Magyar barbárok Párizsban

Allegro Barbaro. Bartók Béla és a magyar modernizmus 1905–1920, Párizs, Musée d’Orsay, 2013. október – 2014. január

Passuth Krisztina  képzõmûvészet, 2013, 56. évfolyam, 12. szám, 1268. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Egy ki­ál­lí­tás meg­íté­lé­sé­nél – ta­pasz­ta­la­tom sze­rint – két dön­tő pil­la­nat van: az el­ső, ami­kor a te­kin­tet be­fog­ja a te­ret, és ér­zé­ke­li a mű­ve­ket, ame­lyek eb­ben a tér­ben he­lyez­ked­nek el, ki­ala­kít­ják sa­já­tos szcenográfiájukat, ami ös­­sze­kö­ti őket, s az egyes al­ko­tá­sok he­lyét, je­len­tő­sé­gük­től füg­gő­en, a nagy egész­ben meg­ha­tá­roz­za. Ez a fel­fe­de­zés, az is­mer­ke­dés pil­la­na­ta, ame­lyet azu­tán a rész­le­te­sebb ta­nul­má­nyo­zás kö­vet. S vé­gül: a bú­csú pil­la­na­ta, ami­kor az utol­só lát­vány mint­egy ös­­sze­fog­lal­ja a ko­ráb­bi­a­kat, s vég­ső be­nyo­más­ként a lá­tot­tak ös­­sze­ge­zé­sét ad­ja. A Musée d’Orsay fel­ső eme­le­tén lé­vő ma­gyar tár­lat ren­de­ző­i­nek, a fran­cia Claire Bernardinak, va­la­mint a ma­gyar Barki Ger­gely­nek és Rockenbauer Zol­tán­nak nem volt kön­­nyű dol­ga a ren­de­zés­nél. A ne­he­zen át­te­kint­he­tő, ki­csit la­bi­rin­tus-sze­rű, in­kább ala­csony te­rek­ben úgy kel­lett ki­ala­kí­ta­ni egy bo­nyo­lult szer­ke­ze­tű, sok­szer­zős ki­ál­lí­tást, hogy a té­mát egy­ál­ta­lán nem is­me­rő fran­cia lá­to­ga­tó szá­má­ra még­is át­lát­ha­tó, vi­lá­gos le­gyen. An­nál is in­kább, mert a ki­ál­lí­tás – meg­le­he­tő­sen me­rész mó­don – két, egy­más­tól tá­vol ál­ló té­mát: Bar­tók Bé­la ko­rai, 1920 előt­ti mun­kás­sá­gát és a mo­dern ma­gyar fes­té­szet ki­bon­ta­ko­zá­sát kap­csol­ja ös­­sze.

      Mint a ka­ta­ló­gus be­ve­ze­tő­jé­ből ér­te­sü­lünk, Bar­tók mű­vé­sze­té­nek ilyen nagy­sza­bá­sú ki­ál­lí­tás ke­re­té­ben meg­va­ló­sí­tott be­mu­ta­tó­já­ra Pá­rizs­ban ed­dig még nem ke­rült sor. El­len­tét­ben a ma­gyar mo­dern fes­té­szet­tel, amel­­lyel már 1980-ban a Musée d’Art Moderne de la Ville de Pa­ris ren­de­zé­sé­ben, „L’Art en Hongrie 1905–1930”, majd ezt kö­ve­tő­en 2001-ben a „Lumičres magyares” cí­men a pá­ri­zsi Vá­ros­há­zán ren­de­zett tár­lat ke­re­té­ben ta­lál­koz­hat­tak a né­zők.

      Min­den­eset­re, ami ez al­ka­lom­mal kü­lön­le­ges, új él­ményt nyúj­tott: az Bar­tók Bé­la ko­rai mun­kás­sá­ga, ma­ga az Al­leg­ro Barbaro, s a hoz­zá kö­zel ál­ló ko­rai szín­pa­di mű­vek: A fá­ból fa­ra­gott ki­rály­fi, A kék­sza­kál­lú her­ceg vá­ra s a ko­ra­be­li, 1920 előt­ti kom­po­zí­ci­ók, va­la­mint a ve­lük kö­rül­be­lül egy időben szü­le­tő ma­gyar fest­mé­nyek ös­­sze­ta­lál­ko­zá­sa. A ze­ne nem kü­lö­nül el a tár­lat­tól: a ter­mek­ben hal­la­ni le­het az egyes Bar­tók-mű­ve­ket, s egyút­tal meg le­het te­kin­te­ni a ró­luk fenn­ma­radt do­ku­men­tá­ci­ót: fo­tó­kat, le­ve­le­zést, ko­ra­be­li nép­vi­se­let­ről, né­pi kör­nye­zet­ről ké­szült fel­vé­te­le­ket, par­ti­tú­rá­kat, kri­ti­ká­kat. Bar­tók te­hát itt, a tár­lat ke­re­té­ben ab­ba a kör­nye­zet­be ke­rült, ahol an­nak ide­jén nép­raj­zi ku­ta­tá­sa­it foly­tat­ta, ahol fel­fe­dez­te és meg­örö­kí­tet­te az ere­de­ti né­pi dal­la­mo­kat, hang­sze­re­ket. De ugyan­ez a ki­ál­lí­tás meg­örö­kí­ti a tí­zes évek Bu­da­pest­jét is, olyan ba­rá­to­kat, kri­ti­ku­so­kat, író­kat, fi­lo­zó­fu­so­kat és fes­tő­ket, akik egy­kor Bar­tók­hoz kö­zel áll­tak, ba­rá­tai vagy kol­lé­gái vol­tak, akik kö­zel­ről vagy tá­vol­ról ih­let­ték vagy leg­alább­is meg­is­mer­ték al­ko­tá­sa­it.

      Mi több, a vissz­han­got, a re­cep­ci­ót is je­len­tet­ték szá­má­ra, még ha ez a re­cep­ció nem is volt min­dig po­zi­tív. Bar­tók ze­nei ki­bon­ta­ko­zá­sa el­sőd­le­ge­sen a Kárpát-medence azon területein történt meg, ahol a ze­ne­szer­ző­nek mód­ja volt az ere­de­ti nép­ze­nét ta­nul­má­nyoz­ni, da­la­it meg­őriz­ni. Ugyan­ak­kor a ma­gyar fes­tők szá­má­ra 1905–1910 kö­zött az el­sőd­le­ges for­rást nem a ha­zai, ha­nem sok­kal in­kább a pá­ri­zsi fes­té­szet je­len­ti: itt te­hát az új ze­ne és az új fes­tői stí­lus for­rás­vi­dé­kei el­tér­nek egy­más­tól.

      A to­váb­bi­ak­ban azon­ban – mint aho­gyan ezt Rockenbauer Zol­tán ta­nul­má­nya (Bar­tók Bé­la és a ma­gyar mo­dern­iz­mus) a ka­ta­ló­gus­ban rész­le­tesen elem­zi – Bar­tók bu­da­pes­ti te­vé­keny­sé­ge ezer szál­lal kö­tő­dik a ha­zai, vá­ro­si ér­tel­mi­ség je­len­tős sze­mé­lyi­sé­ge­i­hez, azok al­ko­tá­sa­i­hoz, kü­lön­bö­ző cso­por­tok­hoz (mint pél­dá­ul ép­pen a Nyol­cak) vagy a sa­ját ma­ga szer­vez­te UMZE tár­sa­ság­hoz. A ké­sőb­bi­ek­ben pe­dig a Ta­nács­köz­tár­sa­ság kul­tu­rá­lis te­vé­keny­sé­gé­be is be­kap­cso­ló­dik, anél­kül azon­ban, hogy ve­ze­tő sze­re­pet vál­lal­na. Így te­hát, no­ha Bar­tók Bé­la ku­ta­tó és al­ko­tó mun­ká­ját leg­in­kább ma­gá­nyo­san, tár­sak nél­kül foly­tat­ta, még­is, a szá­zad el­ső éve­i­től kezd­ve egé­szen a Ta­nács­köz­tár­sa­ság bu­ká­sá­ig a ha­zai kul­tu­rá­lis-tár­sa­dal­mi át­ala­ku­lás fo­lya­ma­tá­ban ak­tív részt vál­lalt. Ezért Bar­tók­nak az Al­leg­ro Barbaróval, ope­rá­i­val és par­ti­tú­rá­i­val együtt va­ló­ban ott van a he­lye, ahol a kor­szak fes­tői for­ra­dal­má­ra­i­nak: Berény Ró­bert­nek, Kernstok Kár­oly­nak, Ti­ha­nyi La­jos­nak, Kas­sák La­jos­nak, a MA fo­lyó­irat szer­kesz­tő­jé­nek és a töb­bi­ek­nek.

      A ki­ál­lí­tás, vé­le­mé­nyünk sze­rint, lé­nye­gé­ben er­ről a kö­zös­ség­ről szól, és en­­nyi­ben nyújt töb­bet, mást, mint a ko­ráb­bi, el­sőd­le­ge­sen vagy ki­zá­ró­lag a kép­ző­mű­vé­szet­nek szánt be­mu­ta­tók. Az, hogy Bar­tók Bé­la en­­nyi­re szer­ves ré­sze lett a kép­ző­mű­vé­sze­ti tár­lat­nak, az el­sőd­le­ge­sen és sze­mély sze­rint Guy Cogevalnak, a Musée d’Orsay fő­igaz­ga­tó­já­nak kö­szön­he­tő. Cogeval ugyan­is – mú­ze­um­igaz­ga­tói tiszt­je mel­lett – iga­zi ze­nei szak­ér­tő, s ezen túl­me­nő­en Bar­tók Bé­la ra­jon­gó­ja. Te­hát el­ső­sor­ban az ő ér­de­me, hogy a két mű­faj: Bar­tók ze­né­je és a mo­dern fes­té­szet így egy­más­ra ta­lált. Er­ről – töb­bek közt – az az in­ter­jú is ta­nús­ko­dik, amit Cogeval Pierre Boulez-zel ké­szí­tett, ami­ben ők együt­te­sen és kü­lön-kü­lön Bar­tók kü­lön­le­ges tel­je­sít­mé­nyét más és más ol­dal­ról meg­kö­ze­lít­ve ele­mez­ték.1 A ma­gyar ze­ne­szer­ző kom­po­zí­ci­ó­it De­bus­sy és Sztra­vinsz­kij al­ko­tá­sa­i­val ve­tet­ték ös­­sze. Így Bar­tók elem­zé­se a sa­já­tos fran­cia­or­szá­gi kon­tex­tu­sá­ban is meg­je­lent, és rész­ben új szí­ne­ze­tet, új ér­tel­me­zést is ka­pott.

      A kö­vet­ke­zők­ben ma­gát a tár­la­tot sze­ret­nénk – el­sőd­le­ge­sen kép­ző­mű­vé­sze­ti szem­pont­ból – be­mu­tat­ni, míg a Bar­tók és kor­tár­sai ze­ne­mű­vé­sze­té­nek elem­zé­sét a ka­ta­ló­gus szak­sze­rű cik­ke­i­re bíz­zuk.

      A ki­ál­lí­tás idő­be­li ke­re­tei ti­zen­öt év­re: az 1905–1920 kö­zöt­ti pe­ri­ó­dus­ra szo­rít­koz­nak. Ez az idő­szak nem­csak a ma­gyar fes­té­szet, ha­nem az egész mo­dern ma­gyar kul­tú­ra egyik leg­gaz­da­gabb – és tár­sa­dal­mi-po­li­ti­kai ese­mé­nyek­ben leg­vi­ha­ro­sabb – kor­sza­ka. A tár­lat és a hoz­zá kap­cso­ló­dó ka­ta­ló­gus meg­pró­bál­ja ezt a kü­lön­le­ges kor­sza­kot a ma­ga ös­­sze­tett­sé­gé­ben, el­lent­mon­dá­sa­i­val együtt ér­zé­kel­tet­ni. Ami a szo­ro­san vett mo­dern ma­gyar fes­té­sze­tet il­le­ti, eb­ből a ki­ál­lí­tá­son alap­ve­tő­en há­rom nagy irány­zat ér­vé­nye­sül: 1905–1906-tól a ma­gyar Fauves, a Va­da­ké, 1909-től a Nyol­ca­ké, majd 1915–1920 kö­zött a ma­gyar ak­ti­vis­tá­ké. A ki­ál­lí­tás a hang­súlyt a Va­dak­ra és a Nyol­cak­ra he­lye­zi, fel­hasz­nál­va a ko­ráb­bi, 2006-os bu­da­pes­ti (Ma­gyar Va­dak), 2008-as fran­cia­or­szá­gi (Fauves Hongrois), va­la­mint a ha­zai (2010: Pécs, 2011: Bu­da­pest) Nyol­cak, és az azt kö­ve­tő 2012-es bé­csi (Ungarns Highway in die Moderne), va­la­mint más, ki­sebb idő­kö­zi tár­la­tok ku­ta­tá­sa­i­nak ered­mé­nye­it, egyes elem­zé­se­it, tör­té­ne­ti fel­dol­go­zá­sát és kép­anya­gát. Ami azt is je­len­ti, hogy így a ma­gyar mo­dern­iz­mus fes­té­sze­té­ről már ki­ala­kult és sta­bi­li­zá­ló­dott egy­faj­ta tör­té­ne­ti és sti­lá­ris „ká­non”, ami alap­ve­tő­en kü­lön­bö­zik a pár év­ti­zed­del ko­ráb­bi ká­non­tól. Ha itt­hon új­ra meg­ír­na va­la­ki egy ak­tu­á­lis ké­zi­köny­vet a hu­sza­dik szá­za­di ma­gyar mű­vé­szet­ről, ak­kor ez az új ká­nont nem hagy­hat­ná fi­gyel­men kí­vül, ha­nem be­le kel­le­ne épí­te­nie a hu­sza­dik szá­za­di narratíva egé­szé­be. Ugyan­ez vo­nat­ko­zik a kül­föl­di – el­sőd­le­ge­sen eu­ró­pai – szak­iro­da­lom­ra is, amely­ben mind ez ide­ig a ma­gyar moz­gal­mak leg­fel­jebb „fu­tot­tak még” cí­men sze­re­pel­tek. A Musée d’Orsay tár­la­ta te­hát min­den­kép­pen ar­ra szol­gál, hogy ha­zánk mo­dern­iz­mu­sa – sa­ját jo­gán – be­ke­rül­hes­sen az eu­ró­pai kör­kép­be, aho­gyan a cseh ku­biz­must már ko­ráb­ban is, az eu­ró­pai ku­biz­mus szer­ves ré­sze­ként tár­gyal­ták a nyu­ga­ti szak­iro­da­lom­ban.

      A ma­gyar mo­dern­iz­mus meg­ér­té­sé­ben, fel­tér­ké­pe­zé­sé­ben és ér­té­ke­lé­sé­ben a nem­zet­kö­zi ku­ta­tó dol­gát meg­kön­­nyí­ti, hogy a je­len­le­gi pá­ri­zsi tár­lat anya­ga ki­sebb, tö­mö­rebb, és fel­te­he­tő­en job­ban át­te­kint­he­tő, mint a ko­ráb­bi­a­ké volt. Ez a fran­cia kö­zön­ség tet­szé­sé­nek el­nye­ré­se szem­pont­já­ból igen fon­tos. Az a lé­nye­ges, hogy amit lát­nak, az mi­nél át­ü­tőbb, és meg­győ­ző le­gyen. Ér­zé­sünk sze­rint en­nek a kí­vá­na­lom­nak a tár­lat fel­tét­le­nül ele­get tesz, ter­mé­sze­te­sen ezt a (szub­jek­tív) ál­lí­tást csak a fran­cia saj­tó, a pá­ri­zsi szak­mai re­cep­ció tud­ja majd iga­zol­ni.

      Mit is lá­tott te­hát az a – ma­gyar mű­vé­szet­ben több­nyi­re já­rat­lan – fran­cia né­ző, ami­kor be­lé­pett az el­ső ter­mek­be? Itt rész­ben ma­guk­kal a sze­rep­lők­kel, il­let­ve ön­arc­ké­pe­ik­kel, rész­ben a szá­zad­elő pá­ri­zsi és bu­da­pes­ti at­mosz­fé­rá­já­val: mű­ter­mek­kel, mo­del­lek­kel, fes­tő­is­ko­lák­kal pá­ri­zsi–pes­ti ut­ca­sar­kok­kal ta­lál­koz­ha­tott. Te­hát a száz év­vel ez­előt­ti sze­rep­lők­kel, azok kör­nye­ze­té­vel, az ő szí­ne­ik­kel, jel­leg­ze­tes tár­gya­ik­kal, de­ko­ra­tív ru­há­ik­kal – vagy ép­pen ugyan­csak de­ko­ra­tív ru­hát­lan­sá­guk­kal. S ép­pen itt ját­szott sze­re­pet az el­ső pil­la­nat: ami­kor a lá­to­ga­tó az egész ter­met be­bo­rí­tó sö­tét alap­ból éle­sen ki­vá­ló, szin­te vi­lá­gí­tó­an szí­nes, fén­­nyel te­lí­tett ön­arc­ké­pek együt­te­sé­vel ta­lál­ko­zott. Mind­egyik más, és még­is mind­egyik az adott kor­szak, a XX. szá­zad el­ső év­ti­ze­de­i­nek fe­szült, ener­gi­á­val telt at­mosz­fé­rá­ját áraszt­ja: tág­ra nyílt szem­mel te­kint a vi­lág­ra, s a né­ző­re: ma­ga­biz­to­san, sőt, né­ha ki­hí­vó­an, mint az új mű­vé­szet hír­nö­ke. Töb­bek kö­zött Ziffer Sán­dor ki­sebb és na­gyobb ön­arc­ké­pe, Berény Ró­bert szal­ma­ka­la­pos, Pór Ber­ta­lan, Czigány De­zső, Márffy Ödön, Ti­ha­nyi La­jos exp­res­­szív, szin­te su­gár­zó Ön­port­ré­ja, Nemes-Lampérth nagy szín­folt­ok­ból ál­ló fest­mé­nye, s mint ta­lán leg­erő­tel­je­sebb al­ko­tás: Berény Ró­bert Ci­lin­de­res ön­arc­ké­pe, amint mély meg­ve­tés­sel te­kint a vi­lág­ra. A ki­ál­lí­tás sze­rep­lő­i­vel te­hát mind­járt az el­ső ter­mek egyi­ké­ben meg­is­mer­ked­he­tünk. A má­sik­ban: a Pá­rizs – Bu­da­pest rész­leg­ben fő­ként ak­to­kat lá­tunk, leg­in­kább mo­del­le­ket, pá­ri­zsi, több­nyi­re sze­gé­nyes kör­nye­zet­ben, de an­nál ra­gyo­góbb szí­nek­ben. A fran­cia elő­kép, Al­bert Manguin Matisse Manguin mű­ter­mé­ben (1905) a ma­ga posztimpresszionista–fauve stí­lu­sá­val, ró­zsa­szín alap­szí­né­vel mint­egy meg­ad­ja az alap­han­got a töb­bi, ma­gyar fes­tő szá­má­ra, akik­nek kom­po­zí­ci­ói ha­son­ló kör­nye­zet­ben szü­let­tek (Perlrott Csa­ba Vil­mos há­rom, Berény Ró­bert öt al­ko­tá­sa, va­la­mint Bor­ne­mi­sza Gé­za egy akt­ja). Kö­zü­lük egy, Perlrott mű­ve egy fes­tő­aka­dé­mi­át áb­rá­zol, aho­va há­tul­ról, mint­egy a nö­ven­dé­kek mö­gül, be­te­kin­tést nye­rünk. S ugyan­csak Perlrott szug­gesz­tív kom­po­zí­ci­ó­ja az Ön­arc­kép szo­bor­ral is itt je­le­nik meg, leg­in­kább ta­lán Matisse is­ko­lá­já­ra utal­va, ahol a Mes­ter ke­zé­ben szo­bor­ral ok­tat­ta a fes­té­szet tit­ka­it. Ha Berény Ci­lin­de­res ön­arc­kép­ét ki­hí­vó­nak ne­vez­het­jük, jól meg­for­mált, pi­ros-zöld nyúj­tóz­ko­dó vagy lany­hán el­fek­vő akt­ja­it még in­kább. Ezek­nek a – jól be­ál­lí­tott – mo­del­lek­nek sem­mi kö­zük nincs a ko­ráb­bi aka­dé­mi­ai, mün­che­ni vagy akár nagy­bá­nyai fes­té­szet­hez, ahol 1906-tól for­má­ló­dik a „neósok” (neoimpresszionisták) cso­port­ja. De eb­ben a cso­por­to­su­lás­ban sem Berény, sem Kernstok, sem Márffy nem vesz­nek részt – ők köz­vet­le­nül Pá­rizs­ból me­rí­tik az ih­le­tet. S ép­pen ezért sze­ren­csés, hogy a tár­la­ton az ak­tok kö­ze­lé­ben azok a pá­ri­zsi ut­ca­ké­pek (Czóbel Bé­la több Pá­ri­zsi ut­cá­ja, pi­ac-ké­pe és Berény ut­ca­ké­pe a ró­zsa­szín­ru­hás kis­lán­­nyal) kap­ja­nak he­lyet: ugyan­azt a jel­leg­ze­tes pá­ri­zsi han­gu­la­tot áraszt­ják, mint a mű­ter­mek. De a kö­zel­ben tűn­nek fel Rippl-Ró­nai Jó­zsef va­la­mi­vel ké­sőb­bi, 1910–1914 kö­zöt­ti al­ko­tá­sai is. Ő már ko­ráb­ban Pá­rizs­ban, majd 1910 kö­rül ott­hon el­is­mert, be­fu­tott mű­vész, aki vi­szont szu­ve­rén mó­don túl­lép sa­ját ko­ráb­bi stí­lu­sán, és erő­tel­jes pi­ros-zöld szí­ne­i­vel, ku­ko­ri­ca­sze­mek­re em­lé­kez­te­tő ecset­vo­ná­sa­i­val és erős fe­ke­te kon­túr­ja­i­val a fauvizmus egyé­ni vál­to­za­tát te­rem­ti meg, amely­ meg­ele­ve­níti a pá­ri­zsi hotel-intérieurt, a fe­ke­te ha­ris­nyás mo­del­leket, a ka­pos­vá­ri mű­te­rmet és a kert­ben pó­zo­ló mo­del­leket, s mel­let­tük a pá­ri­zsi Observatoire te­rét, a há­bo­rú­ba ma­sí­ro­zó ka­to­nákat, és más je­le­ne­teket. A fran­cia né­zők Rippl-Ró­na­it már is­me­rős­ként üd­vöz­lik – fes­té­sze­tét már ko­ráb­ban, a Nabis-kkal együtt be­fo­gad­ták. A ki­ál­lí­tá­son kü­lön hang­súlyt kap­nak Csók Ist­ván ké­pei, ame­lyek a ma­gyar folk­lór ih­le­té­sé­ből szü­let­tek: tu­li­pá­nos lá­da, so­kác te­me­tés. Élénk szín­vi­lá­guk Rippl-Ró­nai ku­ko­ri­cás stí­lu­sá­val is ro­kon, de je­len­lét­ük­re itt a bar­tó­ki né­pi for­rá­sok fel­hasz­ná­lá­sá­nak ana­ló­gi­á­ja­ként van leg­in­kább szük­ség. A gaz­dag de­ko­ra­tív szín­vi­lá­got Lesznai An­na is­mert Ady-pár­na hím­zé­se, va­la­mint több Berény-, Ziffer- és Czóbel-csendélet is köz­ve­tí­ti hím­zett te­rí­tők­kel, szí­nes tár­gyak­kal. A kö­vet­ke­ző na­gyobb egy­sé­get a Nyergesújfalun spon­tán mó­don ki­ala­kult kis cso­port képezi: Kernstok Kár­oly a ház, a sző­lő és a pin­ce tu­laj­do­no­sa, s egy­ben a ké­sőbb, 1909-re ös­­sze­ko­vá­cso­ló­dó Nyol­cak cso­port ve­ze­tő egyé­ni­sé­ge. A fauvizmust ba­rá­ta­i­tól, Czóbel Bé­lá­tól és Márffy Ödön­től sa­já­tít­ja el, és te­szi né­hány szép akt-ké­pén és port­ré­ján a ma­gá­é­vá. Nyergesújfalu a ma­gyar fauvizmusnak ugyan­csak egy sa­já­tos vál­to­za­tát je­len­ti, he­lyi szí­ne­i­vel és te­ma­ti­ká­já­val: a nyer­ge­si Dunaparttal és fi­a­tal ak­tok­kal. A ki­ál­lí­tás egyik szen­zá­ci­ó­ja, Czóbel Bé­la Szal­ma­ka­la­pos fér­fi-port­ré­ja azon­ban nem Nyer­ge­sen, ha­nem Fran­cia­or­szág­ban szü­le­tett, fel­te­he­tő­en 1907-ben és év­ti­ze­dek óta nem sze­re­pelt ha­zai ki­ál­lí­tá­son, bár­hogy sze­ret­tük vol­na is. Most vi­szont, Barki Ger­gely erő­fe­szí­té­se­i­nek kö­szön­he­tő­en, sze­ren­csé­sen meg­ér­ke­zett Chi­ca­gó­ból.

      A tár­lat nem húz éles vá­lasz­tó­vo­na­lat a ma­gyar Va­dak és a Nyol­cak te­vé­keny­sé­ge kö­zött: a Nyol­cak több­sé­ge a ma­gyar Va­dak­hoz is tar­to­zott, csak 1909 de­cem­be­ré­től kezd­ve for­mált önál­ló cso­por­tot, amely há­rom ki­ál­lí­tást is ren­de­zett: 1909-ben, 1911-ben és 1912-ben. A fauvizmuson kí­vül el­ső­sor­ban Cé­zanne fes­té­sze­te ter­mé­ke­nyí­tet­te meg őket. A ki­ál­lí­tá­son port­ré­ik emel­ked­nek ki leg­in­kább: Ti­ha­nyi La­jos (Fülep La­jos és Kas­sák La­jos port­réi), Berény Ró­bert (Ig­no­tus, Weiner Leó) Márffy Ödön (Kerpely Je­nő port­ré­ja). A ren­de­zés nagy fáj­dal­ma, hogy a té­mát szin­te meg­tes­te­sí­tő Bar­tók Bé­la re­mek port­ré­ját (Berény Ró­bert al­ko­tá­sát), mint már ko­ráb­ban több al­ka­lom­mal, most sem si­ke­rült köl­csön­kap­ni és be­mu­tat­ni. A Nyol­cak nagy­sza­bá­sú ak­tos kom­po­zí­ci­ói (Berény Ró­bert, Márffy Ödön mű­vei) el­sőd­le­ge­sen Cézanne-hoz, s raj­ta kí­vül olyan mes­te­rek­hez is kap­cso­lód­nak, mint Othon Friesz (Ta­vasz, 1908) – az ana­ló­gi­ák jól ér­vé­nye­sül­nek. A tár­lat kü­lön be­mu­tat­ja a Pá­rizs­ban élő ma­gyar ku­bis­ta mű­vé­sze­ket is: Szobotka Im­re, Réth Alfréd nagy­sza­bá­sú kom­po­zí­ci­ó­it. A bu­da­pes­ti MA fo­lyó­irat kö­ré­hez szá­mos ki­vá­ló mű­vész kap­cso­ló­dik a vi­lág­há­bo­rú ide­jén, kö­zü­lük a kiállítás Mattis-Teutsch Já­nost, Nemes-Lampérth Jó­zse­fet és Bortnyik Sán­dort eme­li ki di­na­mi­kus, erő­tel­jes kom­po­zí­ci­ó­ik­kal. Saj­ná­la­tos mó­don az ugyan­csak ki­rob­ba­nó te­het­sé­gű Uitz Bé­la itt nem kap he­lyet. Ez­zel szem­ben Moholy-Nagy Lász­ló két, már egy­ér­tel­mű­en abszt­rakt kom­po­zí­ci­ó­ja az ak­ti­viz­must kö­ve­tő abszt­rakt irány­zat szü­le­té­sét mint­egy elő­re­jel­zi. A ki­ál­lí­tás lé­nye­gé­ben, mint nagy ös­­sze­fog­la­ló mű­vel, Berény Ró­bert Fegy­ver­be! cí­mű 1919-es pla­kát­já­val zá­rul, amit a ko­ráb­bi mo­nu­men­tá­lis al­ko­tá­sok ös­­szeg­zé­se­ként, a Nyol­cak és az ak­ti­vis­ták tö­rek­vé­se­i­nek szin­té­zi­se­ként is te­kint­he­tünk.

 

-----

1     Guy Cogeval – Claire Bernardi: Il gioco delle coppie. Entretien avec Pierre Boulez ŕ propos de Béla Bartók. In Allegro Barbaro. Béla Bartók et la Modernité Hongroise, 1905–1920. Musée d'Orsay, Paris, 2013 október–2014 január, 13–24.

 

 

A SZÍNES MŰMELLÉKLETBEN MEGJELENT KÉPEK

 

Czóbel Béla: Nyergesújfalui udvar, 1907

 

Bortnyik Sándor: Sárga-zöld tájkép, 1919

 

Márffy Ödön: Fürdő nők, 1909

 

Berény Róbert: Cilinderes önarckép, 1907


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs