalál. A világ a pusztulás felé tart.

Látszólag semmi sem változhat. A tél megelőzi a tavaszt, a tavasz megelőzi a nyarat. De a csillagok eltékozolják energiájukat, ragyogó fényben végzik, kihűlnek, kihunynak. Távolodnak tőlük a bolygók az árnyékba és a hidegbe. A Nap minden fordulat után ismeretlen irányba téríti a Földet, a Galaxis minden fordulat után ismeretlen irányba téríti a Napot. Csökken a nehézkedési erő, egyre hosszabbak az utak. A világmindenség a semmibe rohan, fénysebességgel terjeszkedik, elpusztul. Az állócsillagok szférája nem létezik… A geometria a térbe vetett gondolat, az Euklidész kezében lévő bot mozgása, a homokba vesző út rajzolata… Minden fordulattal változnia kell a csillag parallaxisának, amíg a szögek összege nullával nem lesz egyenlő, a háromszög csúcsa pedig a végtelenbe nem vész. A világmindenség megfeszül, mint a szappanbuborék, egy pillanatig összetartják az erővonalak, miközben arra törekedik, hogy kiegyenesedjen.

Baum tanár úr összehúzta a szemét, mintha így megpillanthatná a menekülő csillagködöket.

Azt kérdezte Dawid:

– Akkor hát hol a pokol?

Baum tanár úr kiterítette a csillagos ég térképét, halvány mosollyal a kozmosz fölé hajolt, és ujjával egy pontra mutatott.

– Itt.

A zsidók némi tanakodás után ide helyezték a poklot, ahol a potrohát himbálja a Skorpió, és a világ fölé emeli méregtüskéjét. Ézsaiás féregnek nevezte, amely nem pusztul el. A féreg szíve, amely az egymást tipró lábainál van elrejtve, a Skorpió alfája, a gödör, ahol nincs víz, üreg, sír. Akiket ide taszítottak, minden felekezet áldozatait, azok tömegestül zuhannak át az örökkévalóságon, a kárhozottak vihogásával. „Hahahaha!” Innen röppen ki a világba a falánk sáskahad, a sok tisztátalan féreg, csótány, poloska, tetű, hogy az élők vérén tenyésszenek, és pokolra szálljanak. A csúszómászók, hüllők és rovarok birodalma, ahol a gonosz, az undor, a rémület, az emberiség minden gyötrelme kél, mindazok a csapások, amelyekből oly bőséggel merít Jehova ebből a gödörből, majd a földre szórja őket. Denevérek, pókok, kígyók, gyíkok, éjjeli lepkék, amelyek már a szárnyuk érintésével megvakítanak, varangyok, melyeknek perzsel a mérgük, a tűzben lustán heverő szalamandrák, vérszopó vámpírok és fojtogató lidércek leltek menedéket ebben a gödörben. Belefurakodnak a hajba, elrejtőzve marnak az emberbe éjszaka, leharapják az alvók ujját.

– Aha, itt van.

Bár anya felszította a tüzet, alig pislákolt. Kormos folttal a homlokán, hamutól koszos hajjal hadonászott a törölgetőruhával a nyitott tűztér fölött, ahonnan füst szivárgott. Piszkavassal igazgatta a szemetet a platni alatt, alig parázslott, sziszegve párolgott belőle a nedvesség. Apa rendbe tette a karbidlámpát, zöld fény öntötte el anya arcát. Fölemelte vékony könyökét, szürke folt látszott rajta, ott megvastagodott és berepedezett a bőr. Fekete szeme fölragyogott a tűzfénytől, majd kihunyt, amikor a füsttől fuldokolva elfordította a fejét. A nyakán és a hajában kúszott, ő pedig köhögött, kézzel próbálta elhajtani a füstöt.

– Add már ide azt a tetves inget, mindjárt rendbe hozom… Khm, khm.

Dawid nem félt a pokoltól, pedig tudott a létezéséről. Minden felekezet papjai pokollal és örök kínokkal riogatnak. Pokol, pokol… Lassú tűzön hosszasan főzik az emberhúst, vagy sütik, és állandóan szurokkal öntözik. Kén, olaj, ettől lobog a láng, de éghet-e az ember állandóan? Meddig éghetünk anélkül, hogy elégnénk? Meddig főhetünk anélkül, hogy megfőnénk? Próbált elképzelni ilyen szenvedést, de nem ment. Megpróbálta elképzelni az ilyen szenvedéstől való félelmet, de arra sem volt képes. A hideg, talán ha nem lenne ilyen hideg, könnyebben menne, és megrázná a pokoli tűz képe? Mindenesetre a térképen így nézett ki: a Mérleg csillagképtől, ahol korábban elhelyezték a Skorpió ollóját, a soha el nem pusztuló tüzes féreg ívben meghajlik, és a potroha elért egészen a Tejút elágazásáig. Baum tanár úr ujja megállt, és egy csillagra mutatott, amely a legfényesebbek közé tartozott. Az volt az Altair. Létezhet-e soha ki nem alvó tűz?

Ezt a tüzet ábrázolja az Oltár csillagkép. Itt látható, itt ragyog, ahol elágazik a Tejút. A legfényesebb csillag a kozmikus fa, az élet fájának árnyékában. Ó, a fa, a nagy fa! Volt már jegenyefenyő, cédrus, olajfa, füge, kőrisfa, szőlővessző, csodafű. Azt mondja az Írás, hogy ez a fa vízből nőtt ki. Régebben – régebben azt hitték, mindenfelől óceán veszi körül a Földet. Ezért vízből nőtt a fa, melynek árnyékában él minden állat, minden nemzet.

– Ezékiel próféta szavaival – mondta Baum tanár úr halvány mosollyal.               

Az égboltnak ez az egész területe amúgy is a fogalmak rendkívül érdekes szférája. Ez az Arab Kert, tele régi, ősrégi titkokkal. Paradicsom, pokol, mintha olyan messze lenne. Baum tanár úr kört írt le a kezével a térképen, távoli csillagképeket kötött össze egyetlen mozdulattal. Ó, igen, ez a kert tele van régi titkokkal.

Paradicsom. A képzelete mindig egyetlen vágyképet vetített elé. Ha vége lesz a háborúnak, letesz maga elé sorban öt vekni kenyeret, egy kosár zsömlét, egy kosár kiflit, és mindezt gondosan megkeni vajjal, aztán megeszi. Degeszre tömi magát. Ha pedig belefárad, lefekszik a jó meleg ágyba, kinyújtózkodik, alszik, megmosakodik, aztán megint asztalhoz ül. Nyeli a mákos kiflit tejeskávéval. Sosem kellett neki tejeskávé, most már bánja. Csak ne gondoljon az ételre, olyan messze még a háború vége. Ha holnap megint sikerül kijutnia a fal túloldalára, elmegy kenyérért. Megint sikerül. Az éhező előtt minden kapunak ki kell nyílnia – és ki is nyílik minden kapu az éhező előtt.

De hogy beszéljen erről? Szégyen-gyalázat. Amikor a túloldalon van, mindig vesz magának külön negyed kiló kenyeret, és titokban megeszi, egyedül, mert azt a negyed kilót magának veszi, erről meg nem szól senkinek; miután kimegy a boltból, behúzódik a legközelebbi kapualjba, pár falat az egész, le is nyelte, de erről hallgat; szégyenkezve tömi magába, lehunyja a szemét, és hagyja, hogy bűnös gyönyörűséggel töltse el a telítettség érzése. Hisz mindezt haza is vihetné, kitarthatna összeszorított foggal – igen, de mikor arra gondol, hogy még hazafelé is meg kell tennie az utat, azt mondja benne egy elnéző hang: „Zabáld tele magad, ez az utolsó alkalom!” Engedelmesen hallgatja ezt a hangot, a józan ész hangját, amely mindig kísértésbe visz, mert minden alkalom az utolsó. Szabad ilyet tenni? Tudta, hogy nem szabad. Most remegett, kicsit a hidegtől, kicsit meg Baum tanár úr szavaitól, melyek hangzása mintha rémülettel töltötte volna el. De a hatalmas világegyetem egész másfajta félelmet kelt, mint a Véreskezű, a tábori csendőr. Félelem, döbbenet, rajongás. Hát sosem fogalmazhatja meg? Senkinek sem akart beszélni arról, hogy retteg a csendőröktől.

– Ma egyáltalán nem akar égni, ez a sorsunk – panaszkodott anya. – Add ide azt a tetves inget, de gyorsan.

Apa pár csepp politúrral nedvesítette meg a rongyot, úgy dobta be a platni alá. Fellobbant a láng! A politúrban van valamilyen olaj, gyanta, gyúlékony szesz, ezen a pokoli keveréken bármilyen ocsmányság megsül és elég, a meggyújtott szemét melege pedig enyhülést hozó röpke fuvallatként csapott az arcukba. Apa bedugaszolta az üveget, rácsapott a tenyerével, és letette a sarokba a láda mögé, ahol eddig a megmaradt szerszámokat tartotta a kárpitosmunkához használt sötét folyadékokkal, kencékkel, diófapáccal, politúrral, lakkal félig telt edényekkel együtt.

– Pusztulj, ragály! – mondta anya, és beljebb tolta a piszkavassal a tűztérbe a tetves rongyokat. Felnyögött, fölemelte a fazekat a platniról, és a tűzre tette.

„Pusztulj, skorpió!” És az ember a sivatagban a saját kabátjával együtt veti a tűzbe a halálhozó mérget. Nincs más megoldás. Dawid a maga módján magyarázza azt, hogy miért gyúlt ki az égen az Oltár tüze, és hogyan került a tűzbe a Skorpió csillagkép.

– Az én oltárom ez a konyha, ez a ház a sírom. Khm, khm – köhögött anya. – Meg lehet fulladni ebben a füstben, khm, khm. Mi maradt nekem az életből? – Kampóra akasztotta a fölhevített tűzhelykarikákat, az egész készletet, és fölemelte, mint a fénylő gyűrűket. – Számomra az egész világ összezsugorodott erre a poloskás odúra, erre a tűzhelyre meg a karikákra. Pokol… Csak tetveket, bolhákat, poloskákat, csótányokat és más férgeket nézek. Már nem is emlékszem, mikor voltam utoljára… Khm, khm. Nem látom Isten világát… Khm, khm.

– A világot – szólt oda apa egy ágybetétet javítgatva. – Miféle világról képzelegsz? Hideg, kihalt és sötét. Szalad a részeg Véreskezű, üvegeket tör be. Ha meglát valakit, rögtön lő. Golyók fütyülnek minden sarkon. Miket képzelegsz már megint?

– Ez is igaz.

Anya nyögdécselve ment az előszobába, maga előtt tartva a fekete fazekat, amelyből gőz csapott föl.

A tetvek megdöglenek a forró vízben, és feljönnek a felszínére, könnyűek, sárgák és föl vannak fúvódva. A serkék valahogy átvészelik a forró fürdőt, úgy lehet kiirtani őket, hogy mosás után ki kell vasalni a ruhát, végig a varráson. Az ing ráncaiból, a gallérból, az ujjaiból zsíros foltok folytak ki a vasaló alatt. A fehérnemű eztán szürke lesz, tele koszsávokkal, de kevesebb rovar tanyázik benne. Anya havonta egyszer beáztatja az üstben a koszos fehérneműt, és kifőzi a tetveket. Arca zöldes az erőlködéstől, amikor az üstöt cipeli. Kicsavarja a törölgetőruhákat, a májához kap, panaszkodik. Külön háborút vív a rovarokkal, amelyek előmásznak minden zugból, résből, lyukból, a ruhák varrásaiból, a fehérneműkben talált búvóhelyekről, a hajból, mindenhonnan. Nyáron terpentinnel és szalmiákszesszel ecseteli az ágyukat, hadd pusztuljanak a poloskák. Forró vizet önt a padlóra, és kemény gyökérkefével súrolja, hadd pusztuljanak a csótányok. Sok fajtájuk van a csótányoknak, ha az ember jobban megnézi őket. Könnyedén futnak mozgékony, hosszú lábaikon, minden tele van velük, lovas századokba fejlődve ügetnek, hulladék után kutatva, pánikba esnek, nagy zűrzavarban söprik maguk előtt a padlót hosszú, vékony bajuszkájukkal. Amikor véget ér a csótányok könnyű felderítő portyája, kiürül a placc, ekkor tűnnek fel egyenként a tompafejűek, amelyeknek sötét a szárnyfedőjük; nehézkesen mozognak, mint a páncélozott tankok, bizonytalanok. Honnan kapták a svábbogár nevet? Télen kevesebb a poloska és a csótány, de a vastag ruhákban napról napra több a tetű. Itt csak varázslat segíthet, és anya varázsol, különös, sötét praktikákhoz folyamodik, ősrégi módszereket alkalmaz, gondosan áttetvészi a rongykupacokat. Amikor már nincs türelme valamelyik gönchöz, a tűzbe veti a rovarokkal együtt. Hadd égjenek. Fogy a ruha, a tetvek meg szaporodnak tovább. Látható helyeken párzanak a falon, az ágyra pottyannak, és ügyetlenül kapálóznak a levegőben a lábaikkal, amíg a hátukról a hasukra nem fordulnak, és akkor lassan, rendíthetetlenül közelednek, meleget, menedéket és vért keresnek az ember bőrén.

– Különös – mondja Baum tanár úr –, de mióta beálltak a fagyok, nincs sem erőm, sem bátorságom ahhoz, hogy kifordítsam az ingemet. Nagy tettek, kis tettek. És mit jelent mindez? Mondjuk egy ilyen mosás, szappan nélkül. Ehhez szentnek kell lenni. Honnan vehet erőt ehhez az ember, Fremde asszony? És maga honnan veszi?

Apa merev ujja átszúrta a levegőt.

– A nagy tettektől, a grandiózus tettektől, a legfényesebb tettektől lett ilyen rühes ez a világ.

Anya halvány mosollyal védekezett.

– Olyan drága a szappan, uram. Ha nem csinálnám mindezt, már rég megettek volna minket elevenen a tetvek.

– Két világháború van mögöttem – mondta Baum tanár úr büszkén. – A gyalogságban, a szürke gyalogságban. Ha jól meggondolom, azt kell mondanom, kedves barátaim, hogy a történelem elhallgatja az igazi hőstetteket.

– Nem feladni, ameddig csak lehet. Csak ez a fontos – mondta apa. – Hősöket meg ne keressen a mi utcánkban, Baum úr! Nekik tele a hasuk, és stukkerral a kezükben járnak.

Anya felsóhajtott.

– Kevés a petróleum, csak pár csepp maradt.

Apa megkérdezte:

– Megint bedörzsöljük a fejünket?

Dawidból kitört a röhögés.

– Könnyen beszélsz, menekülnek a tetvek, ha meglátják azt a kopasz foltot a fejeden!

Apa is elnevette magát.

– Igen, igen, háború. A férgekkel vívott második világháború.

– Jakow, segíts kivinni az üstöt az előszobába, amikor meg kihűlnek a rongyok, segítesz kicsavarni.

Baum tanár úr végighúzta az asztalon a kezét, mintha letörölné a teleírt, koszos táblát, amelyre már nincs szükség.

Egyetlen mozdulat, egyetlen pillantás – és összeomlott az öröktől fogva létező világ, a maradványai ott keringtek az ablakon túl, a messzi térségekben, a csillagok közt örvénylettek mint asztrális intelmek, a zodiákus elaggott jelei, mítoszok, amelyek visszatértek a régi helyükre. Noé nem menti meg a fajokat, az özönvíz nem egyszer, hanem sokszor történik meg, a mamut messze elkerüli a bárkát. Szegény mamut, belefagy a szibériai jégbe! A lajtorja, amelyen Jákób a felhők között kapaszkodik fölfelé, nem vezet sehová, nincs utolsó foka, az álomnak nincs vége, és Jákób karja elgémberedik. A vak Mózesnek nincs botja, szomjan hal, a széttört kőtáblákat belepi, belepi a sivatagi homok. Jónás nem ér oda időben Ninivébe. A hal utat téveszt a vizekben, és megdöglik, hatalmas teste fennakad a zátonyon. Eszter egy örökkévalóságon át zokog a király kertjében, és nem menti meg a népét. A kehely üres, amikor pedig Illés próféta megérkezik az utcánkba, szétszórt csontokat szedeget össze. Romba dőlt a Biblia, a nagyapa minden tanítása kárba veszett. Dawidnak égett a füle, láztól csillogott a szeme, és izzadt az idegességtől. Pánikba esett, megint a régi, üres ábrándképekre vágyott, amelyeket már rég elvetett; lényének egy része a semmibe merült, megmaradt erejével az emlékezetbe kapaszkodott, segítségért kiáltott, ő pedig nem érzett magában hitet, csak zavaros vágyakozást. Akkor hát nincs már semmi – semmi biztos, állandó? Baum tanár úr azt mondta, hogy nincs. És példákat is hozott fel.

Nagyjából értette, de hogy fölkavarták ezek a példák!

Egy ember vonaton utazik, földob egy golyót, és a golyó visszaesik a kezébe. Milyen utat tett meg a golyó? Azt mondja az utas a vagonban, hogy egyenes vonalban haladt. Közben a vonat már átrobog egy kis állomáson, a peronon várakozó állomásfőnök pedig kezeskedik azért, hogy a golyó ívben halad. Hogy lehetséges ez, töprengett Dawid. Az ujjával törölgette az asztal koszos, ragacsos lapját, de úgy, hogy nyikorgott tőle. Ha pedig a vagon fölött haladnánk ugyanolyan sebességgel, ugyanabban az irányban, mi is azt látnánk, hogy egyenes vonalon, a sínekkel párhuzamosan mozog a golyó. Tehát másképp látnánk már, mint az utas a vagonban, aki függőlegesen dobta föl. Választhatunk olyan pontot a térben, ahonnan nézve a golyó pályája kör vagy ellipszis alakú… Elképzelhetjük ugyanezt a golyót, amint tetszőleges idomból kivágott görbét ír le. Minden attól függ, melyik pontot választjuk ki a térben, és milyen irányban, mekkora sebességgel mozgunk a vonathoz, a glóbuszhoz, a rendszerhez képest. Hoppá, táncol a golyó. Mindenütt ott van, és sehol sincs. Kénye-kedve szerint rajzol háromszögeket, négyzeteket, kockákat, elillan a térbe, szabadon és könnyedén, megelőzi a nehézkesen fújtató gőzmozdonyt, és célba veszi a végtelent. Már rég kiröpítette a mozgás a vagon szűkös teréből, ahol az álmos utas elunta a Skierniewice–Koluszki útvonalon közlekedő vicinális lassú tempóját, ásít, és elkapja a golyót, tenyerében méricskéli holt terhét.

És mindezt ebédért, amelyhez nem jár kenyér, egy tányér céklalevesért, hetente háromszor, minden másnap. Anya azt mondta, olcsó. Apa pedig a maga módján válaszolt:

– Így is kinyuvasztanak, úgy is kinyuvasztanak.

– Jakow, de hát ő nagyon jó tanár, minden tantárgyhoz ért, még egyetemen is taníthatna.

– Baum? Mit, hogyan, minek a tanára? Az is valami. Léhűtő!

A koszos, gyűrött ingen a mellény maradványai, kabát helyett pokróc a kezében és bádogedény a derékszíjnál. Lábszárvédő, alatta lyukas zokni és a meztelen lába. Amikor az utcán ment, először a szarvasbőr lábszárvédőt emelte, aztán a koszos sarkát, legvégül pedig a szakadt cipő kilazult sarkát. És ez volt Baum tanár úr. Nyáron pontosan öt órakor érkezett. Télen háromkor, amikor még világos volt. Levette a vállára terített pokrócot, összehajtogatta, és ráült. Ebéd előtt a kezét dörzsölgette: mit kapunk ma? Dawid fintorgott, és a homlokát ráncolta, amikor meghallotta a saját illedelmes és idegen hangját. A szavakat, amelyeknek papíron volt a helyük, a szájában növekedtek, összeragadtak, mint a nedves tészta. Baum tanár úr nyelte a híg leveskét, a fiú pedig fölmondta azt, amit pár napja adott föl neki. Amikor már üres volt a tányér, a kanalat pedig fényesre nyalogatta, Baum tanár úr a zsebébe rejtette, ő pedig ekkor simította ki a zsírfoltos, megviselt füzetek gyűrött lapjait, eltüntette a szamárfüleket. Kínkeservesen ragozta az igéket idegen nyelveken.

– Én vagyok, te vagy, ő van.

– Tovább, múlt idő!

Hihi, kit érdekel? Rendetlenül írt, szarvashibákat követett el. Baum tanár úr fogta a ceruzát, és nagy komolysággal rajzolt piros pipákat a füzetbe. Tetvek hullottak az inge ujjából. Amikor a csillagok alól a földre hullottak, kezdődött a hosszú, fárasztó tollbamondás. „Pafflagónia királya (…) a reggelizőasztalnál ült (…). Olyannyira belemerült Tatárország királyának a levelébe, hogy még a tojások is kihűltek előtte, és vajas zsömléjét kóstolta meg.”[1] Baum tanár úr diktált, gúnyosan heherészett, és Dawidot nézte. Neki szólt az iskolai olvasmányok kiszámított kegyetlensége, ezek a mesék mind jóllakott embereknek szóltak. Öklendezik tőle, de nincs mit kihányni. Hogy mondják ők a királyt? Hát a tojást? Lehet-e levelet olvasni, amikor cipócskák hevernek az asztalon? Na de ha egyszer Dalia király hős. Mindez olyan nehezen ment a fejébe; teljesen kétségbeesett tőle, és állandóan j-vel írta a királyt. Sokáig békén hagyták vele, háttérbe szorult a tanulás. Áhítattal gondolt a nyárra és az elvesztett szabadságra. Legutóbb, pár hónapos halogatás után Baum tanár úr megint előállt az egyismeretlenes egyenlettel, Dawidnak pedig a könyv fölött kellett görnyednie, miután egész nap a városban csatangolt. Beleolvadt az arca az alkonyatba, szürkén derengett a vadul burjánzó szakáll bozontjában, szétfújta a rongyokat, lebbent a Baum tanár úr vállát borító pokróc, mint a kendő. És megszólalt a hang. Dawid pedig türelmesen, csendben hallgatta. Amikor a végére ér a tollbamondásnak, befejeződik ez az utálatos hantázás, amely tele van rózsákkal és csalogányokkal, akkor Baum tanár úr összekulcsolja a kezét az asztal fölött, ígéretesen köszörüli a torkát, és arról kezd beszélni, hogyan épül fel az égbolt. Zúgott a feje az éhségtől a hitvány ebéd után, szédelgett az erőlködéstől, miután megoldotta az elsőfokú egyenletet, és ebben a zajban hangzottak el azok a szavak, amelyekre várt.

– Hívnak, gyere az ablakhoz! – mondta Baum tanár úr.

Anya panaszkodott:

– Pedig annyiszor kértelek, hogy többször ne mutatkozz vele. Ne állj össze akárkivel!

– Akárkivel – ismételte el apa, és nagyot odavágott a kalapáccsal. – Összeállt, nem rossz. Egész életünkben összeállunk akárkivel. Mégis kivel?

– Istenem, Istenem – panaszkodott anya –, mikor lesz már vége az egésznek?

– Nemsokára – felelte apa, és szándékosan kalapált olyan hangosan. – Még egy kicsi… aztán kész!

Elijahu az udvaron állt, és olvadt a hó az arcán; sürgetően integetett, két ujját a fogai közé dugva füttyentett.

– Lejössz, vagy nem, Dawid?

Ő pedig a fejét rázta, továbbra is az ablakban állt. Hallgatott, szemrehányóan nézett az égre, mint a szabadságától megfosztott rab, és Monte Cristo grófjára gondolt. Tudta, hogy Elijahu sarkon fordul, megvetően süllyeszti a zsebébe az ökleit, és leszakadt cipőtalpával hangosan csoszogva eltűnik a sötét kapuban. Sajnálta magát, sajnálta Elijahut, és azt is sajnálta, hogy nem tud füttyenteni az ujjával, mint ő. Baum tanár úr közben a kis mellényzsebébe rejtette a csikket, a vállára dobta a pokrócot a hideg ellen, és azt mondta:

– Ideje mennem – de nem mozdult.

Mára elég volt.

Dawid kihúzta a fiókot, ahol a füzeteit és az összes könyvét tartotta. Az ágy alatt volt, a padlón. A sárga és koszos, széthulló oldalakat forgatta, a borító már leszakadt.

Kiesett egy papírlap a könyvből. Egy levél. Így kezdődött: „…Krisztus sebeire, ember!”

Úgy élnek, mint a fronton. Bármelyik pillanatban beronthat egy német, kihajthatja őket a földre lapátolni, és mindennek tárva-nyitva kell állnia, ólnak, pajtának, és cipőben alszanak. A kisvárosban bekerítették dróttal a zsidókat, ezt nevezik judenstadtnak, aztán tömegestül űztek más zsidókat ide a drót mögé az egész járásból. Szinte pucéran halnak meg, fagyban, mert a hitvány építményekben nem fér el az egész nép.

Korábban bedobáltak nekik szánalomból egy-egy falat kenyeret, de kötél általi halál jár egy darab kenyérért.

Aki nem veszett oda, ment ki a földekre. Az emberek gödröt ástak a szeretteiknek, és ezekbe a gödrökbe temették őket. És maguk feküdtek legfölülre. A drót mögött egyre kihaltabb lett a városka, de a német is észhez tért, és megint kiásatta a gödröket. Ami ott maradt, azt kivitték az erdőbe, és elégették. Nappal fekete füstoszlopok szállnak az égre, éjszaka nagy tűz lobog.

Messziről is látszik az egész környéken. Megőrlik és a folyóba szórják a csontokat. Nézni sem bírja az ember, összeszorul a szíve. Keserű lesz a szája íze attól a füsttől és a bűztől. A kenyérnek meg olyan az íze, mint az ürömnek. Senki sem tud enni meg aludni, mindenki úgy jár, mint a kerge birka. Még szállítanunk is kell, ötven kilométer oda meg vissza. Akik élve maradtak a drótok mögött, azokat viszik az erdőbe, és egyenest bele a tűzbe. A gyengéket még csak agyon se lövik. Pucéran, ing nélkül, elevenen, ahogy érik. És így tovább, egyiket a másik után. Kipusztították a zsidókat. Az ember már élni sem akar, nincs hová menekülni, elveszítjük a fejünket. Falun a testvér fél a testvértől. Azt mondják, mindenhol így van.

Így fejeződött be a levél: „Nem neheztelek rád, te se haragudj rám. Életem végéig imádkozom értetek.”

És kész. Elgondolkodott ezen a levélen. Tudta, hogy az apja annak idején Hrybko falujába akarta küldeni. Jó volt ott, szép csendes hely, minden zöld; de honnan az a tűz, és mi az a füst? Minden szót külön-külön értett, de rögtön szétporladtak egymás után, nem tudta összerakni őket. Ki rakott tüzet az erdőben, és miért ég állandóan? Van egy hely a Tórában, és régebben, amikor a nagyapa a régi nyelvre tanította, többször is hangosan el kellett ismételnie: „Az Úr pedig megy vala előttük nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nekik, hogy éjjel és nappal mehessenek.” A nagyapa úgy gondolja, ez jövendölés, Baum tanár úr szerint csillagászati megfigyeléseket rejtettek a Szentírásba. Azt mondják, valaki követi a csillagát; a zsidók is követték a csillagukat, végül eljutottak az Ígéret Földjére, ehhez kétség nem férhet. Becsukta a szemét, minden erejét összeszedve próbálta elképzelni a csillagát, de a levél szavai behatoltak a gondolataiba, és valami rettenetes, fullasztó dolog hullott az arcába.

Mindenfélét kérdezett Baum tanár úrtól, és minden kérdésre kapott választ. Régóta homályban hagyott szakaszok aggasztották, mindegyiknél kapott körmöst, de nem hitte, hogy ezeket meg lehet magyarázni. Baum tanár úr csillogó szemmel beszélt a legelképesztőbb dolgokról, és nem tette az ajkára az ujját, mint a nagyapja. A felhő nem felhő, a tűz pedig nem tűz volt. Kiragyogott a sötét szavakból az Altair csillag, és elhomályosította egy aranyszínű csillagköd, a Praesepe fénye. Mózes elveszítette azt az adottságát, hogy képes fölismerni az isteni jeleket, az őt követő zsidók pedig biztosabb útmutatást követtek, és amikor szem elől tévesztették az Altairt, a Rák csillagképre emelték a tekintetüket. Jehova nem borította többször felhőbe az oltárt, amelyet vittek magukkal, tüzet sem gyújtott az útjukon. Az Altair volt az oltáron lobogó tűz, a Praesepe csillagköd volt az a füstoszlop. A felhő, amely nappal vezet, és a tűz, amely éjszaka? Azelőtt egyszerűbb, értelmetlen magyarázatot kellett adnia erre a mondatra, csak Baum tanár úrtól tudta meg, hogy a tavasz és a nyár a Kostól a Szűzig terjed az égen, az ősz és a tél pedig a Mérlegtől a Halakig. A tavasz és a nyár, a bibliai nappal csillagködöt helyezett a zsidók szeme elé, az ősz és a tél, a bibliai éjszaka lehetővé tette számukra, hogy a legfényesebb csillagot követve tájékozódjanak; a sivatagban mentek, keresték az irányt, és a csillagászat segített nekik, nem pedig Jehova, és az évszaktól függően más-más jeleket választottak, amikor útnak indultak.

Milyen nehéz koncentrálni. A gondolat elszállt, magasan a füzet fölött kering, eltaszította a feladat nehézsége, amelyben két ismeretlen riogat a kifürkészhetetlen titkokkal, mint két eltakart arcú kísértet. Számokat írt a papírra, áthúzta őket, és kijavította az eredményt, összegyűrte a jegyzetet, és elölről kezdte, mire teljesen elkészült az erejével, megint egy üres papírlap hevert előtte. A tekintete gondolatok nélkül olvadt bele a zavartalan fehérségbe, a toll bizonytalanul ingadozott a levegőben. Hamar beleunt, és szégyellte magát. Ezt el akarta titkolni Baum tanár úr előtt. Vajon mindenkinek ilyen nehezen megy mindig? Próbálta emlékezetébe idézni azokat a diákokat, akiket az Ezüst utcai iskolából ismert, ahogy számtanórán villámgyorsan a táblára pillantottak, ragyogott a szemük és kipirult az arcuk. De ha dolgozatírásra riasztott a légyzümmögés a csendben, álomszerűvé váltak a mozdulataik, mintha elvesztették volna az eszméletüket, rémülten füleltek, mikor szólal meg a csengő, számolták, hány perc múlva kell a tanár asztalára tenniük a füzetet. Lendületesen írták a bevezetést, a tárgyalást, és sosem maradt elég idejük a befejezésre. Csak keveseknek sikerült eljutniuk a végéhez; ők végig a pad fölé hajolva koncentráltak, gondosan elkészítették a vázlatot, aztán pontról pontra haladtak előre. Néha még látott közülük néhányat az utcákon.

A körmét rágta, és összezavarodott a fejében minden, amit megőrzött az em-lékezete azokból az évekből. Semmi sem fogható a borús nap gyötrelméhez, amikor le kell ülnie a füzet elé, és tudja, hogy közeledik az idő, hamarosan teljesítenie kell a kötelességét. Érezte, hogyan erősödik benne a hiábavaló, konok ellenszegülés az elhúzódó tétlenség alatt. Vádolta magát, az önvád legmélyébe merült. Semmi volt, porszem, a legutolsó lény a nap alatt, aki nem érdemel elnéző figyelmet (már rég észrevette, hogy vele szemben még Baum tanár úr sem erőltet magára kellő szigort). Szomorúan és értelmetlenül bámulta a nyitott könyvet, tekintete unottan vándorolt a füzetre, a siker minden reménye nélkül szánta rá magát újabb erőfeszítésre, és meghatározhatatlan félelem lett úrrá rajta. Mi lesz vele, ha semmihez sem ért? Terméketlen, üres jövőt látott maga előtt, hosszú napokat, amelyeket egyenletesen tölt be a szürke unalom. Rémisztő képekben tárult elé a sorsa: kétségkívül nyomorult csavargó lesz, tolakodóan panaszkodó naplopó, elállja az útját azoknak, akik sietnének a dolgukra, és magára hagyva éli le hitvány, kisszerű életét, melynek célja ismeretlen marad, mert azt csak ő találhatná meg nagy erőfeszítéssel. Elkeserítette a kilátástalanság, elképzelte az utolsó napját, amikor rettenetesen sajnálni fog minden eltelt napot, a bánattól összetörve idézi emlékezetébe a hatalmas űrt, az elfecsérelt időt, az eltékozolt létezést. Elveszett, minden elveszett. Meghal, és amihez gyenge volt, amihez nem ért föl, az nem neki jut osztályrészül.

Az aggodalomtól nekilódult a fantáziája. Olyan képeket vetített elé a képzelet, amelyek ellustították, enyhülést hoztak, és elaltatták az akaratát. Megtörtént. A gyáva bukása nem ráz meg senkit; fogadja el a megérdemelt ítéletet, és viselje alázattal a közönyt, hiszen rászolgált. Érezte, hogy gyöngédség tölti el a szívét, alázatos csodálattal tekint másokra; emlékezetébe idézte apja megfontolt és biztos mozdulatait, ahogy a műhelyben szorgoskodott, munkába mélyedve, Gedali bácsi szórakozott mosolyát, mindig így fogadta, és bátortalanul próbálta buzdítani; Jehuda bácsi magas homlokát és szigorúan összeszorított száját, amikor beszélgetés közben elragadta az indulat; a nagyapa résnyire nyílt szemét, figyelmes pillantását, amikor kihúzta magát, észrevétlenül bukkant elő, már nem merült a gondolataiba, ilyenkor minden fej feléje fordult – mindegyiküknek van valamilyen erénye, amely rejtve maradt előtte, és ezekből nem jutott neki egy darabka sem. Szörnyű, hogy annak kell lennie, aki lett. Pedig akinek erős a jelleme és az akarata, az megjavulhat és új életet kezdhet: annál inkább hitt ebben, minél inkább biztos volt abban, hogy ő maga nem képes ilyen cselekedetre. Gyászos tehetetlenség, az ilyen gyáva létezéshez méltó vég. Már soha nem változik, soha; holnap pontosan ugyanaz lesz, aki ma.

Régebben elalvás előtt mindig egy olyan gondolat gyötörte, amelyet nem mondhatott el senkinek. Szavaktól megfosztva is olyan kifejező és világos volt, hogy megragadt az emlékezetében, sokáig megőrizte. Lehet-e nem lenni? Nem lenni, vagyis nem létezni. Hiszen nem lehet nem létezni, mint ahogy valaki más létezését sem képzelhetjük el a magunké helyett. És ha valaki nem született meg? Hisz ha képes volt nem megszületni, akkor nyilván képes volt nem létezni. Tulajdonképpen mit jelent ez, amikor a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehet bemutatni a nemlétet. Nem annak lenni, akik vagyunk, annyit jelent, mint másnak lenni. Vagy éppen akkor nem kell lenni egyáltalán? Aki már létezik, megpróbál gondolatban visszamenni addig a pillanatig, amikor még nem létezett. Lehetőségek milliói és néhány bugyuta kérdés. A kis gondolat megint beleveszett a világ zűrzavarába, maradéktalanul. Ha nem születik meg, akkor nem létezik. De anya mást is szülhetett volna. Dawid anyja világra hozhatott volna-e helyette valaki mást, és ki lenne az a valaki más? Talán pontosan ő ez a valaki más? Tehát lennie kell? Itt folyt szét a zavarba ejtő, homályos gondolat; szétporladt, nyugtalanságot és csalódottságot keltve, mert ezt senki sem tudja elmagyarázni neki, ő pedig nem tudja kifejezni ezt senkinek, semmilyen szavakkal.

Kicsit szégyellte a titkolt aggodalmakat. Elaludt, és vele együtt aludt el az identitása is.

Észrevette, hogy amikor megjegyezte az első álmát, fényes nappal jött ez az álom. Álmában önmaga volt, mert önmagáról álmodott. Amikor ébren volt, nem tapasztalt ilyen szabadságot, senkit sem érdekelt, ki akart lenni, csak a származás volt fontos, arra mindenki rákérdezhetett. Zsidó volt, mert zsidó az, aki zsidó asszony méhéből jött a világra, és zsidó az apja, a nagyapja és a nagyanyja is zsidó volt, a nagyapa anyja és apja meg a nagyanya anyja és apja is zsidó volt, s mivel azoknak a zsidóknak is zsidó őseik voltak, az utódaik és az utódaik utódai is átkozottak örökre. Minél messzebbre hatolt vissza gondolatban a múltba, annál nagyobb tömeget látott az őseiből, a végtelen sok elágazás után egyre több mellékág következett, amelyek eltűntek valahol messze a régmúltban. Hány ősnek kellett élnie, nemzenie, meghalnia ahhoz, hogy világra jöhessen egyetlen gyűlölt lény; már mind a földben feküdt, nem lehetett megtalálni őket, szétporladtak sírjaik magányában, távoli utak szélén, amerre évszázadokon át menekültek. Elvette erejét a bánat, borúsan töprengett azon, ami a múltban történt. Tudta, hogy számára nincs menekülés, a múlt beteljesedett.

A gondolatait elborító sötétség, a testet dermesztő hideg és a gyomorban érzett üresség egyetlen érzésben kapcsolódott össze: éhség. Először jön az erőfeszítéstől való félelem, aztán az idegesség és a düh, végül pedig az apátia, a csendes, megbékélést hozó beletörődés, az elgyengülés első tünete. Összehúzta magát a sarokban, ahol félhomály és hideg szivárgott mindenfelől, minden erejével azt figyelte rémülten, hogyan fogyatkozik benne minden lélegzettel a melegség, hogyan tűnik el belőle egy kevés, hogyan alszik ki lassan, minden lélegzettel a nedves rongycsomóba bugyolált élet. A kellemes érzések, merész szándékok, a bátorság és az ellenszegülés, a remények mind fényt követelnek, attól kelnek életre; ha arra gondolt, hogy egyszer még talán fölmelegíti az arcát a nap, csendben elérzékenyült. Fény, hol vagy, fény? Lopva kilesett az ablakon, óvatosan félrehúzta a pokrócot. Az élet megrekedt a világegyetem sötét, jeges sikátorában; mintha látta volna a pálya távoli, halott szakaszát, amelyen ráérősen halad a bolygó, közeledve a naphoz, amely ott vár rá valahol elkerülhetetlenül az űrben. Tavasz, nyár; még csak egy kis kanyar az íven, és íme, végre közeledik a hatalmas keringési pálya középpontjában lángoló hatalmas tűz. Eszébe jutott, hogy a vadak homlokukkal a földet verve imádkoznak a fényhez, de ezt már nem találta nevetségesnek; eszébe jutott, hogy a madarak is fölélénkülnek, amikor már visszavonulóban van az éjszaka, és fölragyognak a fák között az első fénysugarak. Rémképek jelennek meg a sötétben, elveszik az ember örömét. Ijesztő, alaktalan árnyakat vetnek a förtelmes grimaszba torzult arcok, ilyenkor rémület szorítja össze a szívet. Minden komor, súlyos és vészterhes. Denevérrajként csaptak le rá a tátott szájú, dülledt szemű, kicsi, aszott, megfeketedett pofácskák, az elsorvadt kezek és lábak csontjai: a halpikkelyes bőrű Lejbuś, Rojzełe, aki a porban vonszolta földagadt lábát, a Hosszú Icchok, a Nyomorék Mojsze, Hering Henio… Hányan vannak? Élők, holtak. Körülveszik, nem tágítanak, feszült figyelemmel, mohón néznek rá, mintha egy falat kenyeret dobtak volna eléjük. Papírlap előtt ül, még nincs teleírva, az egyenlőségjel bal oldalán törtszám tornyosul, mint egy meredek pálya, tele akadályokkal, a jobb oldalon meg vagonokként összekapcsolt szögletes zárójelek sorozata. Elbóbiskolt volna? A lázálomban parányi eltaszított alakok mozognak, félénken köröznek föléje függesztve, ő pedig úgy érzi, bármelyik pillanatban készek a nyakába zuhanni.

Leporolta magát, de ez nem segített rajta. Ó, sose lesz méltó hozzájuk. Hozzá-juk, vagyis másokhoz.

Behúzza a nyakát, és nézi, ahogy lassan kialszik a lámpa halvány fénye, még fellobban, aztán kihuny. Kiszakadt egy vékonyka karbidcsík, magasan az égő fölött, a levegőben izzik, mint a rakéta. Sziszegve hullik le, megkettőződik, megháromszorozódik az ember szemében. Kékeszöld kis lángok raja veszi körül, ezek kihunyó arcok. Bűn, miben rejlik a bűn? Maga a létezés a bűn. Talán épp most hal meg valaki a falon túl, minden utcában, minden ház minden odújában meghal valaki, nem éri meg a nappalt. Sötétség tölti be a szemet, elaltatja a gondolatokat. Leragad a szeme, a feje magától borul az asztalra. Holnap talán lesz ereje, össze tudja szedni a gondolatait, és megoldja az egyenletet. Holnap bármi megtörténhet.

Holnap, valakinek mindig és mindenütt van valamilyen holnap, még ha az utolsó is.

Aluszékony lett az éhségtől, csak azt érezte, hogy kiszáll belőle az erő, gyengül a karja és zsibbad a tarkója, érezte, hogy földagad a lába a nedves kapcarongyban. Lomha volt, álmos, mintha arra ítéltetett volna, hogy belevesszen a semmibe, bár aggódott magáért, ezt nem kapcsolta össze azzal a pusztulással, amelyet nap mint nap látott maga körül. Nem tudta, mit gondoljon erről, hogyan hozza magát egy szintre másokkal. Még félelemmel és szégyennel töltötte el az élőhalottak éhsége. Bűnösnek érezte magát, amiért még mindig él. A pusztulás nem kímélt senkit, lények tömegét söpörte ki mindenhonnan. Véletlenül még mindig életben maradt egy elkeseredett lény, akire nincs szüksége senkinek, teljesen jelentéktelen, és meg van döbbenve a saját jelentéktelenségén, magára maradva.

Amikor Baum tanár úr szavait hallgatta, elragadta az indulat, hevesen dobogott a szíve, képzeletben már látta magát, ahogy egyenes derékkal, szabadon vonul át az egyenes derékkal járó szabad emberek világán – de ez a világ másképp nézett ki. Néha egy pillanatra úgy érezte, elég gondolatban előrezuhanni egy másik jövőbe. Látta és elvesztette, minden elérhetetlen ábrándképből – akár ébren, akár álmában látta ezeket – megmaradt egy tiszta, álomtól nem zavart gondolat, amely mindvégig jelen volt, hűségesen kitartott: egy nap leveszi a csillagos karszalagot, és aztán már nem lesz senki, aki arra kényszerítené, hogy jelet viseljen. Az más világ lesz… És minden rémületből, lázból és éhségből kelt rémkép megrohanta megint lázban égő fejét, befészkelte magát éjszakára a szívébe.

 

Pálfalvi Lajos fordítása

 

 


[1]     W. M. Thackeray: A rózsa és a gyűrű, ford. Apostol András. Budapest, Móra, 1978. 5.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs