„Az igazmondásnak és a hazugságnak a legmesszebbmenő jelentősége
van az emberek egymás közötti viszonya szempontjából.
Az egyes szociológiai struktúrákat a legjellemzőbb módon annak alapján
különböztetjük meg, hogy mennyire érvényesül bennük a hazugság.”

Georg Simmel

Az ál­lam­biz­ton­sá­gi múlt kér­dés­kö­re egy­re in­kább meg­oszt­ja a köz­vé­le­ményt. Egy­részt azt le­het mind­un­ta­lan hal­la­ni, hogy a szem­be­né­zés a rend­szer­vál­tás kö­rü­li idők­ben lett vol­na hasz­nos, ami azt imp­li­kál­ja, hogy má­ra ide­jét­múlt­tá vált, hi­szen az érin­tet­tek je­len­tős ré­sze az­óta meg­halt, s így a mo­rá­lis szem­pont­ok ér­dek­te­len­né vál­tak. Más­részt vi­szont olyan vé­le­mén­­nyel is le­het ta­lál­koz­ni, ne­megy­szer ku­ta­tók ré­szé­ről is, hogy az ál­lam­biz­ton­sá­gi ira­tok oly mér­té­kig ma­ni­pu­lál­tak, hogy – szem­ben Eörsi Ist­ván egy­ko­ri cik­ké­nek né­ző­pont­já­val – gya­kor­la­ti­lag al­kal­mat­la­nok ese­mény­re­konst­ruk­ci­ó­ra, s in­kább a ha­ta­lom, a ma­ni­pu­lá­ció meg­is­me­ré­sé­nek, va­la­mint a „nyil­vá­nos­ság pót­lá­sá­nak” ter­mé­szet­raj­zá­hoz alkalmasak.¹ Har­mad­részt pe­dig, s saj­nos ta­lán ez a leg­ál­ta­lá­no­sabb, ott van a csend és az ér­dek­te­len­ség, mely nem óhajt tu­do­mást ven­ni ezek­ről a do­ku­men­tu­mok­ról, még ke­vés­bé ar­ról az idő­szak­ról, mely­hez kap­cso­lód­nak. Pe­dig ez­zel pár­hu­za­mo­san szá­zez­rek kö­ve­tik James Bond leg­újabb ka­land­ja­it a mo­zik­ban és a té­vé­kép­er­nyők előtt, így – a meg­je­le­ní­tés, a mű­faj amúgy lé­nye­ges kér­dé­sét fél­re­té­ve – adó­dik a kér­dés, hogy ha a „kém” sze­re­pé­ben iz­gat­ja a kö­zön­sé­get a ti­tok mint olyan, úgy „ügy­nök” mi­vol­tá­ban mi­ért vált ki kö­zönyt.

      Pe­dig Georg Simmel ti­tok­ról szó­ló ne­ve­ze­tes ta­nul­má­nya óta szin­te min­den e tárgy­hoz kap­csol­ha­tó el­mé­le­ti ta­nul­mány hang­sú­lyoz­za, hogy mind­ket­tő a „ti­tok em­be­re”, s így mun­ká­juk a szín­le­lés: be­csap­nak, át­ver­nek hoz­zá­juk kö­zel ál­ló em­be­re­ket, vagy kap­cso­la­tot épí­te­nek ki ide­ge­nek­kel, még­pe­dig ab­ból a cél­ból, hogy in­for­má­ci­ó­kat gyűjt­se­nek, s ad­ja­nak át megbízóiknak.² Nem vé­let­len, hogy a hi­deg­há­bo­rú éve­i­nek köz­ked­velt mű­fa­ja lett a kémthriller, mely­nek kö­zép­pont­já­ban a ti­tok, a bi­za­lom, a nyil­vá­nos­ság, az el­fe­dés vagy ép­pen a ma­ni­pu­lá­ció fo­gal­mai áll­tak. A ha­ta­lom mik­ro­fi­zi­ká­já­nak el­mé­le­tei, úgy tű­nik, gyor­san át­szi­vá­rog­tak a het­ve­nes évek po­pu­lá­ris kul­tú­rá­já­ba is, s e prob­le­ma­ti­ka egyik leg­is­mer­tebb nyu­ga­ti, kri­ti­kai, ám nép­sze­rű (midcult) meg­fo­gal­ma­zá­sa Francis Ford Coppola Ma­gán­be­szél­ge­tés cí­mű 1975-ös film­je volt. „A ma­ni­pu­lá­ció – ír­ja a film kap­csán Ha­jas Ti­bor 1977-ben – meg­szün­te­ti az eti­kai szfé­rát; a dön­tés, a vá­lasz­tás ne­he­zen kö­vet­he­tő mély­sé­gig be­fo­lyá­solt. A jó és a rossz (az eti­kai dön­tés ki­zá­ró­la­gos kri­té­ri­u­mai) ru­gal­ma­san ke­zel­he­tő fo­gal­mak let­tek; nem­csak a rá­juk irá­nyu­ló vá­lasz­tás, ha­nem ők ma­guk is kont­roll alatt áll­nak, ala­kít­va, ken­dőz­ve, in­terp­re­tál­va a pra­xis pil­la­nat­nyi kí­vá­nal­mai sze­rint. A mód­szer nem új, de most ér­te el leg­tö­ké­le­te­sebb ál­la­po­tát; vég­le­te­kig ki van­nak dol­goz­va a hí­rek be­gyűj­té­sé­nek és ki­su­gár­zá­sá­nak ak­ció­pá­lyái, a be­fér­kő­zés csa­tor­nái, gya­kor­la­ti­lag is fel let­tek de­rít­ve a ha­tás­me­cha­niz­mu­sok; az em­ber­ről szer­zett min­den ed­di­gi is­me­ret al­kal­maz­va lett. A ma­ni­pu­lá­ció nem nyílt és lát­vá­nyos be­fo­lyá­so­lás, nem al­kal­maz nyil­ván­va­ló erő­sza­kot, nem pa­ran­csol; csak ép­pen sem­mi nem egé­szen va­ló­sá­gos többé”.³ Il­lő hang­sú­lyoz­ni, hogy Ha­jas e meg­ál­la­pí­tá­sai nem a kor­szak államszocialista meg­fi­gye­lé­sé­re vo­nat­koz­tak, ha­nem a film kö­zép­pont­já­ba ál­lí­tott le­hall­ga­tás­ra. Eszünk ágá­ban sincs relativizálni a hi­deg­há­bo­rú két ol­da­lán ál­ló tömb sa­ját ál­lam­pol­gá­ra­i­hoz va­ló vi­szo­nyát, s ez­zel utó­lag az ál­lam­szo­ci­a­liz­mus mal­má­ra haj­ta­ni a vi­zet, ám a ha­tal­mi te­kin­tet je­len­lé­te, a ti­tok mű­kö­dés­mód­ja még­is döb­be­ne­tes ana­ló­gi­á­kat tu­dott te­rem­te­ni.

      Pe­dig a fen­ti gon­do­lat­sor Gál Éva mo­nog­ra­fi­kus igén­­nyel fel­lé­pő ki­tű­nő köny­vé­nek akár a szer­ve­ző­je is le­het­ne, amen­­nyi­ben az ügy­nö­kök és az ál­lam­biz­ton­sá­gi szak­em­be­rek, tisz­tek mun­ká­ját nem el­ső­sor­ban mo­rá­lis szem­pont­ból ve­szi szem­ügy­re (ho­lott Lit­ván György fe­le­sé­ge­ként, érin­tett­ként akár ez is le­gi­tim len­ne), ha­nem a ma­ni­pu­lá­ció as­pek­tu­sá­ból. Ezért kap­ta a – Mérei Fe­renc és Szalai Sán­dor kö­ré szer­ve­ző­dő két hos­­szabb, s há­rom mel­lék­ta­nul­mányt, va­la­mint Eörsi Ist­ván és Szi­lárd Leó meg­fi­gye­lé­si ügye­i­nek elem­zé­sét tar­tal­ma­zó – kö­tet a Le­já­ra­tás és bom­lasz­tás fő­cí­met. Az al­cím – Tu­dó­sok, ta­ná­rok a tit­kos­rend­őr­ség lá­tó­kör­ében – pe­dig már a kéz­be­vé­tel­kor egy­ér­tel­mű­vé te­szi, hogy az ér­tel­mi­ség és a ha­ta­lom kö­zöt­ti – ed­dig több­nyi­re tit­kos és ugyan­csak tisz­tes­ség­te­len – vi­szo­ny­ba kap­hat be­te­kin­tést az ol­va­só; e kap­cso­lat mi­nő­ség­jel­ző­it pe­dig ép­pen­ség­gel az a ma­ni­pu­lá­ció te­szi le­gi­tim­mé, amel­­lyel az ál­lam­biz­ton­ság újabb és újabb ös­­sze­es­kü­vé­sek szö­vé­sé­vel be­fo­lyá­sol­ta ezek­nek az ér­tel­mi­sé­gi­ek­nek – s per­sze csa­lád­juk­nak, gyer­me­ke­ik­nek, ba­rá­ta­ik­nak, kol­lé­gá­ik­nak – az éle­tét. Egy em­ber meg­fi­gye­lé­se ugyan­is nem egyet­len em­ber tör­té­ne­te, hi­szen a mik­ro-tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti, há­ló­zat­el­mé­le­ti szem­lé­let­nek meg­fe­le­lő­en – Nor­bert Elias ki­fe­je­zé­sét át­vé­ve – mind­an­­nyi­an egy „tár­sas kon­fi­gu­rá­ció” ré­sze­sei va­gyunk; a ben­nün­ket ért ha­tá­sok át­té­te­le­sen a kör­nye­ze­tünk min­den­nap­ja­it is be­fo­lyá­sol­ják, ala­kít­ják.

      A köz­hi­e­de­lem úgy tart­ja, hogy ös­­sze­es­kü­vé­sek nin­cse­nek, csak bor­nírt és le­egy­sze­rű­sí­tő ös­­sze­es­kü­vés-el­mé­le­tek, ám Carlo Ginzburg nyo­mán úgy vél­jük, hogy „ös­­sze­es­kü­vé­sek va­ló­ban lé­tez­nek, és hogy a ha­mis ös­­sze­es­kü­vé­sek min­dig va­ló­di­a­kat palástolnak”.⁴ Hi­szen az ál­lam­biz­ton­ság mű­kö­dés­mód­ját fel­tá­ró mun­kák ne­megy­szer rá­mu­tat­tak már ar­ra, hogy a tit­kos­rend­őr­ség ügy­buz­gal­ma ko­ránt­sem kor­lá­to­zó­dik meg­tör­tént ese­tek ki­nyo­mo­zá­sá­ra, de a tar­tó­tisz­tek egy­re in­kább – sa­ját ak­ti­vi­tá­su­kat, tett­re­kés­zsé­gü­ket le­gi­ti­má­lan­dó – kons­pi­ra­tív, sőt fik­tív szá­la­kat ál­lí­ta­nak elő. Aki ka­la­pá­csot tart a ke­zé­ben, min­den­hol szö­get lát, aki­nek az a hi­va­tá­sa, hogy tit­kos szá­la­kat és be­szél­ge­té­se­ket tár­jon fel, az szin­te szük­ség­sze­rű­en min­den köz­len­dő­ben egy le­het­sé­ges ös­­sze­es­kü­vés rej­tett in­for­má­ci­ó­it is­me­ri fel. Il­let­ve ha nem „is­me­ri fel”, ak­kor szánt­szán­dék­kal be­le­szö­vi, hisz ez­zel is ön­ma­gá­nak és mun­ká­já­nak fon­tos­sá­gát ter­me­li ki. Így lett pél­dá­ul – hogy egy egé­szen más pél­dát em­lít­sünk – a Rolling Stones-gitáros Brian Jo­nes ha­lál­hí­ré­re ös­­sze­se­reg­lett ma­gyar hip­pik vo­nu­lá­sá­ból „fa­sisz­ta szer­vez­ke­dés” Se­res Im­re rendőrőrnagy fan­tá­zi­á­já­ban – majd e fik­ció jo­gi va­ló­ság­gá, s té­te­les bün­te­tés­sé vált a Nép­köz­tár­sa­ság bí­ró­sá­ga előtt.⁵ Ugyan­így, ta­lán az sem vé­let­len, hogy a kom­mu­nis­tá­ból rend­őr­spic­li­vé vá­ló, nagy fan­tá­zi­á­jú, de zül­lött éle­tű pony­va­re­gény-író, ka­lan­dor Stolte Ist­ván lesz a Rajk el­le­ni ki­ra­kat­per egyik koronatanúja.⁶ Stolte kap­csán Hajdu Ti­bor rá is mu­tat: „min­den tit­kos tár­sa­ság­nak, for­ra­dal­mi, il­le­gá­lis szer­ve­zet­nek sok­szor ere­de­ti cél­ki­tű­zés­ét hát­tér­be szo­rí­tó na­pi gond­ja a le­lep­lez­te­tés, az áru­lás el­le­ni küz­de­lem. Több­nyi­re hi­á­ba­va­ló küz­de­lem. A ha­ta­lom­nak ide­je, em­be­re, pén­ze, kín­zó­kam­rá­ja, min­de­ne meg­van a fenn­ma­ra­dá­sát ve­szé­lyez­te­tő tit­kok megfejtésére”.⁷ Mi­vel azon­ban a ti­tok tel­jes tar­tal­ma mű­kö­dés­mód­já­ból fa­ka­dó­an (a ti­tok te­le­o­lo­gi­kus nem-tu­dás­ban tart­ja a má­si­kat – így tart­ja Simmel) több­nyi­re rejt­ve ma­rad­hat még a meg­bí­zók előtt is, így re­mek ma­ni­pu­lá­ci­ós esz­köz­zé vá­lik, mel­­lyel a hi­e­rar­chi­á­ban fel­jebb ál­ló­kat is be­fo­lyá­sol­ni le­het. Más­kép­pen fo­gal­maz­va, az vál­hat „tit­kos tár­sa­ság­gá” a tit­kos­rend­őr­ség sze­mé­ben, ami­re adott eset­ben állam(biztonság)i igény nyí­lik, a fel­adat pe­dig az eh­hez szük­sé­ges alap­ve­tő ada­tok fel­ku­ta­tá­sa, majd ezek be­szé­des té­nyek­ké for­má­lá­sa. Az „ál­lam­biz­ton­sá­gi tény” te­hát, ahogy a kö­te­tet ol­vas­va meg­ál­la­pít­hat­juk, erő­sen ma­ni­pu­lált konst­ruk­ció.

      Ha pél­dá­ul a Mérei Fe­renc és tár­sai el­len in­dí­tott vizs­gá­lat­ról és a per­ről szó­ló részt ta­nul­má­nyoz­zuk, rög­tön szem­be­tű­nik, hogy a na­gyon ke­vés tény­re mód­fe­lett sok ide­o­ló­gia és kons­pi­rá­ció jut. A leg­fon­to­sabb úgy­ne­ve­zett „el­len­for­ra­dal­mi cse­lek­mény”, mely a re­a­li­zá­lást, va­gyis a le­tar­tóz­ta­tást in­do­kol­ta, az a Hungaricus alá­írás­sal 1956 vé­gén meg­je­len­te­tett 48 ol­da­las, kö­rül­be­lül 50 pél­dány­ban elő­ál­lí­tott szö­veg volt, mely­ről azon­ban a más­kü­lön­ben élénk fan­tá­zi­á­jú és meg­le­he­tő­sen gát­lás­ta­lan bel­ügyi tisz­tek­nek egé­szen 1957 őszé­ig nem volt tu­do­má­suk, da­cá­ra an­nak, hogy elég is­mert volt a röp­irat, s kül­föld­ön is be­szá­molt ró­la pél­dá­ul a France Observateur. A for­ra­da­lom­hoz ké­pest meg­le­he­tő­sen ké­sőn, 1958. ok­tó­ber 17–18-án tör­té­nő le­tar­tóz­ta­tá­sok so­rán (Mérei Fe­renc, Fe­ke­te Sán­dor, He­ge­dűs And­rás, Lit­ván György, il­let­ve Hoffmann Tiborné, Ke­le­men Im­re) eh­hez hoz­zá­tet­ték még a már ko­ráb­ban le­tar­tóz­ta­tot­tak hoz­zá­tar­to­zó­i­nak se­gé­lye­zé­sét. De ne sza­lad­junk elő­re!

      1957 no­vem­be­ré­ben, Kosáry Do­mo­kos le­tar­tóz­ta­tá­sa után, pon­to­sab­ban az ál­ta­la tör­té­né­szi el­hi­va­tott­ság­ból gyűj­tött, a for­ra­da­lom­mal kap­cso­la­tos do­ku­men­tum-együt­tes ré­vén „ta­lál­ta meg” a bel­ügy a Hungaricust, s ál­lí­tot­ta rá „Ham­vas Ju­dit” fe­dő­ne­vű ügy­nö­két – Erki Edi­tet – Szalai Sán­dor­ra és Lit­ván György­re. Erki, aki mind­ket­te­jük­kel bi­zal­mas kap­cso­lat­ban állt, szor­gal­ma­san szál­lí­tot­ta az in­for­má­ci­ó­kat, mely­nek nyo­mán a bűn­lajst­ro­mon az Ok­tó­ber Hu­szon­har­ma­di­ka cí­mű il­le­gá­lis lap egyes szá­ma­i­nak elő­ál­lí­tá­sa is sze­re­pelt már. Az ügy fon­tos­sá­gá­ra jó pél­da, hogy Erki tar­tó­tiszt­je ma­ga Hol­lós Er­vin volt, aki ak­kor a BM Po­li­ti­kai Nyo­mo­zó Fő­osz­tá­lyán az úgy­ne­ve­zett „bel­ső re­ak­ci­ót el­há­rí­tó osz­tály” ve­ze­tő­je volt. Az iga­zi kér­dés az volt a po­li­ti­kai rend­őr­ség szá­má­ra, hogy ki vagy kik áll­nak mö­göt­tük, kik azok az „ők”? Erki szol­gál­tat­ta a ké­sőbb „Mérei-csoportnak” ne­ve­zett kons­pi­rá­ci­ós alak­zat alap­já­ul szol­gá­ló in­for­má­ci­ót, mely sze­rint az „ők = Kar­dos Lász­ló, Mérei Fe­renc, Mol­nár Mik­lós és kö­re”. (26.) A to­váb­bi in­for­má­ci­ók szer­zé­se vé­gett újabb be­sú­gó­kat ál­lí­ta­nak Lit­ván György­re, Sza­kács Mik­lós is­mert szí­nészt („Cyrano”), Tarcsay Pált, a Kos­suth Klub igaz­ga­tó­ját („Pál Ta­más”) és Kó­nya Lász­lót, a TIT mun­ka­tár­sát („He­gyi Fe­renc”). Hol­lós sze­mé­ben azon­ban az iga­zán fon­tos ta­lán nem is an­­nyi­ra a Nagy Im­re-vo­nal­hoz va­ló kö­zel­ség, mint in­kább a ko­rább­ról szen­ve­dé­lye­sen gyű­lölt, 1946 és 1949 kö­zött mű­kö­dő NÉKOSZ (Né­pi Kol­lé­gi­u­mok Or­szá­gos Szö­vet­sé­ge) volt a kö­zös bűn ne­ve. Nonn Györg­­gyel az ol­da­lán, a MADISZ (Ma­gyar De­mok­ra­ti­kus If­jú­sá­gi Szö­vet­ség) mint ri­vá­lis if­jú­sá­gi szer­ve­zet ré­szé­ről Hol­lós már fenn­ál­lá­sa alatt foly­to­no­san tá­mad­ta a Rajk sze­mé­lyé­hez kö­tő­dő né­pi kol­lé­gi­u­mo­kat tö­mö­rí­tő szer­ve­ze­tet a Pár­ton belül.⁸ Több for­rás is ar­ra en­ged kö­vet­kez­tet­ni, hogy 1956 után a kö­tet­ben tár­gyalt pe­rek kap­csán fel­me­rült ez a me­rő­ben sze­mé­lyes és ir­ra­ci­o­ná­lis ok is, jól­le­het nem NÉKOSZ-, „mind­ös­­sze” Mérei-ügy lett be­lő­le.

      A szer­ző – aho­gyan a fül­szö­veg­ben Rainer M. Já­nos is ki­eme­li – mikrofilológiai pon­tos­ság­gal tár­ja fel a ha­ta­lom mű­kö­dé­si me­cha­niz­mu­sát: a tar­tó­tisz­tek kon­cep­ci­ó­it, szán­dé­ka­it, a be­épí­tett ügy­nö­kök, sze­mé­lyi kö­ve­tők, majd a le­tar­tóz­ta­tás után a bör­tön­vam­ze­rek tak­ti­ká­it, el­já­rá­sa­it, me­lyek mind rop­pant fon­to­sak vol­tak ab­ban a te­kin­tet­ben, hogy még több in­for­má­ci­ót és to­váb­bi kap­cso­la­to­kat tár­ja­nak fel ab­ból a cél­ból, hogy a már ko­ráb­ban jó­részt el­ter­ve­zett for­ga­tó­könyv lap­ja­it ki­tölt­sék ve­le. Ugyan­ak­kor nem en­­nyi­re fe­ke­te-fe­hér az ál­lam­biz­ton­sá­gi el­já­rás­rend sem, hi­szen Méreit már 1957-ben ki­sze­mel­ték le­tar­tóz­ta­tás­ra, de ek­kor az MSZMP PB – mint 1945 és 1950 kö­zött ak­tív és ki­tün­te­tett kom­mu­nis­tá­ra – egy­sze­rű­en nem adott rá „ki­lö­vé­si” en­ge­délyt. Utób­bi meg­adá­sá­ra egy év­vel ké­sőbb fel­te­he­tő­en azért ke­rül­he­tett sor, mert – a ká­dá­ri „vé­del­met” él­ve­ző, Rá­ko­si bör­tö­nét meg­járt szo­ci­ál­de­mok­ra­ták­kal szem­ben – Mérei 1950. már­ci­u­si, a Párt­ból és min­den funk­ci­ó­já­ból va­ló el­tá­vo­lí­tá­sa után nem ke­rült bör­tön­be, így a for­ra­da­lom utó­véd­har­ca­i­ban ját­szott – ös­­szes­sé­gé­ben azért nem olyan je­len­tős – sze­re­pét jócs­kán fel­ér­té­kel­te és szán­dé­ko­san túl­in­terp­re­tál­ta a po­li­ti­kai rend­őr­ség.

      A bel­ügy te­hát va­ló­já­ban „rá­szállt” Mérei Fe­renc­re, s kí­mé­let­len rend­sze­res­ség­gel tár­ta fel ba­rá­ti és tár­sa­dal­mi kap­cso­la­ta­it. Bár a ki­tű­nő pszi­cho­ló­gus nem te­he­tett ró­la, de eb­ben az idő­szak­ban igen „ve­szé­lyes” volt jó­ban len­ni ve­le, amint azt a Törzs­höz tar­to­zó, kö­ze­li ba­rá­tai, Zsámboki Zol­tán és Ke­le­men Im­re, il­let­ve Ne­mes Lí­via pél­dá­ján lát­hat­juk. Gál Éva szo­ros szö­veg­elem­zé­sei tű­pon­to­san mu­tat­ják meg azt, aho­gyan az el­szórt, kó­sza és ös­­sze­füg­gés­te­len ada­tok­ból a ko­ráb­ban el­ter­ve­zett for­ga­tó­könyv sze­rint ös­­sze­áll a per konst­ruk­ci­ó­ja. Eb­ben – ahogy Carlo Ginzburgtól is lát­hat­tuk egy más kor kap­csán – rend­kí­vül fon­tos a nyelv szerepe.⁹ A ki­hall­ga­tott egy ros­­szul meg­fo­gal­ma­zott mon­da­ta vagy tö­re­dé­kes adat­köz­lé­se a bel­ügy nyel­ve­ze­té­ben, meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban azon­nal vád­pont­tá tu­dott lé­nye­gül­ni. S jól­le­het igen pri­mi­tív nyel­vi–sti­lisz­ti­kai hi­bák­tól hem­zseg­nek a jegy­ző­köny­vek (48.), még­is az ob­li­gát kulcs­sza­vak (il­le­gá­lis, el­len­for­ra­dal­mi, párt­el­le­nes stb.) szö­veg­be il­lesz­té­sé­vel (62-64.) re­to­ri­ka­i­lag ké­pe­sek meg­te­rem­te­ni a vád au­rá­ját. A Mérei el­len fel­ho­zott vá­dak „ko­moly­sá­gá­ról” (a szer­ző is így, idé­ző­jel­ben hasz­nál­ja; 76.) már szól­tunk, de mit le­het az utó­kor szem­szö­gé­ből hoz­zá­ten­ni a Fe­ke­te Sán­dor el­len fel­ho­zott vád­pont­hoz, mi­sze­rint az 1958-as év fo­lya­mán az „Iro­da­lom­tör­té­ne­ti In­té­zet­ben az ott dol­go­zó el­len­sé­ges ele­mek­kel együtt (Olt­vá­nyi Amb­rus, Né­meth Gé­za, Czine Mi­hály, Ké­pes Gé­za) sza­bo­tál­ta az MSZMP né­pi­e­sek­kel kap­cso­la­tos ál­lás­fog­la­lá­sá­nak vi­tá­ját. Csak a má­so­dik al­ka­lom­mal ös­­sze­hí­vott vi­ta­ülé­sen volt haj­lan­dó hoz­zá­szól­ni, mi­u­tán er­re presz­­szi­o­nál­ták” (78.). Lit­ván Györg­­gyel és He­ge­dűs And­rás­sal kap­cso­lat­ban már ugyan­er­re az év­re csak egy be­szél­ge­tést tu­dott szál­lí­ta­ni a rá­juk épí­tett ügy­nök, Sza­kács Mik­lós szí­nész, mely a te­át­ris­ták kö­zött elő­for­du­ló, a for­ra­da­lom­mal szim­pa­ti­zá­ló vé­le­mé­nyek­re irá­nyult. Az év­szám pe­dig azért fon­tos, mert a vád­hoz mu­száj volt fel­mu­tat­ni a kons­pi­rá­ció fo­lya­ma­tos­sá­gát, va­gyis, hogy 1956 ok­tó­be­re óta szü­net nél­kül ás­ká­lód­nak a rend­szer el­len a per­be vo­nan­dó sze­mé­lyek.

      Vis­­sza­ka­nya­rod­va Hajdu Ti­bor fel­ve­té­sé­hez, tel­je­sen egy­ér­tel­mű, hogy a po­li­ti­kai rend­őr­ség időt, ener­gi­át és pénzt nem kí­mél­ve épí­tet­te fel a Mérei és tár­sai el­le­ni vá­dat, mely­hez szép ada­lék, hogy 90 ta­nút hall­gat­tak ki. Ah­hoz, hogy a vád pla­u­zi­bi­lis le­gyen, ezt még te­téz­ték az­zal, hogy a csa­lá­di és ba­rá­ti ös­­sze­jö­ve­te­lek a Nagy Im­re-fé­le „el­len­for­ra­dal­mi” kor­mány vis­­sza­ál­lí­tá­sá­ra vagy a „nyu­ga­ti im­pe­ri­a­lis­ták tá­ma­dá­sa­i­nak” ser­ken­té­sé­re tett kí­sér­le­tek­ké lé­nye­gül­tek. A le­tar­tóz­ta­tá­sok mi­att pénz­re szo­ru­ló csa­lá­dok­nak va­ló gyűj­tés nem a szo­li­da­ri­tás, a hu­má­num je­le volt, ha­nem „fe­hér se­gély”, mely lé­té­ben bi­zo­nyí­tot­ta az ös­­sze­es­kü­vés szá­la­it. A vád re­to­ri­ká­ja pe­dig e cse­lek­mé­nye­ket nem szá­ra­zon kö­zöl­te, ha­nem mint­egy „sű­rít­ve” a dis­kur­zust, az „alá­va­ló”, „al­jas”, „el­ve­te­mült” jel­zők­kel szí­nez­te is an­nak han­gu­la­tát. Ugyan­így az „il­le­gá­lis” és a „cso­port, cso­por­to­su­lás” gya­ko­ri al­kal­ma­zá­sa volt hi­va­tott be­tel­je­sí­te­ni a po­li­ti­kai rend­őr­ség fe­jé­ben fo­gant el­mé­le­ti konst­ruk­ci­ót. Már csak az ab­szurd ele­mek so­rát sza­po­rít­ja az, hogy a Fe­ke­te Sán­dor sze­mé­lyé­hez köt­he­tő Hungaricus-pamflet kö­ré szőtt vád­nak még­is­csak Mérei Fe­renc lett a cél­pont­ja. Va­gyis nem le­het tár­gyi szin­ten ér­tel­mez­ni a po­li­ti­kai rend­őr­ség el­kép­ze­lé­se­it, de fel kell tár­ni a mö­göt­tes, rész­ben per­sze po­li­ti­kai cé­lo­kat, rész­ben sze­mé­lyes mo­ti­vá­ci­ó­kat. Utób­bi­ra em­lí­tet­tük Hol­lós­nak a NÉKOSZ-hoz kap­cso­ló­dó ér­tel­mi­ség­gel szem­be­ni szen­ve­dé­lyes bos­­szú­vá­gyát, mely­nek Mérei tö­ké­le­tes cél­pont­ja volt, va­la­mint azt, hogy egy kis­pol­gá­ri szár­ma­zá­sú, el­haj­ló, troc­kis­ta, zsi­dó ér­tel­mi­sé­gi vit­te rossz út­ra a ná­la jó­val fi­a­ta­lab­ba­kat. Ma­gán a Vida Fe­renc ál­tal ve­ze­tett tár­gya­lá­son ös­­sze­sen 19 ta­nút hall­gat­tak meg. Ta­lán – a már bün­te­té­sét töl­tő – Bibó Ist­ván tanúkénti be­idé­zé­se ér­de­mel még itt em­lí­tést, mely­nek so­rán olyan ta­ná­ros ele­gan­ci­á­val ol­va­sott fel Fe­ke­te „zseb­en­cik­lo­pé­di­á­já­ból”, hogy „a szel­le­me­sen meg­írt sza­tí­ra hal­la­tán a je­len­lé­vők alig tud­ták vis­­sza­foj­ta­ni ne­ve­té­sü­ket” (105.). Vég­ered­mény­ben Mérei Fe­renc 10, Fe­ke­te Sán­dor 9, Lit­ván György 6, He­ge­dűs B. And­rás 2, Széll Je­nő 5 év bör­tönt ka­pott. Mérei és Fe­ke­te 1963-ban, Széll és Lit­ván a két­har­mad le­töl­té­se után, 1962-ben, míg He­ge­dűs 1960-ban sza­ba­dult. A Gál Éva ál­tal hos­­sza­san elem­zett in­dok­lás­ból hadd emel­jük ki azt, hogy nem fe­lejt­kez­tek el Justus Pál te­vé­keny­sé­gé­ről sem, ám – mint ko­ráb­ban rá­mu­tat­tunk – a PB en­ge­dé­lye nél­kül nem le­he­tett per­be von­ni azo­kat a szoc­de­me­ket, akik Rá­ko­si ide­jén már ül­tek. Már­pe­dig Kas­sák ta­nít­vá­nya, a Mun­ka-kör egy­ko­ri köl­tő­je és ak­ti­vis­tá­ja, utóbb po­li­ti­kus és te­o­re­ti­kus a Rajk-per VIII. ren­dű vád­lott­ja­ként már le­ült hét esztendőt.¹⁰ Justus ki­sza­ba­du­lá­sa kap­csán ír­ta Mérei, hogy „Justus Pál ba­rá­tom (…) 1955 vé­gén ha­za­jött. Nagy ren­dez­vé­nyen ün­ne­pel­tük meg Bi­zo­nyos Pált. Így ne­vez­tük ba­rá­tun­kat. Sok is­me­rő­sünk nem mond­ta ki a ne­vét, félt a Kram­pusz­tól. Ért­he­tő, hisz a Kram­pusz fé­lel­me­tes évei vol­tak. Mi nem na­gyon fél­tünk. Bi­zo­nyo­sak le­het­tünk, hogy előbb-utóbb be­le­ke­rü­lünk a Kram­pusz put­to­nyá­ba. Gúny­ból ne­vez­tük ba­rá­tun­kat Bi­zo­nyos­nak, ev­vel je­lez­tük, hogy van­nak ér­tel­met­len tilalmak”.¹¹

      A Mérei el­le­ni haj­sza azon­ban nem­csak a fel­ho­zott vá­dak ab­szur­di­tá­sá­ban, az íté­le­tek sú­lyos­sá­gá­ban mu­tat­ko­zott meg, ha­nem a vé­lel­me­zett „cso­port” el­le­ni haj­szá­ban is. Így a Hungaricus-ügy mel­lék­szá­la­ként ugyan­csak Vida Fe­renc íté­le­te nyo­mán 1959. jú­ni­us 2-án a pszi­cho­ló­gus ba­rá­ti, is­me­rő­si kö­ré­hez tar­to­zó to­váb­bi sze­mé­lye­ket el­ítélt: Zsámboki Zol­tánt 7, Kántás Lász­lót 4 és fél, Hoffmann Tibornét 4 és fél, Ke­le­men Im­rét 2, Ne­mes Lí­vi­át 5 (ügyét kü­lön ta­nul­mány­ban bont­ja ki a szer­ző), Kiss Ká­rolyt és Né­meth Lász­lót 3 és fél, Var­ga Já­nost más­fél, Lipták Ta­más 2 és fél év bör­tön­re. Ez­zel né­hány ki­sebb pert (Er­dős Pé­ter, Föl­des Pé­ter) nem szá­mít­va le­zá­rult a re­vi­zi­o­nis­ta bűn­ügyek so­ra. A tör­té­net­ben kulcs­sze­re­pet ját­szó Hol­lós Er­vint 1962-ben el is tá­vo­lít­ják a BM-ből, s ma­ga a po­li­ti­kai rend­őr­ség is las­san tak­ti­kát vált; jól­le­het – mint lát­hat­tuk – ed­dig is gon­do­san ma­ni­pu­lál­ta a ki­sze­mel­te­ket és kö­re­i­ket, va­la­mint a nyo­mo­za­ti anya­got, de a meg­tor­lás éve­i­nek el­múl­tá­val újabb esz­kö­zök­höz kel­lett nyúl­nia.

      A vál­tás­ra az egyik leg­jobb pél­da Szalai Sán­dor két hos­­szabb ta­nul­mány­ban fel­tárt ese­te. Ügyét a Hungaricushoz sze­ret­te vol­na csa­tol­ni Hol­lós, de az MSZMP PB en­ge­dé­lye nél­kül nem tud­ta a szo­ci­o­ló­gust per­be von­ni, így ma­radt a le­já­ra­tás és a bom­lasz­tás, mint a ma­ni­pu­lá­ció gyö­ke­re­sen új for­má­ja. Utób­bi nem kel­le­me­sebb vagy jobb, egé­szen egy­sze­rű­en más mi­nő­sé­gű. Kö­zös per­sze a for­ra­da­lom utá­ni meg­tor­lás ide­jén in­dí­tott pe­rek­kel, hogy ap­ró­lé­kos meg­fi­gye­lé­sen alap­sza­nak (va­gyis el­tér­nek a per fo­gal­mát az ab­szur­di­tá­sig tor­zí­tó Rá­ko­si-kor­szak fik­tív ki­ra­kat­pe­re­i­től), ám da­cá­ra an­nak, hogy a po­li­ti­kai rend­őr­ség nem tud­ja jo­gi út­ra te­rel­ni az adott ügyet, fenn­tart­ja a meg­fi­gye­lést, sőt egy idő után te­vő­le­ge­sen be­avat­ko­zik: va­gyis ma­ni­pu­lál. Aho­gyan Ha­jas szö­ve­ge nyo­mán lát­hat­tuk, a mód­szer nem új, csak ép­pen fi­no­mo­dott, s leg­fon­to­sabb sa­já­tos­sá­ga, hogy nem nyílt és lát­vá­nyos a be­fo­lyá­so­lás, ha­nem csu­pa lát­szat; el­mos­sa a kü­lönb­sé­get a va­ló­ság és az el­kép­zelt kö­zött. Az ál­lam­biz­ton­ság ne­megy­szer „hír­be hoz”, „le­já­rat”, va­gyis ele­ve ha­mis in­for­má­ci­ó­kat ter­jeszt a ki­sze­melt egyén­ről. Úgy hi­szem, ez a rend­szer sa­já­tos­sá­ga: az el­nyo­más új for­má­ját ala­kít­ja ki, amen­­nyi­ben ve­gyí­ti azt az el­ide­ge­ní­tés­sel. Más­kép­pen fo­gal­maz­va nem at­tól lesz rossz a köz­ér­ze­te a kor­tár­sak­nak, hogy di­rekt mó­don el­nyom­ják őket, meg­foszt­ják őket a sza­bad­sá­guk­tól (mint az „öt­ve­nes évek­ben” vagy 1956 után), hisz et­től „pusz­tán” el­nyo­mot­tak len­né­nek. A ma­ni­pu­lá­ci­ót oly mó­don le­het fo­koz­ni, aho­gyan egy­re in­kább tet­te a po­li­ti­kai rend­őr­ség az 1960–1970-es évek­ben, hogy az el­nyo­más té­nyé­től ide­ge­ní­tik el a tár­sa­da­lom tag­ja­it; nem bör­tö­nöz­nek be, de pél­dá­ul le­ta­gad­ják azt, hogy dik­ta­tú­ra van, vagy hogy nin­csen szó­lás­sza­bad­ság. E ta­ga­dás pla­u­zi­bi­li­tá­sá­nak alap­ja pe­dig a Kal­már Me­lin­da ál­tal „szi­mu­lált nyil­vá­nos­ság­nak” ne­ve­zett, dup­la fe­ne­kű kom­mu­ni­ká­ci­ós bő­rönd volt, mely­ben jó­val több szi­mu­lá­ció fért meg, mint nyil­vá­nos­ság, még­is lét­re­hoz­ta a tá­jé­koz­ta­tás illúzióját.¹²

      Szalai Sán­dor ese­te ez utób­bi stra­té­gi­á­nak le­het­ne a mesternarratívája. Az 1912-es szü­le­té­sű szo­ci­o­ló­gus kül­föld­ön, Lip­csé­ben, a Maj­na-par­ti Frank­furt­ban és Zü­rich­ben vé­gez­te ta­nul­má­nya­it, utób­bi he­lyen szer­zett ok­le­ve­let. A há­bo­rú ki­tö­ré­sé­ig új­ság­író­ként, ki­adói szer­kesz­tő­ként mű­kö­dött, 1944-ben be­hív­ták mun­ka­szol­gá­lat­ra Bor­ba, me­lyet túl­élt. 1945 és 1948 kö­zött a Szo­ci­ál­de­mok­ra­ta Párt Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gán előbb a kül­ügyi, majd a saj­tó- és ér­tel­mi­sé­gi osz­tályt ve­zet­te, a párt­egye­sü­lés után az MDP Tu­do­má­nyos Bi­zott­sá­gá­nak tag­ja, il­let­ve a Páz­mány Pé­ter Tu­do­mány­egye­te­men meg­szer­vez­te és 1950-es le­tar­tóz­ta­tá­sá­ig ve­zet­te a Szo­ci­o­ló­gi­ai Intézetet.¹³ Mint ko­ráb­ban utal­tunk rá, Szalait te­hát egy­ér­tel­mű­en, tet­te­i­től füg­get­le­nül azért nem tar­tóz­tat­hat­ta le az ál­lam­biz­ton­ság 1956 után, mert az MSZMP PB – nyil­ván ke­rül­ve a kí­nos ana­ló­gi­á­kat a Rá­ko­si-kor­szak­kal – nem en­ge­dé­lyez­te a ko­ráb­ban ko­holt vá­dak alap­ján el­ítélt szoc­de­mek be­bör­tön­zé­sét. Ez sze­mély sze­rint nyil­ván ret­te­ne­te­sen bos­­szan­tot­ta Hol­lós Er­vint, aki a nyílt „re­a­li­zá­lást” így nem fo­ga­na­to­sít­hat­ta, így a bel­ügy­nek tak­ti­kát kel­lett vál­ta­nia. El­ső kör­ben be­sú­gót sze­ret­tek vol­na fab­ri­kál­ni be­lő­le, majd mi­vel nem állt kö­tél­nek, kö­zel har­minc (!) éven ke­resz­tül meg­fi­gyel­ték, mint­egy 1000 ol­dal­nyi anya­got gyűj­töt­tek ró­la, sőt a kap­cso­la­ti há­ló­za­tá­ba be­épí­tett spic­lik­kel azt is el­ter­jesz­tet­ték, hogy Szalai ma­ga bel­ügyes ügy­nök. A szo­ci­o­ló­gus, mi­u­tán 1966 és 1972 kö­zött az ENSZ égi­sze alatt mű­kö­dő UNITAR (United Nations Institute for Training and Research) ke­be­lén be­lül dol­go­zott, még a szov­jet hír­szer­zés fi­gyel­mét is fel­kel­tet­te, azt fel­té­te­lez­ték ró­la, hogy ame­ri­kai kém.

      Ha­zai vi­szo­nyok kö­zött szo­kat­lan hely­ze­te (szol­gá­la­ti út­le­vél­lel kül­föld­re jár­hat és dol­goz­hat), mely a ma­ni­pu­lá­ció szem­pont­já­ból épp ka­pó­ra jött a po­li­ti­kai rend­őr­ség­nek, csak alá­tá­maszt­hat­ta azt a sej­te­tést, hogy Szalai „tég­la”, hisz csak meg­bíz­ha­tó ér­tel­mi­sé­gi­e­ket en­ge­dett ki a re­zsim. Gál Éva ap­ró­lé­kos re­konst­ruk­ci­ó­já­nak kö­szön­het­jük azt, hogy fény de­rült az igaz­ság­ra, va­gyis ar­ra, hogy a le­já­ra­tás stra­té­gi­á­ja egy­faj­ta bos­­szú­ja volt az ál­lam­biz­ton­ság­nak azért, mert sem a for­ra­da­lom után, sem ké­sőbb nem tud­ták le­fog­ni Szalait. A szo­ci­o­ló­gus­sal kap­cso­lat­ban azért is fon­tos ez a pre­ci­zi­tás, mert az a be­nyo­más ala­kul­hat ki, hogy a fen­ti hely­zet­ből fa­ka­dó­an „pri­vi­le­gi­zált” hely­zet­ben volt, ami me­rő túl­zás vol­na. Gál Éva pon­to­san mu­tat rá ar­ra, hogy a ma­ni­pu­lá­ci­ós tech­ni­kák nap nap után mi­kép­pen ke­se­rí­tet­ték meg Szalai éle­tét, ho­gyan tar­tot­ták bi­zony­ta­lan­ság­ban, mi­kép­pen füg­gött pél­dá­ul egy-egy uta­zá­sa a ha­ta­lom ké­nyé­től-ked­vé­től. Más­kép­pen fo­gal­maz­va, Szalai Sán­dor ese­te ar­ra jó pél­da, hogy a bi­zony­ta­lan­ság­ban tar­tás mi­lyen ki­tű­nő el­nyo­mó tech­ni­ka, s hogy az el­ide­ge­ní­tés („ki nyom­ja őt el, hisz utaz­hat kül­föld­re!?”), a szi­mu­lá­ció („ügy­nök, ügy­nök” – ter­jesz­tik ró­la a be­sú­gók) ho­gyan kezd­he­ti ki – rá­adá­sul igen si­ke­re­sen – egy em­ber er­köl­csi integritását.¹⁴

      A Mérei Fe­renc és Szalai Sán­dor sze­mé­lyét cent­rum­ba ál­lí­tó ta­nul­má­nyo­kat és ezek­hez kap­cso­ló­dó ki­sebb lé­leg­ze­tű dol­go­za­to­kat (Ne­mes Lí­via, Var­ga Éva, W. E. Griffith) egy-egy Eörsi Ist­ván és Szi­lárd Leó meg­fi­gye­lé­sé­ről írt szö­veg zár­ja. Va­la­men­­nyi szö­veg nagy eré­nye az ap­ró­lé­kos for­rás­fel­tá­rás és az igen ér­zé­keny szö­veg­ke­ze­lés és -értelmezés, mely plasz­ti­kus­sá te­szi a Ká­dár-kor­szak ál­lam­biz­ton­sá­gá­nak mű­kö­dés­mód­ját, s ez­zel a rend­szer egyik fon­tos el­nyo­mó-ap­pa­rá­tu­sá­nak „ki­fi­no­mult” ma­ni­pu­lá­ci­ós esz­köz­tá­rát. A ti­tok a nyil­vá­nos­ság hi­á­nyá­ból fa­kadt, a nyil­vá­nos­ság hi­á­nya pe­dig a dik­ta­tú­ra ter­mé­sze­té­ből ered – ezt a kö­vet­kez­te­tést súg­ják ke­let-eu­ró­pai ref­le­xe­ink. Ugyan­ak­kor tud­juk, hogy a Fal nyu­ga­ti ol­da­lán is dol­goz­tak s meg­fi­gye­lé­se­ket vé­gez­tek a tit­kos­szol­gá­lat­ok, va­gyis ön­ma­gá­ban a nyil­vá­nos­ság meg­lé­te sem sza­va­tol­ja azt, hogy a mo­dern ál­lam ne ter­mel­jen titkokat.¹⁵ A ti­tok és a rej­tély mű­kö­dés­mód­ját elem­ző köny­vé­ben a szo­ci­o­ló­gus Luc Boltanski ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re jut, hogy a nyil­vá­nos­ság el­vi le­he­tő­sé­ge ke­vés, az ál­la­mi ti­tok­kép­zést va­ló­já­ban csak­is a tár­sa­dal­mi­lag kel­tett „bot­rány” tud­ja el­len­sú­lyoz­ni. A bot­rány, az ügy (affaire) lé­té­ben mu­tat rá a bűn­re, pro­vo­kál­va ez­zel az államrezont, mely ter­mé­sze­té­nél fog­va el­ke­rül­ni igyek­szik az ilyen ese­te­ket, ám a nyil­vá­nos­ság­ra
ke­rü­lés és a kri­ti­kus tö­meg el­éré­se ese­tén az ál­lam nolens volens kö­te­les hely­re­ál­lí­ta­ni, res­ti­tu­ál­ni a po­li­ti­kai kö­zös­ség mo­rá­lis rendjét.¹⁶ E meg­ál­la­pí­tás hi­deg­há­bo­rús midcult apo­te­ó­zi­sa Sidney Pollack A ke­se­lyű há­rom nap­ja cí­mű kém­film­je, mely­nek vé­gén a tit­kos­szol­gá­lat­ok esz­kö­zé­vé vá­ló be­épí­tett em­ber, Robert Redford (aki per­sze nem azo­nos Gál Éva kö­te­té­nek 247. lap­ján fel­tű­nő Robert R. Redforddal, akit a ma­gyar tit­kos­szol­gá­lat­ok fi­gyel­tek meg) a New York Timesnak ajánl­ja fel tör­té­ne­tét; élet­ben ma­ra­dá­sát nem a nyil­vá­nos­ság abszt­rakt fo­gal­ma, ha­nem a bot­rány konk­ré­tu­ma, va­gyis a kö­zön­ség mo­rá­lis fel­há­bo­ro­dá­sa sza­va­tol­hat­ja. A Fal in­nen­ső ol­da­lán azon­ban azért nem mű­köd­he­tett ez a szo­ci­o­ló­gi­ai kép­let, mert csak egy fe­lül­ről kont­rol­lált, szi­mu­lált nyil­vá­nos­ság mű­kö­dött, mely­ben esély sem lett vol­na ef­fé­le skan­da­lu­mok­ra. Az el­nyo­más ha­té­kony­sá­ga te­hát nem­csak ar­ról is­mer­szik fel, amit a ha­ta­lom ki­mond, de még in­kább ar­ról, hogy ki­ket hall­gat­tat el, hogy mi vál­hat üg­­gyé és mi nem.

-----

¹     Eörsi Ist­ván, A be­sú­gó­je­len­tés mint kul­túr­tör­té­ne­ti for­rás­mun­ka, Élet és Iro­da­lom, XLVI. évf. (2002), 47. sz., lásd még Ta­más Gás­pár Mik­lós, Nincs bo­csá­nat, Élet és Iro­da­lom, XLVI. évf. (2002), 21. sz., 5.

²     Georg Simmel, A ti­tok és a tit­kos tár­sa­da­lom, in Vá­lo­ga­tott tár­sa­da­lom­el­mé­le­ti ta­nul­má­nyok, Bu­da­pest, Novissima, 2001, 84-103. és Alain Dewerpe, Espion. Une anthropologie historique du secret d’État contemporain, Pa­ris, Gallimard, 1994.

³     Ha­jas Ti­bor, Film­be­ve­ze­tő TIT–elő­adá­sok tér­iszony­ban szen­ve­dők­nek (Francis Ford Coppola: Ma­gán­be­szél­ge­tés), Je­len­lét, 1989/1–2. sz. (Szó­get­tó. Vá­lo­ga­tás az új ma­gyar avantgarde do­ku­men­tu­ma­i­ból), Papp Ta­más (vál.), 313.

⁴     Carlo Ginzburg, Az el­len­ség meg­je­le­ní­té­se, 2000, 2008. ok­tó­ber.

⁵     Hor­váth Sán­dor, Ká­dár gyer­me­kei, Bu­da­pest, Nyi­tott Mű­hely, 2009.

⁶     Vö. Lá­nyi And­rás, Az írás­tu­dók áru(vá vá)lása. Iro­dal­mi tö­meg­kul­tú­ra a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti Ma­gyar­or­szá­gon, Bu­da­pest, Mag­ve­tő, 1988, 140-141.

⁷     Hajdu Ti­bor, Jú­dás min­dig ve­lünk van. Két kü­lö­nös ka­rak­ter: Stolte Ist­ván és Cse­res­nyés Sán­dor, Va­ló­ság, xxxv. évf. (1992), 12. sz., 52.

⁸     Papp Ist­ván, A Nékosz le­gen­dá­ja és va­ló­sá­ga, in Mí­to­szok, le­gen­dák, tév­hi­tek a 20. szá­za­di ma­gyar tör­té­ne­lem­ről, Romsics Ig­nác (szerk.), Bu­da­pest, Osiris, 2002, 309-338.

⁹     Carlo Ginzburg, A sajt és a ku­ka­cok. Egy XVI. szá­za­di mol­nár vi­lág­ké­pe, Bu­da­pest, Eu­ró­pa, 1991.

¹⁰    Lásd vers­cik­lu­sát: Justus Pál, Hét év bör­tön és har­minc­nyolc sor, in Vég­ren­de­let, Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi, 1981, 89-183.

¹¹    Mérei Fe­renc, A Jó és a Rossz ha­tá­rán. Be­ve­ze­tő, in A Jó és a Rossz ha­tá­rán. Ren­dez­vény­iro­dal­mi szöveg­gyűjte­mény, ki­adat­lan gép­irat, 1985, 6-7. (Ki­eme­lés az ere­de­ti­ben.)

¹²    Kal­már Me­lin­da, En­ni­va­ló és ho­zo­mány. A ko­ra ká­dár­iz­mus ide­o­ló­gi­á­ja, Bu­da­pest, Mag­ve­tő, 1998, 64. skk. Mű­kö­dés­mód­já­ra szem­lé­le­tes pél­dá­kat hoz az M. Topits Ju­dit ren­dez­te Üze­mi bal­eset. Tör­té­ne­tek a Ká­dár-kor­szak tá­jé­koz­ta­tás­po­li­ti­ká­já­ról cí­mű do­ku­men­tum­film (Bu­da­pest, 1956-os In­té­zet, 2003).

¹³    „A szo­ci­o­ló­gia a po­li­ti­ka fel­vo­nu­lá­si te­rü­le­te”: do­ku­men­tu­mok a het­ve­nes évek szo­ci­o­ló­gi­ai éle­té­ről. (Vá­lo­ga­tás Szalai Sán­dor ha­gya­té­ká­ból), Gá­bor Lász­ló (vál.), Bu­da­pest, MTA SZI, 1990.

¹⁴    Ez azért is fon­tos, mert Szalai Sán­dor – má­sok­hoz ha­son­ló­an – ki­ke­rült a ma­gyar kul­tu­rá­lis em­lé­ke­zet­ből, így min­den ve­le kap­cso­la­tos köz­lés „na­gyot” szól. Tisz­te­let­ben tar­tom Heller Ág­nes rossz vé­le­mé­nyét ró­la, de a ki­egyen­sú­lyo­zott kép meg­al­ko­tá­sá­hoz – mond­juk ki – nél­kü­löz­he­tet­len Gál Éva lá­tó­szö­ge is. Lásd Heller Ág­nes, A bi­cik­li­ző ma­jom, Bu­da­pest, Múlt és Jö­vő, 1999, 2. ki­adás, 166-168.

¹⁵    Vö. Reinhart Koselleck, Le rčgne de la critique, Pa­ris, Minuit, 1979, 50.

¹⁶    Luc Boltanski, Énigmes et complots. Une enquęte ŕ propos d’enquętes, Pa­ris, Gallimard, 2012.