– Na lát­ja, az egy tal­pig úri­em­ber!

      Stób An­dor már na­gyon utál­ta Bazsányiné mon­da­tát. Iga­zá­ból nem is mon­dat vagy ki­je­len­tés volt ez már, ha­nem egye­ne­sen ki­tün­te­tés. A leg­na­gyob­bak kö­zül va­ló. Nagy­ke­reszt a lánc­cal. Csak a hoz­zá va­ló rongy­rá­zás nél­kül. Mert ha az úri­em­ber­sé­get Bazsányiné va­la­ki­re rá­ag­gat­ta, a mel­lé­re szúr­ta, ak­kor csak­ha­mar az egész ház át­vet­te, az il­le­tő glo­bá­li­san lett úri­em­ber, a föld­szin­ti hen­tes­től a pad­lás­szo­bá­ban la­kó éj­je­li­őrig sen­ki sem mer­te meg­kér­dő­je­lez­ni a ki­ví­vott ha­tal­mat. Mert az volt, ha­ta­lom. Hi­szen a cím­hez olyan vi­sel­ke­dés is járt: az as­­szo­nyok ká­vé­val vagy li­mo­ná­dé­val kí­nál­ták a ki­vá­lasz­tot­tat, ki­kér­ték a vé­le­mé­nyét még a té­vé­mű­so­rok te­kin­te­té­ben is, és a leg­őrül­tebb ta­ná­csát sem fo­gad­ták kéz­le­gyin­tés­sel, ha­nem to­vább ad­ták, egy­más kö­zött fé­nye­sí­tet­ték, mint fo­lyó­víz a ka­vi­csot.

      Úri­em­ber­nek sza­va volt és te­kin­té­lye. Még a tar­tá­sa is más, nem gör­be, és nem jár ka­csáz­va. Úri­em­ber bár­mi­kor pö­fé­kel­he­tett a gan­gon, mert úri­em­ber füst­je nem ke­se­rű, és nem üli meg a nyi­tott ab­la­kú szo­bát, ha­nem ma­ga a ne­he­zen ki­ta­pint­ha­tó ele­gan­cia. Úri­em­ber­től nem il­lett vis­­sza­kér­ni a köl­csönt, még ha­tár­idő után sem, de Stób An­dor már azon se le­pő­dött vol­na meg, ha a so­ha vis­­sza nem fi­ze­tett ös­­sze­ge­ket is úgy köny­vel­né el az öz­ve­gyi me­mó­ria, mint­ha már ka­ma­tos­tul le­rót­ták vol­na. So­ha­na­pon, kis­ked­den. Ne­ki pél­dá­ul meg­dönt­he­tet­len bi­zo­nyí­té­ka volt ar­ról, hogy a zöld­sé­ges Persányi, aki­re már az any­ja is ke­resz­tet ve­tett, ha meg­lát­ta, szó­val hogy az a tró­ger ugyan­azt a tö­rött al­kat­részt sze­rel­te vis­­sza Grécs Irén por­szí­vó­já­ba, mint amit elő­ző­leg fej­csó­vál­va ki­vett. És igaz, hogy nem fo­ga­dott el pénzt a mun­ká­ért, csu­pán egy ko­sár ep­ret, vi­szont a gép ugyan­úgy me­leg­szik, csak nem krá­kog és nem hö­rög, ami még ros­­szabb, mert egy na­pon fi­gyel­mez­te­tés nél­kül gyul­lad majd ki. De mind­egy is, mert Bazsányiné ámul­doz­va csap­ta ös­­sze a ke­zét, mert nem gon­dol­ta vol­na, ál­má­ban se ju­tott vol­na eszé­be, hogy az az arany­ke­zű em­ber a mű­sza­ki dol­gok­hoz is ért. S eb­ben vég­re volt né­mi igaz­ság. Mert a tal­pig úri­em­ber Persányi va­ló­ban arany­ár­ban ad­ta el ké­sőbb a bu­dai stand­ján mint méz­édes bioepret.

      De ha ki­de­rült vol­na a stik­li, az sem szá­mí­tott vol­na sem­mit.

      Már mi­ért len­ne baj, ha az úri­em­ber ki­csit ta­lá­lé­kony? Volt már épp elég bal­fasz dzsent­rink! Bazsányiné va­la­mi ilyes­mit mon­dott vol­na a ma­ga hű­vös ikon­ar­cá­val, és ez sok min­den más mel­lett fé­nye­sen de­monst­rál­ta vol­na, hogy az öz­vegy­ben még­is­csak la­ko­zik va­la­mi­fé­le mű­velt­ség, ki­tér­de­se­dett tu­dás. És ez, ha más­ra nem is, de ar­ra min­den­képp fel­jo­go­sít­ja, hogy az elé­be ke­rü­lő em­be­ri masszá­ból biz­tos kéz­zel ra­gad­ja ki a még hasz­nál­ha­tót. Az iga­zit.

      És épp ezért le­he­tett Bazsányiné az úri­em­ber­sé­get oda­íté­lő bi­zott­ság egyet­len és örö­kös tag­ja, aki a cí­met mint­egy élet­re szó­ló­an nyújt­ja át a sze­ren­csés­nek. Nem volt fó­rum és nem volt olyan plety­ka, amely vis­­sza­von­ta vol­na. Az élesszemű Lobonc nő­vé­rek sem til­ta­koz­tak so­ha, és a halk sza­vú Borondy Gé­zá­tól ho­zat­ták a te­jet, pe­dig an­nak a bolt­ja a ke­rü­let leg­szé­lén volt. De úri­em­ber ese­té­ben a tá­vol­ság nem szá­mít, csak a mi­nő­ség. Már­pe­dig a Borondy-féle tej­nek jó vas­tag fö­le ma­radt a fő­zés után, igaz, gyor­sab­ban is sa­va­nyo­dott. Egy­szer Stób is vett be­lő­le, és ak­ku­rá­tu­san, órá­ról órá­ra vizs­gál­ta, vi­lá­gí­tot­ta át azt a te­jet, amíg vé­gül ki nem ön­töt­te a le­fo­lyó­ba. Nem fog ő sen­ki mi­att meg­bo­lon­dul­ni!

      Az úri­em­ber­ség még­sem hagy­ta nyu­god­ni Stóbot. Már az al­bum mi­att is. Va­la­mi­kor a fia ál­lí­tot­ta ös­­sze a Stób fa­mí­lia há­rom­száz év­re vis­­sza­me­nő csa­lád­fá­ját. Ezt kap­ták ka­rá­csony­ra. Már­ton­ka le­vél­tá­ri pa­pí­rok má­so­la­tát, fe­ke­te-fe­hér fény­ké­pe­ket ra­gasz­tott az al­bum­ba, kac­ki­ás baj­szú fér­fi­a­kat, ri­adt te­kin­te­tű nő­ket. Al­is­pá­no­kat, szol­ga­bí­ró­kat, ta­ní­tó­kat. Csu­pa fedd­he­tet­len fér­fi­út, akik­nek a bug­ri­sok elő­re kö­szön­tek az ut­cán. Ez a tisz­te­let a mű­ter­mek su­ta dísz­le­te­in is át­sü­tött, va­la­hogy raj­tuk ra­gadt, és ott fény­lett a mat­róz­in­gű utó­dok sze­mé­ben is. Csak ő, Stób An­dor nem gaz­dál­ko­dott ve­le ren­de­sen, nem ad­hat át sem­mit be­lő­le. A fi­át hagy­ta meg­hal­ni, ő meg má­sok után ta­ka­rít. Szép. Né­ha épp emi­att nem nyi­tot­ta ki az al­bu­mot. Nem akar­ta érez­ni a fo­tók fe­lől ára­dó szem­re­há­nyást, mi­köz­ben ége­tő szük­sé­ge lett vol­na az örök­sé­gé­re, ar­ra a sür­ge­tő pa­rancs­szó­ra, ami mind­ahány­szor fel­vil­lant azok­ban a szi­go­rú, az utó­kort vizs­la­tó te­kin­te­tek­ben.

      Ki kell ér­de­mel­ned, ki kell ér­de­mel­ned vég­re, súg­ták, or­dí­tot­ták a fény­ké­pek­ről.

      De Stóbot min­den nap meg­lep­te, hogy a Bazsányiné-féle úri­em­ber­sé­get bi­zo­nyos szem­pont­ból men­­nyi mun­ka és rá­ké­szü­lés elő­zi meg, más­fe­lől vi­szont meg olyan, mint a lot­tó, bár­kit bár­mi­kor el­kap­hat. Persényi pél­dá­ul az­zal a múlt­nak ki tud­ja me­lyik bugy­rá­ból elő­rán­ga­tott moz­du­la­tá­val ér­de­mel­te ki, hogy ha idő­sebb höl­gyet pil­lan­tott meg, hát kész­sé­ge­sen ös­­sze­ütöt­te a bo­ká­ját, és meg is ha­jolt. S ezt még tintarészegen (Bazsányiné sze­rint sza­lon­spic­ce­sen) sem fe­lej­tet­te el, igaz, ak­kor már sok­kal in­kább tűnt egy csit­ri da­cos top­pan­tá­sá­nak, mint a tisz­te­let pa­ti­nás jel­zé­sé­nek.

      Egy ope­rett­ben lát­ta va­la­mi­lyen ki­szol­gált hu­szár­ka­pi­tány­tól, árul­ta el egy­szer bi­zal­ma­san Stóbnak. Iga­zá­ból ő ma­ga sem gon­dol­ta vol­na, hogy ez a kis moz­du­lat en­­nyi min­den­hez se­gí­ti majd. Nem­csak a stand for­gal­ma nőtt meg, mert min­den­ki el­ol­vadt et­től, ha­nem még ké­sei elég­té­telt is ho­zott, hi­szen a lúd­tal­pa nem­hogy a ka­to­na­ság, de még a tor­na­órák fér­fi­as él­mé­nyét is szám­űz­te az éle­té­ből. Borondy Gé­za tit­ka, ha le­het, még en­nél is egy­sze­rűbb volt. Egész egy­sze­rű­en tu­dott hall­gat­ni. Még­hoz­zá olyan át­szel­le­mült arc­cal, mint­ha Bazsányiné min­den sza­vát ott hely­ben már­vány­ba ké­szül­ne vés­ni. Bir­ka­tü­re­lem­mel hagy­ta le­gom­bo­lyod­ni az öz­vegy vé­ge­ér­he­tet­len mo­no­lóg­ja­it, a hal­lat­la­nul iz­gal­mas tör­té­ne­tek­től a fal­ban bú­gó csö­vek­ről, ame­lyek tud­va­le­vő­en a kö­zel­gő cső­tö­rés leg­biz­to­sabb je­lei, a prak­ti­kus ta­ná­cso­kig, hogy Bazsányiné még a gu­be­rá­ló­kat sem hagy­ja ad­dig ki­lép­ni a bér­ház ka­pu­ján, amíg be­le nem pil­lant­hat a pisz­kos szaty­ruk­ba, mert mi van, ha az egy­re sze­ni­li­sebb Grécs Irén egy nap vé­let­le­nül ki­dob­ja a má­so­dik fér­jé­től ka­pott gyé­mánt­gyű­rű­jét.

      Ki­kap­cso­lok, súg­ta meg a re­cep­tet Borondy Gé­za.

      Az el­ső sza­vak­nál meg­nyom­ja ma­gá­ban azt a bi­zo­nyos ki­ol­dó­gom­bot, és at­tól kezd­ve már más­hol jár. Vi­rá­gos ré­tet kép­zel ma­ga elé, me­lyet csend­ben bor­zol a szél, és ő fö­löt­te re­pül, de úgy, hogy a tér­dét még csik­lan­doz­zák a pi­pa­csok, az­tán fel­jebb emel­ke­dik, a lent ha­gyott fe­jé­vel né­ha per­sze bó­lint egyet, mert ab­ból baj nem le­het, és az sem ér­dek­li, ha Bazsányiné ezt biz­ta­tás­nak ve­szi, ő uta­zik, leg­alább így hagy­ja el a ke­rü­le­tet, a vá­rost, ha már más­képp nem si­ke­rült. Az utol­só sza­vak­nál pe­dig vis­­sza­tér, lan­dol, akár egy Boe­ing hét­het­ven­he­tes, csi­ko­rog­nak a ke­re­kek, a szár­nyak fi­no­man re­meg­nek, s mi­re Bazsányiné ki­mond­ja, hogy Gé­zám, ak­kor hol­nap lát­juk egy­mást, már be is la­ví­ro­zott a le­szál­ló­he­lyé­re, ott áll az üz­let­ben, s még ah­hoz is van ere­je, hogy in­te­ges­sen.

      De ki mond­hat­ta vol­na el mind­ezt az öz­vegy­nek, mi­kor már csak a leg­bi­zal­ma­sabb szom­széd­ja­i­val tart­ja a kap­cso­la­tot?

      Ki nyit­hat­ná fel a sze­mét?

      Stób An­dor ál­mat­lan éj­sza­ká­in ezek­re ke­res­te a vá­laszt. A be­fe­ke­tí­tés, a be­mó­sze­ro­lás so­sem volt az ő mű­fa­ja, egy­sze­rű­en kép­te­len a leg­ap­róbb ös­­sze­es­kü­vés­re is, vagy más­képp mond­va: nem volt dip­lo­má­ci­ai ér­zé­ke, ahogy azt a fe­le­sé­ge vág­ta ne­megy­szer a fe­jé­hez. Te még a sa­ját seg­ged is ki­nyal­nád, vá­gott vis­­sza egy­szer Stób, ami­kor már nem bír­ta vis­­sza­tar­ta­ni, de ta­lán ezt sem kel­lett vol­na: az as­­szony még az­nap dél­után ös­­sze­pa­kolt. Két év­re rá per­sze fo­gat­la­nul, ké­ken-zöl­den vis­­sza­jött, az­óta úgy él­nek, mint­ha társ­bér­lők len­né­nek. Már­ta nem kér­dez, ő meg nem vá­la­szol. De még ha lett vol­na is mor­zsá­nyi a hi­ány­zó ké­pes­sé­gek­ből Stób An­dor­ban, Bazsányiné úgy sem állt vol­na ve­le szó­ba. Hi­szen nap mint nap át­né­zett raj­ta, ahogy a mo­sott üve­gen.

      Meg kü­lön­ben is, nem úgy lesz va­la­ki úri­em­ber, hogy más­tól el­ve­szi. Az ilyes­mit nem te­szik fel kár­tyán, nem hir­de­tik meg az új­ság­ban. Ez olyan, mint ami­kor va­la­kit lo­vag­gá üt­nek. Stób An­dor leg­alább­is így kép­zel­te el. Ahogy az acél ott ke­ring az em­ber fe­je fö­lött, de nem seb­zi meg, csak meg­érin­ti. Lá­gyan, kön­­nye­dén. Ki se néz­ne az em­ber ef­fé­le gyön­géd­sé­get egy kard­ból.

      Is­te­nem, men­­nyi­re vá­gyott ar­ra a mon­dat­ra! Fé­nyé­re, dal­la­má­ra. S az sem kell, hogy Bazsányiné nyíl­tan a sze­mé­be mond­ja, csak ejt­se el va­la­hol, ahogy egy hasz­nált zseb­ken­dőt. Hi­szen az pár perc múl­va úgy­is vé­gig­fut a há­zon, és ki­nyíl­nak vég­re a hos­­szú évek alatt be­zá­rult aj­tók. Hely­re­bil­len­ne va­la­hogy a nyo­mo­rult éle­te!

      Né­ha azt ál­mod­ta, hogy kön­­nyű szár­nyak­kal el­in­dul a menny­or­szág fe­lé, már át­ug­rott min­den ár­kot, meg­má­szott min­den me­re­délyt, és az utol­só, tény­leg a leg­utol­só ka­nyar előtt Bazsányiné ké­pé­ben elé áll egy ke­rub, eme­let­nyi szár­nyá­val, min­den irány­ba pis­lo­gó, vi­ze­nyős sze­mé­vel. És ak­kor for­dul­hat vis­­sza a na­pi po­kol­ba.

      Amíg Bazsányiné sor­sa fel­fe­lé ívelt, ad­dig az övé szin­te kér­ked­ve tar­tott a sza­ka­dék fe­lé. Könyv­tár­ban kezd­te az al­bu­mok­nál, de min­den adott volt hoz­zá, hogy egy na­pon a vi­lág­iro­da­lom­hoz lép­jen elő­re, s ha majd úgy ala­kul­nak a dol­gok, egy­szer me­gyei könyv­tárt ve­zes­sen va­la­hol vi­dé­ken. Az­tán csak ki­rúg­ták. Egyik nap­ról a má­sik­ra. Bazsányiné per­sze azt ter­jesz­tet­te, hogy nem tu­dott el­szá­mol­ni a rá­bí­zott Cse­ho­vok­kal, de fő­ként So­lo­ho­vok­kal. Ami per­sze már ön­ma­gá­ban is őrü­let, mert ki a fe­ne vin­né ha­za épp a Csen­des Dont, vagy a má­sik, ér­dem­te­le­nül el­hall­ga­tott nagy mű­vet, az Új ba­ráz­dát szánt ez eke cí­műt, ami­kor ott van a tel­jes Bal­zac és Du­mas! Ak­kor még nem vé­de­ke­zett. Úgy kép­zel­te, csak­ha­mar sze­rez egy ál­lást va­la­me­lyik ke­rü­le­ti könyv­tár­ban, de még csak visz­­sza se hív­ták, üze­ne­tei el­kal­lód­tak. Így lett stan­dos a Nyu­ga­ti té­ri alul­já­ró­ban, ahol So­lo­hov­nál is ros­­szabb fil­lé­res pony­vát árult. A rém­re­gé­nye­ket meg a szét­ol­va­sott ero­ti­ku­sa­kat vit­ték, leg­in­kább fér­fi­ak, mert a nők nagy ív­ben ki­ke­rül­ték, mi­köz­ben úgy néz­tek rá, mint­ha ő ma­ga hord­ta vol­na ös­­sze azt a sok szen­­nyet, és lett vol­na egy­ben a fő­sze­rep­lő­je is azok­nak, aki ol­va­sat­la­nul kap­ja el az ár­tat­lan szü­ze­ket a New York-i si­ká­to­rok­ban. Így lé­pett va­la­hogy min­dig vis­­sza egyet, ahogy a cen­tit vág­ta még ba­ka­ko­rá­ban, és ez a kép még en­nél is pon­to­sabb, mert ahogy ara­szolt hát­ra­fe­lé, úgy nye­sett be­lő­le is va­la­mics­két az élet, hol cen­ti­ket, hol épp csak egy da­rab­kát, s lett egy­re sat­nyább, gö­csör­tö­sebb.

      Ma már leg­in­kább ta­ka­rí­tás­ból él. Cé­gek­nél, iro­da­há­zak­ban. Át­ha­tó mo­só­szer­sza­got áraszt, ami Bazsányiné sze­rint csak ar­ra jó, hogy el­nyom­ja a buziszagot, mert aki fér­fi lé­té­re más pad­ló­ját nyal­ja, az nem is na­gyon le­het más. Mi­ért is lé­pett vol­na le a fe­le­sé­ge, meg utá­na a lá­nya, tet­te fel a szó­no­ki kér­dést az öz­vegy, s a leg­töb­ben csönd­ben bó­lo­gat­tak hoz­zá. És épp a fel­kor­bá­csolt köz­han­gu­lat te­he­tett ar­ról, hogy hi­á­ba aján­lot­ta fel sze­mé­lye­sen egy­né­hány el­fog­lalt szom­széd­nak, majd tű­zött ki hir­de­tést a fa­li­új­ság­ra, hogy hét­vé­gen­ként la­ká­so­kat is el­vál­lal, mert sen­ki sem akar­ta been­ged­ni. Egy ta­hó bu­ze­ránst? Ne­hogy már! Ké­pes, és még fel­vi­szi a sze­re­tő­jét.

      És ezen már nem le­he­tett se­gí­te­ni.

      Hi­á­ba tár­ta szé­les­re az aj­tót Bazsányiné előtt, hogy még a ki­lin­cset se kel­lett meg­fog­nia, hi­á­ba etet­te a macs­ká­it mé­reg­drá­ga étel­lel, s kö­szönt jó elő­re, mint az is­ko­lá­ban, vit­te le a sze­me­tet egyet­len szem­vil­la­nás­ra, mert Stób re­pu­tá­ci­ó­ját sem­mi­fé­le jó­té­te­mény nem fé­nye­sít­het­te már ki. Az úri­em­ber­ség­től egy­re mesz­­szebb sod­ró­dott, mi­köz­ben az öz­vegy úgy te­kin­tett rá, mint hol­mi alatt­va­ló­ra.

      Per­sze Bazsányinéban min­dig is volt va­la­mi ki­rály­női. A fel­stuc­colt ha­já­ban, gyöngy­ház­fé­nyű, erek­kel alig pisz­kolt ke­zé­ben. Nem is kel­lett meg­eről­tet­nie so­ha. Mi­nisz­ter­nél volt be­já­ró­nő, s ahogy szám­ta­lan­szor el­mond­ta, ott ta­nult meg a so­rok közt ol­vas­ni. Ott ra­gadt rá min­den­fé­le stik­li, ve­ze­tői ké­pes­ség és vi­lág­né­zet. S va­la­mi olyas­mit is ter­jesz­tett, hogy most se okoz­na ne­ki kü­lö­nö­sebb gon­dot fel­me­le­gí­te­ni a ré­gi kap­cso­la­tot, csak fel kell emel­nie a kagy­lót, mert úri­em­be­rek nem fe­lej­te­nek, és szá­muk­ra egy idős hölgy ké­ré­se egye­ne­sen pa­rancs, le­gyen szó a pad­lás át­épí­té­sé­nek en­ge­dé­lye­zé­sé­ről vagy hogy ki­cse­rél­jék vég­re az élet­ve­szé­lyes lif­tet.

      Más ta­lán fel­ad­ta vol­na, ám Stób An­dor nem az a faj­ta volt. Több­ször el­kép­zel­te, hogy egy­szer majd Bazsányiné is át­jön hoz­zá, be­fész­ke­li ma­gát a ka­na­pé göd­ré­be, és ak­kor ő ün­ne­pé­lye­sen az ölé­be he­lye­zi a csa­lád­fa-al­bu­mot, amit az­tán az öz­vegy tü­ze­te­sen át­vizs­gál. És lap­ról lap­ra erő­sö­dik meg ben­ne a bi­zo­nyos­ság. Az al­is­pán­ok és szol­ga­bí­rók te­kin­te­te elől még ő sem me­ne­kül­het. És ak­kor majd meg­ér­tő­en meg­ve­re­ge­ti Stób tér­dét a kesz­tyűs ke­zé­vel. Ta­lán bo­csá­na­tot is kér, hogy ed­dig vá­ra­koz­tat­ta az úri­em­ber­ség elő­szo­bá­já­ban. De Stób bí­zott még ka­masz­ko­ri ol­vas­mány­él­mé­nye­i­ben, mert azok­ban a Jó min­dig fö­lül­ke­re­ke­dett a Ros­­szon. Ha so­sem jön át lá­to­ga­tó­ba Bazsányiné, at­tól még az a sok hét­köz­na­pi úri­em­ber­ség nem vesz­het el nyom­ta­la­nul. Egy­szer ös­­sze­áll be­lő­lük va­la­mi le­ta­gad­ha­tat­lan ér­dem. Ta­lán csak kis sze­ren­cse kell még, vagy va­la­mi ki­emel­ke­dő, sors­for­dí­tó tett, ami eg­­gyé fűz­he­ti az el­bi­tan­golt ré­sze­ket.

      El is jött az a nap.

      De­cem­ber ele­je volt. Nem sok­kal éj­fél után az ég egé­szen ki­fe­hé­re­dett, s mint­ha va­la­men­­nyi an­gyal egy­szer­re ráz­ta vol­na meg a szár­nyát a vi­lág fe­lett, ha­tal­mas, ös­­sze­ta­padt pely­hek kezd­tek szál­lin­góz­ni, majd ta­kar­ták be egy­re vas­ta­gabb ré­teg­ben az ud­vart. Stób, aki ak­ko­ri­ban már alig tu­dott alud­ni, a füg­göny mö­gül néz­te. Előbb kis­sé ál­mél­kod­va, mert a gyö­nyö­rű­ség­től még a kön­­nye is ki­csor­dult, vé­gül ag­go­dal­ma­san, mert ha ilyen tem­pó­ban foly­tat­ja, reg­gel lép­ni se le­het majd a gan­gon. Mint más­kor, most sem töp­ren­gett so­kat. Sep­rűt és la­pá­tot ra­ga­dott, s előbb csak Bazsányiné aj­ta­ja előtt, majd vé­gig a kör­íves fo­lyo­són ne­ki­állt el­tün­tet­ni a bo­ka­tö­rés­sel, csí­pő­fi­cam­mal fe­nye­ge­tő ha­vat. Csönd­ben, majd­hogy­nem lo­pa­kod­va dol­go­zott. Nem akart fel­ver­ni sen­kit, fő­leg az öz­ve­gyet nem, aki­ről pon­to­san tud­ta, hi­szen ne­megy­szer ő ma­ga vál­tot­ta ki a kö­ze­li pa­ti­ká­ban, hogy há­rom­fé­le gyógy­szert is szed a szí­ve mi­att. Szin­te csak si­mo­gat­ta a söp­rű­vel a be­tont. Azon az éj­sza­kán még há­rom­szor is­mé­tel­te meg a mű­ve­le­tet, há­rom­szor ment vé­gig az egy­re hos­­szabb­nak tű­nő fo­lyo­són, mert a hó rend­re el­tün­tet­te mun­ká­ja ered­mé­nyét. Reg­gel csa­ta­ko­san, re­me­gő ka­rok­kal tet­te he­lyük­re a szer­szá­mo­kat. A fo­lyo­só tisz­tán, érin­tet­le­nül ra­gyo­gott. Mint­ha va­la­mi cso­da foly­tán a ha­va­zás el­ke­rül­te vol­na az el­ső eme­le­tet.

      Nyolc­kor szin­te egy­szer­re lép­tek ki a gang­ra. Bazsányiné előbb a le­se­pert fo­lyo­só­ra, majd hos­­szú évek óta elő­ször egye­ne­sen a sze­mé­be né­zett. Va­la­mi kü­lö­nös, ri­adt ér­zést lá­tott ott és ak­kor Stób An­dor az öz­vegy te­kin­te­té­ben. Olyan csil­lo­gást, ami gyor­sab­ban il­lan el, mint a meg­bon­tott na­rancs il­la­ta. Amit el­hall­gat­ni szé­gyen, be­val­la­ni vi­szont a le­he­tet­len­ség­gel ha­tá­ros. Meg­sac­col­ni sem le­het, hogy ho­va ve­ze­tett vol­na mind­ez, ha nem buk­kan fel a lép­csők fe­lől Persényi ta­lán a szo­kott­nál is ré­sze­geb­ben. A bo­ka ös­­sze­üté­sé­ről szó sem le­he­tett, hi­szen épp­hogy meg tu­dott ka­pasz­kod­ni a kor­lát­ban.

      Bazsányiné tért ma­gá­hoz el­ső­ként. Fel­kap­ta a fe­jét, és tisz­tán, ért­he­tő­en ki­ál­tott oda a zöld­sé­ges­nek:

      – Na­hát, hogy mi nem jut az eszé­be! Min­dig is mond­tam, hogy ma­ga tal­pig úri­em­ber.

      Majd meg sem vár­va, hogy a dü­lön­gé­lő Persényi fel­fog­ja, mi is tör­tént va­ló­já­ban, gyor­san be­húz­ta ma­ga mö­gött az aj­tót.

      Stób egész nap szót­lan ma­radt. Ebéd­szü­net­ben egye­dül maj­szol­ta el vé­kony uzson­ná­ját, s úgy tett, mint aki nem hall­ja kol­lé­gái ug­ra­tá­sa­it. Dél­után az elő­re meg­írt lis­ta alap­ján be­vá­sá­rolt, majd be­tért egy ele­gáns bel­vá­ro­si ru­ha­köl­csön­ző­be. Szmo­kin­got kért, éj­fe­ke­tét, a hoz­zá va­ló ös­­szes tar­to­zék­kal. Há­rom tömb­bel ar­rébb ci­pőt is vett. Lak­ko­sat. Ott­hon üg­­gyel-baj­jal, a bolt­ban ka­pott inst­ruk­ci­ók sze­rint fel­öl­tö­zött. Mi­e­lőtt be­csön­ge­tett vol­na Bazsányinéhoz, ala­po­san meg­néz­te ma­gát a tü­kör­ben. Is­me­ret­len fér­fi né­zett vis­­sza rá.

      Még csak nem is kö­szön, dön­töt­te el a gan­gon. Egy­sze­rű­en meg­áll az öz­vegy előtt. Majd a lát­vány be­szél he­lyet­te.

      Tény­leg nem ju­tott szó­hoz.

      Bazsányiné a kony­ha kö­vén fe­küdt, az ol­da­lá­ra dől­ve. Mint va­la­mi fi­nom an­gol szö­vet a ke­ra­mi­ton. Az esés­től be­ver­het­te a fe­jét, mert csak nyö­ször­gött. Lát­szott raj­ta, hogy ki­ál­ta­na, fel­ver­né a há­zat, de a ki nem mond­ha­tó sza­vak ré­mü­le­te és te­he­tet­len­sé­ge las­san li­lá­vá szí­nez­te az aj­ka­it. Stób be­húz­ta a rés­nyi­re nyit­va ha­gyott aj­tót, majd szin­te ön­kén­te­le­nül rá­for­dí­tot­ta a zár nyel­vét. Ki­csit várt, hogy min­den ál­ta­la kel­tett zaj el­ül­jön. A ház oda­kint kö­zöm­bö­sen hall­ga­tott. Ez most már a kö­zös tit­kuk ma­rad, né­zett az öz­vegy­re. Ké­sőbb egy sám­lit is oda­hú­zott a test mel­lé.

      Sok volt még reg­ge­lig. A perc­mu­ta­tó halk kat­ta­nás­sal kö­rö­zött a tep­si mé­re­tű szám­la­pon. Csak Bazsányiné sze­me ma­radt köz­ben élénk. A szmo­king sö­tét folt­ja tük­rö­ző­dött ben­ne, meg a kony­ha fe­hé­ren iz­zó fa­lai. A szom­széd­ból át­szű­rő­dött az es­ti hír­adó hang­ja. Egy fel­is­mer­he­tet­len, má­sik vi­lág­ról tu­dó­sí­tott, amely­hez ne­ki már egy­re ke­ve­sebb kö­ze volt. Az it­te­ni vi­lág szűk ma­radt, mint egy odú. Ket­ten lak­ták csak. Ben­ső­sé­ge­sen, ahogy a leg­jobb ro­ko­nok. Hi­szen egy­ből meg­is­mer­te Stóbot, aki egy pil­la­nat­ra még az­zal a gon­do­lat­tal is el­ját­szott, hogy az öz­vegy rán­gó kar­ja­i­ban az üd­vöz­lés, a ré­gen várt öle­lés el­foj­tott moz­du­la­ta mo­toz­hat. A lá­bá­ban pe­dig az az ün­ne­pé­lyes pil­la­nat, ami­kor be­hoz­za a kí­ná­ló tál­cát. Raj­ta töp­pedt, gla­zú­ros sü­te­mé­nyek. Koc­ka­cu­kor és az es­té­hez il­lő kön­­nyű tea.

      Stób várt. Ki­csit nyom­ta már a gal­lér, de nem tö­rő­dött ve­le. A gyön­géd­ség­gel ve­gyes tü­re­lem, amely vá­ró­ter­mek­ben és gyű­lé­se­ken olyan sa­va­nyú és sű­rű tud len­ni, akár a ru­hát át­ita­tó ve­rej­ték, az úri­em­ber egyik leg­fon­to­sabb jel­lem­ző­je. Ami­kor te­nye­ré­be zár­hat­ja a me­ne­kül­ni kész időt. A sem­mi­be for­du­ló va­la­mit.

      A ru­hák, ame­lyek még úgy-ahogy őriz­ték az öz­vegy alak­ját, las­san ron­gyok­ká hűl­tek. Bazsányiné ar­ca kez­dett el­tűn­ni az egy­re éle­seb­bé vá­ló rán­cok kö­zött. Már nem is fe­hér volt a bő­re, in­kább át­tet­sző. Opá­lo­san ra­gyo­gott, ahogy egy föld alól elő­ke­rü­lő, még érintetetlen drá­ga­kő. A sze­me, amely egy ide­ig két­ség­beeset­ten pró­bál­ta ma­ga fe­lé húz­ni a te­le­fon zsi­nór­ját, már nem ke­re­sett sem­mi ka­pasz­ko­dót. Ta­lán még né­hány lé­leg­zet. Még né­hány ki­tar­tó lö­ket a szív­ből. Né­hány gyors áram­lat az erek csa­tor­ná­in. Vé­gül a lé­lek tá­voz­ni ké­szü­lő za­ja, ahogy té­to­ván ácso­rog a hu­zat­ban.

      Stób nem tud­ta le­ven­ni a sze­mét a test­ről. Tud­ta, hogy most már egé­szen olyan a te­kin­te­te, mint a fel­me­nő­i­nek ab­ban az al­bum­ban. Fur­csa ér­zés volt. Ki tud­ja hány év után vég­re ha­za­ért.