„Die Poesie ist die Aussicht aus dem
Krankenzimmer des Lebens.”
Jean Paul – Lebenserschreibung

Ami­kor Kar­dos And­rás a Kri­ti­kus apák cí­mű köny­vet ös­­sze­ál­lí­tot­ta, és en­nek a ma­ga ak­tu­a­li­tá­sá­ban tematizálandó kér­dés­nek utá­na­járt, vi­lá­go­san ki­de­rült, hogy olyan hely­re esett a pil­lan­tá­sa, ami nem­csak esz­té­ti­kai, ha­nem tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti szem­pont­ból is meg­ha­tá­ro­zó volt. A tör­té­ne­ti vál­to­zá­sok ál­tal ki­vál­tott kri­ti­kai, sőt in­kább kri­ti­kus po­zí­ció dön­tő a tárgyalt mű­vek­ben, vagy ép­pen en­nek el­ma­ra­dá­sa a mű je­len­tő­sé­gét csor­bít­ja.

      A vá­lasz­tás szin­te ma­gá­tól ér­te­tő­dő és ké­zen­fek­vő volt, még­sem ju­tott más­nak eszé­be, hogy az APA fe­lől kon­ci­pi­ált re­gé­nye­ket így egy­szer­re sor­ra ve­gye, amit nem úgy kell ér­te­ni, hogy az apá­ról íród­tak a re­gé­nyek, ha­nem úgy, hogy az apa-fi­gu­ra kö­rül kép­ző­dött a re­gé­nyek struk­tú­rá­ja, az apa volt az anya­ga a mű­vek­nek ak­kor is, ha ma­ga az apa tá­vol van, vagy csak em­lék­ként, meg­idé­zett­ként ját­szik sze­re­pet a mű­ben. „A fiú szá­má­ra az apa ak­kor is ha­lott, ha nem az…”¹ Ez a fi­gye­lem­re mél­tó meg­lá­tás az ol­va­sa­tot egy­szer és min­den­kor­ra el­tá­vo­lít­ja at­tól az egy­irá­nyú meg­kö­ze­lí­tés­től, hogy az apa fi­gu­rá­ján ke­resz­tül a mű mint­egy a tör­té­ne­ti anyag­ra en­ged rá­lát­ni, és a fiú kri­ti­kai íté­le­tét fo­gal­maz­za meg a té­vely­gő vagy in­kább a tör­té­ne­lem át­lát­ha­tat­lan sű­rű­jé­ben el­té­vedt apa/apák fe­lett. A tör­té­ne­ti lé­te­zés nem az apa/apák ki­vált­sá­ga. A tör­té­ne­ti-iro­dal­mi anyag ép­pen eb­ben az apá­hoz va­ló vi­szony­ban kép­ző­dik. A re­gé­nye­ket, még ha já­ték­ba hoz­ták is a történeti/biografikus anya­got, ak­kor sem le­het pusz­tán mint va­la­mi kor­di­ag­nosz­ti­kai je­len­sé­get ke­zel­ni. Ezek a mű­vek, jól­le­het, mint em­lí­tet­tük, lát­szó­lag a tör­té­ne­ti vál­to­zás hív­ta élet­re őket, ki­kény­sze­rí­tik a szem­be­né­zést az apák­kal, akik­nek bio­grá­fi­á­ja, pszeudobiográfiája, heterobiográfiája stb. tör­té­ne­ti mó­don író­dik ezek­ben a mű­vek­ben. Va­gyis nem au­to­bi­og­rá­fi­á­ról van szó pusz­tán, ha­nem olyan mű­vek­ről, ame­lyek­ben az apa alak­ja a szö­veg­ben meg­kép­zett. Az apa mint (tör­té­ne­ti) szö­veg per­sze an­nak a vi­szony­nak min­den ne­héz­sé­gét is ma­gá­val hoz­za, ami a re­gényt élet­re hív­ta, hi­szen aki a szö­veg­ben szü­le­tik, a mű­ben vá­lik az­zá, aki, és a mű te­szi ilyen­né, az­az eb­ben a vi­szony­ban kép­ző­dik meg. „Az apa meg­ér­té­sé­nek vá­gya, az apa-re­gény nem más, mint sa­ját ap­já­hoz va­ló vi­szo­nyá­nak kikérdezése.”²

      Georg Misch, aki ta­lán el­ső nagy­ ha­tá­sú el­mé­let­író­ja volt a biografikus mű­vek elem­zé­sé­nek, úgy fo­gal­ma­zott, hogy míg az au­to­bi­og­rá­fia ese­tén a sa­ját élet­út té­nye­i­nek is­me­re­té­ben szü­le­tik a mű, ad­dig a heterobiográfiában szá­mos tény­nek kell utá­na jár­ni. A más ál­tal írott szö­veg a szö­veg­ben kép­zi meg a fel­idé­zett sze­mélyt, az apát te­szi olyan­ná, aki le­het, hogy nem is volt. Az apa fed és el­fed sok min­dent, amit a „gyer­mek” eb­ben az írott szö­veg-vi­szony­ban él meg tör­té­ne­ti­leg. Misch per­sze he­lye­sen mu­tat­ta meg, hogy a ma­gát író sze­mély nem egy­sze­rű­en a nem-tu­dás, a fel-nem-ismerés mi­att nem ír­hat olyan min­den szem­pont­ból igaz és tény­sze­rű élet­áb­rá­zo­lást, mint ami szán­dé­ká­ban állt, ha­nem azért nem, mert az élet­té­nyek je­len­tős ré­sze túl és in­nen van a nyelv­be fog­lal­ha­tó­sá­gon. A biografikus anya­got meg­for­má­ló mű­vek ese­té­ben a té­nyek evi­den­ci­á­ja, cso­por­to­sí­tá­sa nem szük­ség­sze­rű, va­gyis ha va­la­mi ma­ga tény, at­tól még nem fel­tét­le­nül is­mert an­nak, aki­vel kap­cso­lat­ban em­lí­tés­re ke­rül a mű­ben. Sőt, bi­zo­nyos ké­sőb­bi fel­is­me­ré­sek az adott tényt il­le­tő­en el is ke­rül­het­ték a fi­gyel­mét an­nak, aki a re­gény szö­ve­gé­ben biografikusan meg­kép­zett – ezért ír­ta Misch jog­gal: „az em­be­ri élet nincs a tu­dat­hoz köt­ve, ha­nem hol in­nen, hol raj­ta túl moz­dul. Oly­any­­nyi­ra, hogy a tu­dás, amit ön­ma­gunk­ról szer­zünk, »tudattalan« le­het, s en­­nyi­ben nem is jut ki­fe­je­zés­re a sza­vak­ban, ha­nem in­nen és túl a nyelv szfé­rá­ján található.”³

      Kar­dos vá­lasz­tá­sá­nak he­lyes­sé­gét az is mu­tat­ja, hogy egy olyan biografikusan ki­ala­kí­tott je­len­tős, szin­te fe­lül­múl­ha­tat­lan mű­vel kez­di elem­zé­se­it, ame­lyik­ben ez a vég­ső dön­tés, a szö­veg­be fog­lalt éle­tek lát­szó­la­gos evi­den­ci­á­ja fel­füg­gesz­tett. Úgy is fo­gal­maz­ha­tunk, Kaf­ka szö­veg­min­tá­ja mind­vé­gig meg­ha­tá­ro­zó a töb­bi szö­veg ol­va­sá­sa­kor. Ez a mű Franz Kaf­ka Le­vél Apám­hoz cí­mű írá­sa, amit ap­ja so­ha sem ka­pott kéz­hez. A mű meg­ér­té­sé­nek cent­ru­má­ba azt ál­lít­ja, hogy „a bűn­tu­dat mint az al­ko­tói lét prin­cí­pi­u­ma lé­te­zé­si fel­té­tel­ként je­le­nik meg eb­ben a vádiratban.”⁴ Jól­le­het a mű a meg­ér­tés vagy tisz­tá­zás szán­dé­ká­val író­dik, ám a mű ép­pen at­tól és azért olyan jelentőségteli, mert mind­vé­gig ké­pes a ko­ráb­ban em­lí­tett fel­füg­gesz­tett ál­la­po­tot fenn­tar­ta­ni, és egy olyan moz­gás­tér­be ve­ti ki a kö­zös élet­ben osz­to­zó apát és fi­út, hogy vég­ső so­ron ép­pen en­nek a kö­zös élet­nek a le­he­tet­len­sé­gét ír­ja meg. Ahogy Kar­dos he­lye­sen utalt rá, a tör­vény előt­ti bűn tu­da­ta az, ami meg­ha­tá­roz­za en­nek az élet­áb­rá­zo­lás­nak a for­má­ló el­vét. A bűn tu­da­tát meg­elő­ző hely­zet az a min­den­ko­ri élet­hely­zet, ami nem vég­ső re­a­li­tás. Ezért mond­hat­ta Janouchnak Kaf­ka: „Wirkliche Realität ist immer unrealistisch”⁵, az­az, ami va­ló­ban a va­ló­sá­got ké­pe­zi, az nem ír­ha­tó le és ad­ha­tó vis­­sza úgy, mint ez itt, mert amen­­nyi­ben az írás­mű egy tényt rög­zít, ak­kor an­nak meg­je­le­né­se min­dig ma­gá­val hoz­za azt a kér­dést, hogy ez len­ne a tény­le­ges va­ló­ság? Más­részt fel­ve­tő­dik a kér­dés, hogy ezt mi­ért így mu­tat­ta meg az író, hi­szen a va­ló­ság va­ló­sá­ga min­den­ki szá­má­ra lát­szó­lag na­gyon is jól is­mert. A tör­vény előt­ti bűn tu­da­ta, an­nak tu­da­ta, hogy az em­ber nem le­het minden­nek a tu­da­tá­ban, vagy más­ként fo­gal­maz­va, ép­pen ma­ga és má­sok elől ép­pen ez a tu­dat ta­kar­ja el an­nak va­ló­sá­gát, ami nem fe­lel­tet­he­tő meg sem­mi­fé­le köz­vet­len/tény­le­ges va­ló­ság­nak.

      Ké­zen­fek­vő len­ne, hogy itt egy­sze­rű­en Freud⁶ nyo­mán a tu­da­tos latenciájáról be­szél­jünk, de hall­gas­suk meg Deleuze és Guattari intését,⁷ ne­ve­ze­te­sen, hogy Kaf­ka szö­ve­gét meg­an­­nyi el­ke­se­rí­tő pszi­cho­ana­li­ti­kus ér­tel­me­zés el­bo­rí­tot­ta. Ja­vas­la­tuk per­sze na­gyon is be­le­il­lik ab­ba az ol­va­sat­ba, amit egyéb mű­ve­ik­ből is­me­rünk, s a ma­gam ré­szé­ről egy szem­pon­tot jog­gal ér­vé­nye­sít­he­tő­nek tar­tok a szö­veg ol­va­sa­tá­ban, ez pe­dig a vég­ső­kig felnövesztés,⁸ a fo­ko­zás Kaf­ka egyéb mű­ve­i­ből is is­mert tech­ni­ká­ja. Az egyéb­ként az ál­ta­luk nem szí­ve­sen idé­zett Max Brod itt au­to­ri­tás­ként ke­rül elő, aki em­lí­tet­te, hogy „a gyer­mek­ko­ri konf­lik­tu­sok ödipális in­terp­re­tá­ci­ó­ja” gyen­ge lá­ba­kon áll. Per­sze utal­ha­tunk Freud⁹ zse­ni­á­lis eset­ta­nul­má­nyá­nak ké­sei meg­idé­zé­sé­re, amely­ben ki­je­len­ti, a „kis Hans” fó­bi­á­já­nak mé­lyén ott van az a ko­ra gyer­mek­kor­ban még meg­le­vő egy­ség, amely ál­lat és em­ber kö­zött nem tesz éles kü­lönb­sé­get, s így az apa/fér­fi a gyer­mek­hez mér­ten óri­á­si ál­lat ké­pé­be úsz­hat át, és ezt vál­to­gat­va ké­pes hol a tény­le­ges sze­mély­hez, il­let­ve a pót­ob­jek­tum­hoz kap­csol­ni kép­ze­te­it és mon­da­ta­it. Ez az egy­ben-lá­tás azon­ban nem ír­ha­tó le az­zal, hogy az állattá-leendés em­ber­alat­ti­sá­ga (Deleuze – Guattari) len­ne a vá­lasz ar­ra a hely­zet­re, amely az em­bert ki­ve­ze­ti ki­út­ta­lan hely­ze­té­ből, sőt azt gon­do­lom, hogy Kaf­ka na­gyon is tud­ja: a bű­nös­ség és tör­vény előt­ti íté­let-ál­la­pot mi­att az em­ber­nek olyan lé­te­zé­si for­mát igyek­szik ta­lál­ni, ahol a bűnt nem le­het még rá­ol­vas­ni. Az animális/anormális fe­lé haj­ló em­be­ri vi­szo­nyu­lás, akár ön­nön ma­gá­hoz, elo­dáz­za az íté­let meg­ho­za­ta­lát és vég­re­haj­tá­sát. Kaf­ka eb­ben a szö­veg­ben eb­be az íté­let-előt­ti ál­la­pot­ba ke­res (ki)utat. En­­nyi­ben Deleuze – Guattari ol­va­sa­ta pon­tos – nincs te­rü­let, aho­vá ez az animálisba/
anormálisba ki­ta­szí­tott lény el­me­ne­kül­het­ne.

      Ha igaz, és igaz­nak tű­nik Fre­ud azon ál­lí­tá­sa, hogy a ko­ra gyer­mek­ko­ri ál­la­pot em­ber-ál­la­ti el­dön­tet­len­sé­ge be­le­ját­szik azok­ba a tor­zu­lá­sok­ba, ame­lyek a gyer­me­ket a reg­resszió irá­nyá­ba taszít(hat)ják, ak­kor Kaf­ka írás­mű­vé­sze­té­nek egyik dön­tő ele­mé­re lel­he­tünk itt rá, ar­ra, hogy a gyer­mek sze­mén ke­resz­tül lát­ja/lát­tat­ja az apát mint monst­ru­mot, akit ez a lent­ről jö­vő pil­lan­tás nö­veszt fel.

      Ter­mé­sze­te­sen ma­gam sem gon­do­lom, hogy Kaf­ka ön­ana­lí­zi­se len­ne a szö­veg meg­fejt­he­tő­sé­gé­nek a kul­csa, ahogy nem gon­do­lom, hogy Kaf­ka szö­ve­gét a be­teg­ség le­írá­sá­nak te­kint­het­nénk. A Le­vél Apám­hoz nem ana­li­ti­kus eset­ta­nul­mány, ha­nem ahogy Jean Paul sa­ját élet-el-és-leírásai kap­csán fo­gal­maz­ta meg a mot­tó­ban idé­zett gon­do­la­tot: olyan köl­tői mű­ről van szó, ami az élet be­teg­szo­bá­já­ból pil­lant ki. Sok­kal in­kább gon­do­lom azt, hogy jól­le­het szá­mos tény­ál­lí­tást kö­zöl, a le­írt ese­mé­nyek azo­nos­sá­ga a meg­él­tek­kel iga­zol­ha­tó (pél­dá­ul az ér­tel­me­zők jó ré­sze a Julie Wohryzek iránt fel­lob­ba­nó sze­re­lem apai át­hú­zá­sát, a há­zas­ság meg­hi­ú­sí­tá­sát te­kin­ti a szö­veg leg­főbb ki­vál­tó oká­nak), de a meg­élt meg­írá­sa a szö­ve­get ki­eme­li ab­ból a vi­szony­ból, ahol egy­sze­rű­en a do­ku­men­tum­ér­ték len­ne a meg­ha­tá­ro­zó.

      A szö­veg apa-kép­ző ele­me ép­pen az, amit Kar­dos And­rás­tól már idéz­tem; ha az apa a tör­vény, ak­kor előt­te és ál­ta­la je­le­nik meg az íté­let, a fiú el­íté­lé­se, s ez még az­előtt meg­tör­tént, hogy a fiú bár­mi­fé­le mó­don fel­mér­het­te vol­na a hely­ze­tét, ezért a fo­lya­ma­tos ki­hát­rá­lás a nor­má­lis vi­lág előt­ti tör­vé­nyen­kí­vü­li­ség­be, az anormitás pe­rem-lé­te­zé­sé­be. „Ha sum­má­zod ró­lam íté­le­te­det, ki­de­rül, hogy bár ha­tá­ro­zott becs­te­len­sé­get és go­nosz­sá­got nem vetsz a sze­mem­re (ki­vé­ve ta­lán leg­utol­só nő­sü­lé­si ter­ve­met), de hi­deg­ség­gel, ide­gen­ség­gel, há­lát­lan­ság­gal vá­dolsz. És pe­dig úgy há­nyod ezt a sze­mem­re, mint­ha az én hi­bám len­ne (als wäre es meine Schuld), mint­ha tán én kor­mány­ru­dam egyet­len for­du­la­tá­val más irány­ba te­rel­het­tem vol­na az egé­szet, míg Te a leg­cse­ké­lyebb hi­bát (Schuld) sem kö­vet­ted el, ha­csak azt nem, hogy túl­sá­go­san jó vol­tál hozzám.”¹⁰

      Már itt is vi­lá­gos­sá vá­lik a hely­zet ki­út­ta­lan­sá­ga, hi­szen olyan erőt fel­té­te­lez a fi­ú­ban, ami­vel az nem ren­del­ke­zik, mint­ha a hely­zet meg­ol­dá­sa csak raj­ta állt vol­na, ho­lott eh­hez ma­gá­hoz olyan erő­re lett vol­na szük­sé­ge, ami­vel nem ren­del­ke­zett, ezért a gyen­ge­sé­get hi­deg­ség­nek és meg­átal­ko­dott­ság­nak te­kin­tet­te. Vagy úgy is fo­gal­maz­ha­tunk, az apa el­vár­ta, hogy őt kö­ves­se, mint­egy ve­gye ma­gá­ra a si­ke­res min­tát, ami az apa éle­te. A tel­je­sít­he­tet­len élet el­emész­ti a lel­ket. Aki nem se­gí­ti a má­si­kat ab­ban, hogy el­for­dít­sa a „kor­mány­ru­dat”, az kor­má­nyoz­ha­tat­lan­nak és a-nor­má­lis­nak te­kin­ti a má­si­kat, ho­lott an­nak eset­leg csak más volt a cél­ja. Nem meg­ér­te­ni a má­sik élet­ben fel­tá­ru­ló más le­he­tő­sé­get: bűn, amit a tör­vényt ülő apa kö­vet el, s így a fiú előt­te ele­ve bű­nös­sé vá­lik.

      Az em­lí­tett erő és nagy­ság le­írá­sa az a je­le­net, ahol a gyer­mek ví­zért nyö­szö­rög, és be­kö­vet­ke­zik a fel­fog­ha­tat­lan ese­mény, ap­ja meg­ra­gad­ja és ki­te­szi a fo­lyo­só­ra. A má­sik ta­lán még egyér­tel­műbb uta­lás er­re a tes­tek kö­zöt­ti né­ma lé­te­zés­re, a nem köz­vet­len tes­ti erő­szak­ra: „már pusz­ta tes­ti­sé­ged is nyo­masz­tott. Em­lék­szem pél­dá­ul ar­ra, ho­gyan vet­kőz­tünk gyak­ran együtt, egy ka­bin­ban. Én so­vány, gyön­ge, véz­na vol­tam, Te erős, nagy, te­re­bé­lyes. Már a ka­bin­ban is szá­nal­mas­nak lát­tam ma­ga­mat, és­pe­dig nem­csak előt­ted, ha­nem az egész vi­lág előtt, mert ne­kem te vol­tál min­den dol­gok mértéke.”¹¹ En­nek az írás­nak az ere­je ta­lán az ilyen tör­té­ne­tek­ből épül fel, hi­szen az apa itt csak an­­nyi­ban kö­vet el hi­bát, hogy nem bá­to­rít­ja a fi­át, s pusz­ta meg­je­le­né­sé­vel előbb ön­ma­ga, majd má­sok előtt meg­sem­mi­sí­ti. Ez a meg­sem­mi­sü­lés hív­ja elő ben­ne azt a lényt, aki­vé vé­gül vált, aki­nek nincs esé­lye az erő­sek vi­lá­gá­ban, s min­den ere­jét ar­ra hasz­nál­ja, hogy az írás kü­lön-vi­lá­gá­ba me­ne­kül­jön. A fi­ú­ban per­sze a ket­tős­ség együtt van je­len, a sa­ját tes­té­nek tes­tet­len­sé­ge fe­lett ér­zett gyöt­rő­dés, a szin­te aka­rat­lan tes­tet­len­né vá­lás és a büsz­ke­ség, amit ép­pen az apa tes­té­nek lát­vá­nya nyújt ne­ki („war ich stolz auf den Kör­per meines Vaters”!).

      Az apa tör­vé­nyei rá, a fi­ú­ra vo­nat­koz­tak („…olyan tör­vé­nyek alatt él­tem, ame­lye­ket csak ne­kem ta­lál­tak ki, és ame­lyek­nek rá­adá­sul, nem tud­tam, mi­ért, so­ha­sem bír­tam tel­je­sen meg­fe­lel­ni – Én min­dig szé­gyen­ben éltem…”¹²), ami mi­att, akár ha el­len­sze­gült, akár ha en­ge­del­mes­ke­dett, nem múlt a szé­gyen, hi­szen az el­len­sze­gü­lés szé­gye­ne vagy az en­ge­del­mes­ke­dés szé­gye­ne egyet­len sze­mélyt érin­tett, őt ma­gát. A szé­gyen hall­ga­tás­ba és ön­ma­gá­ba me­ne­kí­tet­te a gye­re­ke­ket, s egy­ben a nö­vek­vő bűn­tu­dat vi­lá­gá­ba, ahol las­san min­dent el­nyelt a sö­tét­ség.

      Ha ko­ráb­ban úgy fo­gal­maz­tam, hogy a szö­veg­ben meg­írt apa, ha nem is tel­jes­ség­gel fik­ció, még­is meg­írt sze­mély, ez az élet­be­szá­mo­ló egy apát ál­lít elő, aki­vel szem­ben a fiú ala­kot ölt. Nem tér­tem ki azok­ra a döb­be­ne­tes íté­le­tek­re, ame­lyek­kel nem­csak a ba­rá­tot, ha­nem a vá­lasz­tott nőt is a leg­kö­zön­sé­ge­sebb sza­vak­kal volt ké­pes mocs­kol­ni az apa, hogy vé­gül a há­zas­ság el­len a bor­délyt ajánl­ja ne­ki, aho­va, ha kell, el is kí­sé­ri, hogy ne le­gyen ez az ál­lan­dó kí­sér­tés a há­zas­ság­ra, ami­vel – a fiú sze­rint – sa­ját há­zas­sá­gá­ról is ítélt. Az elő­ál­ló ál­la­pot és hely­zet foly­tán, mind­eze­ken kí­vül és mind­ezek alatt kép­ző­dött meg a fi­ú­ban va­la­mi olyan ma­ga­tar­tás, amit ál­la­ti­an ön­elé­gült közönynek¹³ („tierisch selbstzufriedene Gleichgültigkeit”) ne­vez, ami­vel a nö­vek­vő fé­le­lem és bűn­tu­dat el­len vé­de­ke­zett. Az így az apa vi­lá­ga el­le­né­ben moz­gó­sí­tott erők fel­emész­tet­ték el­len­ál­lá­sát, s elő­állt a sa­ját tes­tét alig bir­tok­ló lény („bi­zony­ta­lan bir­to­kom­nak érez­tem a leg­kö­ze­leb­bit, a sa­ját tes­te­met is”¹⁴, [„wurde mir natürlich auch das Nächste, der eigene Kör­per unsicher”], a fiú, aki­nek vi­lá­ga eb­ben az ani­má­lis kö­zöny­ben és el­uta­sí­tás­ban tel­jes­ség­gel ma­gá­ba zá­rult, ami­nek egye­dü­li ki­út­ját az írás ké­pez­te, amit el­he­lyez­he­tett az apa éj­je­li­szek­ré­nyé­re („Leg’s auf den Nachttisch!”).

      Kaf­ka mű­vé­nek egyik elem­ző­je he­lye­sen mond­ta: „Kez­det­től fog­va Kaf­ká­nál az írás olyan szerv­vé vált, ami nem vá­laszt­ha­tó el tes­té­től és lel­ké­től. Ezért nem le­het az iro­da­lom­ról a szer­ző­re és meg­for­dít­va következtetni.”¹⁵

      Az írás­ban vált sza­bad­dá, egy olyan tér­ben, ami sem­mi­fé­le va­ló­ság­nak nem fe­lel meg.

-----

¹     Kardos András: Kritikus apák. Alföld könyvek, 2008, 110.

²      I. m., 91.

³     Georg Misch: Begriff und Ursprung der Autobiographie. In: Die Autobiographie. Zu Form und Geschichte einer literarischen Gattung. Kiad. G. Niggl, WBG, Darmstadt 1989, 42.

⁴     Kardos András: i. m., 15.

⁵     Gustav Janouch: Gespräche mit Kafka. Fischer Verlag, 1961, 103., magyarul Janouch: Beszélgetések Kafkával. Gondolat, 1972, 209.

⁶     „A legtöbb tudatos/tudott folyamat csak rövid időre tudatos; nemsokára látenssé válnak”. Vö. Sigmund Freud: Neue Folge der Vorlesungen zur Einführung in die Psychoanalyse. Fischer Verlag, 1989, 61.

⁷     Vö. Gilles Deleuze – Félix Guattari: Kafka. A kisebbségi irodalomért. Quadmon, 2009, 19.

⁸     „Célja a »fénykép« kinagyítása, az abszurdig történő felnagyítása. Az apa aránytalan fényképe kivetül a világ földrajzi, történelmi és politikai térképére, s annak jelentős területeit le is fedi…” Deleuze – Guattari: Kafka, i. m., 21., ahogy az is figyelemre méltó ötlet, hogy a bűn és bűntelenség nem egyik vagy a másik oldalon jelenik meg, a kérdés az, egyáltalán van-e kiút. Ez a főként a kései műben érvényesülő és a francia szerzők által helyesen kiemelt deterritorializáló mozgás, amely mindenütt keresi a kibúvót, a menekvést azon keresztül, hogy magát az állat alakjába menekíti. Az állati egzisztencia kiszolgáltatott és magányos. Ez az állat-lét persze azt is jelenti, amire Misch utalt, nevezetesen hogy nyelvileg közvetíthetetlen, másrészt olyan érzékenységek birtokában mutatja meg az „embert”, amire szinte csak az állati létezés tudattalan indíttatásaiban van lehetőség.

⁹     Vö. Sigmund Freud: Hemmung, Symptom und Angst in. Uő: Hysterie und Angst. kiad. A. Mitscherlich és mások S. A. Bd. VI., S. Fischer Verlag, 1994, 248.

¹⁰    Franz Kafka: Levél Apámhoz. Ford. Szabó Ede. Noran, 2003. 7–8.

¹¹    I. m., 19.

¹²    I. m., 31.

¹³    I. m., 91.

¹⁴    I. m., 92.

¹⁵    Christian Schärf: Franz Kafka. Poetischer Text und Heilige Schrift. Vandenhoeck&Ruprecht, 2000, 43.