Iri­na Muravjova, az 1985 óta Bos­ton­ban élő orosz író­nő Az an­gyal nap­ja cí­mű re­gé­nyé­nek kö­zép­pont­já­ban egy emig­ráns csa­lád élet­tör­té­ne­te áll. Az Usakov csa­lá­dé, amely Orosz­or­szá­got a má­ra már öt­re bő­vült orosz emig­rá­ci­ós hul­lám – a 19. szá­zad vé­gi, az 1917-es for­ra­dal­mat kö­ve­tő, az 1945 és 1960 kö­zé te­he­tő, az 1970-től 1990-ig tar­tó és az 1991 utáni¹ – kö­zül a má­so­dik­ban, a bol­se­vik ha­ta­lom­át­vé­tel után hagy­ta el. A re­gény há­rom fő­sze­rep­lő­je: Jelizaveta Alekszandrovna Usakova (az­az Li­za), Anastasia Beckett Jelizaveta (az­az Násztya) és Dmitrij Usakov (az­az Mitya) kö­zül a két nő­vér, Li­za és Násztya a szü­le­i­vel az 1917-es for­du­la­tot kö­ve­tő­en köl­tö­zött Pá­rizs­ba. Mitya pe­dig, aki Li­za uno­ká­ja, fel­nőtt fej­jel majd in­nen ván­do­rol to­vább: az USA-ba fog­ja át­ten­ni a szék­hely­ét, ab­ba a Vermontba, ahol nem mel­les­leg az 1994-ben re­pat­ri­á­ló Szolzsenyicin há­zá­ba köl­tö­zik.

      En­nek a meg­le­he­tő­sen szé­les idő­in­ter­val­lum­nak – szin­te a tel­jes 20. szá­zad­nak – a re­gény­be­li be­mu­ta­tá­sát a há­rom csa­lád­tag egy­más­tól idő­ben és tér­ben jól el­kü­lö­nít­he­tő és iro­dal­mi mű­faj sze­rint is meg­kü­lön­böz­tet­he­tő meg­nyi­lat­ko­zá­sai te­szik le­he­tő­vé. Násztya az 1930-as évek­ben nő­vé­ré­nek írt le­ve­lek, Li­za az 1950-es évek Pá­ri­zsá­ban egy nap­ló, Mitya pe­dig nap­ja­ink­ban egy ró­la szó­ló, egyes szám har­ma­dik sze­mély­ben írt élet­rajz for­má­já­ban „szó­lal meg”. A há­rom for­ma s ez­ál­tal a há­rom idő­sík és hely­szín a re­gény­ben fo­lya­ma­to­san vált­ja egy­mást, így el­vi­leg le­he­tet­len­né vá­lik, hogy a sze­rep­lők köz­vet­le­nül ref­lek­tál­ja­nak va­la­mely csa­lád­tag­juk meg­nyil­vá­nu­lá­sá­ra: Li­za ’50-es évek­ben írott nap­ló­ja a szó szo­ros ér­tel­mé­ben nem le­het vá­lasz Násztya ’30-as évek­be­li, hoz­zá in­té­zett le­ve­le­i­re, Mitya élet­tör­té­net­ét pe­dig már sem a nagy­any­ja, sem Násztya nem ér­he­ti meg, nem kö­vet­he­ti nyo­mon.

      Még­is: hi­á­ba a tér- és idő­be­li tá­vol­ság, nyil­ván a vér­ro­kon­sá­guk­nak, va­la­mint an­nak kö­szön­he­tő­en, hogy emig­rá­lá­suk el­le­né­re so­ha nem tud­tak meg­sza­ba­dul­ni orosz­sá­guk­tól, orosz lel­kü­le­tük­től, mind­hár­man ugyan­az­zal a prob­lé­má­val ta­lál­ják szem­be ma­gu­kat. Az orosz klas­­szi­kus és kor­társ szer­zők­nél fo­lya­ma­to­san fel-fel­buk­ka­nó me­ta­fi­zi­kai go­nosz, az ör­dög kí­sér­té­sé­vel. Mert hi­á­ba, hogy a re­gény cí­me Az an­gyal nap­ja, amely egy­részt az ad­ven­ti ün­nep­kör egyik vi­dám ese­mé­nyé­re, il­let­ve az idil­li, őket kö­rül­ve­vő pá­ri­zsi és ame­ri­kai élet­for­má­ra utal, ők még­is, akar­va-aka­rat­la­nul az ör­dög­gel, az ör­dög kü­lön­bö­ző meg­je­le­né­si for­má­i­val ke­rül­nek szem­be.

      Muravjova re­gé­nye épp en­nek a prob­lé­má­nak az orosz iro­da­lom­ban rég­re vis­­sza­nyú­ló ha­gyo­má­nyát fel­ele­ve­nít­ve vá­lik iga­zi intertextuális ka­land­dá: hisz az ör­dö­gök fel-fel­buk­ka­ná­sa­kor foly­ton a 19. szá­za­di nagy író­elő­dök, Go­gol és Dosz­to­jevsz­kij kí­sér­tés­sel kap­cso­la­tos kér­dés­fel­ve­té­se­i­be üt­kö­zünk, hogy azu­tán a nap­ja­ink­ban élő Mitya Usakov él­mé­nyei kap­csán az emig­rá­lá­sa vég­ső hely­szí­né­ül szin­tén az USA-t vá­lasz­tó Nabokov szem­lé­let­mód­ja is elő­ke­rül­jön. Mi­köz­ben pa­ra­dox mó­don mind­há­rom hős – él­jen akár Nyu­gat-Eu­ró­pá­ban, akár a ten­ge­ren­tú­lon – az emig­ráns orosz lé­tet a Turgenyev és Bunyin kis­pró­zá­já­ból is­mert, idil­li lét­for­ma­ként sze­ret­né ma­ga kö­rül ér­zé­kel­ni. Az­az an­gya­li élet­re, nyu­ga­lom­ra vá­gyik.

      Az ör­dög­gel va­ló ta­lál­ko­zás le­he­tő­sé­ge a há­rom fő­hős kö­zül ta­lán Násztya sor­sá­ba van a leg­in­kább „be­le­kó­dol­va”, hisz ő az, aki új­ság­író fér­jé­vel, Patrick Beckettel az 1930-as évek­ben egy idő­re át­te­szi vagy in­kább vis­­sza­he­lye­zi szék­hely­ét az orosz iro­da­lom egyik fő „ör­dö­gi” hely­szí­né­re, Moszk­vá­ba. A férj­nek ugyan­is „test­kö­zel­ből”, az orosz fő­vá­ros­ból kell tu­dó­sí­ta­nia az erő­sza­kos kol­lek­ti­vi­zá­lás­ról, az orosz vi­dék el­le­he­tet­le­ní­té­sé­ről, az itt élők éhe­zé­sé­ről. Moszk­vá­ba ér­kez­vén azon­ban Násztyáékat egy­ál­ta­lán nem éhín­ség, ha­nem épp el­len­ke­ző­leg, ha­tal­mas pom­pa fo­gad­ja, s ha Patrick nem utaz­na vi­dék­re, so­ha nem ta­pasz­tal­ná meg a köz­pon­ti irá­nyí­tás­sal zaj­ló éhez­te­tés ál­do­za­ta­i­nak bor­zal­ma­it.

      Násztyának azon­ban, ér­de­kes mó­don, át sem kell lép­nie Moszk­va ha­tá­ra­it ah­hoz, hogy az orosz fő­vá­ros­ban ural­ko­dó fény­űzés kö­ze­pet­te az éh­ség egy bi­zo­nyos for­má­já­val ta­lál­koz­zék. Még­pe­dig a szin­tén új­ság­író Walter Duranty ör­dö­gi mo­hó­sá­gá­val.

      Ez a fér­fi ta­lál­ko­zá­suk el­ső pil­la­na­tá­ban ma­gá­val ra­gad­ja Násztyát, s bár fér­jes as­­szony­ként rend­kí­vül szé­gyel­li, ami ve­le tör­té­nik – er­ről az ér­zé­sé­ről szá­mol be leg­in­kább a nő­vé­ré­hez írott le­ve­le­i­ben –, Duranty ha­tá­sá­tól nem tud sza­ba­dul­ni: „Min­dig is el­len­szen­ves­nek ta­lál­tam, már a leg­el­ső ta­lál­ko­zás­tól – ír­ja a fér­fi­ról –, azon­ban mu­száj be­val­la­nom, leg­alább ön­ma­gam­nak, hogy va­la­hány­szor kö­zel jön hoz­zám, ma­gam sem ér­tem, de el­lá­gyu­lok és azt ér­zem, nincs köz­tünk sem­mi­lyen aka­dály, és azt csi­nál­hat ve­lem, amit csak akar: meg­ölel­het, szá­jon csó­kol­hat, még akár meg is po­foz­hat. Va­la­mi­fé­le fi­zi­kai ha­ta­lom­mal bír fe­let­tem, Li­za, ami­ről nem te­he­tek. Hát te­he­tünk ar­ról, hogy esik a hó?” (81–82.)

      Pe­dig Duranty el­ső lá­tás­ra na­gyon is át­la­gos­nak, hét­köz­nap­inak tű­nik, iga­zi „se ilyen, se olyan” fi­gu­rá­nak, aki­ről Násztya még azt sem tud­ja iga­zán el­dön­te­ni, hogy jó­sá­gos-e vagy ke­gyet­len az ar­ca. S Muravjova épp Duranty sem­mi­lyen­sé­gé­vel, hét­köz­na­pi­sá­gá­val kap­cso­lat­ban vi­szi be­le ol­va­só­ját az el­ső intertextuális ka­land­ba: hisz a fér­fit áb­rá­zol­va vis­­sza­nyú­lik a 19. szá­zad el­ső fe­lé­ig, Go­go­lig, aki – Merezskovszkij sza­va­i­val él­ve – „el­ső­ként ér­tet­te meg ál­arc nél­kül az ördögöt.”² Meg­lát­ta, hogy az ör­dög nem a szo­kat­lan­sá­ga, ha­nem épp a kö­zép­sze­rű­sé­ge mi­att ször­nyű­sé­ges, hisz a hét­köz­na­pi­sá­ga mö­gött dé­mo­ni erők rej­tőz­nek. S Walter Duranty ar­ca mö­gött va­ló­ban Go­gol ör­dö­gi hő­se­i­nél ta­pasz­tal­ha­tó, te­hát hlesztakovi, csicsikovi tu­laj­don­sá­gok hú­zód­nak meg, olya­nok, mint a ki­va­gyi­ság, il­let­ve a pénz­szer­zés mo­rá­lis gá­ta­kat át­lé­pő vá­gya. Mert Go­gol Hlesztakovja olyan ide­a­lis­ta volt, aki el akar­ta hi­tet­ni ma­gá­val, és per­sze a kör­nye­ze­té­vel, hogy va­la­mi ma­ga­sabb ren­dű cél ér­de­ké­ben cse­lek­szik, Csicsikov pe­dig a mi­nél na­gyobb va­gyon meg­szer­zé­sé­vel biz­tos ala­pok­ra sze­re­tett vol­na tá­masz­kod­ni. És ahogy an­nak ide­jén Hlesztakovból a kör­nye­ze­te „csi­nált óri­ást”, Muravjova Durantyjával is ez tör­té­nik: a kö­rü­löt­te élők ter­jesz­te­nek ró­la olyan plety­ká­kat, ame­lyek alak­ját fé­lel­me­tes­sé, meg­kö­ze­lít­he­tet­len­né te­szik – ál­lí­tó­lag sátánista sze­án­szo­kat tart, s gye­rek­lá­nyo­kat erő­sza­kol –, mi­köz­ben el­hi­szik ne­ki, hogy egy fel­sőbb cél ér­de­ké­ben te­vé­keny­ke­dik, ami­kor meg­ír­ja az „igaz­sá­got” az orosz éhín­ség­ről. Csak­hogy – s itt vá­lik „iker­test­vér­évé” Csicsikovnak – va­ló­já­ban a cik­ke­i­ben azért ál­lít az orosz ve­ze­tés­nek tet­sző va­lót­lan­sá­go­kat, hogy mi­nél több pénzt csi­kar­jon ki a kor­mány­tól.

      A má­sok ál­tal „óri­ás­nak” lá­tott Durantyn egye­dül Násztya fér­je, Patrick lát át: „Duranty egy al­jas gaz­em­ber, aki el­ad­ta a lel­két a bolsiknak, hogy azt az éle­tet él­hes­se, amit él, és meg­kap­has­son min­dent, amit meg­kap, ci­ni­kus cik­kecs­ké­ket fab­ri­kál, me­lyek­ben azt ál­lít­ja, hogy az oro­szok »csak en­ni akar­nak, de nem éheznek«. Amúgy az ő tol­lá­ból fa­kad az a sá­tá­ni mon­dat is, mi­sze­rint az oro­szok nem éhen, ha­nem az »élelmiszerhiánytól« hal­nak meg”. (59.) S ahogy an­nak ide­jén – utal rá szin­tén Merezskovszkij – Csicsikovnak nem volt sem­mi kö­ze a pénz­ből elő­te­remt­he­tő „szi­lárd ala­pok­hoz”, s Hlesztakovnak a ma­ga­sabb ren­dű cé­lok­hoz, ha­nem mind­ket­ten meg­re­ked­tek az ösz­tön­lény szint­jén, a bi­o­ló­gi­ai szük­ség­le­te­ik ki­elé­gí­té­se szint­jén – Hlesztakovot pél­dá­ul ál­lan­dó far­kas­éh­ség gyö­tör­te –, úgy Durantynál ez a far­kas­éh­ség egy má­sik ösz­tön, a sze­xu­a­li­tás te­rén je­lent­ke­zik. Amely­nek épp Patrick fe­le­sé­ge, Násztya lesz az ál­do­za­ta. A sakk­ban tar­tott, meg­kí­sér­tett Násztya, aki­nek ma­ga Duranty vall­ja be egyik együtt­lét­ük után, hogy ami köz­tük van, az „nem sze­re­lem, ha­nem éh­ség”. (222.)

      Va­gyis – a re­gény zse­ni­á­lis struk­tú­rá­ját tük­rö­zen­dő – amíg az orosz sze­gény em­be­rek tö­me­ge a va­ló­di éhe­zés­be pusz­tul vagy őrül be­le, ez­zel pár­hu­za­mo­san, a moszk­vai fény­űzés kel­lős kö­ze­pén Násztya Duranty ör­dö­gi att­ri­bú­tu­má­tól, a sze­xu­á­lis ét­vá­gyá­tól vesz­ti eszét. Oly­an­­nyi­ra, hogy át­éli – ter­mé­sze­te­sen 20. szá­za­di, pro­fa­ni­zált vál­to­zat­ban – azt, amit a Bib­lia sze­rint Krisz­tus élt át ak­kor, ami­kor az ör­dög har­mad­já­ra is meg akar­ta kí­sér­te­ni. Mert amíg Luk­ács­nál ezt ol­vas­hat­juk: „Azu­tán Je­ru­zsá­lem­be vivé őt, és a temp­lom or­má­ra ál­lít­ván mondá né­ki: Ha Is­ten fia vagy, vesd alá ma­gad innét”³, ad­dig Násztya egy he­lyütt így nyi­lat­ko­zik az ér­zé­se­i­ről: „Dü­höd­ten sír­tam, ugyan­ak­kor él­ve­zet­tel, szen­ved­tem, mi­köz­ben han­go­san ne­vet­ni volt ked­vem, és leg­szí­ve­seb­ben meg­öl­tem vol­na őt, de ha ab­ban a perc­ben azt pa­ran­csol­ja ne­kem, ugor­jak ki a ha­to­dik eme­let­ről, ki­ug­rot­tam vol­na. Li­za! Tény­leg ki­ug­rot­tam vol­na, ha azt akar­ja.” (170.)

      Az ör­dög szá­mát, a ha­tost jel­ké­pe­ző ha­to­dik eme­let­ről ki­ug­ra­ni kész Násztya azon­ban, ami­kor a ’30-as évek­ben mind­er­ről nő­vé­ré­nek a le­ve­le­i­ben be­szá­mol, még sü­ket fü­lek­re ta­lál. Mert ak­kor még Li­za – sa­ját ta­pasz­ta­lat hi­á­nyá­ban – nem ér­ti, nem ért­he­ti őt. Jó húsz év­nek kell ah­hoz el­tel­nie, hogy a nő­vér ké­pes le­gyen nap­ló­já­ban ref­lek­tál­ni a hú­gá­val tör­tén­tek­re. Így Li­za ’50-es évek­ben ké­szült fel­jegy­zé­se­it úgy is ol­vas­hat­juk, mint Násztyához írott – el­ké­sett – vá­lasz­le­ve­le­ket. Hisz Li­za nap­ló­ja ek­kor már szin­tén egy ör­dög, egy ugyan tel­je­sen más jel­le­gű, de ha le­het, még kín­zóbb és ve­szé­lye­sebb ör­dög je­len­lé­té­ről ta­nús­ko­dik. A ká­bí­tó­szer ör­dö­gé­nek kí­sér­té­sé­ről. Amit Li­za nem köz­vet­le­nül, ha­nem fi­án, Ljonyán – az­az Mitya Usakov ap­ján – ke­resz­tül él át, ami­kor a ku­ta­tó­or­vos­ként dol­go­zó fi­a­tal­em­ber gyógy­szer­fej­lesz­té­se­i­hez el­kez­di ma­gán tesz­tel­ni az LSD-t.

      A „ku­ta­tás” pe­dig Ljonya ha­lá­lá­hoz ve­zet. Ha­lá­la előtt azon­ban a fi­a­tal­em­ber a szer­rel foly­ta­tott küz­del­mé­ről szin­tén nap­lót ve­zet, amit Li­za az ’50-es évek­ben, fi­át el­ve­szít­ve be fog épí­te­ni a sa­ját nap­ló­já­ba: ott na­gyon ala­po­san le van ír­va, „min ment ke­resz­tül, hogy nö­vel­te és csök­ken­tet­te a dó­zi­so­kat, mi­lyen gyógy­sze­re­ket sze­dett” (415.) – ír­ja Li­za. Aki­nek a nap­ló­ját in­nen­től nem­csak Násztyának írott, meg­ké­sett le­ve­lek so­ro­za­ta­ként, ha­nem egy má­sik nap­lót, a Ljonyáét ma­gá­ban fog­la­ló írás­ként is ér­tel­mez­he­tünk. A nap­ló­ban sze­rep­lő nap­ló­író, Ljonya a ká­bí­tó­szert elő­ször ant­ro­po­mor­fi­zál­ja, de mi­vel a szer­rel mint em­ber­rel foly­ta­tott küz­del­mé­ben foly­ton alul­ma­rad, a nap­ló át­ala­kul az ör­dög­gel foly­ta­tott csa­tá­ro­zás­sá. Amely­ben – szin­tén bib­li­ai pár­hu­zam­mal él­ve – Is­ten és ör­dög pár­har­cát is ér­zé­kel­het­jük: hi­szen itt „szin­tén na­gyon rész­le­te­sen le van ír­va az ös­­szes hal­lu­ci­ná­ci­ó­ja, va­la­mint az az ál­la­pot, ami­kor sza­bad­nak, őrül­ten bol­dog­nak, majd­nem Is­ten­nek kép­zel­te ma­gát” (415.) – ol­vas­hat­juk az anyai kom­men­tárt, csak­hogy – foly­tat­ja Li­za – ez az Is­ten még­is a po­kol­ba eresz­ke­dett le, ami­kor csa­tá­zott a szer­rel: „A fi­am a po­kol­ban volt, aho­vá ön­szán­tá­ból, sza­bad aka­ra­tá­ból eresz­ke­dett le (…) nem tud­ta, hogy a po­kol­ból nincs vis­­sza­út – vagy nem akar­ta tud­ni.” (416.)

      Az ör­dö­gi szer­rel foly­ta­tott küz­de­lem ered­mé­nye­képp a fi­át el­ve­szí­tő Li­za úgy ér­zi, ma­ga is a po­kol­ba ke­rül: be­le­őrül a fáj­dal­má­ba. Va­la­mint a fia ha­lá­la mi­att ér­zett bűn­tu­da­tá­ba. Ab­ba a bűn­tu­dat­ba, amely megint ro­ko­nít­ja hú­ga ér­zé­se­i­vel: mert amíg Násztya a fér­je, Patrick ko­rai ha­lá­la­kor érez­te úgy, hogy minden­nek ő, pon­to­sab­ban a Durantyval foly­ta­tott vi­szo­nya az oka, Li­za, aki szin­tén csal­ja fér­jét, az­az Ljonya ap­ját, fia szer­hez nyú­lá­sá­ban fog­ja ma­gát okol­ni. A ma­ga fél­re­lé­pé­sét, bű­nös­sé­gét vé­li fel­fe­dez­ni fia ér­tel­met­len ha­lá­lá­ban. A két női fel­me­nő meg­csa­lás­sal, bűn­tu­dat­tal és ör­dö­gi kí­sér­tés­sel fű­sze­re­zett kál­vá­ri­á­it pe­dig uno­ka­ként, le­szár­ma­zott­ként a har­ma­dik csa­lád­tag, Mitya fog­ja egye­sí­te­ni ma­gá­ban. Örök­ség­ként kény­te­len át­él­ni mind­azt, amit nagy­any­ja és Násztya át­él­tek, csak mind­ezt fér­fi szem­szög­ből.

      Mitya Pá­rizs­ban, va­gyis még Ame­ri­ká­ba köl­tö­zé­se előtt bot­lik be­le sa­ját ör­dö­gé­be, egy Manon ne­vű lány­ba, aki­nek ugyan­úgy a rab­já­vá vá­lik, mint an­nak ide­jén Násztya Durantynak. At­tól kezd­ve, hogy a lányt egy ká­vé­zó­ban meg­pil­lan­tot­ta, Mitya „éle­te kü­lö­nös, édes gyöt­rő­dés­sé vál­to­zott”. (25.) S Muravjova Mitya gyöt­rő­dé­sé­ben foly­tat­ja az intertextuális ka­land­ját: mert amíg Násztya ör­dö­gé­nek Go­gol hő­sei vol­tak az elő­ké­pei, hisz Go­gol el­ső­sor­ban az ör­dög „fér­fi vál­to­za­tá­ra” volt kí­ván­csi, ad­dig Manon kap­csán az egyéb­ként a „Go­gol kö­pö­nye­gé­ből ki­bújt” Dosz­to­jevsz­kij női ör­dö­gei kö­szön­nek vis­­sza. Manon a Dosz­to­jevsz­kij-fé­le in­fer­ná­lis nő­alak­ok­nak – Polina Alekszandrovnának, Nasztaszja Filippovnának vagy az épp szin­tén Mitya ne­vű Karamazov Grusenykájának „se ilyen, se olyan”-sá­gát vi­szi to­vább, va­gyis azt az ör­dö­gi att­ri­bú­tu­mot, amely az egy­sé­ges kül­ső és a kö­vet­ke­ze­tes bel­ső hi­á­nyá­ban őr­jí­ti meg az orosz férfiakat.⁴ Mitya Usakov is egy olyan lán­­nyal kö­ti ös­­sze az éle­tét, aki épp „vagy egy fe­ke­te sza­kadt kö­pö­nyeg­ben, vagy ab­ban a bi­zo­nyos vi­lá­gos­kék fod­ros ru­hács­ká­ban, vagy a meny­as­­szo­nyi ru­há­já­ban, gal­lér­ján a zo­mán­co­zott négy­le­ve­lű ló­he­ré­vel, vagy va­la­mi más ext­ra­va­gáns öl­tö­zék­ben vár­ta, at­tól füg­gő­en, ép­pen mi­vé ala­kult át az­nap­ra.” (35.), hogy azu­tán vagy azon­nal sze­xu­á­lis kí­sér­tés­be (is) vi­gye Mityát, vagy kis­lányt játsz­va el­uta­sít­sa ma­gá­tól.

      A „se ilyen, se olyan­ság” őr­jí­tő ere­jé­vel bí­ró Manon rá­adá­sul ál­lan­dón Dosz­to­jevsz­kijt ol­vas. Hogy azu­tán A sze­líd te­rem­tés fi­a­tal lány hős­nő­jét „utá­noz­va”, az­az ikon­nal a ke­zé­ben egy­szer csak ki­ves­se ma­gát az ab­lak­ból. Manon ön­gyil­kos­sá­gát Mitya nem­csak a lány el­vesz­té­se, de fel­me­nő­i­től örö­költ bűn­tu­da­ta mi­att is alig bír­ja el­vi­sel­ni. Et­től kezd­ve nem le­li he­lyét az em­lé­kek­kel te­li Pá­rizs­ban. Az ör­dög­gel va­ló együtt­élés után most már tény­leg an­gya­li lét­re vá­gyik, s en­nek ér­de­ké­ben, eb­ben bíz­va te­szi át a szék­hely­ét Vermontba:⁵ „Igye­ke­zett eb­ben a gond­ta­lan kör­nye­zet­ben meg­sza­ba­dul­ni min­den­től, és vég­re azt érez­ni, hogy a múlt­nak már nincs ha­tal­ma fe­let­te.” (49.) És Vermont kez­det­ben tény­leg úgy tű­nik, hogy „ma­ga a menny­or­szág” (21.)⁶ Ahol va­ló­ban an­gya­lok ve­szik kö­rül: elő­ször a ne­vé­ben is an­gyal­sá­gá­ról árul­ko­dó Angelina Barenblatt „ad­ta ar­ra a fe­jét, hogy szár­nya alá ve­gye a ma­gá­nyos és ta­pasz­ta­lat­lan pá­ri­zsit” (64.), majd pe­dig az a Medalnyikov, aki an­nak ide­jén ap­ja, Ljonya leg­jobb ba­rát­ja volt. S aki Mityát egy „temp­lo­mi an­gyal­ra” (418.) em­lé­kez­te­ti.

      Mityának azon­ban a ma­gá­ban hor­do­zott orosz­sá­ga, fel­me­nő­i­től örö­költ tu­laj­don­sá­gai foly­tán Vermontban sem ada­tik meg, hogy meg­ma­rad­jon ezek mel­lett az an­gya­lok mel­lett. Sor­sa is­mét egy ör­dö­gi nő­vel fog­ja ös­­sze­hoz­ni. Az­zal a Li­zá­val, aki nem elég, hogy nagy­any­ja ne­vét vi­se­li, ha­nem rá­adá­sul Násztyára ha­son­lít: „Mitya ál­má­ban Násztya fur­csán ha­son­lí­tott a teg­na­pi Li­zá­ra, aki ná­la töl­töt­te az éj­sza­kát. Ugyan­olyan vi­lá­gos ha­ja volt, mint Li­zá­nak, és a hang­ja is majd­nem ugyan­olyan volt.” (183.) Nem be­szél­ve ar­ról, hogy Li­za ugyan­úgy Dosz­to­jevsz­kijt ol­vas, mint Mitya el­ső sze­rel­me, Manon.

      A ha­son­ló­ság­gal, a ha­son­más­ság­gal pe­dig már ott va­gyunk a kö­vet­ke­ző intertextuális ka­land­nál, még­pe­dig Nabokovnál, fő­leg, ami­kor az is ki­de­rül, hogy Li­za ter­hes. De nem Mityától. Az­az Li­za ugyan­úgy csal va­la­kit Mityával, mint ahogy an­nak ide­jén nagy­any­ja és Násztya csal­ta a fér­jét. Te­hát Li­za egy­fe­lől – a meg­csa­lás­sal, s az­zal, hogy öc­­cse szin­tén a ká­bí­tó­szer ör­dö­gé­nek ál­do­za­tá­vá vá­lik – a nagy­ma­má­ra és Násztyára ha­son­lít, más­fe­lől az­zal, hogy Dosz­to­jevsz­kijt ol­vas, Manonra, az elő­ző ör­dö­gi sze­re­lem­re em­lé­kez­tet. S ér­de­kes mó­don – az intertextuális já­ték­nak kö­szön­he­tő­en – Nabokov Lolitájával is ha­son­la­tos­sá vá­lik, ami­kor ugyan­úgy, mint a má­sik fér­fi­tól ter­hes Lolitától Humbert Humbert, a má­sik fér­fi­tól ter­hes Li­zá­tól Mitya sem ké­pes meg­vál­ni. A nő ör­dö­gi bűv­kö­re ugyan­úgy fog­va tart­ja, mint an­nak ide­jén Humbert Humbertet a ter­hes­sé­gé­ben meg­csú­nyult Lolita:⁷ „Usakov néz­te Li­za ar­cát, és nem is­mert rá. Nem az volt a lé­nyeg, hogy már nem von­zot­ta vol­na Li­za ar­ca, amely majd­nem tel­je­sen el­vesz­tet­te ra­gyo­gó csi­nos­sá­gát, mert le­fo­gyott és pigmentfoltok csú­fí­tot­ták el, ha­nem az, hogy Usakov hir­te­len rá­esz­mélt ar­ra – olyan erő­sen, hogy szin­te éget­te az ér­zés –, hogy ép­pen et­től a meg­csú­nyult arc­tól kép­te­len el­sza­kad­ni, hogy nem tud nél­kü­le él­ni.” (384.)

      Az­az hi­á­ba a turgenyevi idil­li kö­zeg, hi­á­ba az Angelina- és Medalnyikov-féle ala­kok, a Mityát kí­sér­tő ör­dö­gök Vermontban is min­den­nél erő­sebb­nek bi­zo­nyul­nak. Az an­gya­lok pe­dig kény­te­le­nek ve­lük szem­ben alul­ma­rad­ni. Bi­zo­nyí­tan­dó az orosz lel­kü­let emig­rá­ci­ó­ban is le­vet­kőz­he­tet­len ere­jét és mély­sé­gét.

-----

¹        Az orosz emigráció történetéhez lásd bővebben Anton Bendar-zsenszkij: Orosz emigránsok nyomában című cikkét. In: http://kitekinto.hu/bevandorlok-kozottunk/2012/09/23/orosz_emigransok_nyomaban/#.Ue7IlFJojn4

²     Dmitrij Merezskovszkij: Gogol és az ördög, Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1995, 12.

³     Lukács evangéliuma, 4,9.

⁴     Az ördögi nő, Polina Alekszandrovna semmilyenségét Dosztojevszkij A játékos című kisregényének megkísértett hőse, Alekszej például így ecseteli: „Miért szeretem és mennyire szeretem, nem tudom. Tudja-e, hogy maga egyáltalán nem is szép? Egyébként azt se tudom, szép-e vagy sem, hogy milyen az arca, még azt sem. Valószínűleg nem jószívű, könnyen lehet, hogy nem nemes gondolkozású, nagyon könnyen lehet.” (In: Dosztojevszkij: A játékos, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975, 201., Devecseriné Guthi Erzsébet fordítása.)

⁵      A vermonti házban Mitya előtt lakó Szolzsenyicin épp ellentétes utat jár be: elege lesz az amerikai életformából, és visszavágyik az „ördögi” Oroszországba. „A nagy orosz író, Alekszandr Szolzsenyicin úgy érezte, hogy az olvadó ég alatt zsengén zöldellő Vermont csak elvonja figyelmét az igazi dolgoktól, gyorsan összepakolt, és visszautazott Oroszországba.” (21.)

⁶     Az a fajta mennyország, amelyről az egyik szereplőnek az intertextuális játék értelmében Turgenyev művei jutnak eszébe: „Olyan itt, mint egy igazi birtokon. Biztos olvasott Turgenyevet. Na szóval, nálunk itt Vermontban minden úgy van, mint régen a birtokon: séta, fürdőzés” (98.)

⁷       Humbert Humbert így ír Lolitájához fűződő érzéseiről: „ott ült ő (az én Lolitám!), reménytelenül lestrapálva, tizenhét évesen, leendő gyerekével, – néztem, néztem, és olyan világosan tudtam, mint ahogy tudom, meg fogok halni: jobban szeretem, mint bármit, amit valaha is láttam vagy elképzeltem a földön, vagy reméltem a földön túl. (…) Gúnyolódhatnak rajtam és fenyegetőzhetnek, hogy kiürítik a termet, de mindaddig, míg be nem tömik a számat, és félig meg nem fulladok, harsogni fogom siralmas igazságomat. Ragaszkodom hozzá, hogy a világ megtudja, mennyire szerettem Lolitámat, ezt a Lolitát, a sápadtat és szennyeset, a más gyerekével viselőst.” (In: Vladimir Nabokov: Lolita, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999, 366., Békés Pál fordítása.)