Örült a lá­to­ga­tó, ami­kor mes­­szi­ről meg­pil­lan­tot­ta a Szé­che­nyi tér sar­ká­ról a bé­kés ősz­ben le­be­gő transz­pa­rens fel­ira­tát: „Tex­til Avant­gárd”. A ga­lé­ria be­já­ra­tá­nál Attalai Gá­bor filc­kom­po­zí­ci­ó­já­nak csík­jai le­beg­tek fe­lé­je vi­dá­man, a te­rem­be lé­pő­nek a hát­só fo­lyo­só kö­ze­pé­ről Sze­nes Zsu­zsa hí­res gyap­jú­tű­zé­se in­tett kü­lö­nös két­ér­tel­mű­ség­gel. Hal­vá­nyan fel­köd­lött egy kor­szak, amely a ma­ga ide­jén olyan fon­tos volt: mert fel­for­gat­ta a tex­til­mű­faj meg­szo­kott bel­ső rend­jét, mert új tech­ni­ká­kat, friss né­ző­pon­to­kat kí­nált az al­ko­tók­nak, mert fel­bo­rí­tot­ta és az­tán uj­já te­rem­tet­te az egyes mű­faj­ok kö­zöt­ti vi­szony­la­to­kat, mert lát­szó­lag vá­rat­la­nul ki­emel­te a tex­tilt a kor­társ ma­gyar mű­vé­szet ha­gyo­má­nyos ös­­sze­füg­gé­se­i­ből és rö­vid idő­re „fő­sze­rep­lő­vé” avat­ta. Mind­ös­­sze né­hány esz­ten­de­ig tar­tott ez a pe­ri­ó­dus, amely­nek je­len­tő­sé­gét már an­nak ide­jén is le­he­tett szi­ma­tol­ni a le­ve­gő­ben, de iga­zi mély­sé­gét, ha­tá­sát, sok­fé­le ered­mé­nyét ter­mé­sze­te­sen csak az idő mú­lá­sá­val fe­dez­te fel a mű­vé­szet­tör­té­net. Frank Já­nos köny­vé­ben (Ele­ven tex­til, 1980, Cor­vi­na) vi­szony­lag ha­mar fel­is­mer­te az 1968-tól a het­ve­nes évek kö­ze­pé­ig nyú­ló idő­szak fon­tos­sá­gát és vá­rat­la­nul be­kö­vet­ke­ző cso­da­ként ír­ta le a je­len­sé­get. Ér­zé­ke­nyen és bát­ran raj­zol­ta meg azok­nak a tex­ti­le­sek­nek jel­leg­ze­tes út­ját, akik­nek mun­kái egy­szer csak át­ala­kí­tot­ták a mű­faj ké­pét. Tel­nie kel­lett azon­ban a szár­nyas idő­nek, hogy meg­fe­le­lő tá­vol­ság­ból lát­has­suk a „cso­da” kö­rül­mé­nye­it és oka­it.

      A ma­gyar tex­til ak­kor buk­kant fel­szín­re a mély­ből, ami­kor a hat­va­nas évek vé­ge fe­lé a ma­gyar kép­ző­mű­vé­szet meg­újí­tá­sá­ra és az egye­te­mes vér­ke­rin­gés­be va­ló vis­­sza­kap­cso­lá­sá­ra el­szánt if­jú nem­ze­dék már nyug­ta­la­nul és kí­ván­csi­an fész­ke­lő­dött. A ma­gyar neo-avantgárd el­ső nem­ze­dé­ke nagy­sza­bá­sú cso­por­tos fel­lé­pé­sek­re ké­szült. A Zug­lói kör, a Szürenon, és fő­ként az Ipar­terv-cso­port mű­he­lye­i­ben foly­ta­tott mun­ká­já­nak, al­kal­man­ként kis ki­ál­lí­tá­sa­ik­nak me­rész gon­dol­ko­dás­mód­ja és a sza­bá­lyok­nak fit­­tyet há­nyó, el­mé­lyült ra­di­ka­liz­mu­sa ha­ma­ro­san „föld­ren­gés­ként” ­ala­kí­tot­ta át azok­nak az esz­ten­dők­nek ha­zai kép­ző­mű­vé­szet­ét. Ha­tá­suk mes­­sze túl­ter­jedt sa­ját ide­jü­kön, meg­szab­ta a kö­vet­ke­ző év­ti­ze­dek ma­gyar kép­ző­mű­vé­szet­ének ka­rak­te­rét. A tex­ti­le­sek ön­tu­dat­lan bá­tor­sá­ga, ak­tu­a­li­tá­sok irán­ti ér­zé­keny­sé­ge, mű­vé­sze­ti sza­bad­ság­vá­gya test­vé­ri kö­zel­ség­ben állt a kép­ző­mű­vész­eké­vel; az idő elő­re ha­lad­tá­val ők ma­guk is egy­re gyak­rab­ban lép­ték át a kép­ző- és ipar­mű­vé­szet ha­tá­ra­it és gyak­ran ugyan­azo­kat a prob­lé­má­kat vizs­gál­ták, mint fes­tő-, szob­rász- vagy gra­fi­kus­kol­lé­gá­ik. Nem vé­let­le­nül: ezek­ben az évek­ben fo­ko­za­to­san fel­szí­vód­tak, el­tűn­tek a klas­­szi­kus mű­faj-ha­tá­rok, meg­szűn­tek az egyes mű­fa­jo­kat el­vá­lasz­tó szi­go­rú, ko­ráb­ban át­lép­he­tet­len „ke­rí­té­sek”. Ma­gá­tól ér­te­tő­dő, hogy a tex­ti­le­sek ugyan­azt a nyel­vet kezd­ték be­szél­ni, akár a Ba­lázs Bé­la Stú­dió if­jú fil­me­sei vagy az Új Ze­nei Stú­dió mu­zsi­ku­sai. Hely­ze­tü­ket meg­kön­­nyí­tet­te és egy­ben meg is ha­tá­roz­ta a tény, hogy a kul­túr­po­li­ti­ka „csak ipar­mű­vé­szet­nek”, af­fé­le má­sod­la­gos fris­ses­sé­gű mű­faj­nak te­kin­tet­te a tex­tilt. Ke­ve­sebb fi­gye­lem ju­tott ne­kik, cse­ré­be vi­szont több sza­bad­sá­got él­vez­het­tek. A fur­fan­gos tex­ti­le­sek kön­­nyű szív­vel, fel­sza­ba­dul­tan lu­bic­kol­tak eb­ben a fur­csa kö­zeg­ben. Hir­te­len ki­nyíl­tak a ház­tar­tá­sok rejtett rongyoszsákjai, fel­ele­ve­ne­dett a há­zi­as­­szony­ok po­ro­so­dó ké­zi­mun­ká­i­nak sok­fé­le tech­ni­ká­ja, s az el­fe­le­dett anya­gok új, szo­kat­lan, a ko­ráb­bi év­ti­ze­dek tex­til­jé­től ugyan­csak „ide­gen” gon­do­la­tok­ra, nyug­ta­lan és nyug­ta­la­ní­tó, „fel­for­ga­tó” mun­kák­hoz ve­zet­ték az ad­dig bé­ké­sen hí­mez­ge­tő-szö­vö­ge­tő mű­vé­sze­ket.

      A mo­dern ma­gyar tex­til­nek ez az „arany­ko­ra” (Fitz Pé­ter „a ma­gyar tex­til nagy ka­land­já­nak” ne­vez­te) mind­ös­­sze né­hány esz­ten­de­ig tar­tott (1968–1975/76), de ez a rö­vid idő fon­tos mű­fa­ji vál­to­zá­so­kat ho­zott. Ezek kez­de­tét jó­té­ko­nyan se­gí­tet­te az 1968-as ta­vasz és ősz (Prá­ga, Pá­rizs) szellemi-kulturális-művészeti at­mosz­fé­rá­ja, és az­tán fo­lya­ma­to­san bá­to­rí­tot­ta, ins­pi­rál­ta a tex­ti­le­sek tö­rek­vé­se­it a neoavantgárd kép­ző­mű­vé­szet ra­di­ká­lis ma­ga­tar­tá­sa. Mi­re az „arany­kor” vé­get ért, meg­tör­tént a tex­tilművészet önál­ló­sodása. A tex­til alap­ve­tő funk­ci­ó­ja vál­to­zott meg: al­kal­ma­zott, ipar­mű­vé­sze­ti mű­faj­ból füg­get­len, önál­ló­an gon­dol­ko­dó és a kép­ző­mű­vé­szet­tel egyen­ran­gú tar­to­mán­­nyá lett. A kö­vet­ke­ző év­ti­zed ki­szé­le­sí­tet­te ezt a fo­lya­ma­tot és szá­mos új je­len­sé­get, ered­ményt ho­zott. Nem egy olyan je­len­ség tűnt fel a tex­til­kom­po­zí­ci­ók­ban, amely a het­ve­nes évek kö­ze­pé­re gyö­ke­re­sen át­ala­kí­tot­ta a mű­faj ka­rak­te­rét. Kö­zü­lük ez­út­tal csak a há­rom leg­fon­to­sab­bat em­lí­te­ném: 1. a tex­til plasz­ti­kai ér­té­ke­i­nek fel­fe­de­zé­se, a tex­til­szo­bor (Ba­lázs Irén, Sza­bó Marianne); 2. a struk­tu­rá­lis és szeriális tö­rek­vé­sek (Attalai Gá­bor, Droppa Ju­dit, Hübner Aran­ka, Szilvitzky Mar­git); 3. a kon­cep­tu­á­lis tex­til meg­szü­le­té­se (Attalai Gá­bor, Sze­nes Zsu­zsa). Va­la­men­­nyi lét­re­jöt­te a „nagy ge­ne­rá­ció” bá­tor­sá­gá­nak kö­szön­he­tő: va­la­men­­nyi­en a kéz­mű­ves ha­gyo­má­nyok fe­lől in­dul­tak, de volt ere­jük és har­ci ked­vük, hogy át­lép­ve a mű­fa­ji kor­lá­to­kat, is­me­ret­len te­rü­le­tek­re te­gyék a lá­bu­kat.

      Tud­juk, per­sze, hogy a mi­to­ló­gi­ai arany­kor­ok előbb-utóbb vé­get szok­tak ér­ni. A ma­gyar kor­társ tex­til­lel is ez tör­tént. És a tex­ti­le­sek leg­jobb­ja­i­nak böl­cses­sé­gé­re, arány­ér­zé­ké­re és szel­le­mi ru­gal­mas­sá­gá­ra vall, hogy nem vár­ták be a me­net­rend­sze­rű­en kö­ze­le­dő vé­get: ami­kor min­den kez­dett túl­sá­go­san szép, túl­sá­go­san tö­ké­le­tes len­ni, ők egy­szer­re csak tovább álltak. Ma­gá­ra hagy­ták a Pa­ra­di­cso­mot, és má­sutt ke­res­tek új, ér­de­ke­sebb, von­zóbb, iz­gal­ma­sabb tá­ja­kat, új fel­ada­to­kat, friss prob­lé­má­kat. Ez a ki­vo­nu­lás a Pa­ra­di­csom­ból pár­hu­za­mo­san tör­tént a neoavantgárd sok szál­ra bom­ló, a kor­sze­rű mű­vé­szet alap­ku­ta­tá­sa­i­ra össz­pon­to­sí­tó me­ző­nyé­nek szét­hú­zó­dá­sá­val. A szép­sé­ges anya­gok és a fel­for­ga­tó gon­do­la­tok he­lyét mind­két te­rü­le­ten jó­za­nabb és tár­gyi­la­go­sabb mű­vek fog­lal­ták el, de ami­ről ezek a mű­vek be­szél­tek, az a mű­vé­szet – kép­ző­mű­vé­szet/tex­til – alap­kér­dé­se­it érin­tet­te. Így telt el a het­ve­nes év­ti­zed, és az­tán a töb­bi is: az egy­ko­ri tel­jes­ség­vágy­ra, nosz­tal­gi­á­ra és he­ro­iz­mus­ra a kö­rül­mé­nyek vál­to­zá­sá­val már nem volt szük­ség, és bár a mű­faj­tör­té­net egy di­a­dal­mas sza­ka­sza le­zá­rult, a his­tó­ria foly­ta­tó­dott. Az „arany­kor” és a kö­vet­ke­ző esz­ten­dők ered­mé­nyei lát­ha­tat­lan haj­szál­ere­ken át fel­szí­vód­tak a to­váb­bi év­ti­ze­dek mun­ká­i­ba.

      Ma­gyar­or­szá­gon a neoavantgárd kép­ző­mű­vé­sze­ti tö­rek­vé­sei kü­lön­fé­le kül­vá­ro­si mű­ve­lő­dé­si há­zak fa­la­in, nagy­ter­mek al­kal­mi pa­ra­ván­ja­in kap­tak he­lyet; az if­jú fil­me­sek nyelv­újí­tó rö­vid­film­je­i­hez a Ba­lázs Bé­la Stú­dió jó­in­du­la­tú ve­ze­tő­sé­ge nyúj­tott né­mi se­gít­sé­get; az Új Ze­nei Stú­dió a KISZ ke­re­te­in be­lül dol­goz­ha­tott.

      Rit­ka és ki­vé­te­les tény­nek kell te­kin­te­nünk, hogy a ha­zai tex­til „sza­bad­ság­har­cá­nak” szin­te el­ső pil­la­na­tá­ban az in­téz­mé­nye­sü­lés út­já­ra lép­he­tett. Az 1968-as Textil-Falikép ki­ál­lí­tás szi­por­ká­zó­an friss len­dü­le­te, el­bű­vö­lő ener­gi­á­ja gyor­san önál­ló ott­hon­ra ta­lált Szom­bat­he­lyen. A ma­gyar tex­til leg­je­len­tő­sebb tör­té­né­se­i­nek, si­ke­re­i­nek és sors­for­du­ló­inak ott­ho­na a kez­de­tek­től Szom­bat­hely volt, amely be­fo­gad­ta, meg­ér­tet­te és hű­sé­ge­sen kí­sér­te a mű­faj út­ját. 1970-től kezd­ve a szom­bat­he­lyi mú­ze­um ren­dez­te meg a fal- és tér­tex­til bi­en­ná­lé­kat (2000-től Tex­til Triennálé), 1976-tól a nem­zet­kö­zi mi­ni­tex­til-bi­en­ná­lék­kal be­kap­cso­ló­dott a mű­faj egye­te­mes vér­ke­rin­gé­sé­be, és per­sze a biennálé-díjazottak rend­sze­res kő­sze­gi be­mu­ta­tó­ja meg a hos­­szú éve­ken át olyan je­len­tős velemi kí­sér­le­ti al­ko­tó­te­lep mö­gött is a szom­bat­he­lyi­ek el­mé­le­ti fel­ké­szült­sé­gét és gya­kor­la­ti szer­ve­ző­mun­ká­ját kell lát­nunk. Ez a sok és sok­fé­le al­ka­lom és le­he­tő­ség vég­ső so­ron a ma­gyar tex­til arany­ko­rá­nak, egy mű­faj gyors fel­fu­tá­sá­nak meg a kö­rül­mé­nyek sze­ren­csés ala­ku­lá­sá­nak gyü­möl­cse volt, olyan, még ma is nosz­tal­gi­á­val em­le­ge­tett és töb­bé meg nem is­mét­lő­dő adott­ság, amely so­ká­ig je­len­tett a tex­ti­le­sek szá­má­ra ins­pi­rá­ló le­he­tő­sé­ge­ket: friss le­ve­gőt, ab­la­kot a vi­lág­ra és újí­tó szel­le­mi ka­lan­do­kat.

      A szom­bat­he­lyi mú­ze­um kez­de­tek­től fog­va gyűj­töt­te a ha­zai tex­tilművészet al­ko­tá­sa­it, fő­mű­ve­ket és mű­hely­mun­ká­kat egy­aránt; ez a gyűj­te­mény má­ra az or­szág egyet­len tu­da­to­san ala­kí­tott tex­til­kol­lek­ci­ó­ja, nem­zet­kö­zi te­kin­té­lyű in­téz­mény.

      A mos­ta­ni pé­csi ki­ál­lí­tás cí­me – „Textil Avant­gárd” – té­ve­dés; va­la­mi átgondolt kon­cep­ci­ót sej­tet, ho­lott nem más, mint egy na­gyon is kö­rül­ha­tá­rolt és év­ti­ze­dek szak­mai kon­szen­zu­sa ál­tal hi­te­le­sí­tett ki­fe­je­zés idő­be­li ki­ter­jesz­té­se mind­ar­ra, ami – a vá­lo­ga­tás ta­nú­sá­ga sze­rint – 1975–2009 kö­zött szü­le­tett és tex­til­ből ké­szült. A ki­ál­lí­tás lá­to­ga­tó­ja té­to­ván bo­lyong a ki­ál­lí­tott több mint fél­száz mű kö­zött. Több­nyi­re az utol­só há­rom-négy év­ti­zed mun­ká­i­ba bot­lik, egy olyan idő­szak al­ko­tá­sai ezek, amely­nek ter­mé­se át­la­gos, ke­vés­sé ér­de­kes és egy­ál­ta­lán nem avant­gárd. Aki „az el­múlt idő nyo­má­ban” bal­lag, az egy­ko­ri nagyívű tex­til­moz­ga­lom­nak itt csu­pán né­hány em­lé­ké­re buk­kan: Attalai me­ré­szen ha­sí­tott vö­rös filc­kom­po­zí­ci­ó­ja (Tér­tex­til, 1982), Sze­nes Zsu­zsa kon­cep­tu­á­lis ere­de­tű gáz­ál­ar­ca (Ami hasz­ná­la­ti tárgy volt egy­kor, most dísz, 1976), Lo­vas Ilo­na velemi ab­la­kocs­ká­ra szőtt an­gyal­haj-pók­há­ló­ja (Kis ab­lak, 1977), Gecser Luj­za tér­be fo­nó­dó kö­te­lei (Ün­nep, 1982) csak tá­vo­li em­lék­ké­pek­ként idé­zik fel egy he­ro­i­kus és mű­vé­szet­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gű kor­szak nagy ge­ne­rá­ci­ó­já­nak nyelv­újí­tó küz­del­me­it. Megbocsájtjuk, ha né­me­lyi­kük nem ép­pen „az arany­kor” szü­löt­te, Attalai vagy Gecser most ki­ál­lí­tott mun­ká­ja át­ha­tó erő­vel idé­zi fel a ko­rai tér­kom­po­zí­ci­ók bá­tor­sá­gát (Attalai Gá­bor: Tér­tex­til, 1977; Gecser Luj­za: Hi­dak, 1975). Ne­héz azon­ban nagy­vo­na­lú­an vál­lat von­va tu­do­má­sul ven­ni, hogy az avant­gárd tex­til­moz­ga­lom sok „klas­­szi­kus” mes­te­re hi­ány­zik (Hübner Aran­ka, Preiser Klá­ra, Sza­bó Marianne), vagy ép­pen­ség­gel nem leg­je­len­tő­sebb mun­ká­i­val sze­re­pel; így az­tán te­vé­keny­sé­gük va­ló­di sú­lyát, mű­fajt for­má­ló je­len­tő­sé­gét a gya­nút­lan ér­dek­lő­dő nem sejt­he­ti. Szilvitzky Mar­gi­tot egyet­len kis mű kép­vi­se­li (Polychrom, 2009). Ez nemcsak azért mél­tat­lan, mert a mű­vész az el­sők kö­zött ku­tat­ta a tech­ni­ka, a struk­tú­rák és a tér le­he­tő­sé­ge­it, de azért is, mert struk­tú­ra-ala­kí­tó tö­rek­vé­sei ép­pen a velemi kí­sér­le­ti mű­hely­hez kö­tőd­nek (Iga­zo­dás, 1976; Tér­tex­til-váz­la­tok, 1976).

      Tex­til kü­lön­ben van bő­ven a ga­lé­ria fa­la­in és te­ré­ben. A ki­ál­lí­tás leg­na­gyobb ré­sze azok­nak az újabb év­ti­ze­dek­nek mű­ve­i­ből vá­lo­gat, ame­lyek már alig­ha vál­tot­ták ki a mű­vé­szet­tör­té­né­szek és a kö­zön­ség iz­ga­tott fi­gyel­mét, mint egy­kor az avant­gárd tex­til-for­du­lat. Tu­do­má­sul kel­lett ven­ni, hogy a ki­vé­te­les pil­la­na­tok el­múl­tá­val a tex­til el­ve­szí­tet­te ere­jét, bá­tor­sá­gát, len­dü­le­tét – nem volt rá szük­ség töb­bé. Nem is­me­ret­len ez a je­len­ség a kö­zel­múlt ma­gyar mű­vé­szet­tör­té­net­ében: így buk­kant fel, vi­rág­zott ki és ol­vadt be a hát­tér­be a hat­va­nas évek gra­fi­ká­ja, így tör­tek fel egyszer csak a hat­va­nas év­ti­zed vé­gi kis­plasz­ti­ka és érem tér­ala­kí­tó tö­rek­vé­sei vagy a nyolc­va­nas évek ele­jén az „új­fes­té­szet” sod­ró hul­lá­mai.

      A ma­gyar tex­til a het­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­től még ki­lép­he­tett a nem­zet­kö­zi fó­ru­mok­ra, szá­mos kül­föl­di ki­ál­lí­tás, a lausanne-i és lódzi nagy tex­til­bi­en­ná­lé­kon va­ló sze­rep­lés bi­zo­nyít­ja ezt; de azért az egész mű­faj fo­ko­za­to­san vis­­sza­süp­pedt ere­de­ti po­zí­ci­ó­já­ba. Ez­zel pár­hu­za­mo­san ha­mar lét­re­jöt­tek vi­lág­szer­te a tex­tilművészet in­téz­mé­nyei, hogy azu­tán a kö­vet­ke­ző év­ti­ze­dek­ben ele­ven és ak­tív há­ló­zat­tá fo­nód­ja­nak vagy a len­dü­let csök­ke­né­sé­vel meg­szűn­je­nek. Ma a tex­til­ben új­ra a go­be­li­né, a kár­pi­té, a fel­éle­dő klas­­szi­kus ha­gyo­má­nyé a vezetőszerep, a ren­dez­vé­nyek fenn­tart­ják a mű­faj te­kin­té­lyét, mél­tó­sá­gát, a mű­vé­szet leg­újabb prob­lé­mái azon­ban alig­ha érin­tik. Hogy Né­meth La­jos ki­fe­je­zé­sét hasz­nál­juk, a tex­til ma „nincs so­ron”.

      És ami vég­képp „nincs so­ron”: az a ba­rát­sá­gos, ott­ho­nos at­mosz­fé­ra, amely a tex­til­mű­vé­szek, a tex­til-szak­ér­tők és a tex­til-ra­jon­gó kö­zön­ség szá­má­ra min­dig an­­nyi­ra von­zó kö­ze­get je­lent, amely le­ve­gő­jé­vel, in­ti­mi­tá­sá­val és gesz­tu­sa­i­val rá­mu­tat a dol­gok tit­kos bel­ső ér­tel­mé­re. A lá­to­ga­tó – el­hagy­ván a ki­ál­lí­tó­ter­met – vá­sott kö­lyök­ként szí­ve­sen raj­zol­na egy kér­dő­je­let a lo­bo­gó transz­pa­rens­re: Tex­til Avant­gárd? De hi­szen az ré­gen tör­tént, egy év­szám­ok­kal jól kö­rül­ha­tá­rolt, igen rö­vid idő­szak­ban, amely fel­dúl­ta és meg­vál­toz­tat­ta a tex­til vi­lá­gát. A mos­ta­ni vá­lo­ga­tás nem ad ró­la ké­pet, de nem ad ké­pet ma­gá­ról a szom­bat­he­lyi gyűj­te­mény­ről sem. Pe­dig le­het­sé­ges. 1984-ben Fitz Pé­ter vá­lo­ga­tá­sá­ban Szé­kes­fe­hér­vá­rott meg­nyí­lott „Az új tex­til” cí­mű ki­ál­lí­tás, a szom­bat­he­lyi mú­ze­um ak­ko­ri­ban még jó­val sze­ré­nyebb kol­lek­ci­ó­já­nak da­rab­jai nem­csak a ma­gyar tex­til „nagy ka­land­já­ról” raj­zol­tak meg­győ­ző ké­pet, de ar­ról is, mit őriz­nek a szom­bat­he­lyi rak­tá­rak.

      Ki­lép­ve az aj­tón, szo­mor­ká­san el­mo­so­lyo­dunk: va­jon egy ren­de­zés köz­ben lé­vő mú­ze­u­mi rak­tár pol­cai kö­zött bá­mész­kod­tunk, vagy még in­kább egy ide­ig­le­nes tur­ká­ló bá­lá­i­ban ko­to­rász­tunk, ahol az át­épí­tés alatt a ki­szol­gá­lás za­var­ta­la­nul fo­lyik?