Egy év­vel a meg­je­le­né­se után már biz­ton­ság­gal ki­je­lent­he­tő, hogy ez a kö­tet meg­hoz­ta vég­re Kán­tor Pé­ter köl­té­sze­té­nek azt a szé­les kö­rű szak­mai si­kert, mely­re ez a las­san negy­ven éve ala­ku­ló élet­mű már leg­alább egy év­ti­ze­de rá­szol­gált. Ez­zel azt is ál­lí­tom, hogy nem Kán­tor ver­sei let­tek egy nagy­ság­rend­del job­bak (hi­szen azok ko­ráb­ban is meg­ér­de­mel­ték a fi­gyel­met), ha­nem a kri­ti­kai kö­zeg és a kor­társ köl­té­szet ér­ték­rend­sze­re, trend­jei, té­mái vál­toz­tak az el­múlt év­ti­zed­ben e ver­sek szá­má­ra ked­ve­ző irány­ba. A nyelv­já­té­kos, kön­­nyed, al­lú­zi­ók­kal te­li köl­tői nyel­vek el­hal­kul­tak, az eg­zisz­ten­ci­á­lis té­te­ket hor­do­zó, az iden­ti­tás­prob­lé­mák­kal vi­as­ko­dó, a klas­­szi­kus lét­kér­dé­sek­kel új­sze­rű­en szem­be­né­ző köl­té­sze­tek vi­szont fo­ko­za­to­san vis­­sza­nyer­ték rang­ju­kat, és ma két­ség­kí­vül eze­ket kí­sé­ri na­gyobb ér­dek­lő­dés. Kán­tor Pé­ter kö­te­te azon­ban tár­sai (Bor­bély Szi­lárd, Ta­kács Zsu­zsa, Térey Já­nos köny­ve­i­re gon­do­lok el­ső­sor­ban) kö­zül is ki­tű­nik ter­mé­sze­tes nyel­vé­vel, fi­nom hu­mo­rá­val és ön­iró­ni­á­já­val, for­mai gaz­dag­sá­gá­val, a kö­te­te­ken is át­nyú­ló át­gon­dolt­sá­gá­val, kon­cent­rált­sá­gá­val. Kán­tor­nak si­ke­rült egé­szen rit­kán lát­ha­tó egyen­súlyt ta­lál­nia a vég­le­tes ko­moly­ság és a gyer­me­ki na­i­vi­tás, il­let­ve az el­mé­lyült böl­cse­let és a rá­cso­dál­ko­zás örö­me kö­zött, majd úgy tu­dott na­gyon egye­di köl­tői nyel­vet fel­épí­te­ni, hogy ab­ban a pa­te­ti­kus nyelv­hasz­ná­lat mor­zsái és a hét­köz­na­pi be­széd­for­du­la­tok tö­re­dé­kei egy­aránt he­lyet kap­nak, a „nagy sza­vak”, az elé­gi­kus hang és az iro­ni­kus gesz­tu­sok egy­for­mán fon­tos sze­re­pet ját­sza­nak. És mind­eköz­ben tud na­gyon sze­mé­lyes, de akár a na­pi po­li­ti­kai ese­mé­nyek­re is ref­lek­tá­ló­an köz­éle­ti is len­ni.

      A leg­fon­to­sabb kér­dé­se azon­ban to­vább­ra is a „meg­ta­nul­ni élni”-tematika kö­rül fo­rog, va­gyis a ma­ga egy­sze­rű­sé­gé­ben ar­ra ke­re­si a vá­laszt, mi és mi­ért fon­tos az élet­ben, mit ér­de­mes meg­őriz­ni a múlt­ból, ho­gyan épí­tik az em­lé­kek a je­len­be­li ön­ké­pet, mit je­lent a hű­ség, a sze­re­tet, a csa­lád, a szo­li­da­ri­tás, a ba­rát­ság, a sza­bad­ság, mit je­lent jó em­ber­nek len­ni, és hogy le­het-e mind­er­re tu­da­to­san tö­re­ked­ni. Vagy egy­sze­rűb­ben: mi az élet ér­tel­me? A kö­tet fon­tos kér­dé­se az is, mi­lyen sze­re­pe le­het az élet­ben a mű­vé­sze­tek­nek, min­de­nek­előtt az iro­da­lom­nak: ta­nít, szó­ra­koz­tat, épí­ti vagy csak meg­éde­sí­ti a min­den­na­po­kat? Az egyes ver­sek mind­er­re a be­szé­lő szem­szö­gé­ből, az ő sa­ját éle­té­nek ko­or­di­ná­tái kö­zött ref­lek­tál­nak, szim­pa­ti­kus óva­tos­ság­gal, las­san, kö­rül­te­kin­tő­en és mind­vé­gig ké­te­lyek­kel. Min­den vers­ben ott a vágy a tu­dás­ra, amely a bol­do­gabb, har­mo­ni­ku­sabb élet­hez se­gí­te­ne, de ott a bi­zony­ta­lan­ság és a bi­zal­mat­lan­ság min­den alap­igaz­ság­gal, min­den mo­ra­li­zá­lás­sal és fi­lo­zo­fá­lás­sal szem­ben. A tét ko­moly: nagy, vég­ső vá­la­szo­kat ke­res­nek ezek a ver­sek, és csak a leg­fon­to­sab­bak­kal haj­lan­dó­ak fog­lal­koz­ni, de köz­ben min­dig hall­juk a sze­re­pét ké­nyel­met­le­nül meg­élő köl­tő hang­ját is: ’ki va­gyok én, hogy bár­mit is mond­has­sak mind­ezek­ről, hi­szen a leg­ki­sebb ügye­im­mel ké­ne kez­de­nem, azok sin­cse­nek meg­old­va’. Petri György­nél ta­lá­lunk ha­son­ló fel­han­go­kat, de Kán­tor Pé­ter be­széd­po­zí­ci­ó­ja ki­csit más: Petri is tud­ta, hogy a ha­gyo­má­nyos köl­tői sze­rep­nek nem tud és nem is akar meg­fe­lel­ni, nem lesz vá­tesz, ha még egy csekk be­fi­ze­té­sé­vel is gond­ja van, nem ad élet­tan­ácso­kat sen­ki­nek, ha a sa­ját éle­te is ku­dar­cok so­ra, de Petri a ma­ga ko­rá­ban ra­di­ká­lis volt és pro­vo­ka­tív, ta­lán ezért is vált egy kor­szak és egy ge­ne­rá­ció hő­sé­vé, az el­len­zék ar­cá­vá, egy élet- és gon­dol­ko­dás­mód ikonikus fi­gu­rá­já­vá. Kán­tor sok­kal sze­lí­debb és csen­de­sebb, azért is, mert egy má­sik kor­ban, más­fé­le le­he­tő­sé­gek kö­zött él. Petri ver­se­i­nek köz­pont­já­ban a köl­tő áll, ha­bár ez a köl­tő­fi­gu­ra egé­szen más, mint a ha­gyo­má­nyos vá­te­szi-lát­no­ki sze­re­pe­ké, Kán­tor be­szé­lői vi­szont, fő­leg az új kö­tet­ben, még ezt a sze­rep­le­he­tő­sé­get is le­ráz­zák ma­guk­ról, in­kább vis­­sza­hú­zó­dó, ma­gá­nyos ala­kok. De Kán­tor egy­va­la­mit még­is ké­pes meg­ten­ni: alap­ve­tő­en be­fo­lyá­sol­ni ol­va­sói ké­pét a vi­lág­ról és az iro­da­lom­ról. Ezt nem a köl­tői min­den­tu­dás vagy nem a be­szé­lő fö­lé­nyé­nek tu­da­ta fe­lől éri el, ha­nem sok­szor épp for­dít­va, a ba­na­li­tá­sok meg­ver­se­lő, ha­tá­ro­zot­tan ma­gán­ügye­ket bon­col­gat­ó, sok­szor szim­fo­ni­ku­san han­golt, bel­ső di­a­ló­gu­so­kat is meg­je­le­ní­tő hos­­szú­ver­sek­kel.

      A kö­te­tet a Csak ami kell cí­mű vers ve­ze­ti be, mely így cik­lu­so­kon kí­vül áll, na­gyon hang­sú­lyos he­lyen, prog­ram­adó szö­veg­ként, af­fé­le ars po­eti­ca­ként. Tö­ké­le­tes vá­lasz­tás, hi­szen épp az imént em­lí­tett, a kö­tet egé­szé­re is jel­lem­ző kér­dé­se­ket ve­ti fel, sőt a leg­fon­to­sab­bak egyi­ké­ben ál­lást is fog­lal. Rá­adá­sul iga­zán ki­vá­ló szö­veg­ről van szó, mely biz­tos ala­pok­on áll, és len­dü­le­te­sen építkezik, vé­gig ugyan­ar­ról be­szél, pon­to­san, ki­mér­ten, hogy az­tán egy vá­rat­lan for­du­lat­tal vál­jon iga­zán em­lé­ke­ze­tes­sé. Mit vi­gyünk ma­gunk­kal? – ez a vers kér­dé­se, és a cím rög­tön a vá­lasz is: csak, ami kell! De ho­vá is me­gyünk? – nyil­ván me­ta­fo­ri­kus a szi­tu­á­ció, nem egy konk­rét uta­zás­ról és nem egy konk­rét zsák­ról van szó, és nem is csak tár­gyak­ról, me­lye­ket so­ha­sem hagy­nánk ma­gunk mö­gött, mert „töb­bek, mint tár­gyak”. Ha­nem em­lé­kek­ről, ame­lyek ugyan­úgy vagy még in­kább hoz­zánk tar­toz­nak, mint bár­mi­lyen kéz­zel­fog­ha­tó do­log. A vers azt mond­ja, ezek kö­zül sok in­kább csak ér­zés, „kö­dös sej­te­lem”, és épp ezért nem is meg­ne­vez­he­tő. Ho­gyan em­lék­szünk az em­lé­kek­re? – lesz majd eb­ből ki­in­dul­va ez több más vers­nek újabb fon­tos kér­dé­se. De itt in­kább azt ke­re­si a vers, mi vál­hat az élet­ben fon­tos­sá, mi­fé­le ap­ró­sá­gok – egy bics­ka, egy gesz­te­nye, egy toll, egy ka­vics, egy ci­pő­fű­ző – épít­he­tik az iden­ti­tást, le­het­nek a sze­mé­lyi­ség szi­lárd ka­pasz­ko­dói. Mind azért, mert em­lé­kek, ér­zé­sek és vél­he­tő­en em­be­ri kap­cso­la­tok áll­nak mö­göt­tük. A vers nagy öt­le­te azon­ban az, hogy az utol­só vers­szak al­le­gó­ri­á­vá ala­kít­ja a szö­veg­ben ad­dig ala­ku­ló ké­pet, és a zsák, mely­ben ma­gunk­kal ci­pel­jük az em­lé­ke­in­ket, ma­ga ve­szi át az em­lé­ke­zet he­lyét, és így már nem be­le kell pa­kol­ni a meg­őriz­ni va­ló­kat, ha­nem épp el­len­ke­ző­leg: ki­szed­ni mind­azt, ami fon­tos és meg­őr­zés­re ér­de­mes – mert­hogy a zsák al­ja ép­pen­ség­gel a fe­lej­tés he­lye. Mint­ha csak ez len­ne az­tán a kö­tet aján­la­ta: a be­ve­ze­tő szö­veg utá­ni ver­sek a tu­dat és az em­lé­ke­zet mé­lyé­ről elő­ka­part rész­le­tek len­né­nek, me­lyek még ak­kor is ér­té­ke­sek, ha fáj­dal­mat okoz­nak, ha se­be­ket sza­kí­ta­nak fel, ha szo­ron­gást vagy fé­lel­met kel­te­nek a be­szé­lő­ben. Csak­hogy Kán­tor ver­se­i­nek alap­ve­tő ta­pasz­ta­la­ta az is, hogy a szub­jek­tum so­ha­sem úsz­hat­ja meg a tör­té­ne­lem­mel va­ló ta­lál­ko­zást, ez elől me­ne­kül­ni, még ha az ké­nyel­me­sebb­nek tű­nik is, ér­tel­met­len. Ugyan­csak szép kép, ahogy eb­ben a vers­ben az em­lé­kek meg­szó­lal­nak és be­szél­nek a lí­rai én­hez, még­hoz­zá úgy, ahogy „ős­­szel sut­tog­nak a le­ve­lek a fák­nak”.

      Az el­ső cik­lus ver­sei el is kez­dik az em­lé­kek ku­ta­tá­sát és so­ro­lá­sát, il­let­ve a tör­té­ne­lem­ben élő em­ber sor­sá­nak kö­ve­té­sét. A cik­lus ja­vát a 2009-es, Meg­ta­nul­ni él­ni cí­mű gyűj­te­mé­nyes kö­tet vé­gén már ol­vas­hat­tuk, csak­hogy nem min­dig a most lát­ha­tó for­má­ban. Ér­de­mes len­ne meg­vizs­gál­ni, mit és ho­gyan írt át az új köz­lés szá­má­ra Kán­tor, mi­fé­le dön­té­se­ket ho­zott. Már az is ér­de­kes, mi­ért van ez a két­fé­le köl­tő­tí­pus: aki so­ha nem nyúl­na az egy­szer már pub­li­kált szö­ve­gek­hez, és aki szí­ve­sen, akár több­ször is, akár min­den egyes meg­je­le­nés­kor ja­vít­gat­ja a ver­set. Kán­tor Pé­ter az utób­bi­ak kö­zé tar­to­zik: nem nagy vál­toz­ta­tá­so­kat vé­gez, egy-egy sort ír új­ra, egy-egy szót cse­rél csak ki, né­hol csak egy írás­je­let vál­toz­tat meg, mind­ez még­is pon­to­san jel­zi, mi­ként gon­dol­ko­dik a vers lét­mód­já­ról, az írás fo­lya­ma­tá­nak le­zár­ha­tó­sá­gá­ról. Ahol szük­sé­gét ér­zi, be­le­nyúl a szö­veg­be, az­az egy már kész ver­set bont vis­­sza és az­tán épít fel új­ra. Hadd hoz­zak egy pél­dát A het­ve­nes évek­ből: a 2009-es kö­tet­ben: „ha vis­­sza­né­zek most, ha vis­­sza­in­tek, / azt mon­dom, nem ug­rál­tunk örö­münk­ben”, most pe­dig: „ha vis­­sza­né­zek most, ha vis­­sza­in­tek, / nem hin­tek csó­kot és nem is le­gyin­tek” – az egyéb­ként vé­gig rí­mes vers­ben az idé­zet má­so­dik so­ra ere­de­ti­leg na­gyon ki­ló­gott, mint­ha már ak­kor is csak af­fé­le ide­ig­le­nes meg­ol­dás­ként lett vol­na ott, és ezt a fül­sér­tő rím­te­len­ség volt hi­va­tott je­lez­ni. Az­tán pár év­vel ké­sőbb meg­lett a meg­ol­dás, még­hoz­zá egy na­gyon lágy, sőt klas­­szi­ku­san szép, dal­ba il­lő sor­ral, meg­emel­ve az egész stró­fát. Csahogy ez sem ilyen egy­sze­rű eb­ben a köl­té­szet­ben, mert a szán­dé­kos ron­tá­sok igen gya­ko­ri­ak, és funk­ci­ó­juk is van: ilyen­kor ál­ta­lá­ban a nyelv, a for­ma is pont úgy vi­sel­ke­dik, azt mu­tat­ja, ahogy és amit az el­be­szélt ese­mé­nyek. Ha van egy tö­rés a sors­tör­té­net­ben vagy egy ho­má­lyos folt az em­lé­ke­zet­ben, ak­kor a rí­mek is el­ho­má­lyo­sul­nak, a nyelv is meg­tö­rik, a dal­lam is ki­zök­ken. Ez vol­ta­képp a Kán­tor-köl­té­szet egyik na­gyon jól mű­kö­dő sa­já­tos­sá­ga – sőt, ez a vers sem vé­gig rí­mes, ahogy az imént mond­tam, hi­szen a ha­to­dik vers­szak vé­gén megint csak el­ma­rad egy fe­le­lő rím, és ott épp az „il­lú­zi­ó­ink” szó ke­rül a rím he­lyé­re, már­is ös­­sze­köt­ve a het­ve­nes évek hi­ány­zó har­mó­ni­á­ját, a hi­ány ál­lan­dó­sá­gát a for­ma har­mó­ni­á­já­nak hi­á­nyá­val és a rím hi­á­nyá­val. Meg­fon­tolt, ott he­lyén va­ló és nem is ja­ví­tott meg­ol­dás ez.

      De ho­gyan is kell te­hát ér­te­ni a tör­té­ne­lem je­len­lét­ét a sze­mé­lyes sors­ban? Az el­ső cik­lus el­ső ver­se fel­so­rol­ja, mi min­den fon­tos tör­tént az el­múlt hat­van év­ben, a köl­tő éle­te so­rán, mi­fé­le vi­lág­po­li­ti­kai for­du­la­tok vol­tak, men­­nyi nagy dön­tés és nagy ese­mény ta­nú­ja le­he­tett ő maga, de rög­tön hoz­zá is te­szi: ezek csak el­vét­ve ha­tot­tak a sze­mé­lyes sor­sá­ra – és a do­log for­dít­va is igaz: a leg­na­gyobb sze­mé­lyes tra­gé­di­ák sem be­fo­lyá­sol­ják a vi­lág me­ne­tét. Mi kór­ház­ba já­runk vagy gyá­szo­lunk, de a hét­köz­nap­ok kö­rü­löt­tünk ugyan­úgy tel­nek, mond­ja pél­dá­ul a cím­adó vers, a Köz­tük ma­rad­jon is. A het­ve­nes évek, a fi­a­tal­ság éve­i­ről szó­ló szö­veg vi­szont in­kább afe­lé húz, hogy a sze­mé­lyes él­mé­nyek va­la­mi­képp füg­get­len­né tud­tak vál­ni a po­li­ti­kai hely­zet­től, a nya­rak örö­mé­be, a sze­rel­mek ala­ku­lá­sá­ba, a ba­rát­sá­gok tör­té­ne­te­i­be nem tud még a tör­té­ne­lem sem je­len­tő­sen be­le­szól­ni. Az Örül­jek-e ugyan­ezt a kér­dést meg­for­dít­ja: rend­ben, hogy vi­szony­lag nyu­godt éle­tem volt, tud­tam ta­nul­ni, utaz­ni, volt mun­kám, van la­ká­som, és bár há­bo­rúk és for­ra­dal­mak vol­tak az éle­tem so­rán, so­kan meg­hal­tak kö­rü­löt­tem, so­ka­kat bör­tön­ben zár­tak, én élek, és akár bol­dog is le­het­nék. De elég ok-e az öröm­re, kér­de­zi a vers, ha nincs sem­mi ba­junk. És ezt a be­zár­kó­zó, kon­zer­va­tív at­ti­tű­döt fi­no­man el­uta­sít­ja: nem le­he­tünk há­lá­sak azért, ha nem tör­té­nik ve­lünk sem­mi rossz, hi­szen en­nél több­re szü­let­tünk. Ar­ra, hogy jó dol­gok tör­tén­je­nek ve­lünk, hogy si­ke­re­ink le­gye­nek, hogy leg­alább egy-egy pil­la­nat­ra bol­do­gok le­gyünk. És ez a né­ző­pont na­gyon jel­lem­ző Kán­tor ver­se­i­re: az élet több mint túl­élés, és épp az ap­ró örö­mök­nél kez­dő­dik (vagy ta­lán azok­nál is vég­ző­dik?), egy könyv­nél, egy ta­lál­ko­zó­nál, a reg­ge­li ká­vé­nál.

      Eb­ből a né­ző­pont­ból tud ki­épül­ni az­tán e köl­té­szet egé­szét moz­ga­tó in­gá­zás az ef­fé­le ap­ró dol­gok és a nagy kér­dé­sek kö­zött. Kü­lö­nös szi­tu­á­ci­ók ezek: vá­sá­rol va­la­ki, és köz­ben az élet ér­tel­mé­ről gon­dol­ko­dik: az va­gyok én, amit a ko­sa­ram­ba pa­ko­lok? – mi­cso­da egy­sze­rű, még­is lé­nye­gi kér­dés ez, és mi­lyen öt­le­te­sen bont­ja az­tán ki a vers (Meg­mu­ta­tom a ko­sa­ra­mat – még az elő­ző kö­tet­ből) a hét­köz­na­pi hely­zet­ből a rá­cso­dál­ko­zá­son át az ön­ér­tel­me­zés alap­ját je­len­tő fel­is­me­rést! Vagy más­hol: ab­ban az év­ben, ami­kor szét­esett a Mo­nar­chia, anyám­nak épp az volt a leg­fon­to­sabb prob­lé­má­ja, hogy el­ve­szett a dud­li­ja – a szö­veg a két ese­ményt egy szint­re eme­li, új­ra meg­mu­tat­va, hogy a sze­mé­lyes sors és a tör­té­ne­lem ugyan el­ke­rül­he­tet­le­nül ös­­sze­kap­cso­ló­dik, de éle­tünk iga­zán fon­tos ese­mé­nyei még­is a négy fal kö­zött, a po­li­ti­ká­tól tá­vol ját­szód­nak le, és ott is kell meg­ol­da­nunk őket. Konk­ré­tan ezt bont­ja ki a már em­le­ge­tett La­poz­ga­tó, mely­ben az új­sá­gok­ból ránk zú­du­ló ese­mé­nyek áll­nak szem­ben a kö­rü­löt­tünk zaj­ló, ki­sebb­nek lát­szó, szá­munk­ra még­is fon­to­sabb örö­mök­kel és tra­gé­di­ák­kal. A kö­tet egyik csúcs­pont­ja, A dol­gok ne­he­ze mind­eköz­ben azt is mond­ja, so­se hig­­gyük, hogy az adott hely­zet­nél már csak jobb jö­het, ne hig­­gyük, hogy már el­ér­tük a mély­pon­tot, mert a sze­mé­lyes éle­tünk­ben min­dig jö­het­nek a ne­héz­nél is ne­he­zebb hely­ze­tek, és az iga­zi meg­pró­bál­ta­tá­so­kat min­dig a sa­ját prob­lé­mák je­len­tik – és eze­ket min­dig le­het fo­koz­ni.

      A kö­tet­ben min­den­eset­re van egy vég­pont, az anya ha­lá­la – ez je­len­ti a legélesebb, to­vább már nem mé­lyít­he­tő fáj­dal­mat. Épp ezért az anya ha­lá­lát és az azt kö­ve­tő gyászt el­mon­da­ni és meg­ér­te­ni pró­bá­ló szö­ve­gek je­len­tik a kö­tet va­ló­di cent­ru­mát, min­den más is eb­ből az ese­mény­sor­ból ma­gya­ráz­ha­tó. Nagy, klas­­szi­kus iro­dal­mi té­ma ez, a vesz­te­ség és a vesz­te­ség fel­dol­go­zá­sa, a to­vább­lé­pés kény­sze­re. Több kri­ti­kus is ki­emel­te már a Le­vél anyám­nak cí­mű ver­set, mely­ben a gyász és a prak­ti­kus ten­ni­va­lók va­ló­já­ban nem szem­ben áll­nak, ha­nem egy­mást ki­egé­szít­ve, sőt ös­­sze­mo­sód­va je­len­nek meg. A köz­vet­len­ség, a sze­mé­lyes­ség, a fel­tá­rul­ko­zás a le­vél­for­ma mi­att még in­kább ér­zé­kel­he­tő, mind­ezt csak a vis­­sza­fo­gott, ki­mért, jó­zan hang te­szi el­vi­sel­he­tő­vé. Min­den sza­vá­ban a fáj­da­lom­ról ta­nús­ko­dó szö­veg ez, mely még­is tiszta fejjel, vol­ta­képp ra­ci­o­ná­li­san ke­ze­li a hely­ze­tet, mely meg­ol­dan­dó prob­lé­mák so­ka­sá­gát ve­ti fel. A vers­nek épp ez a leg­na­gyobb tit­ka: nem en­ge­di, hogy a pá­tosz vagy a gyász ma­gá­val ra­gad­ja, nem akar te­át­rá­lis len­ni, a má­sik ol­da­lon vi­szont nem pró­bál­ja hi­deg fej­jel, „fér­fi­a­san” vé­gig­csi­nál­ni, amit az élet meg­kö­ve­tel, ha­nem ké­pes a fiú ér­zel­me­i­ről, nosz­tal­gi­á­i­ról, za­va­rá­ról és vá­gya­i­ról is be­szél­ni, lát­ha­tó­vá ten­ni az elő­ször csak né­ma, az­tán va­ló­sá­go­san is ki­csor­du­ló kön­­nye­ket. A hosz­­szú pró­za­vers vis­­sza­fo­gott mon­da­tai, a mon­da­tok szép­sé­ges, csen­des dal­la­mai, me­lyek az egész ver­set egyet­len hos­­szú, a nyolc­van so­ron mél­tó­ság­gal vé­gig­kí­gyó­zó mon­dat­tá for­mál­ják, úgy te­szik em­lék­mű­sze­rű­en ün­ne­pé­lyes­sé a szö­ve­get, hogy se­hol sem kell fél­re­néz­nünk vagy to­vább­la­poz­nunk, mert nincs kel­le­met­len pá­tosz, nincs fe­les­le­ges ön­saj­ná­lat, nincs sem­mi­fé­le jaj­ga­tás – ami pe­dig az anya­si­ra­tó ver­sek ha­gyo­má­nyá­ban ko­ráb­ban szin­te kö­te­le­ző elem­nek tűnt.

      Kü­lön ér­de­kes­sé­ge a vers­nek, hogy lát­szó­la­gos fő kér­dé­se épp az örö­költ la­kás ki­ta­ka­rí­tá­sá­nak és el­adá­sá­nak ér­zel­mi­leg és fi­zi­ka­i­lag is meg­ter­he­lő hos­­szú pro­ce­dú­rá­já­ra vo­nat­ko­zik, ami megint elő­hív­ja a már a kö­tet­nyi­tó vers­ben fel­buk­kant sze­lek­ció prob­lé­má­ját: mi fon­tos és mi nem, mit ér­de­mes meg­tar­ta­ni és mi az, amit ki le­het dob­ni. Azon a ver­sen kí­vül A köny­ves­polc előtt cí­mű mu­tat­ja éle­sen ezt a hely­ze­tet, ott a la­kást már tel­je­sen el­fog­la­ló, túl­sá­go­san fel­gyűlt köny­vek kö­zött pró­bál meg vá­lo­gat­ni a vers ala­nya, de vé­gül fel­ad­ja a re­mény­te­lent: va­la­mi­ért min­den könyv fon­tos vagy egy­szer még fon­tos le­het, így egyik­től sem tud meg­sza­ba­dul­ni. A le­vél anyám­nak ár­vá­ja vi­szont a ha­lál érin­té­sé­ben el­vég­zi ezt a ke­gyet­len fel­ada­tot. Az el­hú­zó­dó fo­lya­ma­tot meg­je­le­ní­tő igék so­ra­koz­nak a szö­veg­ben: „le­vit­tem”, „ki­do­bál­tam”, „ezek­től mind meg­sza­ba­dul­tam”, „áru­lom a la­kást”, „el­vi­szik”, „ki kell ürí­te­nem”, „fel­szá­mol­nom” és a töb­bi, sű­rűn, erő­sen, szé­pel­gés nél­kül. Hogy ez men­­nyi­re ös­­sze­kap­cso­ló­dik a gyász­mun­ká­val, azt jel­zi, hogy az anya ru­há­it „fe­ke­te plasztikzsákba” rak­ják és úgy vi­szik el, pont úgy, ahogy a holt­tes­tet vit­ték, sőt az­tán konk­ré­tan a „má­so­dik te­me­tés”-ről, a „vég­le­ges bú­csú”-ról ol­vas­ha­tunk, és ezt épp a tár­gyak el­adá­sá­ra, ki­do­bá­sá­ra, el­aján­dé­ko­zá­sá­ra kell ér­te­nünk. De az iga­zi fáj­da­lom nem is a tár­gyak­kal kap­cso­la­tos, úgy lá­tom, ha­nem a tár­gyak­hoz és fő­leg a la­kás­hoz kap­cso­ló­dó em­lé­kek­kel. Ezek­től is el kell bú­csúz­ni, és mint­ha a ha­lott anyá­nak író­dó le­vél ezt pró­bál­ná meg­ma­gya­ráz­ni, meg­ér­te­ni: ho­gyan le­het­sé­ges és mi­ért kell a fi­ú­nak éle­te egyik leg­fon­to­sabb hely­szí­né­től el­vál­nia és meg­sza­ba­dul­nia? A leg­meg­rá­zóbb, iga­zán lí­rai rész a leg­egy­sze­rűbb, pró­zá­ba il­lő sza­vak­kal in­dul: „ki­me­gyek majd az er­kély­re, utol­já­ra” – és ott egy­szer­re fel­szín­re tör min­den em­lék: a gye­rek­kor ön­fe­ledt bol­dog­sá­ga és biz­ton­sá­ga, a mo­so­lyok és az er­ké­lyen ví­vott sakkpartik mély in­ti­mi­tá­sa. A szin­tén ki­do­bás­ra ítélt sakk-kész­let en­nek az egész vi­lág­nak a me­ta­fo­rá­ja – leg­alább olyan erős kép, mint Kosz­to­lá­nyi „egy kis saj­tot en­nék” so­ra: nagy-nagy ér­zé­keny­ség­gel ta­lál­ja meg azt a pi­ci rész­le­tet, ami­től egy em­ber, egy élet, egy hely va­ló­ban egye­di­vé, az egyet­len eg­­gyé vál­hat.

      Az utol­só cik­lus­ból, ahol a gyász­ver­sek ta­lál­ha­tók, még egy da­ra­bot sze­ret­nék ki­emel­ni, a Mint­ha egy ken­dő lo­bog­na cí­műt. Azért ezt, mert itt va­la­mi egé­szen kü­lön­le­ges tör­té­nik: az „el­ha­jó­zás” me­ta­fo­rá­ját hasz­nál­va ne­ve­zi meg a szö­veg az anya ha­lá­lá­nak pil­la­na­tát. Megint ugyan­az a vis­­sza­fo­gott, pon­tos hang, ugyan­azok a köz­vet­len, min­den­fé­le ma­nír­tól men­tes mon­da­tok, mint az imén­ti vers­ben, ugyan­az a meg­ren­dü­lés és ugyan­az az el­fo­ga­dás, mint ott. Szép, hogy az át­lé­pést a kór­há­zi szo­bá­ba lép­ve a fe­hér le­pe­dő­vel le­te­rí­tett ágy jel­zi, fel­ka­va­ró, ahogy lát­juk a ha­lál előt­ti na­pok­ban az anyát, aki va­la­mit, bú­csú­zó­ul még na­gyon sze­ret­ne mon­da­ni, de a tor­ká­ban lé­vő csö­vek­től már ért­he­tet­len a be­szé­de. Ám még éle­sebb, ami­kor a vers tu­dat­ja, más­nap vi­szont már sem­mit nem akar mon­da­ni: úgy tud­ja, el­bú­csú­zott, úgy hi­szi, meg­ér­tet­ték. A nyelv te­hát előbb hal­kul el, mint a szív­ve­rés. És az­tán a vég­ső bú­csút a cím­be emelt ken­dő szim­bo­li­zál­ja: előbb a bú­csú­zó ke­zé­ben lát­juk, az­tán ez át­úszik egy má­sik kép­be, és már ma­ga az anya vá­lik ken­dő­vé: le­hunyt szem­mel lát­ja a fiú, ahogy ez a ken­dő le­beg „a vi­lág egén”. A be­já­ra­tott, meg­szo­kott kép ez­zel az utol­só sor­ral egé­szen ki­szí­ne­se­dik, élet­re kel, és döb­be­ne­tes erő­vel ké­pes át­ad­ni a bú­csú pillanatának fáj­dal­mát és ün­ne­pé­lyes­sé­gét. Szin­te lát­juk, ahogy az ár­ván ma­radt fiú szá­mot vet az éle­té­vel, és el­in­dul va­la­mi új fe­lé, de köz­ben lát­juk az anya szá­má­ra emelt em­lék­mű­vet is – Es­ter­házy Pé­ter tu­dott ilyet épí­te­ni A szív se­géd­igé­i­vel. Kán­tor Pé­ter anya-ver­sei ugyan­ab­ba a ka­te­gó­ri­á­ba tar­toz­nak.

      És ha már em­lék­mű­vek: a Kos­suth té­ri Kár­olyi-szo­bor­ról is szól egy em­lé­ke­ze­tes vers, az Öreg­em­ber a tér­ről. A szob­rot az el­múlt évek­ben sok po­li­ti­kai tá­ma­dás ér­te, majd el is szál­lí­tot­ták a he­lyé­ről – az efö­löt­ti bot­rán­ko­zás ver­se Kán­to­ré. A meg­szó­lí­tó for­mát vá­laszt­ja új­ra: ba­rát­ko­zós, te­ge­ző­dős, la­za nyel­ven szó­lít­ja meg a szob­rot (a szob­rot és nem Kár­olyi Mi­hályt!), elé­gi­kus, szo­mor­kás han­gon, rész­vét­tel és vég­te­len em­pá­ti­á­val. A szo­bor is csak egy tárgy a köl­tő kör­nye­ze­té­ben, aki rá­adá­sul – ahogy er­ről ugyan­csak sok vers­ből ér­te­sül­he­tünk – a kö­zel­ben la­kik, így gyak­ran lát­ja. Mint­ha ezért és nem a szim­bo­li­kus-po­li­ti­kai je­len­té­se mi­att len­ne fon­tos ez a szo­bor a köl­tő szá­má­ra. Mert a vers vé­gén meg­je­le­nik az anya, aki tisz­te­le­te je­lé­ül meg­érin­ti a szo­bor uj­ját – a be­szé­lő­nek ez a gesz­tus te­szi ér­té­kes­sé és meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len­né mind­azt, amit Kár­olyi örök­sé­ge je­lent. De a vers en­nél töb­bet is tesz: mi­köz­ben el­kö­szön a szo­bor­tól, emel egy új em­lék­mű­vet, sza­vak­ból, így el­lent tud áll­ni a pusz­tí­tás­nak és a rom­bo­lás­nak, va­la­mit ten­ni tud a vers­ben áb­rá­zolt hi­ány és veszt­ség el­len, új­ra csak ki­ki­ált­va, hogy a szó az érc­nél ma­ra­dan­dóbb. Vagy, ahogy A köny­ves­polc előtt vé­gén ol­vas­suk: a köny­vek a „po­ros örök­lét” ott­ho­nai – elpusztíthatatlanok.

      Kán­tor Pé­ter ver­sei per­sze szin­te so­sem néz­nek ilyen mes­­szi­re, nem az örök­lét­tel, ha­nem a föl­di, ki­mért lét­tel fog­lal­koz­nak, az­zal azon­ban kü­lö­nö­sen in­ten­zí­ven. Az új kö­tet­ben pél­dá­ul há­rom ré­szes­re bő­vült a Meg­ta­nul­ni él­ni cí­met vi­se­lő ver­sek so­ro­za­ta. Rad­nó­ti Sán­dor már a ki­lenc­ve­nes évek kö­ze­pén a Kán­tor-köl­té­szet kul­csá­nak ne­vez­te ezt a me­ta­fo­rát (Hol­mi, 1995/12.), majd 2009-ben a köl­tő rep­re­zen­ta­tív vá­lo­ga­tás­kö­te­té­nek cí­mét is ez a vers­so­ro­zat ad­ta, de ta­lán csak most, a har­ma­dik rés­­szel vál­tak e szö­ve­gek min­den két­sé­get ki­zá­ró­an az élet­mű kul­csá­vá. Az eb­ből a köz­pont­ból ki­in­du­ló, il­let­ve a ko­ráb­bi ver­sek­ből ide ér­ke­ző te­ma­ti­kus mo­tí­vu­mok már az ed­dig meg­em­lí­tett ver­sek­ben is vis­­sza­tér­tek, de a sor so­ká­ig foly­tat­ha­tó len­ne. A „meg­ta­nul­ni él­ni”, az­az bol­do­gan töl­te­ni el az élet hát­ra­lé­vő sza­ka­szát – ez a sok­szor na­iv­nak lát­szó igény gyak­ran vic­ces, a női ma­ga­zi­nok élet­mód­ro­va­tá­ba il­lő ap­ró­sá­gok kö­rül fo­rog: bi­cik­li­zés, egy kert­ven­dég­lő, bar­ká­cso­lás, Du­na-part. A sza­bad­ság vá­gya és a sze­re­tet vá­gya ugyan több en­nél, de ezek rög­tön problematikusabbak is: „Em­be­re­ket sze­ret­ni per­sze jó do­log, / ha csak mód­já­val is, de jó, de hogy kell / sze­ret­ni őket?” (Meg­ta­nul­ni él­ni – III.). Sőt, a Sze­rel­mes trip­ti­chon le­lep­le­zi azt is, hogy egy kap­cso­lat mi­fé­le sé­mák sze­rint mű­kö­dik, és hogy ezek az elő­re meg­írt, szap­pan­ope­ra-sze­rű for­ga­tó­köny­vek ho­gyan ké­pe­sek le­rom­bol­ni a bol­dog kap­cso­lat le­he­tő­sé­ge­it. Rejt­ve ott a mö­göt­tes kér­dés is: ki a fe­le­lős mind­ezért?

      A fe­le­lős­ség pe­dig már egy­ér­tel­mű­en eti­kai ka­te­gó­ria. És ha va­la­mi, hát Kán­tor Pé­ter köl­té­sze­té­re kü­lö­nö­sen jel­le­me­ző bi­zo­nyos eti­kai el­kö­te­le­zett­ség, mely rész­ben írói eti­kát je­lent, és pél­dá­ul az elő­dök irán­ti tisz­te­le­tet vagy a nyelv­hez va­ló hű­sé­get ta­kar­ja, rész­ben olyan eré­nyek gyűj­tő­ne­ve, mint a szo­li­da­ri­tás, a se­gí­tő­kész­ség, a sze­rény­ség vagy a rész­vét. Kán­tor ér­zi és ér­ti a fáj­da­lom mély­sé­ge­it, tud­ja pél­dá­ul, hogy kí­vül­ál­ló­ként nem sza­bad meg­ítél­ni sen­ki­nek a fáj­dal­mát, ab­ban csak osz­toz­ni le­het. Ha mind­ezt egy ked­ves há­zi­ál­lat el­vesz­té­se okoz­ta, ak­kor is, ha a szü­lők ha­lá­la, ak­kor is. De nem is jó szó a „kí­vül­ál­ló” eb­ben a kon­tex­tus­ban, hi­szen pél­dá­ul a tatárszentgyörgyi ál­do­za­tok­nak em­lé­ket ál­lí­tó, az együtt­ér­zést és a fel­há­bo­ro­dást egy­szer­re fel­mu­ta­tó, le­tag­ló­zó vers épp a kí­vül­ál­lás le­he­tet­len­sé­gét je­len­ti ki: hi­á­ba pró­bál­ta a köz­vé­le­mény „meg­szok­ni” a ci­gá­nyok el­le­ni tá­ma­dá­so­kat, hi­á­ba pró­bált vál­lat vo­no­gat­va „be­le­tö­rőd­ni” a gyil­kos­sá­gok té­nyé­be, a szé­gyen le­va­kar­ha­tat­la­nul ott van min­den ma­gyar em­be­ren. (In memoriam Tatárszentgyörgy, 2009)

      Ugyan­ilyen egy­ér­tel­mű­en, de va­la­mi­vel ár­nyal­tab­ban je­le­nik meg a holokauszt em­lé­ke és az ál­do­za­tok előt­ti le­bo­ru­lás kö­te­les­sé­ge is a megint csak nagy ere­jű, mo­tí­vu­ma­ik­ban ös­­sze is kap­cso­ló­dó és a je­len­ko­ri po­li­ti­kai je­len­sé­gek­re is ref­lek­tá­ló ver­sek­ben. A La­poz­ga­tó – mint láttuk – gyors tör­té­nel­mi tab­ló, mely kép­sze­rű­en, erős im­pul­zu­sok­kal szem­be­sí­ti a tör­té­ne­lem és a sze­mé­lyes élet­tör­té­net konf­lik­tu­sát, a fo­lya­ma­tos űzött­sé­get, mely­nek épp az a lé­nye­ge, hogy a po­li­ti­ka cse­cse­mő­nek né­zi a pol­gá­ro­kat: „hol jobb / hol ros­­szabb dud­lik” – de köz­ben konk­ré­tan is meg­ne­ve­zi Hit­lert és azo­kat az idő­ket, ami­kor táb­lák til­tot­ták „ku­tyák és zsi­dók” be­lé­pé­sét pél­dá­ul egy tu­ris­ta­ház­ba, de itt még a tör­té­nel­mi tab­ló ré­sze csak mind­ez. A ló­pok­róc cí­mű vers­ben azon­ban már ez áll a szö­veg köz­pont­já­ban: ott már a „SAS be­hí­vó” és a „mun­ka­szol­gá­lat” sza­vak ke­re­te­zik a ver­set, mely a meg­alá­zott­ság­tól a so­ha be nem gyógy­uló se­be­kig ível. Az el­ső sor sze­rint: „A ló­pok­ró­cot / apám vet­te a jegy­gyű­rűk árá­ból” – az­az a leg­fél­tet­tebb kin­csét kel­lett el­ad­nia, hogy egy­ál­ta­lán esé­lye le­gyen a túl­élés­re. A vers zár­la­tá­ban pe­dig azt ol­vas­suk, hogy mi­u­tán az apa vis­­sza­tért, a pok­róc „va­la­me­lyik szek­rény al­ján / em­lé­ke­zett a hi­de­gek­re”. De a lé­nyeg épp a vers kö­ze­pén bú­jik meg: „rám ma­radt a szür­ke ló­pok­róc” – és ve­le együtt nyil­ván az is, amit a pok­róc je­lent: az ül­dö­zés em­lé­ke és az em­lé­ke­zés kö­te­les­sé­ge. De a kö­tet­ben az­tán is több he­lyen ol­vas­ha­tunk a „ná­ci ót­var”-ról (29.), a „ki­on­tott vér utá­ni táj”-ról (36.), a „pusz­tí­tó láz”-ról (32.), a „rossz em­lé­kű nó­ták”-ról (81.) – va­gyis az egész kö­te­tet át­jár­ja a zsi­ge­ri un­dor min­den­fé­le fa­sisz­ta gon­dol­ko­dás­tól és meg­nyil­vá­nu­lás­tól, sőt: en­nél ak­tí­vabb, har­co­sabb hoz­zá­ál­lás ez, hi­szen a vers­sel, a szó­val Kán­tor ten­ni is pró­bál a bar­na ide­o­ló­gi­ák ter­je­dé­se el­len.

      A kö­tet­ben te­hát min­den a ha­lál fe­lől néz­ve fon­tos, még az élet ta­nu­lá­sa is a ha­lál ta­nu­lá­sát je­len­ti. Ter­mé­sze­tes dol­gok­ról pró­bál ter­mé­sze­te­sen be­szél­ni, de et­től csak még szív­szo­rí­tóbb min­den so­ra. Kán­tor Pé­ter az egye­dit, a más­ban nem meg­ta­lál­ha­tót ke­re­si az em­ber­ben, és ar­ra pró­bál rá­mu­tat­ni, mi­ért pó­tol­ha­tat­lan min­den­ki, aki meg­hal. Ver­sei épp ezért szo­li­da­ri­tás­ra, sze­rény­ség­re és rész­vét­re ta­ní­ta­nak, mi­köz­ben mé­lyen el­gon­dol­koz­tat­nak ar­ról, mit je­lent jó­nak és mit je­lent ke­gyet­len­nek len­ni. A szép le­he­tő­sé­gét ke­re­sik, el is mond­ják, mi­től és ho­gyan le­het­ne szép az élet – de azt is, hogy ez csak álom. De ahogy ezek a ver­sek az álom­ról és az ez­zel kap­cso­la­tos csa­ló­dá­sok­ról be­szél­nek, az pá­rat­lan a mai ma­gyar köl­té­szet­ben.